Magyar Hang, 2022. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)
2022-07-01 / 27. szám
Magyar Hang | 2022. július 17. Itt elvitték munkaszolgálatra. Hogy biztonságban legyek, apám második felesége, egy huszárezredes lánya elvitt Zugligetbe, Révész Margit gyermekszanatóriumába. Az intézet zsidó gyerekek búvóhelyként szolgált, nevelőink közül nem egy katonaszökevény volt. Azzal az ürüggyel kerültem az otthonba, hogy a nagyapám erdélyi református lelkész, és a rokonságomtól elszakadtam. Egy éjszaka megjelentek razziázni a nyilasok, de az sem jelentett komolyabb veszélyt. Senkit nem bántottak, még a katonaszökevényeket sem vitték magukkal. Én az ágyban fekve beszélgettem velük. Karácsony este megérkeztek a szovjet csapatok, fölszabadultunk. Akkor derült ki, hogy az intézetben minden gyereket másként hívnak, mint azt addig tudtam. - Többször említette, hogy viszonylagos nyugalomban vészelte át az üldöztetést. Soha nem érezte, hogy az élete forog kockán? - Csupán egyszer tudatosult bennem, hogy valóban veszélyben vagyok. 1944 nyarán levettem magamról a csillagot, és elmentem a Lukács fürdőbe. Fent voltam a napozóteraszon, amikor váratlanul angolszász gépek jelentek meg, és röplapokat szórtak. Egy pasas ráfeküdt az egyikre. Odamentem hozzá, azzal, hogy mi szerepel a papíron. Gyanús lettem neki, meg is kérdezte, hogy nem vagyok-e zsidó. Mondtam, ugyan hogy képzeli. Nem elégedett meg a válasszal. Félrevont, le kellett tolnom a nadrágomat. Nem voltam körülmetélve, hiszen reformátusnak kereszteltek. Szerencsére elengedett. -1945 után útja a kommunisták közé vezette. Miért? - A kommunisták, az általuk képviselt eszme az új élet lehetőségét hordozták az úri Magyarország bukása, a személyes megpróbáltatások után. Tagja lettem a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségnek, a Madisznak, amely gyakorlatilag kommunista alakulat volt. A Szent István körút 2.-ben volt az iroda, éppen egy emelettel a mostani McDonald’s fölött. A lakás története rendkívül érdekes: korábban a kerületi nyilaspárt működött itt. A Madisz után egy óvoda költözött a lakásba, az öcsém is odajárt. A 90-es években pedig a főváros Faludy Györgynek ajándékozta. Visszatérve a kamaszkoromra: bejártam számtalan iskolát, a Lónyay utcai, a sárospataki református gimnáziumtól a Berzsenyig, végül a Kölcseyben kötöttem ki. A tanulmányaimat akkor már nagyon elhanyagoltam, helyette ugyanis újságot írtam. Világéletemben erre a pályára készültem, s hogy végre ki is teljesedhettem benne, semmi értelmét nem láttam, hogy a reálosztályban tovább unatkozzam. Tizenöt éves koromtól legalább öt újságnak dolgoztam, hetedikben - ez ma a 11. osztály - szerkesztő lettem, éjszaka jártam tördelni a nyomdába. Az iskolát otthagytam, nem is érettségiztem. - Akkor hogyan tudott egyetemre menni? - Az egyetemi orosz intézetbe - ebből született később a Lenin Intézet - érettségi nélkül is vettek fel hallgatókat. Aztán tanulmányaimat hamarosan a Szovjetunióban folytattam. - Közben az édesapja kivándorolt Izraelbe, családjába pedig új, magas rangú rokon érkezett Gerő Ernő személyében... - Kezdjük az apámmal. Ő a háború után cionista vezető volt. Közülük nagyon sokan csatlakoztak a kommunista párthoz, így tett apám is, akinek egyébként már korábban is szoros kapcsolata volt a mozgalommal. Idővel viszont a cionisták a rendszer üldözöttjeivé váltak. 