Magyar Fórum, 2001. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

2001-08-23 / 34. szám

2001. augusztus 23. Magyar Forc­M A krakkói rabbi újabb ötlete Grünnek pusztulnak a libái. Végső elkesere­désében felkeresi a krakkói rabbit. - Rébele, nagy az én bánatom, hullanak a ludaim. Te mindenek tudója vagy, kérlek, ad­jál tanácsot, hogy mit tegyek! - Szorítsad őket szűkebb helyre, hogy ke­vesebbet mozogjanak! Rövid idő után Grün ismét felkeresi a rab­bit. - Vigasztalan vagyok Rebele, a libák fele is­mét elpusztult. - Kopaszd meg őket alaposan! Grün megtépi a ludakat.­Pár nap múlva ló­gó orral kopogtat be újra a rabbihoz. - Nagy tudású rabbi, szomorúságom határ­talan. Lúdjaim száma megint felére fogyat­kozott. - Koplaltasd őket szigorúan, és vizet se ad­jál nekik! Grün két nap múlva könnyes szemmel je­lenti a rabbinak, hogy az összes libája elpusz­tult. - Kár­­ felelé a rabbi. - Pedig lett volna még néhány ötletem. Valahogy így van évtizedek óta a minden­kori magyar kormányzat a lakosság egészség­­ügyi helyzetével is. A népességszám fogy, a születések száma csökken, a középkorú férfilakosság halandó­sága katasztrofális. A születéskor várható élettartam nyolc-tíz évvel a nyugat-európai átlag alatt van, de nem éri el a volt közép-eu­rópai szocialista országok adatait sem. Meg­betegedési, halálozási mutatóink alapján - különösen a szív-érrendszeri betegségek, a daganatos betegségek, az öngyilkosságok, az alkoholizmus és szövődményei vonatkozásá­ban - világviszonylatban dobogós helyen ál­lunk. A döntő többségében a millennium idején épült kórházaink állaga leromlott, a műszere­zettség nyugat-európai viszonylatban még ma is sok kívánnivalót hagy maga után. Gyógyszergyárainkat az elmúlt tizenkét év­ben (el)privatizálták. Az egészségügyi szak­középkáder (nővér, asszisztens)-képzés 1995- ben az előző évek felére, az 1970-es év szintjé­re csökkentették. Különösen fájdalmas, hogy két, önmagát nemzetinek valló kormányzat (Antall és Or­bán) idején tákolták össze a liberális abor­tusztörvényt és annak módosítását. Az ügy felett gyakorlatilag ugyanazok az „angyalcsi­­nálók” bábáskodtak. A hírhedt 1996-os 63. törvény rendelkezett a kórházi ágyszámok csökkentéséről, melynek keretében kórházakat, osztályokat szüntettek meg, és mintegy húszezerrel csökkentették Magyarországon a kórházi ágyak számát. Az elmúlt tíz év alatt a GDP 8,6 százaléká­ról 4,8 százalékára csökkent az egészségügy költségráfordítása, melyből a nyugdíj, a táp­pénz, a reálértékben csökkenő gyógyszer-, kötszertámogatás és az OEP önfenntartási költségei levonása után a közvetlen egészség­­ügyi ellátás csupán 2,2 százalékban részese­dik, miközben az egészségügy működési költ­ségei (energia-, gép-, műszer-, gyógyszerárak stb.) az átlagos inflációt meghaladó mérték­ben, exponenciálisan növekedtek. Világbanki sugallatra és támogatásra, a ma­gyar egészségügynek ebben a válságos helyze­tében, a Horn-Kuncze-kormányzat idején született meg az úgynevezett DAREK (Dél- Alföldi Régió az Egészségügy Korszerűsíté­séért Konzorcium) program. Ez a nyertes pá­lyázat főbb vonalakban az egészségügyi ellátá­si szintek (kórházi fekvőbeteg-ellátás, járóbe­teg-szakellátás, háziorvosi alapellátás, házi betegápolás) alacsonyabb lépcsőfokra való he­lyezését célozta meg és egyúttal az egészség­­ügyi finanszírozásból jelentős összegek kivo­nását helyezte kilátásba. Farizeus módon ezekkel a lépésekkel „mézesmadzagként” ma­gasabb minőségű egészségügyi ellátást ígért. Az Orbán-kormány hivatalba lépése után a fenti nyertes világbanki pályázat megvalósí­tását látszólag anulálta. Most viszont az „Irányított betegellátás” kaftánjába bújtatva, a maga valóságában is­mét előttünk áll a program. Nézzük, miről is van szó! Az alapelv, hogy a betegek lakóhelyükön vagy ahhoz legközelebbi intézményben le­gyenek ellátva, helyes, támogatható, de „az eb az alábbi részletekben van elhantolva”. A betegellátásra lehetőleg alapellátási, há­ziorvosi szinten kerüljön sor. Szakorvosi