Magyar Hang, 2022. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)

2022-07-01 / 27. szám

Magyar Hang | 2022. július 1­7._____________________________________________________________MAGAZIN • INTERJÚ 19 - Nem látok bele a dologba kel­lő mélységben, de azt hiszem, hogy a fiatalokat a szekértáborok logi­kája hidegen hagyja, csak az idő­sebbek fenekednek egymásra.­­Az SZFE átalakítását gyakran az „ideológiai képzés" vádjával indokol­ta meg a hatalom. Valóban egy szűk kör világnézete határozta meg az in­tézmény működését? - Ideológiai képzést utoljára a szocializmusban nyújtottak, de az is inkább bohóctréfa volt. Szó sem volt semmi ilyesmiről, ez­ egy agresszív és aljas területfoglalás. És mégis, az agresszió mélyén van némi igazság. Azzal együtt, hogy elismerem és becsülöm az egye­temet egykor vezető kultúrkör, Babarczy László, Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor tehetségét, hiszen dolgoztam majd’ valamennyiükkel, ez egy nagyon zárt, belterjes világ volt. Évtizedeken át csak az tehette be a lábát közéjük, akiről úgy gon­dolták, hogy az ő emberük, Vid­nyánszky Attila talán sértve érezte magát, amiért nem fogadták be. - A sértettsége miatt volt szükség a „modellváltásra"? - Nálunk az értelmiségnek van egy sajátos vonása: az elit szere­ti megalázni az átlagot. Holott az átlag mindig erősebb, mint a né­hány kiemelkedő, és az átlagot is tisztelni kell, hiszen nélküle sem­mi sem működik. Mégis túl kön­­­nyen mondunk ítéletet a másik fe­lett. Ezen talán változtatnia kellett volna az említett körnek, talán la­zíthattak volna egy kicsit a nagy­­mellényűségükön, és ezt már fel­tehetően ők is így gondolják. De erről már nincs mit mondani, hi­szen az egyetem ügye tökéletesen átpolitizálódott, szakmai vitára így nincs esély. A színház esetében értelmezhetetlen a keresztényi­­ség, a bal- vagy a jobboldali ideo­lógia. Ez egy szakma, a színész nem tud keresztényi vagy szoci­alista módra bejönni a színpadra, csak színészként. -Mégsem szabadulhatunk a po­litikai kategóriáktól, önt is többször számon kérték, hogy miért dolgozik „jobboldali színházban”.­­ Sosem óhajtottam számot adni a világnézetemről, az ugyano­lyan intim szféra, mint a nemi éle­tem - bár most már a paplan alá is benéz a hatalom. A világra eszmé­­lésem a főiskolai évekhez kötődik, akkor alakult ki bennem a társa­dalmi rendszer hiányosságaira való reflexió szándéka. Ennek semmi­féle politikai árnyalata nem volt, az egyes jelenségek okozta felháboro­dásból következett. Később a kaba­rékban sem politizáltam, akkor is mindig a jelenség érdekelt, főleg az erkölcstelenség és a hülyeség. Ezen túl azonban nehezen tudnám meghatározni a számomra meg­felelő ideológiai kategóriát. Az el­esettekkel, az esélytelenekkel való együttérzésem baloldalivá tesz, a közéletben és a munkában libe­rálisként közlekedek, a szellemi­ségem mérhetetlenül konzervatív, és patrióta vagyok. Akkor én most hová álljak? - Legutóbbi könyvében, a Voltak­ban elhunyt pályatársainak, kedves kollégáinak állít emléket. A közönség elfelejti az egykori színészlegendákat? -A színészekről idővel szük­ségszerűen elfeledkeznek, de nem ez motivált. Meg kellett írnom a könyvet, mert annyira szerettem, becsültem ezeket az embereket, és fáj, hogy már nincsenek. És hogy ma nincsenek hozzájuk hasonlók. Közülük az idősebbek még őrizték a méltóságukat, az értékelvű tar­tást az én generációm feladta, ami pedig ma van, arra már nehezen találok jelzőt. - Ennyire rossznak látja a helyze­tet? - Ennél sokkal rosszabbnak. -Mi az oka? - Például az igénytelenség. Amikor egy színész azt mondja, hogy „nem olvasom el Balzacot, mert túl részletező”, tudhatjuk, hogy nagy a baj. Ha nem ad időt a balzaci részletekre, akkor az életet sem tudja alaposan megfi­gyelni, és ez a játékán is meglát­szik. De az igénytelenség nem csak a színészek hibája. Megnéztem egyszer egy vidéki előadást, ami­nek a végén odakényszerítetten tizenkét színész állt egy sorban, és óbégatott egy „hitvallást”. Figyel­tem a tekinteteket, és két típust különböztettem meg. Az egyikben a magára erőltetett lelkes megfe­lelés tükröződött, a másikban az üresség, ami azt üzente, hogy „ha meg akarok élni, akkor itt dalolni kell”. - Hátraarc című könyvében a ma­gyar színházi struktúra átalakítását javasolja. - Milliárdokért tartanak fent 60-70 ezres városokban önálló társulatokat, és játszanak egy-egy előadást 10—15-ször, mielőtt le­kerülne a műsorról. Budapesten pedig több musical volt műso­ron a pandémia előtt, mint a New York-i Broadwayn. Sajnos itthon harminc éve nem volt olyan kul­turális kormányzat, amelyik tud­ta volna, hogy racionálisan mi mennyibe kerül. Mindig is dilet­tánsok ültek a minisztériumban, politikai oldaltól függetlenül, ami egyenes út a mértéktelen költeke­zéshez. Dolgoztam színházigazga­tóként, láttam, hogy mi mindent lophattam volna el, és tudom, hogy milyen kemény munka volt változtatni ezen a mentalitáson, és rendet tartani, hogy ne vihessék haza a színházat részletekben. Azt mondják, nincs pénz a kultúrában, dehogy nincs, rengeteg pénz van, csak borzasztóan rosszul használ­ják fel. -A támogatások mellett az állami elismerések is nagyban befolyásol­ják a kulturális élet működését. Önt mennyire foglalkoztatják a díjak? - Ha nem Jászai Mariról lenne elnevezve, már rég visszaadtam volna a Jászai-díjamat. Mit szá­mítanak az elismerések? Abszurd, hogy mennyi tehetségtelen ember kapta meg a Kossuth-díjat, mi­közben igazi nagyságok sosem. Ma már csak az illeszkedőknek jár az elismerés, de nem baj, ha sikerül nekik, legyenek büszkék rá. Egyet­len díj van, amit nagy becsben tar­tok, a nyíregyházi társulat által ne­kem ítélt Móricz Zsigmond- gyűrűt. - Nem vágyik a Kossuth-díjra? - Fiatalon nagyon vágytam a Jászai Mari-díjra. Mondtam Mar­ton Frigyesnek, hogy vagy megka­pom, vagy elmegyek a Mikroszkóp Színpadtól, erre ő kizsarolta az elismerést Aczél Györgyből. Ká­dárék megnézték a műsorunkat, és a nagyságos asszony, Tamás­­ka Mária azt mondta utána, hogy „csak egy igazi kommunista be­szél úgy, ahogy a Verebes”. Ehhez képest én voltam a társulatból az egyetlen, aki nem volt párttag. De ez a megjegyzés úgy látszik elég volt a Jászai-díjhoz. - Orbán Viktort nem akarja elhívni egy előadására? - Focimeccsre lenne szükség ahhoz, és legalább három gólt kel­lene rúgnom, hogy Kossuth-díjat kapjak.

Next