1950-ben a magyar kormány Izraellel kötött megállapodása alapján végül kivándorolhatott. Eleinte az akkói várban berendezett pszichiátriát vezette, tanított az egyetemen is. Országos ismertségre tett szert, amikor a Moszad megbízásából neki kellett felmérnie az 1960-as évek elején Adolf Eichmann elmeállapotát. - Milyen eredményre jutott? - Megcsináltatta vele egy alkalommal a Szondi-tesztet is. Az eredményt, nevet nem említve elküldte Szondi Lipótnak Svájcba, aki visszaírt: vaktesztet nem szokott ugyan elemezni, de vigyázzon a páciensével, mert potenciális tömeggyilkos. - Milyennek látta az édesapja Eichmannt? - Közönséges hivatalnoknak, akit nem az indulatok, hanem a kötelességteljesítés, a rábízott feladatok megoldása vezényel tömeggyilkosságok esetén is. - És a másik történelmi személyiség, Gerő Ernő? - Édesanyám testvérének volt a férje. Közeli kapcsolatba sohasem kerültem vele. A családban mindenki tegeződött, de ő végig Ernő bácsi maradt nekem. Furcsa ember volt. Amikor 1945-ben kinevezték közlekedésügyi miniszterré, a háború előtti régi gárdára támaszkodott. Embereit később, a kitelepítések idején is megvédte. Ugyanakkor bárkire, aki külföldön valamikor megfordult, simán rámondta, hogy angol kém. Ez akkoriban akár életveszélyes is lehetett. -Akik ismerték, barátságtalan emberként emlegették. Milyen volt a családban? - Meglehetősen rideg alaptermészete volt. A testvéreivel sem tartotta a kapcsolatot. De ha megivott egy fél decit, ami nagyon ritkán fordult elő, bájos sármőrré tudott változni. Gerő 1956 előtti szerepét, így a törvénytelenségekben való részvételét, nagyjából ismeri mindenki. Homályos viszont, hogyan élt, miután az 50-es évek végén újra visszatérhetett a Szovjetunióból. A XII. kerületben, a Pagony utcában kapott lakást. Nem érezte túl jól magát az új körülmények között. Spanyolból fordított. Volt munkatársai elkezdték szervezni a politikai visszatérését, de az ügyre felfigyelt az állambiztonság, még engem is belekevertek. - Mi történt? - Ki akartak zárni a pártból. Az volt a fő vád, hogy meghallgattam, amit Gerő mondott, és nem tiltakoztam ellene. Ismertem Szirmai Istvánt, a sajtót is felügyelő befolyásos pártvezetőt, tőle kértem segítséget. Valószínűleg közbenjárt értem, mert csupán megrovást kaptam, az üggyel tovább nem foglalkoztak. - Fiatal, a szocialista rendszer iránt elkötelezett újságíróként hogyan élte meg az 1956-os forradalmat? - Vegyes érzésekkel. Lelkesen eljártam a Petőfi Kör üléseire, részt vettem az október 23-i felvonuláson is. Azután megijedtem egy kicsit a dolgoktól, úgy láttam, az események túlléptek azon, ami kívánatos lenne. Évtizedeken át ellenforradalomnak tartottam mindazt, ami történt. Az érzéseim máig zavarosak a nyomasztó benyomások miatt, de ésszel tudom, hogy 1956-ban népfelkelés, szabadságharc volt. - Háromszor élt hosszabb időn át a Szovjetunióban. Bőven lehet tehát tapasztalata az óriási méretű, az utókor szemében egyre inkább szürreálisnak tűnő, totalitárius országról. - Először tanulni mentem az 50-es évek elején, majd 1957-ben kiküldtek állandó rádiótudósítónak. - Ez nyilván fontos pozíciónak számított. Nem merült fel a kérdés, hogy Kulcsár István megbízható ember-e - Úgy látszik, megbízható voltam. Alig másfél hónapja dolgoztam az Élet és Irodalomnál, amikor megkerestek. Fontosak az előzmények is: 1956 előtt a rádiónak volt egy adása A kommunizmus nagy országából címmel a Szovjetunióról, amit a moszkvai rádió magyar szerkesztősége állított össze. Elképesztően primitív műsor volt, nálunk idegen és riasztó moszkvai pártzsargonban. Ahogy akkoriban gúnyosan mondták, amikor ezt a műsorszámot bekonferálták, az egész országban egy nagy kattanást lehetett hallani, ugyanis mindenki kikapcsolta a készüléket. A szovjetek által ambicionált adás kiváltására volt szüksége a magyar rádiónak moszkvai tudósítóra. Igent mondtam, öt nap múlva már utaztam is Moszkvába. - És a harmadik kiküldetés? - A 60-as évek végén mentem ki megintcsak a rádió tudósítójaként, de a mandátumom lejárta után is rendszeresen visszatértem. Bőven van tehát Szovjetuniótapasztalatom. Az életszínvonal a hazai viszonyokhoz képest mindig alacsonynak számított. Hruscsov alatt volt a leginkább zökkenőmentes az ellátás. Magyar szemmel furcsának tűnt, hogy