Magyar Hang, 2022. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)
2022-07-01 / 27. szám
Magyar Hang | 2022. július 17._____________________________________________________________MAGAZIN • INTERJÚ 19 - Nem látok bele a dologba kellő mélységben, de azt hiszem, hogy a fiatalokat a szekértáborok logikája hidegen hagyja, csak az idősebbek fenekednek egymásra.Az SZFE átalakítását gyakran az „ideológiai képzés" vádjával indokolta meg a hatalom. Valóban egy szűk kör világnézete határozta meg az intézmény működését? - Ideológiai képzést utoljára a szocializmusban nyújtottak, de az is inkább bohóctréfa volt. Szó sem volt semmi ilyesmiről, ez egy agresszív és aljas területfoglalás. És mégis, az agresszió mélyén van némi igazság. Azzal együtt, hogy elismerem és becsülöm az egyetemet egykor vezető kultúrkör, Babarczy László, Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor tehetségét, hiszen dolgoztam majd’ valamennyiükkel, ez egy nagyon zárt, belterjes világ volt. Évtizedeken át csak az tehette be a lábát közéjük, akiről úgy gondolták, hogy az ő emberük, Vidnyánszky Attila talán sértve érezte magát, amiért nem fogadták be. - A sértettsége miatt volt szükség a „modellváltásra"? - Nálunk az értelmiségnek van egy sajátos vonása: az elit szereti megalázni az átlagot. Holott az átlag mindig erősebb, mint a néhány kiemelkedő, és az átlagot is tisztelni kell, hiszen nélküle semmi sem működik. Mégis túl könnyen mondunk ítéletet a másik felett. Ezen talán változtatnia kellett volna az említett körnek, talán lazíthattak volna egy kicsit a nagymellényűségükön, és ezt már feltehetően ők is így gondolják. De erről már nincs mit mondani, hiszen az egyetem ügye tökéletesen átpolitizálódott, szakmai vitára így nincs esély. A színház esetében értelmezhetetlen a keresztényiség, a bal- vagy a jobboldali ideológia. Ez egy szakma, a színész nem tud keresztényi vagy szocialista módra bejönni a színpadra, csak színészként. -Mégsem szabadulhatunk a politikai kategóriáktól, önt is többször számon kérték, hogy miért dolgozik „jobboldali színházban”. Sosem óhajtottam számot adni a világnézetemről, az ugyanolyan intim szféra, mint a nemi életem - bár most már a paplan alá is benéz a hatalom. A világra eszmélésem a főiskolai évekhez kötődik, akkor alakult ki bennem a társadalmi rendszer hiányosságaira való reflexió szándéka. Ennek semmiféle politikai árnyalata nem volt, az egyes jelenségek okozta felháborodásból következett. Később a kabarékban sem politizáltam, akkor is mindig a jelenség érdekelt, főleg az erkölcstelenség és a hülyeség. Ezen túl azonban nehezen tudnám meghatározni a számomra megfelelő ideológiai kategóriát. Az elesettekkel, az esélytelenekkel való együttérzésem baloldalivá tesz, a közéletben és a munkában liberálisként közlekedek, a szellemiségem mérhetetlenül konzervatív, és patrióta vagyok. Akkor én most hová álljak? - Legutóbbi könyvében, a Voltakban elhunyt pályatársainak, kedves kollégáinak állít emléket. A közönség elfelejti az egykori színészlegendákat? -A színészekről idővel szükségszerűen elfeledkeznek, de nem ez motivált. Meg kellett írnom a könyvet, mert annyira szerettem, becsültem ezeket az embereket, és fáj, hogy már nincsenek. És hogy ma nincsenek hozzájuk hasonlók. Közülük az idősebbek még őrizték a méltóságukat, az értékelvű tartást az én generációm feladta, ami pedig ma van, arra már nehezen találok jelzőt. - Ennyire rossznak látja a helyzetet? - Ennél sokkal rosszabbnak. -Mi az oka? - Például az igénytelenség. Amikor egy színész azt mondja, hogy „nem olvasom el Balzacot, mert túl részletező”, tudhatjuk, hogy nagy a baj. Ha nem ad időt a balzaci részletekre, akkor az életet sem tudja alaposan megfigyelni, és ez a játékán is meglátszik. De az igénytelenség nem csak a színészek hibája. Megnéztem egyszer egy vidéki előadást, aminek a végén odakényszerítetten tizenkét színész állt egy sorban, és óbégatott egy „hitvallást”. Figyeltem a tekinteteket, és két típust különböztettem meg. Az egyikben a magára erőltetett lelkes megfelelés tükröződött, a másikban az üresség, ami azt üzente, hogy „ha meg akarok élni, akkor itt dalolni kell”. - Hátraarc című könyvében a magyar színházi struktúra átalakítását javasolja. - Milliárdokért tartanak fent 60-70 ezres városokban önálló társulatokat, és játszanak egy-egy előadást 10—15-ször, mielőtt lekerülne a műsorról. Budapesten pedig több musical volt műsoron a pandémia előtt, mint a New York-i Broadwayn. Sajnos itthon harminc éve nem volt olyan kulturális kormányzat, amelyik tudta volna, hogy racionálisan mi mennyibe kerül. Mindig is dilettánsok ültek a minisztériumban, politikai oldaltól függetlenül, ami egyenes út a mértéktelen költekezéshez. Dolgoztam színházigazgatóként, láttam, hogy mi mindent lophattam volna el, és tudom, hogy milyen kemény munka volt változtatni ezen a mentalitáson, és rendet tartani, hogy ne vihessék haza a színházat részletekben. Azt mondják, nincs pénz a kultúrában, dehogy nincs, rengeteg pénz van, csak borzasztóan rosszul használják fel. -A támogatások mellett az állami elismerések is nagyban befolyásolják a kulturális élet működését. Önt mennyire foglalkoztatják a díjak? - Ha nem Jászai Mariról lenne elnevezve, már rég visszaadtam volna a Jászai-díjamat. Mit számítanak az elismerések? Abszurd, hogy mennyi tehetségtelen ember kapta meg a Kossuth-díjat, miközben igazi nagyságok sosem. Ma már csak az illeszkedőknek jár az elismerés, de nem baj, ha sikerül nekik, legyenek büszkék rá. Egyetlen díj van, amit nagy becsben tartok, a nyíregyházi társulat által nekem ítélt Móricz Zsigmond- gyűrűt. - Nem vágyik a Kossuth-díjra? - Fiatalon nagyon vágytam a Jászai Mari-díjra. Mondtam Marton Frigyesnek, hogy vagy megkapom, vagy elmegyek a Mikroszkóp Színpadtól, erre ő kizsarolta az elismerést Aczél Györgyből. Kádárék megnézték a műsorunkat, és a nagyságos asszony, Tamáska Mária azt mondta utána, hogy „csak egy igazi kommunista beszél úgy, ahogy a Verebes”. Ehhez képest én voltam a társulatból az egyetlen, aki nem volt párttag. De ez a megjegyzés úgy látszik elég volt a Jászai-díjhoz. - Orbán Viktort nem akarja elhívni egy előadására? - Focimeccsre lenne szükség ahhoz, és legalább három gólt kellene rúgnom, hogy Kossuth-díjat kapjak.