Magyar Fórum, 1999. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-07 / 1. szám
2 Csurka István Minden, ami van Ezerkilencszázkilenvenkilenc. Önmagában nézve semmilyen további jelentéssel nem bíró szám ez is, mint a többi. Ugyanannyira különbözik az eggyel kisebbtől, mint az eggyel nagyobbtól: nem annyi. Mint évszám, a mi európai tudatunkban történelmi szám, a többivel együtt, amelyek a Krisztus születése óta eltelt éveket jelölik. Ilyen jelentéssel bíró számok csak a történelemben vannak, azaz csak abban a folyamatban, amelyet az emberi emlékezet, tudomány, képzelet rakott és rak össze folyamatosan. Az 1999. év sem a Naprendszerben, sem Tejúton, sem a Nagy Medve csillagképben nem létezik. Természetesen csak addig, amíg oda nem megyünk, és rá nem kényszerítjük az ottani anyagot, hogy vegye tudomásul 1999 és a történelem létezését. Előbb azonban közvetlenebb teendőink is vannak. Nekünk, magyaroknak például el kellene jutnunk oda, hogy egy-egy ilyen történelmi év végén ne legyünk kevesebben, mint amennyien az előzőben voltunk. Aztán üdvös lenne időnként eldöntenünk, hogy ha már egyszer itt vagyunk a magunk alkotta magyar történelem idejében, múlásában - egy év múlva ránk köszönt első Szent Királyunk megkoronázásának és ezzel államalapításunknak ezredik fordulója ha tehát még valamennyire magyarként számolunk, miért nem élünk magyarként, és miért hagyjuk, hogy mindenféle jöttmentek, idegenek, csilányságaik letérítsenek bennünket a magunk útjáról, és végül elorozzák tőlünk egész létezésünket. A történelemben való létezés - a saját évek számolgatása - minden nép számára véges. Nincsenek örökkön birtokolható területek, örökké létező győztesek, csak egy folyamat állandó: az örök létrejövés és az örök elmúlás. Ez azonban senkit nem ment fel a létküzdelem alól, az alól a parancs alól, hogy megálljon az időben, megvesse a lábát, alkosson, kiterjedjen, és olyan nagyra és olyan időbeli távolságra terjessze ki a létezését, amilyenre csak tudja. Ezért a magyarságnak most, az ezred utolsó évében, s annak a századnak az utolsó évében, amely a legnagyobb csapásokat mérte rá, sokkal nagyobb önmaga felé fordulással, hittel és öntudattal kell rendet teremtenie a saját világában, mint bármikor. Változatlanul ez az idők szava: rendteremtés a lelkekben, a viszonyokban, a haza kérdéseiben. Mert ha visszaemlékezünk az elmúlt évre, az elmúlt évtizedre, az előtte egymásra torlódott nyomorúságos évtizedekre, a háborúkra és az ’56-os megtalálásra, valamennyiből azt húzhatjuk elő, mint valami üvegszálat, amely vezeti a történelmi szerencsétlenséget, hogy bajaink forrása a magyarsághoz, a magyar emberhez, a kicsihez és a még kisebbhez való viszony bizonytalansága és elhanyagoltsága volt. Sok volt az élet, a vér, amit feláldoztunk a magunkéból. Mert nem volt rend a lelkünkben. Nem volt törvény: védettek között első, aki magyar. S ha ehhez a tövényhez nem érkezünk el most sem, hogy majd kettes számmal kezdődnek az évszámok, akkor már nem sokáig fogunk magyarul számolni. Számvetést is csak így készíthetünk. Az elszaladt év jó volt, mosolyos év volt, tragédiája és pusztító árvize ellenére, mert legalább a kormányrúd mellől letolta azokat, akik a legpazarlóbban bántak a magyar élettel, a magyar vagyonnal, a magyar érdekkel. Ezek most jajonganak és átkozódnak. A visszatérésről ábrándoznak. Ábrándozniok szabad, de keményen oda kell vágni nekik, ha visszatérésük érdekében szabotálgatni kezdenek. Napos oldali volt ez az év számunkra is, mert általunk, velünk, a választópolgárok ""akarata szerint beült az Országgyűlésbe dolgozni, figyelni, magyar törvényt alkotni a nemzeti radikalizmus, s ennek önmagán túlmutató jelentősége van. Ez kései kezdete a magyarság önmagára eszmélésének. A magyarság még koránt sincs egyenesben. A több mint tíz éve folyó és 1994-től ’98-ig meglódult rabló privatizáció haszonélvezőinek elszámoltatása még el sem kezdődött. Ebből következik, hogy a visszaszerzésről még beszélni sem lehet. A kormány ezt a legfontosabb kérdést igyekszik elkerülni. Ha ennek csak az az oka, hogy még nem érzi magát elég erősnek az elszámoltatás megkezdéséhez, és csak halogatja a dolgot, akkor türelmesek lehetünk, ellenben ha a kormány arra vár, hogy ez a kérdés az elhallgatás révén kikerüljön a közfigyelem fókuszából, hogy a társadalom beletörődjön a kifosztottságába, akkor nagy baj van. A MIÉP nem fog ebbe beletörődni. És végül az összesség sem. Ez sorskérdés, ez létkérdés. Magyarország lehet az Európai Unió tagja, majd ha az európai idő megérett rá. De nem lehet a globalizáció, a Világbank és a Coca-Cola gyarmata, nemzetközi letelepedési terület, amelyet a különböző kereskedelmi tévécsatornák készítenek fel erre a nemzetköziségre. A magyarság a saját hazáját nem adhatja fel, és nem felejtkezhet meg a testvéreiről, akik ott élnek vele egyazon éghajlat, széljárás, sors-széljárás