Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1963
Eösze Béla: A 80 éves Kodály Zoltán
Párizs haladó szellemű közönsége, mely ugyancsak 1910-ben ismerkedett meg az „ifjú barbárok” muzsikájával (így emlegették ugyanis Kodályt és Bartókot), felismerte, hogy a két komponista új klasszicizmus megteremtésén fáradozik. Nem az irdatlant, a mértéktelent keresik, mint nyugati kollégáik többsége, hanem az igazi nagyot, nem a megdöbbentőt, a szokatlant, hanem az újat. Az ekkor bemutatott I. vonósnégyes (Op. 2.) az első olyan nagyforma Kodály oeuvre-jében, amely népdalos elemekre épül. A dallamfordulatokon kívül a hangszerkezelés is helyenként népzenei sajátságokra emlékeztet. A későbbi, de még a tízes években született kamaraművek közül a hegedű-gordonka Duo (Op. 7.) a vonóscsalád két távoli tagjának egybefűzésével teremt új hangzási lehetőségeket. Kodály gazdag fantáziával aknázza ki a két hangszer nagyjából egyforma technikai adottságait, azt hogy mindkettő azonos figurációk, dallamok előadására a legalkalmasabb, és hangzásuk, ezen egység ellenére, mégis változatosságot biztosít. A szólógordonkára írt Szonáta (Op. 8.) egyik érdekessége, hogy felújítja a 17 — 18. századbeli scordaturát, a két alsó hurt e-g-ről h-fis-re hangoltatja át. Új szín Kodály palettáján az itt először jelentkező magasfokú virtuozitás, mely a hangszer magárautaltságának szükségszerű következménye. A II. vonósnégyes (Op. 10.) a népzene és az egyéni hang tökéletes egybeolvadásának nagyszerű példája. Lendületes utolsó tétele — hat remekbeszabott, éles profilú témájával — Kodály páratlanul gazdag melodikus invenciójának szép bizonyítéka. A Triószerenádban (Op. 12.) Kodály a közeli fekvésű hangszereket szólaltatja meg: két hegedűt és egy huhait Miestüírző magnetofonfelvrsilt készit azvagy Lőrinc/. Antalne puras./.tasszony italairól