Magyar Hang, 2022. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)

2022-07-01 / 27. szám

Magyar Hang | 2022. július 1­­7. Itt elvitték munkaszolgálatra. Hogy biztonságban legyek, apám má­sodik felesége, egy huszárezredes lánya elvitt Zugligetbe, Révész Margit gyermekszanatóriumába. Az intézet zsidó gyerekek búvó­helyként szolgált, nevelőink közül nem egy katonaszökevény volt. Azzal az ürüggyel kerültem az ott­honba, hogy a nagyapám erdélyi református lelkész, és a rokonsá­gomtól elszakadtam. Egy éjszaka megjelentek razziázni a nyilasok, de az sem jelentett komolyabb ve­szélyt. Senkit nem bántottak, még a katonaszökevényeket sem vitték magukkal. Én az ágyban fekve be­szélgettem velük. Karácsony este megérkeztek a szovjet csapatok, fölszabadultunk. Akkor derült ki, hogy az intézetben minden gye­reket másként hívnak, mint azt addig tudtam. - Többször említette, hogy vi­szonylagos nyugalomban vészelte át az üldöztetést. Soha nem érezte, hogy az élete forog kockán? - Csupán egyszer tudatosult bennem, hogy valóban veszély­ben vagyok. 1944 nyarán levet­tem magamról a csillagot, és el­mentem a Lukács fürdőbe. Fent voltam a napozóteraszon, amikor váratlanul angolszász gépek jelentek meg, és röplapo­kat szórtak. Egy pasas ráfeküdt az egyikre. Odamentem hozzá, azzal, hogy mi szerepel a papíron. Gyanús lettem neki, meg is kér­dezte, hogy nem vagyok-e zsidó. Mond­tam, ugyan hogy képzeli. Nem elégedett meg a válasszal. Félrevont, le kellett tolnom a nadrágomat. Nem voltam körülmetélve, hiszen reformátusnak kereszteltek. Szeren­csére elengedett. -1945 után útja a kommunisták közé vezette. Miért? - A kommunisták, az általuk képviselt eszme az új élet lehetőségét hordozták az úri Magyarország bukása, a személyes meg­próbáltatások után. Tagja lettem a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségnek, a Ma­­disznak, amely gyakorlatilag kommunista alakulat volt. A Szent István körút 2.-ben volt az iroda, éppen egy emelettel a mostani McDonald’s fölött. A lakás története rendkí­vül érdekes: korábban a kerületi nyilaspárt működött itt. A Madisz után egy óvoda köl­tözött a lakásba, az öcsém is odajárt. A 90-es években pedig a főváros Faludy Györgynek ajándékozta. Visszatérve a kamaszkoromra: bejártam számtalan iskolát, a Lónyay ut­cai, a sárospataki református gimnáziumtól a Berzsenyig, végül a Kölcseyben kötöttem ki. A tanulmányaimat akkor már nagyon elhanyagoltam, helyette ugyanis újságot ír­tam. Világéletemben erre a pályára készül­tem, s hogy végre ki is teljesedhettem benne, semmi értelmét nem láttam, hogy a reálosz­tályban tovább unatkozzam. Tizenöt éves koromtól legalább öt újságnak dolgoztam, hetedikben - ez ma a 11. osztály - szerkesztő lettem, éjszaka jártam tördelni a nyomdába. Az iskolát otthagytam, nem is érettségiztem. - Akkor hogyan tudott egyetemre menni? - Az egyetemi orosz intézetbe - ebből született később a Lenin Intézet - érettsé­gi nélkül is vettek fel hallgatókat. Aztán ta­nulmányaimat hamarosan a Szovjetunióban folytattam. - Közben az édesapja kivándorolt Izraelbe, családjába pedig új, magas rangú rokon érkezett Gerő Ernő személyében... - Kezdjük az apámmal. Ő a háború után cionista vezető volt. Közülük nagyon sokan csatlakoztak a kommunista párthoz, így tett apám is, akinek egyébként már korábban is szoros kapcsolata volt a mozgalommal. Idő­vel viszont a cionisták a rendszer üldözött­jeivé váltak. 