Magyar Hirlap, 1892. április (2. évfolyam, 92-120. szám)
1892-04-01 / 92. szám
Budapest, 1892. HéJ cH6. II. évfolyam 92. szám. Péntek, április 1. MAGYAR HÍRLAP Egész Évre 14 frt, fél évre 7 frt, V. évre 3 frt 50 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik minden nap: hétfőn és Ünnep után is. FŐSZERKESZTŐ, FELELŐS SZERKESZTŐ: HORVÁTH GYULA FENYŐ SÁNDOR Szerkesztőség: Ujvilág u. 14. Kiadóhivatal: Gránátos u. 16. Egyes szám ára : helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A minimum. (P) A fővárosban lakó állami tisztviselők a mai napot zöld krétával fogják aláhúzni a kalendáriumban. Nem kisebb dolog esett meg ugyanis, mint az, hogy a pénzügyi bizottságban ma Wekerlét az ő 600 forintos fizetési minimumával leszavazták és 700 forinttal megállapították az állami tisztviselő évi fizetésének minimumát. Lesznek bizonyára, akik e határozat jelentőségét nem fogják tudni a maga számszerűségében méltányolni. Azok közül, akik nálunk tudomást szoktak szerezni az államélet efféle részleteiről, szerencsére kevesen vannak olyanok, akik száz forintnak egy esztendőre felosztott nyomatéka iránt kellő fogékonysággal rendelkeznek. A magyar középosztály létminimuma általánosságban jóval felülmúlja ezt az összeget, akinek pedig erre sem jut, annak a kenyér annyira felkoptatta az állát és ellenben elkoptatta az eszét, hogy a szomszédjának sorsára nem telik már érdeklődése és emberszeretete. Nem sokan fognak tehát akadni olyanok, akik ennek a mai győzelemnek egy sokat megnyergelt és kiszivattyúzott osztályra kiható jelentőségét méltányolni fogják. Ki gondol nálunk a szegény emberre ? Ki emeli le a diable boiteux módjára a külvárosaink házainak tetőit, vagy járja be Harun Al Rasid mintájára azokat a nyomorúságos hajlékokat, amelyekben a szegénység sinlik és penét~n .................................................ott-í----------püszesedik, hogy egy műhelyében meglesse azt a virtust, az emberi furfangok legcselszövényesebbikét, ahogy t. i. a szegény hivatalnok napról-napra csalja a gyomrát és a csalások e peremis lánczolatában darálja le emberi életét ? A közönség túlnyomó része — és természetesen a tisztelt kormány is —nyilván akkép ítéli meg ezt az állapotot, mint az a bizonyos gazdapolgártársunk a borjúiét, melyeket úgy vitt kocsiján a vásárra, hogy a szegény kisbőgők „fejjel le“-nek utaztak. Mikor pedig egy melegszívű városi ember erre a kegyetlenkedésre megpirongatta volna, a gazda csodálkozva felelé, hogy hát hisz megszokták ezt már a borjak, „öregapám is igy vitte őket a városba !“ Mikor Horánszky azzal a megjegyzéssel pirított rá pénzügyeink kincstárosára, hogy a szegény rétegben terem az ország színe-java, hát Wekerle is úgy valahogy felelt, hogy a mi borjúink is megszoktak már fejjel lefelé utazni az állam kocsiján, hisz maguk sem kértek többet 600 forintnál! Arra persze nem futja a mi államalkotó eszünk, hogy a táplálkozásnak a nemzet jövő generácziójának megcsontosodására való befolyását is nézze és meglesné különösen azt, hogy a nemzetek gyümölcsös rétegei örökös körben futják meg pályájukat, kezdve a fekete föld éltető elemein őserőt gyűjtő földmivelőn, ettől fölfelé a szellemet produkáló középrétegbe és innen a tehetségek gyümölcsösébe, amelyből aztán kimerülten és fáradtan visszahullanak ismét a rekreáló humus ősi emlőihez. Arra tehát nem terjed ki már a mi filozófiánk, hogy meggondoljuk, hogy a szegénység penésze megeszi a jövő századunk eszét és hogy tehát rablógazdászat az olyan, amely ezt a szegénységet, ahol módjában áll, el nem távolítja, sőt egyenesen mesterségesen plántálja. Pedig ha van társadalmi réteg, amelynek táplálkozása nem lehet közömbös az állam szempontjából, akkor — a parasztrétegtől itt eltekintünk — elsősorban a hivatalnoké az. Nem szólva az ügynek közerkölcsi és közbiztonsági oldaláról, amely pedig szintén nem csekély fontosságú, e pillanatban csak azt nézzük, hogy a hivatalnok gyermeke a nemzet jövő intelligencziájának annyi csíráját hordja magában, már a szülők hajlamainál és szélesebb látkörénél fogva, már a fejlődés törvényénél fogva, hogy ennek a csírának gondosabb öntözése és fejlesztése, elsőrangú állami és nemzeti érdek. Ebből a szempontból fogjuk mi fel a pénzügyi bizottság mai vótumát és ez a magasabb szempont nekünk oly fontos, hogy még amaz igen nevezetes mozzanatot is háttérbe szorítja, hogy a kormány a pénzügyi bizottság kormánypárti többségével szemben kisebbségben maradt. Pedig ez igen nevezetes jelenség és eseményszámba is mehetne, mert utoljára is politikai éleslátás hiányának és a nemzeti érdekek nem eléggé éber gondozásának vádja az, amit e votam magába sm A trafik. