Magyar Hang, 2023. április-június (7. évfolyam, 15-26. szám)
2023-04-14 / 15. szám
MAGAZIN 2023. ÁPRILIS 14-20. Magyar Hang Lakner Dávid A z idei Baumgarten-emlékdíjasok között találjuk önt is. A neves elismerés feltámasztása mögött ott volt a felismerés, hogy a különböző állami díjak legitimitása többek szerint kérdéses. És hogy kevés az igazán szakmainak tekintett díj. Mennyire jelent dilemmát az ilyesmi?Átvenni, mondjuk, egy állami, önkormányzati díjat, jobban azt jelent, mint 2010 előtt? Szerintem minden díj - állami, szakmai, művészeti, tudományos, pedagógusi vagy bármilyen - arra való, hogy jelezze a díjazottnak, amit tett, létrehozott, az mások számára is fontos. Ettől a díjazott kicsit biztosabb lehet abban, hogy közössége értékes tagja, tehát nem hiába él a földön. Én soha nem utasítottam vissza díjat, és büszke vagyok mindegyikre, amit kaptam. Az államiakra is. Állami művészeti díjak és ösztöndíjak más országokban is vannak, de ha csak nálunk lennének, akkor sem kérdőjelezném meg a legitimitásukat, mert 1990 óta minden magyar kormányzat legitim, így az általuk kiadott díjak is. 2010 előtt és után is. Viszont a díjaknak mellékhatásai is vannak. Nálam a szorongás. Több mint egy hete gondolkozom a válaszon erre a kérdésre. De ha úgy tetszik, 35 éve, mióta 1988-ban átvettem a KISZ-díjat a Játék méreggel és ellenméreggel című verseskötetemért. Játék méreggel és ellenméreggel - ez egy versemnek a címe, ami egy önmagát túlélt diktatúrában játszódik, és arról szól, hogyan hanyatlik egy hanyatló politikai rendszer. Erre adták a KISZ-díjat. Megfordult a fejemben, hogy akár vissza is utasíthatnám, de úgy döntöttem, hogy - ha nem is fogalmaztam meg így akkor - azért kaptam a díjat, hogy azt csináljam, mint eddig. Egy ilyen feltételt nyugodtan vállalhattam, de igen, máig is érzem a régi dilemmát, ha - mint most - eszembe jut. - A Baumgarten-díj története is sok tanulsággal szolgál, száz éve is bőven voltak viták a díjazások kapcsán. Emlékezetes például a Babits Mihály és József Attila közti konfliktus. Hogyan tekint ezekre a régi történetekre? Mit tanulhatunk belőlük?Az a gyanúm, hogy 2020 előtt, amíg Kukorelly Endre - köszönet neki - nem támasztotta fel, a legtöbben annyit tudtak a Baumgarten-díjról, hogy József Attila amiatt gyűlölte meg Babits Mihályt. Bizony, ha belegondolok, régebben talán nekem is ez a rosszízű történet jutott eszembe legelőször a Baumgarten szóról, nem pedig a hajdani díjazottak nagyszerű névsora. Pedig a Baumgarten-díj a harmincas-negyvenes években igazi áldás volt sok-sok magyar írónak. A Baumgarten-emlékdíj, ahogy az elődje is, szakmai díj, de a legitimitás kérdése a szakmai díjaknál is felvetődik, mert a művészi minőségnek nincs objektív mércéje. Csak egy szakmai díjnál nem egyetlen mindent elsöprő főkérdés van: miért fogadtad el?, hanem sok kisebb: miért te kaptad, amikor X-et többen olvassák, Y nő, Z világa meg tágasabb? Vagy: miért A világ legszabadabb művészete Kemény István Térey-ösztöndíjról, öncenzúráról és arról, miért nem tud magasról tenni a világra Február elején többek között Kemény István költő kapott Baumgarten-díjat. A 62 éves szerzővel erről és költészetről, valamint Putyin háborújáról is beszélgettünk. nem te kaptad? Talán utál valaki? Vagy talán nem is vagy elég jó? És hasonló kérdések sora egyes szám első személyben is. Hogy mit tanulhatunk ebből? Talán annyit, hogy ki kell bírni: ez így volt és van a díjakkal, és nem valószínű, hogy valaha lesz másként is. Derűs mosollyal kell - kéne tudomásul vennünk, hogy minden díj rózsájának kellemetlen kérdések a tövisei, melyek nyomán a