1950-ben a magyar kormány Izraellel kötött megállapodása alapján végül kivándorolhatott. Eleinte az akkói várban berendezett pszichiátriát vezette, tanított az egyetemen is. Országos ismertségre tett szert, amikor a Moszad megbízásából neki kellett felmérnie az 1960-as évek elején Adolf Eichmann elmeállapotát. - Milyen eredményre jutott? - Megcsináltatta vele egy alkalommal a Szondi-tesztet is. Az eredményt, nevet nem említve elküldte Szondi Lipótnak Svájc­ba, aki visszaírt: vaktesztet nem szokott ugyan elemezni, de vigyázzon a páciensével, mert potenciális tömeggyilkos. - Milyennek látta az édesapja Eichmannt? - Közönséges hivatalnoknak, akit nem az indulatok, hanem a kötelességteljesítés, a rábízott feladatok megoldása vezényel tö­meggyilkosságok esetén is. - És a másik történelmi személyiség, Gerő Ernő? - Édesanyám testvérének volt a férje. Közeli kapcsolatba sohasem kerültem vele. A családban mindenki tegező­dött, de ő végig Ernő bácsi maradt nekem. Furcsa ember volt. Amikor 1945-ben kinevezték közlekedésügyi miniszterré, a háború előtti régi gárdára tá­maszkodott. Embereit később, a kitelepíté­sek idején is megvédte. Ugyanakkor bárkire, aki külföldön valamikor megfordult, simán rámondta, hogy angol kém. Ez akkoriban akár életveszélyes is lehetett. -Akik ismerték, barátságtalan emberként emlegették. Milyen volt a családban? - Meglehetősen rideg alaptermészete volt. A testvéreivel sem tartotta a kapcsola­tot. De ha megivott egy fél decit, ami nagyon ritkán fordult elő, bájos sármőrré tudott vál­tozni.­­ Gerő 1956 előtti szerepét, így a törvényte­lenségekben való részvételét, nagyjából ismeri mindenki. Homályos viszont, hogyan élt, miután az 50-es évek végén újra visszatérhetett a Szovjetunióból.­­ A XII. kerületben, a Pagony utcában kapott lakást. Nem érezte túl jól magát az új körülmények között. Spanyolból fordított. Volt munkatársai elkezdték szervez­ni a politikai visszatérését, de az ügyre felfigyelt az állambizton­ság, még engem is belekevertek. - Mi történt? - Ki akartak zárni a pártból. Az volt a fő vád, hogy meghallgattam, amit Gerő mondott, és nem tilta­koztam ellene. Ismertem­ Szirmai Istvánt, a sajtót is felügyelő be­folyásos pártvezetőt, tőle kértem segítséget. Valószínűleg közben­járt értem, mert csupán megro­vást kaptam, az üggyel tovább nem foglalkoztak. - Fiatal, a szocialista rendszer iránt elkötelezett újságíróként ho­gyan élte meg az 1956-os forradal­mat? - Vegyes érzésekkel. Lelke­sen eljártam a Petőfi Kör üléseire, részt vettem az október 23-i fel­vonuláson is. Azután megijedtem egy kicsit a dolgoktól, úgy láttam, az események túlléptek azon, ami kívánatos lenne. Évtizedeken át ellenforradalomnak tartottam mindazt, ami történt. Az érzéseim máig zavarosak a nyomasztó benyomások miatt, de ésszel tudom, hogy 1956-ban nép­felkelés, szabadságharc volt. - Háromszor élt hosszabb időn át a Szovjet­unióban. Bőven lehet tehát tapasztalata az óriási méretű, az utókor szemében egyre inkább szür­reálisnak tűnő, totalitárius országról. - Először tanulni mentem az 50-es évek elején, majd 1957-ben kiküldtek állandó rá­diótudósítónak. - Ez nyilván fontos pozíciónak számított. Nem merült fel a kérdés, hogy Kulcsár István megbízható ember-e - Úgy látszik, megbízható voltam. Alig másfél hónapja dolgoztam az Élet és Iro­dalomnál, amikor megkerestek. Fontosak az előzmények is: 1956 előtt a rádiónak volt egy adása A kommunizmus nagy országából címmel a Szovjetunióról, amit a moszkvai rádió magyar szerkesztősége állított össze. Elképesztően primitív műsor volt, nálunk idegen és riasztó moszkvai pártzsargonban. Ahogy akkoriban gúnyosan mondták, ami­kor ezt a műsorszámot bekonferálták, az egész országban egy nagy kattanást lehetett hallani, ugyanis mindenki kikapcsolta a ké­szüléket. A szovjetek által ambicionált adás kiváltására volt szüksége a magyar rádiónak moszkvai tudósítóra. Igent mondtam, öt nap múlva már utaztam is Moszkvába. - És a harmadik kiküldetés? - A 60-as évek végén mentem ki megintcsak a rádió tudósítójaként, de a mandátumom lejárta után is rendszeresen visszatértem. Bőven van tehát Szovjetunió­­tapasztalatom. Az életszínvonal a hazai vi­szonyokhoz képest mindig alacsonynak számított. Hruscsov alatt volt a leginkább zökkenőmentes az ellátás. Magyar szemmel furcsának tűnt, hogy például kaviárt minden mennyiségben, olcsón vehettünk. Diákként Leningrádban voltam, amikor Sztálin meg­halt. Jól emlékszem, az emberek attól féltek, hogy minden összeomlik. A kialakult pszi­chózisban még azok is sírtak, akiknek a roko­nait elhurcolták vagy kivégezték. Az emberek illegálisan akartak Moszkvába szökni Sztálin ravatalához, úgy szedték le őket a vonatról.