ellá­tást csak háziorvosi beutalóval lehessen igény­be venni. Ez a rendelkezés szakmailag indoko­latlanul megnöveli a háziorvosok teendőit. Az orvosi pálya az elmúlt kétszáz évben, de különösen az elmúlt évtizedekben olyan mér­vű tudás- és ismeretanyaggal bővült - részben az alaptudományok fejlődése által -, melynek elsajátítására, befogadására és alkalmazására egyetlen ember sem képes. A polihisztorok ko­ra Pápai Páriz Ferenccel a XVIII. században lezárult. A specializálódás révén önálló szakte­rületek alakultak ki, sőt a hagyományos alap­szakmák tovább specializálódtak (pl. a belgyó­gyászaton belül önálló tudományággá vált a kardiológia, a nephrológia, a gastroenteroló­­gia, az endokrinológia, a diabetológia, az im­­munológia-allergológia, a gerontológia stb.). Mindezek olyan diagnosztikus (kórismé­­zési), differenciáldiagnosztikus (elkülönítő kórismézési) és terápiás (kezelési) ismeret­­anyagot feltételeznek, melyek a kor színvo­nalán egy általános belgyógyász számára is minden részletükben szinte átölelhetetlenek. És akkor más szakterületekről még nem is beszéltünk. Mindezt együttvéve a háziorvosok nyakába zúdítani nyilvánvaló anakronizmus és szak­mai képtelenség, melybe mind a háziorvosnak, mind a betegeinek csak beleroppanni lehet. A háziorvos vagy felvállalja a szakmai tudá­sát és kompetenciáját meghaladó feladatokat, melynek eredmény-kudarc hányadosa előre borítékolható, és eddigi teendőit házibeteg­­ápoló nővérekre (hol vannak?) bízza, akik­nek sikerélménye ugyancsak szakmai kom­petencia híján az övéhez hasonló lesz, vagy túlzsúfolt rendelőjében beutalógyártással, a betegút meghosszabbításával foglalatosko­dik, mely addigi hasznos teendőjéből von el időt és energiát. Mi a célja a mostani egészségügyi kormány­zatnak ezzel a betegellátási rendszerrel? Kimondva, kimondatlanul ugyanaz, mint elődjének a DAREK-programmal. Olcsóbb, alacsonyabb szintű betegellátás kierőszakolá­sa. A magasabb szintű, kétségtelenül költsé­gesebb, de hatékonyabb kórházi ellátás szük­ségességének a megkérdőjelezése, ergo csök­kentése vagy megszüntetése. A minimális ápolási időn túli ápolás szankcionálása. Az egészségügyi költségvetés további megnyir­bálása. A beteg otthonápolása révén a szakmai és a járulékos kórházi költségek (ápolás, ét­keztetés, fűtés, tb-támogatás nélküli gyógy­szerek felírásának propagálása stb.) betegekre és családjukra való átterhelése. Mi lesz ennek a következménye? A beteg később, rosszabb állapotban kerül­het kórházba, ha lesz még hova. Súlyosabb egészségügyi állapotát rövidebb idő alatt kel­lene helyreállítani. Ha sikerül ez, ha nem, ha­marabb kell hazabocsátani abba a rendszer­be, amely állapota súlyosbodásáért egyébként is közvetve vagy közvetlenül felelős. Circulus vitiosus! De ez a kóros kör nem itt zárul be. Épeszű ember számára nyilvánvaló és logi­kus, hogy a lakosság amúgy is katasztrofális morbiditási (megbetegedési) és mortalitási (halálozási) mutatóit ez a rendszer rövid idő alatt látványosan tovább fogja rontani. Kö­vetkezésképpen a népesség, a nemzet fogyása (és nem a libák pusztulása) fel fog gyorsulni. Márpedig, ha ez így van, akkor elkerülhetet­lenek az ehhez kapcsolódó további kérdések! Qui prodest? Kinek áll az érdekében, hogy ez így legyen? Kinek higgyünk? A Világbanknak, mely szerint Magyarorszá­gon túldimenzionált az egészségügyi ellátás, sok a kórházi ágy, sok az orvos, sok a nővér, sok az orvos-beteg találkozás, magas a gyógyszer­­fogyasztás stb.? (A statisztikai adatok egyéb­ként mindennek az ellenkezőjét mutatják.) Vagy a WHO-nak (az ENSZ Egészségügyi Világszervezete) az adatai szerint a magyar egészségügyi ellátás finanszírozása Botswa­na, Irak és Afganisztán szintjén áll, a lakosság általános egészségi állapota pedig még ezek­nél az országoknál is rosszabb? Vajon hány ötletük van még a világbanki éceszgébereknek addig, amíg mindnyájan el nem pusztulunk? Dr. Kovács László, a MIÉP országos elnökségének tagja ­ Adatvédelmi dili Egyáltalán nem zavar, ha bármely magyar hi­vatal vagy hatóság tudomással bír a személye­met érintő különféle adatokról. Következik ez abból, hogy meglehetősen csekély a takar­­gatnivalóm. Megérkezésekor a népszámláló biztosnak is teljes névvel bemutatkoztam, és római katolikus hitbeli hovatartozásomat is megvallottam. Az azonban már igencsak za­vart és zavarna jelenleg is, ha a személyemet érintő adatokkal mások valamiféle informá­ciós kofaként seftelnének. 