magyarázkodás vére serken. Vitát kavart a Térey-ösztöndíjak ügye is, de a hullámok elcsitultak mostanra. Volt haszna ennek a vitának? Vagy inkább meddőnek érezte? Inkább meddőnek, mert jogos érvek, de kibékíthetetlen indulatok csaptak össze. De az én pozícióm is meddő ebben a kérdésben, mert kedvezményezett vagyok: elfogadtam a Térey-ösztöndíjat. Abban száz százalékig biztos vagyok, hogy nagyon hiányzott a kortárs magyar irodalomnak egy olyan ösztöndíj, ami a középkorú írók munkáját segíti. Elnézést, hogy saját magamtól idézek, de úgy érzem, ideillik: a magyar társadalom ajándékai, meghívások, díjak, ösztöndíjak ,mind abból jönnek, hogy éhező, fázó, korán meghaló Csokonaik valaha olyan gyönyörűeket írtak, hogy a magyar társadalomban kifejlődött és máig is kitart az érzékenység arra, hogy segítse íróit, költőit". Én többször is kaptam már ilyen segítséget, és ezért úgy érzem, nemcsak saját magamnak tartozom felelősséggel az írásaimért, hanem a közösségemnek is. - Afféle generációs kedvencként tartják számon, sok mai költő többek között önt említi, mint aki hatással volt rá. Mennyire hozza ez zavarba? Fontosnak érzi, hogy mentorszerepet is töltsön be, és segítse azokat, akik most indulnak el? - Igen, jöttem már zavarba nemegyszer, amikor kiderült, hogy valaki szereti, amit írok, de az ilyen zavar örömteli. A mentorszerep alap, mert én is megkaptam az értő figyelmet annak idején Mezey Katalintól és Papp Máriótól a sárvári diákköltő-író pályázaton, és később is. A ma induló költőknek, íróknak talán nehezebb, mert az irodalom nem számít úgy, nem látszik annyira, mint száz, vagy akár harminc éve. Más művészetek kerültek mellé, fölé, vagy a helyére. Mégis, mintha a költészet ma kicsivel több részt kapna az emberek életében, mint például a kilencvenes években, mert sokkal többen olvashatnak el egyegy kiposztolt verset, mint amikor folyóiratokat és verseskönyveket kellett volna nyitogatni. - Mennyire vannak nehéz helyzetben a mostani pályakezdők? - A kilencvenes évek szabadabb volt, mert akkoriban - némi túlzással - azt írt és jelentetett meg az ember, amit akart. Azt hiszem, igazából ezért nehezebb a ma induló költőknek, íróknak. Egy olyan kulturális közegbe szocializálódnak, ami egyre inkább az igazodást jutalmazza. És ellenőrzi is folyamatosan. Ideológiai vagy politikai okokból kiközösítés vagy tiltólista járhat akár egyetlen meggondolatlan szóhasználatért, még akár egy versben is. Itthon inkább tiltólista, nyugatabbra inkább kiközösítés. A ma induló költőknek, íróknak ajánlatos elsajátítaniuk az öncenzúrát, a kételyek elfojtását, sőt a fanatizmust, az eszmei azonosulást, a tiszta szívű önfeladást. Plusz a bürokráciát: a napokban tartottam egy gimnáziumban egy rendhagyó irodalomórát, a téma a költészet volt. Előtte egy fiú bocsánatkérő mosollyal elém tolt egy sűrűn telenyomtatott papírt, hogy írjam alá: igazolás arról, engedélyezem, hogy az esemény alatt fényképezhessenek. Nehogy véletlenül sérüljenek a személyiségi jogaim. Ebbe nőnek bele a ma induló költők és írók. Ebben a túlbiztosító, bürokratizálódó, technika által szemmel tartott világrendben kell nekik költészetet csinálni, ami a világ legszabadabb művészete. Meg fogják oldani, mert muszáj, de irgalmatlan nehéz lesz. Milyenek egyébként ezek a mai alkotók, mai regények? Tamás Gáspár Miklósnak volt emlékezetes mondása, hogy szerinte „az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen”. Legutóbb pedig több fiatal alkotó emlegette Facebookon, hogy úgy érzik, nem kapnak visszajelzéseket, nem látják a munkájuk eredményét. Tamás Gáspár Miklósról minden további nélkül