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Szemere Attila. Bizony csak trafik annak a neve, akárhányszor elkeresztelték is dohánytőzsnek avagy tőzsdének. Apáink is a trafikos kínszenvedését szidták a stemplis papírba csavart, kénbe páczolt dohánynak, miért lennénk mi különbek náluk. Az istenadta zamatos török levelet a „tohan“-t reczipiáltuk magyarnak, dohánynak, de megvetéssel utasítjuk vissza a trafiknak minden névmagyarosító folyamodványát. Ám hívja Wekerle tőzsnek, csupa szeretetből, amiért harmincz egynéhány millióval szaporítja az állam bevételeit esztendőnkint, mi már csak megmaradunk a megvető trafik nevezet mellett. Hogy miért vetjük meg, azt tudja mindenki aki elszitt életében száz darab négyes kukát. Megvethetjük akárhogy, múzeumot csinálhatunk a szivarjainkba tévelyedett lámpabelekből, zsindelyszögekből, hajtőkből és nemzeti színü madzagokból, azért a trafik mégis itt van s büszke jeligéül oda írhatná az ajtaja fölé .J’y suis j’y reste,* mert nem volt még kormány, amely belekóstolva a polgárok zsebeinek e kényelmes megsarczolásába, arról valaha lemondott volna. Jöhetnek a legbámulatosabb financziális találmányok hazafias áldozatkészségünk mesterséges fokozására, azzal legföljebb azt érjük el, hogy szintén meghonosítják őket, de azért a trafik megmarad a legkipróbáltabb eszköz eszményi mintaképéül. Ebbe bele kell nyugodnunk, mint a meghalásba és ha a magas dohányjövedéknek eszébe jutand szivarjainkat közvetlenül kóczmadzagból készíteni és csak véletlenül benne felejteni a dohánylevelet, akkor egy darabig zúgolódni fogunk, de azután megszokjuk s nikotin helyett koczinnal mérgezendjük meg magunkat és az utánunk jövő nemzedékeket. Van egy szép kis XVII-ik századbeli Elzevir-könyvem, amelynek czime „Laus asini“ magyarul: „A szamár dicsérete.“ Vájjon ha e közmegvetésnek örvendő szerencsétlen emlősről dicséneket zenghettek a szkolasztikusok, miért ne kereshetném én is meg a trafik fényoldalait. A munka nehéz és szerfölött népszerűtlen, de velemszületett tapintatlanságom mindig reávisz hogy ellentétbe helyezkedjem a tömeggel, amiért szerencsésen meg is buktam már néhány választáson. Nehogy azonban a felbőszült olvasó méltó megbotránkozásában rögtön a földhöz vágja e lapot s az én rosszindulatú tárczámért megszenvedjen a kitűnő vezérczikk és a felséges közgazdaság, jó előre kijelentem, hogy nem arról beszélek, mi a haszna a trafiknak, — arról csak a pénzügyminiszter úr szólhatna, — hanem hogy mi lehetne a haszna. Az a kis boltocska, amelyben télen a megfülledt dohánypára fojtogat, nyáron a szerterepdeső dohánypor száll a tüdőnkre, tulajdonképpen bizonyára nem valami kellemes tartózkodási hely, de annak, aki benne ül, hasznot hajtó vagy legalább a megélést szerényen biztosító üzlet. Egy nagy trafik behoz a fővárosban 8—10—12.000 forintot, egy kistrafik 300 forinttól 4000-ig, a szerint, amilyen hlyen fekszik. Vidéken ez az arány jelentékenyen leszáll. A mi államunk kétségtelenül nagyon sok pénzt költ el.. A pénz legnagyobb részét igénybe veszik a katona urak, akik folyton kereset híján vannak, ami marad, azt elszedik a közkormányzat többi ágai. Ha nem is valami fényesen, de gondoskodunk a munkabírókról, de a nyomorultakról és képtelenekről, az éhezőkről és a sorvadókról nem emlékezünk meg a mi budgetünkben. Még csak adómentességet sem adunk a jótékonyságnak — aki nem hiszi, nézze meg a jótékony egyletek mérlegeit — s ha százezernyi tót kenyérért kiabál fönn a bérezek között, akkor a magyar állam gavallérosan kireccsent nekik . . . három darab ezrest, amiből vehet minden jót magának egy sóskiflit. És ha ezt az eljárást kritizálná valami lágyszívű filantróp, akkor a miniszterelnök úr kijelenti, hogy ő mindent megtett, amit szükségesnek látott. Persze, az egyik ember így lát, a másik amúgy. A retina kérdése az egész. Ám jól van ez így, ha máskép nem lehet. Ha a franczia Assistance publique ötven milliós budgetjéről, az angol szegényadó százmilliójáról szólunk, akkor kész a stereotip felelet, hogy „hol vagyunk mi még Angliától meg Francziaországtól, s honfikeblünk dagad a tudatban, hogy ez az arány úgy áll, mint háromezer forint a száz millióhoz és hagyjuk két éhezni, sorvadóinkat sorvadni, suyffqigsj ikát nyomorogni, reábizván közép^irányzatai«^.. emez ágát arra, a kinek az erdeje, madarai és a mezők virágai tartoznak a ressfortjába^ Mai számunk 18 oldal. %ír 4 H’ 1 % 'JteL 1 , f ț ••»/«‘.'V Y’ ?