1996-ban történt, hogy egy amerikai vállal­kozás itteni képviselete a nevemre és címem­re érkező postai küldeményeivel, különféle idétlen ajánlataival kísérelt meg elkábítani. Furcsának találtam a körülményeket, és el­sődlegesen az érdekelt, hogy teljes nevemet és a pontos címemet honnan szerezték meg. Érdeklődésemre írásban választ kaptam tő­lük: „Nevét és címét legális úton vásároltuk.” Az eladó, a BM Központi Nyilvántartó és Vá­lasztási Hivatal (akkor még ez volt a megneve­zése) a maga módján el is vitte a balhét: „Ne­vét és lakcímét a nyilvántartásból véletlensze­rűen válogatva adtuk meg a ... kutatás és köz­vetlen üzletszerzés célját szolgáló ... törvény alapján.” A hivatal írásban természetesen nem tett említést az információs tranzakcióról, sze­mérmesen csupán annyit közölt, hogy az ame­rikai vállalkozás magyarországi képviselete „igazgatási szolgáltatási díjat” fizetett az ada­taimért. A személyi adataimmal tudtomon kívüli üzletelés, főleg abban az általam közel sem kedvelt külföldi részvétel kellőképpen felhá­borított, ezért éltem a törvény által biztosított jogommal és letiltattam a személyi adataim üzleti célú adásvételét. Az imént leírtak keveseknek talán lehetnek tanulságosak, de közel sem széles körben érdeklődésre számottartók. Az igazi adatvé­delmi dili bevezetőjeként azért bátorkodtam csupán előhozakodni vele, mert mindez az ez után következőkkel akár össze is függhet. Lassan egy évtizede foglalkozom az 1956-os forradalom szegedi és Csongrád megyei törté­néseinek a kutatásával. A megjelent köny­veim, tanulmányaim és egyéb írásaim bizo­nyára igazolják ennek a munkálkodásnak az eredményességét. Hosszú lenne itt felsorolni azoknak az intézményeknek a nevét, amelyek készségesen segítették és jelenleg is segítik a kutatómunkámat. Az elmúlt év őszén olyan kutatási problé­mám adódott, amelyre az előbbiekben emlí­tett intézmények a jellegükből következően megoldást kínálni képtelenek voltak. A sze­gedi forradalmi eseményekhez kapcsolódó két embernek a sorsát kellett volna feltárni és ehhez legalább kiindulási támpontokat sze­rezni. A lehetséges és talán jelenleg egyedüli megoldást elképzeléseim szerint a BM Köz­ponti Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Válasz­tási Hivatal ma már talán kevéssé használt ma­nuális nyilvántartása kínálta, ahol évtizedek­re visszamenően a személyiigazolvány-törzs­­lapokat (később adatlapokat), a ki- és bejelen­tőket, az elhalálozási értesítőket stb. tárolták. Más lehetőség nem lévén, 2000. november 24-én levelet írtam a BM Központi Adatfel­dolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatal­nak, amelyben előterjesztettem kérésemet, ki­hangsúlyozva, hogy a kért adatok történeti kutatást szolgálnak. Miként ilyenkor elvárha­tó, kérelmemhez csatoltam a hivatalos támo­gatói nyilatkozatot, amelyet számomra évek óta egy neves szegedi intézmény biztosít. Azt sem hallgattam el, hogy kutatómunkám az 1956-os forradalomhoz kapcsolódik. Aztán vártam. A remélt mielőbbi válaszra vártam. Az általam közölt részletes adatok - nevek és teljes nacionálék -, valamint a megalapozott egyéb ismereteim alapján okkal elvártam, hogy rövidesen választ fogok kapni. Eltelt a december, majd eltelt a január is, és válasz nem érkezett. Már a várakozás harma­dik hónapjának a vége felé jártunk, amikor 2001. február 15-én vettem a bátorságot, és a hivatalnál telefonon érdeklődtem kérelmem teljesítésének az állásáról. Az illetékes úr a tu­domásomra hozta, hogy kérelmem már iktat­va van, rövidesen dolgoznak az ügyön, de a válaszukhoz