­­ Került-e esetleg közelebb valamelyik szov­jet vezetőhöz az évek során? - Fizikailag igen, egyébként nem. Egy­szer egy évfordulós moszkvai magyar kiállí­tást együtt tekintett meg Kádár és Brezsnyev. Szorosan mögöttük mentem a mikrofonnal, hátha elcsípek valamit a beszélgetésükből. Egy titkosrendőr félrehívott, és röhögve azt mondta: Maga fejbe vágta Brezsnyev elv­társat a mikrofonnal! Én nem vettem észre semmi ilyesmit a nagy kavarodásban. Egyéb­ként a dolognak nem lett következménye. Valószínűleg azért sem, mert a pasas család­jának korábban én szereztem jegyet a kiállí­tásra. Készítettem interjút szovjet politiku­sokkal, például Mikojannal, aki csontrészeg volt, és összevissza szidta az imperialistákat az 1956-os magatartásukért. Amikor a szál­lásomra visszaértem, megszólalt a telefon, annyit kértek, hogy az interjút ne küldjem el Budapestre. Azt válaszoltam, hogy nem is állt szándékomban. Beszélgettem viszont számos művésszel, Martinoval az íróval, Vjacseszlav Tyihonoval (ő alakította Stirlitzet). Moszk­vában interjúztam Paul Robesonnal és Nazim Hikmettel is. Rengeteget utaztam, bejártam az összes köztársaságot. Igyekeztem minél több riportot adni és minél kevesebb politikát. - 1978-tól öt éven át volt a rádió New York-i tudósítója. Milyen volt a szovjet tapasztalatok után megérkezni az Egyesült Államokba? - Furcsa. Hatalmas a különbség. Egyéb­ként Amerikában is sokat utaztam. Megis­merkedtem Faludy Györggyel, fiatalkorom kedvenc írójával, de nagyon sok ismerősöm, barátom lett Ferdinandy Györgytől Baránszky Jób Lászlóig. Állandó vendége voltam Püski Sándor könyvesboltjának. Kiváló viszonyban voltam velük annak ellenére, hogy politika­ilag nem értettünk egyet, mert ők nem ked­velték a szocialista rendszert. - Hogyan fogadta a rendszerváltást? - Az eszmét, a rendszert sokáig élet­képesnek tartottam. A 80-as évek közepé­re azonban a létező szocializmus kifulladt, a Szovjetunióban is súlyos válság alakult ki. Igazából a rendszerváltó folyamattal együtt alakultam én is. Arra, hogy a kapi­talizmus restaurációja bekövetkezik, eleinte nem gondoltam, vegyes gazdasági modellre számítottam. Újságíróként közben élvez­tem a kialakult sajtószabadságot, ráadásul az új magyar külpolitika hármas prioritá­sával is egyetértettem: a NATO-hoz, illetve az Európai Közösséghez való csatlakozással, a szomszédos országokkal való jó viszonnyal beleértve a határon túli magyarok támoga­tását is. Sokat kísértem tudósítóként Antall Józsefet és az első időszak kiváló külügymi­nisztereit Jeszenszkytől Kovács Lászlón át Martonyiig. - Hogyan látja, mi vezethetett az 1990-es demokratikus viszonyoktól a mai magyar való­sághoz? - Az ország élén Orbán Viktor személyé­ben nagyon tehetséges politikus áll, aki kitű­nő politikai érzékkel képes formálni a közvé­leményt. Másrészt az emberekben napjainkig ott élhet valahol a mélyben mindaz a nacio­nalizmus, idegengyűlölet, amit a két világ­háború között a fejükbe vertek. Ezt a jelen­legi vezetés a saját szempontjából remekül meglovagolja. Szomorú, hogy a mai magyar külpolitika teljesen szemben áll az antallival, távolodunk a NATO-tól, az Európai Uniótól, a szomszédos országoktól, és olyan politikát folytatunk, amely hosszú távon árt a határon túli magyar közösségnek. - Milyen perspektívát lát az ország előtt? - Nincs koherens képem a jövőről, de amit látok az alapján nem vagyok optimis­ta. Kilencvenévesen pedig nem gondolkozom 20-30 éves perspektívákban. Kulcsár István 1944-ben

Next