alatt. Itt 1999-et írunk, itt nem a Nyúl Éve következik, és nem is a Mózes utáni nemtudomhányadik évezred. A magyarságnak itt, Európában a finnek, a dánok vagy az írek példáját kell követnie, ha már arról letett, hogy a svájciak semlegességi példáját kövesse, és eszerint csak minden nemzeti sajátosságunk, igényünk és önállóságunk fenntartása mellett tagozódhatunk bele a közösségbe. Ha kellünk. Ha így kellünk. Sajnos ennek az öntudatos kimondásától még nagyon messze vagyunk. Mert nincs rend a lelkünkben. Mert csatlós elitünk, amely egész létezését, haszonélvezetét abból húzza, hogy kiszolgálja az idegenséget, még el tudja hitetni a tömegemberrel, hogy a magyar öntudat alacsonyabb rendű. Nem kapunk ajándékot, ha megmaradunk magyarnak. Végső tömörítésben ez a képtelen hazugság van előadva nekünk. Ezt fejezi ki az a médiapolitika, amivel még nem mert szembeszállni a kormány. Azt mondják ezek a lábszagukat űrdezodorba fellegesítő sómenek, hogy a kozmopolitizmus, az internacionalizmus, a másság minden formája értékesebb a mi magyar ezer évünknél. Meghasonlottságot, önértékelési zavart elő lehet idézni állandó kicsinyhitűséggel, a saját termék, a saját gondolat, a saját létforma állandó leszólásával és az idegenszerűségek állandó feldicsérésével. Kezdődjék most olyan korszak, amikor szemébe nézünk mindenkinek. Mit mond? Miért mondja? Milyen érdeket szolgál vele? Magyar érdeket vagy idegent? És ki mondja? Mit mondott korábban? Alekszandr Szolzsenyicin, aki mostanában válik egyre aktuálisabbá, leír egy esetet, amely éppen a képtelenségével válik példabeszéddé manapság. Egy embert a bíró azért ítélt tíz év kényszermunkára, mert az illető néhányszor fogadta azt a barátját, akit már korábban elítéltek szintén tíz év Gulágra, és a szomszédok tanúsága szerint a vendéglátás alkalmával, noha vodkáztak, nem szűrődött ki semmi az ablak mögül, tehát nyilvánvalóan szovjetellenes dolgokat suttogtak egymásnak... A kérdés az, hogy megszabadultunk-e ezektől a bíráktól, GPU-s, NKVD-s nyomozóktól, párttitkároktól és a szellemiségüktől, az ítélkezési gyakorlatuktól. Vajon nem ők töltik-e még meg a legnagyobb lapok hasábjait, nem ők ítélnek-e: szélsőséges! Nem ők terjesztik-e a rágalmat: „kódoltan” antiszemita. Mert csendben beszélget a saját otthonában. Nem ők döntenek-e még ma is életek és lehetőségek, életpályák és kinevezések dolgában? Nem ők-e a mindenkinél jobb demokraták, akiknek csak egy nem számít: a magyar. Tíz év, mert nem ordítottál! A nemzetközi helyzet 1998-ban nem vált számunkra kecsegtetőbbé. Koszovó itt van közel, és semmi sincs ott megoldva. A magyarság veszélyeztetettsége fennáll. Másutt is. Javulás van, de nem elégséges. A közel-keleti helyzet a végsőkig van feszítve. Az USA és Nagy- Britannia végrehajtott egy teljesen értelmetlen, háborító agressziót, és ennek ellenére Izrael és a palesztinok között semmi sincs megoldva. Változatlanul ebben a térségben van a világ összes feszültségének a forrása. Izrael fenntartásához, katonai erejének fejlesztéséhez, ellenfeleinek leveréséhez mérhetetlen sok pénzre van szükség. A zsidószervezetek hatalmas pénzbehajtási akciókat indítottak el a svájci bankok és most német vállalatok ellen is. Ezeket nagymenő ügyvédi irodák vezetik, óriási haszon reményében. Az áldozatok emlékével, szenvedésével, a történelem véres tragédiáival való üzérkedés azonban befulladt. Európa mégiscsak azt mondta: elég volt. Most egy új pénz fénylik az öreg kontinensen. Az új pénzben az a szép, csengése-pengése számunkra is azért lehet vonzó, mert tiszta, azzal a reménnyel cseng-bong, hogy euróban senkinek sem kell jóvátételt fizetnie, aki nem bűnös. Bill mit kotyvaszt idén? Magyar FérfM 1999. január 7. Magyar Fórum A szerkesztőbizottság elnöke: CSURKA ISTVÁN Főszerkesztő: ZSILKA LÁSZLÓ Szerkesztőség: 1092 Budapest, Ráday u. 32., I. e. 3. Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1591 Telefon és telefax: 218-0783 Telefon: 218-0785 Kiadóhivatal: 1092 Budapest, Ráday u. 32., I. e. 4. Telefon és telefax: 215-8795 Kiadja: A Magyar Út Alapítvány Felelős kiadó: a Magyar Út Alapítvány kuratóriuma Szedés, tördelés: WolfPress Kft. Nyomtatás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlap-előfizetési Irodában (1089 Budapest, VIII. Orczy tér 1. Telefon: 303-3441, 303- 3442, fax: 303-3440, levélcím: 1990 Budapest, Orczy tér 1.), ezenkívül Budapesten a Hírlap-előfizetési és Elektronikus Posta Igazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt., árusításban megvásárolható az alábbi terjesztők hírlap-árusainál: HIRKER Rt., NH Rt. és regionális részvénytársaságok, Kiadói Lapterjesztő Kft., Gondos Rt. HU ISSN 0865-3909 Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Az aláírt cikkekért a szerzők viselik a felelősséget. A szerkesztőség fenntartja az írások szellemét és tartalmát nem érintő rövidítések jogát.