nagy reményeket ne fűzzek, mert a törvényi szabályozás szerint csak azt közöl­hetik, hogy a keresett személyek Ma­gyarországon élnek-e, és ha igen, van-e beje­lentett lakásuk, a pontos lakcímük már nem közölhető. Természetesen szóba sem hoztam a saját nevemmel és pontos lakcímemmel való korábbi üzletelésüket, a kiszolgáltatott ember helyzetében meg sem próbáltam magam ellen hangolni a nagy tekintélyű hivatalt, csupán halkan azt jegyeztem meg, hogy az általam be­­ígértnél azért valamicskével több adat is a ren­delkezésükre áll, amiből valamicskét mégis­csak elárulhatnának. De ezt sem kellett volna! Azonnal megkaptam a kioktatást arra hivat­kozással, hogy az illetékes úr és a munkatársai­nak egy része több évtizede foglalkozik adat­­feldolgozó, nyilvántartó stb. tevékenységgel, külső tippadásokra nincs szükségük. Megszégyenítve várakoztam tovább és re­ménykedtem a hivatal jószándékában és a za­varó telefonálásom megbocsátásában. Vára­kozással telt a március, ugyanígy az április is. Majd elérkezett május utolja és válasz még ek­kor sem érkezett. Ez azt jelentette, hogy a hivatal hat hónap, azaz fél év elteltével még egy félmondatos válaszra sem méltatott. Pe­dig ha szabad kezet kapnék a hivatalnál a szükséges adatok felkutatásához - már csak úgy elméletileg mondom ezt! -, bizony mon­dom, hogy hat óra alatt végére járnék az ügy­nek, az oda- és visszautazást is beleértve. Té­ved, ha bárki kétségbe vonja ennek az állítás­nak a helytállóságát. Válasz tehát nem érkezett. Más lehetőségem nem maradt, mint levonni a konzekvenciá­kat, és keresni a történtek okait. A hivatal ma­gatartására csak az alábbi magyarázatok vala­melyikét tudom adni. Csak ezt a hármat! 1. A saját nyilvántartásukban megnézték, hogy ki ez a Bálint László nevű pasas, aki őket dolgoztatni akarja. Máris kiderült, hogy né­hány évvel ezelőtt ez az alak szót emelt azért, mert a hivatal az adatait „igazgatási szolgálta­tási díj” ellenében eladta egy amerikai érde­keltségű vállalkozásnak. Itt van hát az alka­lom a törlesztésre. Várjon csak az általa kért adatokra. Várjon csak, aztán vagy megkapja, vagy nem. Ha véletlenül ez az emberileg még talán menthető durcáskodás húzódik meg a háttérben, sokak számára talán elfogadható is a dolog, bár a hivatal ekkor sem süllyedhet a kicsinyes alávágás, a bosszúállás szintjére. 2. Előfordulhat, hogy ebben a fontos hiva­talban általánosan jellemző az ilyen ütemű helybenjáró ügyintézés, és nem csupán az egyedi slendriánság esete forog fenn. Ez na­­gyon-nagyon szomorú lenne a harmadik évez­redben, valamiféle úton Európa felé. Akár ál­talános, akár egyedi az eset. A kért adatokat másfél évtizede és előtte is az arra feljogosítot­tak telefonon néhány perc alatt megkapták, kívülállók az adatoknak egy szűkebb körét igazolt kérelem esetén néhány nap alatt. Pe­dig akkor diktatúrában éltünk! 3. Végül önkritikusan be kell vallanom, hogy a fejlemények említettek szerinti alaku­lásában némileg ludas vagyok, mivel nem jár­tam el kellő körültekintéssel. Balga módon beírtam a kérelmembe, hogy a kért adatok az 1956-os forradalommal kapcsolatos kutatá­sokhoz szükségeltetnek, pedig az említett te­lefonbeszélgetésből tudhattam volna, hogy a hivatal munkatársainak egy része több évtize­des múlttal rendelkezik ott, akik közül bizo­nyára vannak olyanok is, akik legszívesebben még mindig „ellenforradalomban” gondol­kodnak. Az egykori „BM-dolgozók”­­ akár hivatásosok, akár kinevezett polgári alkalma­zottak, akár csak szerződésesek - aligha lelke­sednek olyan ügyért, amelyben családilag-ba­­rátilag esetleg ellenérdekeltek. A tények azok makacsul változatlanul csak tények. A hivatal fél év alatt nem válaszolt egy kérelmemre - még elutasító választ sem adott! -, amely a jelenlegi megítélés szerint egyálta­lán nem elhanyagolható társadalmi érdeket szolgálna. Az előbb felsorolt lehetséges okok közül a teljesen megfelelő kiválasztása nem a jelen sorok írójának a feladata. És a felelősség megállapítása sem! Bálint László

Next