elhiszem, hogy MINDENT elolvasott, de meg merem kockáztatni, hogy talán nem a szépirodalom állt az érdeklődése homlokterében. Én a mindennek csak töredékét olvastam, de a rendszerváltás utáni negyedszázadból prózai és lírai remekművek sorát tudnám említeni. Az elmúlt évtized még túl közel van, és a regény alapvetően nem is a fiatalok műfaja, de mentorként és pályázatok zsűritagjaként tanúsítom, hogy briliáns tehetségű huszonéves költők léteznek ma is, akiktől több olyan nagy verset olvastam máris, ami gimnáziumi szöveggyűjteményekben is megállná a helyét. Ami a visszajelzéseket illeti, szerintem azokból egyszerűen nem érkezhet elég, hiszen a fél életünket azzal töltjük, hogy egy fénylő négyszögre meredünk, azonnali visszajelzésekre várva. - Dezső Kata költő fiatal költő fogalmazott úgy néhány évvel ezelőtti interjúnkban, hogy „Kemény István amúgy az abszolút kedvencem, van róla egy képem, amelyen egyszerűen cigarettázik Szigligeten, attól a képtől mindig megnyugszom és belegondolok, hogy miért aggódjak kicsi dolgokon, ha Kemény István is magasról tud tenni a világra.”Fontosnak tartja a hidegvér érzését? Jellemző valóban? Miközben többen úgy tartják, az értelmiségi szerep egyik legfontosabb része, hogy az ember felháborodjon dolgokon. Nem szeretném kiábrándítani Dezső Katát - ha még ki lehet -, de sajnos be kell vallanom, hogy az átlagnál sokkal rosszabbul viselem a kicsi dolgok, feladatok uralmát az életem fölött. Amik ölik a perceimet, óráimat és az éveimet, és nem bírok megszabadulni tőlük. Az örökös stresszt. Szóval sajnos nem tudok magasról tenni a világra. Viszont talán éppen ezért az átlagnál jobban meg tudom becsülni a felhőtlen, csodaszerű, boldog pillanatokat, például egy cigarettázást Szigligeten. És van egy másik szerencsés tulajdonságom, amitől amúgy megőrülök az életben: a lassúság. Mire rendesen felháborodnék valamin, és aztán meggyőzném magam, hogy személyes felelősségem van ebben a dologban, addigra már a tizedik botrány tört ki, és a gyors értelmiségiek már azon háborodnak fel. De mondhatunk embereket is, mert nemcsak az értelmiségiek szoktak felháborodni, hanem mások is. Én nem programszerűen őrzöm a hidegvéremet, az biztos. - Mi az, ami miatt elkerülhetetlen, hogy szorongjunk? Háború? Halál? Saját jövőbeli kilátásaink, a gyerekeinké? - Azt mondtam az előbb, hogy a díjakért a közösségemnek is felelős vagyok. És most itt az alkalom. Meg vagyok kérdezve egy közös ügyről. Hogy vagyok személyesen a háborúval? Azt szeretném, ha vége lenne, és azonnal. És ha azonnal nem lehet, akkor egy másodperccel se később, mint ahogy lehet. De úgy látom, hogy ha minden így megy tovább, akkor soha nem lehet. Kétségem sincs, hogy Putyin a felelős, de ez nem felmentés nekünk. Több mint egy éve tart a háború, és mi innen nyugat felől úgy nézünk rá, mint egy sorozat harmadik évadára. Miközben a mi nyugati világunk egyik szélén egy húszévesnek joga lehet elvonulni egy biztonságos térbe, ahol nem érhetik a nyugalma megzavarására alkalmas kihívások, azalatt a másik szélén ukrán és orosz húszévesek ezrei gyilkolják egymást. Égbekiáltó és abszurd ez az egyenlőtlenség, és az is, ahogy kezeljük: mintha ez így tulajdonképpen rendben volna, mert nekünk az jár, hogy tömegek haljanak meg az életformánkért. És hogy a többi nem a mi dolgunk, azt majd a politikai elitjeink elrendezik helyettünk egymással, egyszer. De ez hazugság és kollektív önfelmentés. Az élethez való jog mindenekfölött való. Nem tudom és nem is akarom elhinni, hogy az öldöklésnek nincs alternatívája, és hogy semmi többet ne lehetne tenni ellene, mint amennyi ma történik.