Magyar Fórum, 2001. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
2001-08-23 / 34. szám
2001. augusztus 23. Magyar ForcM A krakkói rabbi újabb ötlete Grünnek pusztulnak a libái. Végső elkeseredésében felkeresi a krakkói rabbit. - Rébele, nagy az én bánatom, hullanak a ludaim. Te mindenek tudója vagy, kérlek, adjál tanácsot, hogy mit tegyek! - Szorítsad őket szűkebb helyre, hogy kevesebbet mozogjanak! Rövid idő után Grün ismét felkeresi a rabbit. - Vigasztalan vagyok Rebele, a libák fele ismét elpusztult. - Kopaszd meg őket alaposan! Grün megtépi a ludakat.Pár nap múlva lógó orral kopogtat be újra a rabbihoz. - Nagy tudású rabbi, szomorúságom határtalan. Lúdjaim száma megint felére fogyatkozott. - Koplaltasd őket szigorúan, és vizet se adjál nekik! Grün két nap múlva könnyes szemmel jelenti a rabbinak, hogy az összes libája elpusztult. - Kár felelé a rabbi. - Pedig lett volna még néhány ötletem. Valahogy így van évtizedek óta a mindenkori magyar kormányzat a lakosság egészségügyi helyzetével is. A népességszám fogy, a születések száma csökken, a középkorú férfilakosság halandósága katasztrofális. A születéskor várható élettartam nyolc-tíz évvel a nyugat-európai átlag alatt van, de nem éri el a volt közép-európai szocialista országok adatait sem. Megbetegedési, halálozási mutatóink alapján - különösen a szív-érrendszeri betegségek, a daganatos betegségek, az öngyilkosságok, az alkoholizmus és szövődményei vonatkozásában - világviszonylatban dobogós helyen állunk. A döntő többségében a millennium idején épült kórházaink állaga leromlott, a műszerezettség nyugat-európai viszonylatban még ma is sok kívánnivalót hagy maga után. Gyógyszergyárainkat az elmúlt tizenkét évben (el)privatizálták. Az egészségügyi szakközépkáder (nővér, asszisztens)-képzés 1995- ben az előző évek felére, az 1970-es év szintjére csökkentették. Különösen fájdalmas, hogy két, önmagát nemzetinek valló kormányzat (Antall és Orbán) idején tákolták össze a liberális abortusztörvényt és annak módosítását. Az ügy felett gyakorlatilag ugyanazok az „angyalcsinálók” bábáskodtak. A hírhedt 1996-os 63. törvény rendelkezett a kórházi ágyszámok csökkentéséről, melynek keretében kórházakat, osztályokat szüntettek meg, és mintegy húszezerrel csökkentették Magyarországon a kórházi ágyak számát. Az elmúlt tíz év alatt a GDP 8,6 százalékáról 4,8 százalékára csökkent az egészségügy költségráfordítása, melyből a nyugdíj, a táppénz, a reálértékben csökkenő gyógyszer-, kötszertámogatás és az OEP önfenntartási költségei levonása után a közvetlen egészségügyi ellátás csupán 2,2 százalékban részesedik, miközben az egészségügy működési költségei (energia-, gép-, műszer-, gyógyszerárak stb.) az átlagos inflációt meghaladó mértékben, exponenciálisan növekedtek. Világbanki sugallatra és támogatásra, a magyar egészségügynek ebben a válságos helyzetében, a Horn-Kuncze-kormányzat idején született meg az úgynevezett DAREK (Dél- Alföldi Régió az Egészségügy Korszerűsítéséért Konzorcium) program. Ez a nyertes pályázat főbb vonalakban az egészségügyi ellátási szintek (kórházi fekvőbeteg-ellátás, járóbeteg-szakellátás, háziorvosi alapellátás, házi betegápolás) alacsonyabb lépcsőfokra való helyezését célozta meg és egyúttal az egészségügyi finanszírozásból jelentős összegek kivonását helyezte kilátásba. Farizeus módon ezekkel a lépésekkel „mézesmadzagként” magasabb minőségű egészségügyi ellátást ígért. Az Orbán-kormány hivatalba lépése után a fenti nyertes világbanki pályázat megvalósítását látszólag anulálta. Most viszont az „Irányított betegellátás” kaftánjába bújtatva, a maga valóságában ismét előttünk áll a program. Nézzük, miről is van szó! Az alapelv, hogy a betegek lakóhelyükön vagy ahhoz legközelebbi intézményben legyenek ellátva, helyes, támogatható, de „az eb az alábbi részletekben van elhantolva”. A betegellátásra lehetőleg alapellátási, háziorvosi szinten kerüljön sor. Szakorvosi