például kaviárt minden mennyiségben, olcsón vehettünk. Diákként Leningrádban voltam, amikor Sztálin meghalt. Jól emlékszem, az emberek attól féltek, hogy minden összeomlik. A kialakult pszichózisban még azok is sírtak, akiknek a rokonait elhurcolták vagy kivégezték. Az emberek illegálisan akartak Moszkvába szökni Sztálin ravatalához, úgy szedték le őket a vonatról. Került-e esetleg közelebb valamelyik szovjet vezetőhöz az évek során? - Fizikailag igen, egyébként nem. Egyszer egy évfordulós moszkvai magyar kiállítást együtt tekintett meg Kádár és Brezsnyev. Szorosan mögöttük mentem a mikrofonnal, hátha elcsípek valamit a beszélgetésükből. Egy titkosrendőr félrehívott, és röhögve azt mondta: Maga fejbe vágta Brezsnyev elvtársat a mikrofonnal! Én nem vettem észre semmi ilyesmit a nagy kavarodásban. Egyébként a dolognak nem lett következménye. Valószínűleg azért sem, mert a pasas családjának korábban én szereztem jegyet a kiállításra. Készítettem interjút szovjet politikusokkal, például Mikojannal, aki csontrészeg volt, és összevissza szidta az imperialistákat az 1956-os magatartásukért. Amikor a szállásomra visszaértem, megszólalt a telefon, annyit kértek, hogy az interjút ne küldjem el Budapestre. Azt válaszoltam, hogy nem is állt szándékomban. Beszélgettem viszont számos művésszel, Martinoval az íróval, Vjacseszlav Tyihonoval (ő alakította Stirlitzet). Moszkvában interjúztam Paul Robesonnal és Nazim Hikmettel is. Rengeteget utaztam, bejártam az összes köztársaságot. Igyekeztem minél több riportot adni és minél kevesebb politikát. - 1978-tól öt éven át volt a rádió New York-i tudósítója. Milyen volt a szovjet tapasztalatok után megérkezni az Egyesült Államokba? - Furcsa. Hatalmas a különbség. Egyébként Amerikában is sokat utaztam. Megismerkedtem Faludy Györggyel, fiatalkorom kedvenc írójával, de nagyon sok ismerősöm, barátom lett Ferdinandy Györgytől Baránszky Jób Lászlóig. Állandó vendége voltam Püski Sándor könyvesboltjának. Kiváló viszonyban voltam velük annak ellenére, hogy politikailag nem értettünk egyet, mert ők nem kedvelték a szocialista rendszert. - Hogyan fogadta a rendszerváltást? - Az eszmét, a rendszert sokáig életképesnek tartottam. A 80-as évek közepére azonban a létező szocializmus kifulladt, a Szovjetunióban is súlyos válság alakult ki. Igazából a rendszerváltó folyamattal együtt alakultam én is. Arra, hogy a kapitalizmus restaurációja bekövetkezik, eleinte nem gondoltam, vegyes gazdasági modellre számítottam. Újságíróként közben élveztem a kialakult sajtószabadságot, ráadásul az új magyar külpolitika hármas prioritásával is egyetértettem: a NATO-hoz, illetve az Európai Közösséghez való csatlakozással, a szomszédos országokkal való jó viszonnyal beleértve a határon túli magyarok támogatását is. Sokat kísértem tudósítóként Antall Józsefet és az első időszak kiváló külügyminisztereit Jeszenszkytől Kovács Lászlón át Martonyiig. - Hogyan látja, mi vezethetett az 1990-es demokratikus viszonyoktól a mai magyar valósághoz? - Az ország élén Orbán Viktor személyében nagyon tehetséges politikus áll, aki kitűnő politikai érzékkel képes formálni a közvéleményt. Másrészt az emberekben napjainkig ott élhet valahol a mélyben mindaz a nacionalizmus, idegengyűlölet, amit a két világháború között a fejükbe vertek. Ezt a jelenlegi vezetés a saját szempontjából remekül meglovagolja. Szomorú, hogy a mai magyar külpolitika teljesen szemben áll az antallival, távolodunk a NATO-tól, az Európai Uniótól, a szomszédos országoktól, és olyan politikát folytatunk, amely hosszú távon árt a határon túli magyar közösségnek. - Milyen perspektívát lát az ország előtt? - Nincs koherens képem a jövőről, de amit látok az alapján nem vagyok optimista. Kilencvenévesen pedig nem gondolkozom 20-30 éves perspektívákban. Kulcsár István 1944-ben