ellátást csak háziorvosi beutalóval lehessen igénybe venni. Ez a rendelkezés szakmailag indokolatlanul megnöveli a háziorvosok teendőit. Az orvosi pálya az elmúlt kétszáz évben, de különösen az elmúlt évtizedekben olyan mérvű tudás- és ismeretanyaggal bővült - részben az alaptudományok fejlődése által -, melynek elsajátítására, befogadására és alkalmazására egyetlen ember sem képes. A polihisztorok kora Pápai Páriz Ferenccel a XVIII. században lezárult. A specializálódás révén önálló szakterületek alakultak ki, sőt a hagyományos alapszakmák tovább specializálódtak (pl. a belgyógyászaton belül önálló tudományággá vált a kardiológia, a nephrológia, a gastroenterológia, az endokrinológia, a diabetológia, az immunológia-allergológia, a gerontológia stb.). Mindezek olyan diagnosztikus (kórismézési), differenciáldiagnosztikus (elkülönítő kórismézési) és terápiás (kezelési) ismeretanyagot feltételeznek, melyek a kor színvonalán egy általános belgyógyász számára is minden részletükben szinte átölelhetetlenek. És akkor más szakterületekről még nem is beszéltünk. Mindezt együttvéve a háziorvosok nyakába zúdítani nyilvánvaló anakronizmus és szakmai képtelenség, melybe mind a háziorvosnak, mind a betegeinek csak beleroppanni lehet. A háziorvos vagy felvállalja a szakmai tudását és kompetenciáját meghaladó feladatokat, melynek eredmény-kudarc hányadosa előre borítékolható, és eddigi teendőit házibetegápoló nővérekre (hol vannak?) bízza, akiknek sikerélménye ugyancsak szakmai kompetencia híján az övéhez hasonló lesz, vagy túlzsúfolt rendelőjében beutalógyártással, a betegút meghosszabbításával foglalatoskodik, mely addigi hasznos teendőjéből von el időt és energiát. Mi a célja a mostani egészségügyi kormányzatnak ezzel a betegellátási rendszerrel? Kimondva, kimondatlanul ugyanaz, mint elődjének a DAREK-programmal. Olcsóbb, alacsonyabb szintű betegellátás kierőszakolása. A magasabb szintű, kétségtelenül költségesebb, de hatékonyabb kórházi ellátás szükségességének a megkérdőjelezése, ergo csökkentése vagy megszüntetése. A minimális ápolási időn túli ápolás szankcionálása. Az egészségügyi költségvetés további megnyirbálása. A beteg otthonápolása révén a szakmai és a járulékos kórházi költségek (ápolás, étkeztetés, fűtés, tb-támogatás nélküli gyógyszerek felírásának propagálása stb.) betegekre és családjukra való átterhelése. Mi lesz ennek a következménye? A beteg később, rosszabb állapotban kerülhet kórházba, ha lesz még hova. Súlyosabb egészségügyi állapotát rövidebb idő alatt kellene helyreállítani. Ha sikerül ez, ha nem, hamarabb kell hazabocsátani abba a rendszerbe, amely állapota súlyosbodásáért egyébként is közvetve vagy közvetlenül felelős. Circulus vitiosus! De ez a kóros kör nem itt zárul be. Épeszű ember számára nyilvánvaló és logikus, hogy a lakosság amúgy is katasztrofális morbiditási (megbetegedési) és mortalitási (halálozási) mutatóit ez a rendszer rövid idő alatt látványosan tovább fogja rontani. Következésképpen a népesség, a nemzet fogyása (és nem a libák pusztulása) fel fog gyorsulni. Márpedig, ha ez így van, akkor elkerülhetetlenek az ehhez kapcsolódó további kérdések! Qui prodest? Kinek áll az érdekében, hogy ez így legyen? Kinek higgyünk? A Világbanknak, mely szerint Magyarországon túldimenzionált az egészségügyi ellátás, sok a kórházi ágy, sok az orvos, sok a nővér, sok az orvos-beteg találkozás, magas a gyógyszerfogyasztás stb.? (A statisztikai adatok egyébként mindennek az ellenkezőjét mutatják.) Vagy a WHO-nak (az ENSZ Egészségügyi Világszervezete) az adatai szerint a magyar egészségügyi ellátás finanszírozása Botswana, Irak és Afganisztán szintjén áll, a lakosság általános egészségi állapota pedig még ezeknél az országoknál is rosszabb? Vajon hány ötletük van még a világbanki éceszgébereknek addig, amíg mindnyájan el nem pusztulunk? Dr. Kovács László, a MIÉP országos elnökségének tagja Adatvédelmi dili Egyáltalán nem zavar, ha bármely magyar hivatal vagy hatóság tudomással bír a személyemet érintő különféle adatokról. Következik ez abból, hogy meglehetősen csekély a takargatnivalóm. Megérkezésekor a népszámláló biztosnak is teljes névvel bemutatkoztam, és római katolikus hitbeli hovatartozásomat is megvallottam. Az azonban már igencsak zavart és zavarna jelenleg is, ha a személyemet érintő adatokkal mások valamiféle információs kofaként seftelnének. 1996-ban történt, hogy egy amerikai vállalkozás itteni képviselete a nevemre és címemre érkező postai küldeményeivel, különféle idétlen ajánlataival kísérelt meg elkábítani. Furcsának találtam a körülményeket, és elsődlegesen az érdekelt, hogy teljes nevemet és a pontos címemet honnan szerezték meg. Érdeklődésemre írásban választ kaptam tőlük: „Nevét és címét legális úton vásároltuk.” Az eladó, a BM Központi Nyilvántartó és Választási Hivatal (akkor még ez volt a megnevezése) a maga módján el is vitte a balhét: „Nevét és lakcímét a nyilvántartásból véletlenszerűen válogatva adtuk meg a ... kutatás és közvetlen üzletszerzés célját szolgáló ... törvény alapján.” A hivatal írásban természetesen nem tett említést az információs tranzakcióról, szemérmesen csupán annyit közölt, hogy az amerikai vállalkozás magyarországi képviselete „igazgatási szolgáltatási díjat” fizetett az adataimért. A személyi adataimmal tudtomon kívüli üzletelés, főleg abban az általam közel sem kedvelt külföldi részvétel kellőképpen felháborított, ezért éltem a törvény által biztosított jogommal és letiltattam a személyi adataim üzleti célú adásvételét. Az imént leírtak keveseknek talán lehetnek tanulságosak, de közel sem széles körben érdeklődésre számottartók. Az igazi adatvédelmi dili bevezetőjeként azért bátorkodtam csupán előhozakodni vele, mert mindez az ez után következőkkel akár össze is függhet. Lassan egy évtizede foglalkozom az 1956-os forradalom szegedi és Csongrád megyei történéseinek a kutatásával. A megjelent könyveim, tanulmányaim és egyéb írásaim bizonyára igazolják ennek a munkálkodásnak az eredményességét. Hosszú lenne itt felsorolni azoknak az intézményeknek a nevét, amelyek készségesen segítették és jelenleg is segítik a kutatómunkámat. Az elmúlt év őszén olyan kutatási problémám adódott, amelyre az előbbiekben említett intézmények a jellegükből következően megoldást kínálni képtelenek voltak. A szegedi forradalmi eseményekhez kapcsolódó két embernek a sorsát kellett volna feltárni és ehhez legalább kiindulási támpontokat szerezni. A lehetséges és talán jelenleg egyedüli megoldást elképzeléseim szerint a BM Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatal ma már talán kevéssé használt manuális nyilvántartása kínálta, ahol évtizedekre visszamenően a személyiigazolvány-törzslapokat (később adatlapokat), a ki- és bejelentőket, az elhalálozási értesítőket stb. tárolták. Más lehetőség nem lévén, 2000. november 24-én levelet írtam a BM Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatalnak, amelyben előterjesztettem kérésemet, kihangsúlyozva, hogy a kért adatok történeti kutatást szolgálnak. Miként ilyenkor elvárható, kérelmemhez csatoltam a hivatalos támogatói nyilatkozatot, amelyet számomra évek óta egy neves szegedi intézmény biztosít. Azt sem hallgattam el, hogy kutatómunkám az 1956-os forradalomhoz kapcsolódik. Aztán vártam. A remélt mielőbbi válaszra vártam. Az általam közölt részletes adatok - nevek és teljes nacionálék -, valamint a megalapozott egyéb ismereteim alapján okkal elvártam, hogy rövidesen választ fogok kapni. Eltelt a december, majd eltelt a január is, és válasz nem érkezett. Már a várakozás harmadik hónapjának a vége felé jártunk, amikor 2001. február 15-én vettem a bátorságot, és a hivatalnál telefonon érdeklődtem kérelmem teljesítésének az állásáról. Az illetékes úr a tudomásomra hozta, hogy kérelmem már iktatva van, rövidesen dolgoznak az ügyön, de a válaszukhoz nagy reményeket ne fűzzek, mert a törvényi szabályozás szerint csak azt közölhetik, hogy a keresett személyek Magyarországon élnek-e, és ha igen, van-e bejelentett lakásuk, a pontos lakcímük már nem közölhető. Természetesen szóba sem hoztam a saját nevemmel és pontos lakcímemmel való korábbi üzletelésüket, a kiszolgáltatott ember helyzetében meg sem próbáltam magam ellen hangolni a nagy tekintélyű hivatalt, csupán halkan azt jegyeztem meg, hogy az általam beígértnél azért valamicskével több adat is a rendelkezésükre áll, amiből valamicskét mégiscsak elárulhatnának. De ezt sem kellett volna! Azonnal megkaptam a kioktatást arra hivatkozással, hogy az illetékes úr és a munkatársainak egy része több évtizede foglalkozik adatfeldolgozó, nyilvántartó stb. tevékenységgel, külső tippadásokra nincs szükségük. Megszégyenítve várakoztam tovább és reménykedtem a hivatal jószándékában és a zavaró telefonálásom megbocsátásában. Várakozással telt a március, ugyanígy az április is. Majd elérkezett május utolja és válasz még ekkor sem érkezett. Ez azt jelentette, hogy a hivatal hat hónap, azaz fél év elteltével még egy félmondatos válaszra sem méltatott. Pedig ha szabad kezet kapnék a hivatalnál a szükséges adatok felkutatásához - már csak úgy elméletileg mondom ezt! -, bizony mondom, hogy hat óra alatt végére járnék az ügynek, az oda- és visszautazást is beleértve. Téved, ha bárki kétségbe vonja ennek az állításnak a helytállóságát. Válasz tehát nem érkezett. Más lehetőségem nem maradt, mint levonni a konzekvenciákat, és keresni a történtek okait. A hivatal magatartására csak az alábbi magyarázatok valamelyikét tudom adni. Csak ezt a hármat! 1. A saját nyilvántartásukban megnézték, hogy ki ez a Bálint László nevű pasas, aki őket dolgoztatni akarja. Máris kiderült, hogy néhány évvel ezelőtt ez az alak szót emelt azért, mert a hivatal az adatait „igazgatási szolgáltatási díj” ellenében eladta egy amerikai érdekeltségű vállalkozásnak. Itt van hát az alkalom a törlesztésre. Várjon csak az általa kért adatokra. Várjon csak, aztán vagy megkapja, vagy nem. Ha véletlenül ez az emberileg még talán menthető durcáskodás húzódik meg a háttérben, sokak számára talán elfogadható is a dolog, bár a hivatal ekkor sem süllyedhet a kicsinyes alávágás, a bosszúállás szintjére. 2. Előfordulhat, hogy ebben a fontos hivatalban általánosan jellemző az ilyen ütemű helybenjáró ügyintézés, és nem csupán az egyedi slendriánság esete forog fenn. Ez nagyon-nagyon szomorú lenne a harmadik évezredben, valamiféle úton Európa felé. Akár általános, akár egyedi az eset. A kért adatokat másfél évtizede és előtte is az arra feljogosítottak telefonon néhány perc alatt megkapták, kívülállók az adatoknak egy szűkebb körét igazolt kérelem esetén néhány nap alatt. Pedig akkor diktatúrában éltünk! 3. Végül önkritikusan be kell vallanom, hogy a fejlemények említettek szerinti alakulásában némileg ludas vagyok, mivel nem jártam el kellő körültekintéssel. Balga módon beírtam a kérelmembe, hogy a kért adatok az 1956-os forradalommal kapcsolatos kutatásokhoz szükségeltetnek, pedig az említett telefonbeszélgetésből tudhattam volna, hogy a hivatal munkatársainak egy része több évtizedes múlttal rendelkezik ott, akik közül bizonyára vannak olyanok is, akik legszívesebben még mindig „ellenforradalomban” gondolkodnak. Az egykori „BM-dolgozók” akár hivatásosok, akár kinevezett polgári alkalmazottak, akár csak szerződésesek - aligha lelkesednek olyan ügyért, amelyben családilag-barátilag esetleg ellenérdekeltek. A tények azok makacsul változatlanul csak tények. A hivatal fél év alatt nem válaszolt egy kérelmemre - még elutasító választ sem adott! -, amely a jelenlegi megítélés szerint egyáltalán nem elhanyagolható társadalmi érdeket szolgálna. Az előbb felsorolt lehetséges okok közül a teljesen megfelelő kiválasztása nem a jelen sorok írójának a feladata. És a felelősség megállapítása sem! Bálint László