Magyar Hirlap, 1897. február (7. évfolyam, 32-59. szám)

1897-02-01 / 32. szám

1897. januuár 1. éjjel, 12 óra felé hirdette ki az­­ eredményt, mely szerint a választmány rendes tagjai lettek: Karap Ferencz 478, Széchényi Béla gr. 449, Apponyi Albert gr. 447, Háriássy János báró 435, Tarkovich József 433, Vértessy Ferencz 427, Be­­niczky Lajos 426, Tigron Ákos 421, Bohus László báró 401, Rudnyánszky Béla 388, Dobóczky Ignácz dr. 386, Csernovich Diodor 359, Miklós Ödön 324, Lisznyay Tihamér (uj) 312, Bede Albert 302, Nagy Ödön dr. (új) 215, Bársony János dr. (uj) 254, póttag: Halászy Jenő (uj) 217 szavazattal. Wekerle Sándor igazgató a szavazás eredményének kihirdetése után köszönetet mond Ghyczy Béla elnöknek, aki viszont az igazgatóknak mond köszönetet. Ghyczy Béla elnök általános éljenzés között zárta be az igen népes közgyűlést. A gyűlés után a tagok fényes lakomára gyűl­tek össze, a­melyen részt vettek többek között: We­­kerle Sándor, Péchy Tamás, Ugrón Gábor, Zichy Jenő gróf, Teleki Géza gróf, Bede Albert, Graen­­zenstein Béla, Miklós Ödön, Rudnyánszky Béla, Beniczky Ferencz, Bernolák, Zoltán, Ghyczy, Andrásffy altábornagyok, Bohus László báró, Gul­­ner Gyula stb. A lakoma igen kedélyes hangulatban folyt le. A piaczi árusok veszedelme. — Memorandum a belügyminiszterhez. — A piaczi árusok, akik a tanácsnak a vásár­­csarnokok körül kifejtett bölcs előrelátása folytán sem a vásárcsarnokokban, sem azokon kivül helyet nem kaphatnak a magyar piacz számára, ma ismét gyűlést tartottak, amelyen kétségbeejtő helyzetük fölöttt tanácskoztak, s a­melyből memorandumot terjesztenek föl a belügyminiszterhez, hogy segítsen rajtuk. A gyűlésen Sommer Albert nagykereskedő elnökölt, a rendőrség képviseletében Pauer Hugo rendőrfogalmazó jelent meg. A múlt ülésből kikül­dött végrehajtó bizottság beszámolt működéséről s bemutatta a kidolgozott memorandumot, amelyet elfogadtak. Most már a belügyminiszter méltányos­ságában bízva, várják ügyük megoldását. A memorandum mindenekelőtt elmondja, hogy a vásárcsarnokokban a vásári iparosoknak és keres­kedőknek nem jutott hely, s hogy csak utólag ér­tesültek arról, hogy bolti helyiségeket kellett volna bérelniük a vásárcsarnokok közelében. Hanem erre sem anyagi erejük, sem forgalmuk nagysága nem elegendő, s a piaczi árusok joggal elvárhatták volna, hogy a tanács majd szerez nekik helyet a csarno­kokban, mert hiszen vásárcsarnoki kényszer alá he­lyezte az ő áruikat is, és összeírták őket is, kijelölve számukra a csarnok karzatán levő egy részét. A piaczi árusok nem hihették, hogy a tanácsnak szán­déka másfélezer existentiát tönkre­tenni, és egyetlen drákói rendeletével a legnagyobb bizonytalanságnak nyomoznak és közkönyörületnek kiszolgáltatni. A tanács pedig a január 27-én tartott közgyű­lésen azt a figyelemre méltó utasítást adta, hogy foglalják el a vásárcsarnokok övezetén kivül levő nyílt piaczokat, hol élelmi és egyéb czikkekkel való kereskedés február 15-én túl is meg lesz en­gedve. De az övezeten kivül csak 3 piacz van, mind olyanok melyeken a piaczi árusoknak lehetetlen a vásárt megtartani. A főváros tanácsa azt a ki­jelentést is tette, hogy a vásárcsarnokokban január 27-én még 500 kiadó bolt volt rendelkezésre, amelyre sem bérleti ajánlatot sem pedig előjegyzést nem fo­gadtak el. A dolog azonban úgy áll, hogy az 500 még le nem foglalt hely között 310 az élelmi czikkekkel nagyban kereskedők számára vannak fönntartva, a többi pedig oly vidéki házaló kofák árusító helyéül fog szolgálni, kik ezen alig egy méteres helyeket napi vagy havi bérlethez élelmi czikkek elárusítá­­sára fogják használni. A tanácsnak eljárása tehát kellően megokolva nincsen és minden kényszerítő ok és szükség nélkül 1740 családapa létét veszélyeztetve, ezeket a tönk szélére juttatja, vagy a kivándorlásra kényszeríti. A memorandum hangsúlyozza, hogy itt nem „repülő kereskedőkről« van szó, a­minek a tanács stigmati­­zálta őket, hanem rendes békés és hazafias érzelmű honpolgárokról, kik összesen negyed millió forint­­tal járulnak a közterhekhez. Mindezeknél fogva kérik a minisztert, utasítsa a főváros közönségét, hogy a budapesti vásáriparosok és kiskereskedőknek a vásárcsarnoki övezeten belül való ideiglenes elhelyezéséről, akár nyílt piaczokon, akár a vásárcsarnokokban való végleges elhelyezé­sükről gondoskodjék. MAGYAR HÍRLAP 3 tatták . I . És fönséges pillanat, a mikor a vers­ véget érvén, a czár »meghatva« megköszönte, a felesége sirt pedig­ Sirt, könnyezett az isteni Mária Fedorovna, akkor még nem tudták, hogy miért! A visszautasított költő vagy Egy vers sorsa. Páris, január 29. Még az ősszel, amikor Páris a czárt ünnepelte, volt szerencsém beszélni önöknek a költészet ama <virágai­­ról, a­melyekre a felséges úr útját, bár­merre ment, behintették a franczia poéták. És még az ősszel volt szerencsém megmondani e helyen hogy mig e nép, az egész franczia nemzet lelkese­dése és öröme nagyszerű és lángoló vala, a költők «virágai» fölöttébb hervadtak és romillatunak való­nak. Akkor, annak a veszélynek tettem volt ki ma­gam, hogy szerény de mégis haragos kritikámnak nem fog hinni az a mélységes és megmagyarázha­tatlan jóakarat, melylyel a három bérez ne­mes hazájában a Coppée Ferenez és a José- Maria de Heredia versei mindenkor találkoznak. Tartottam attól, hogy amikor bizonyos franczia köl­tőknek s különképen Herediának kétségbeejtőn üres és regényes­­ vers-üdvözlet«-e, miatt sajnáltam a czárt, aki irodalmilag képzett ember s nem egy Baudelaire és Musset verset tud betéve, — önök ki fognak nevetni engem . . . Ámde nekem, annak a bizonyítására, hogy merészségemben egy ke­vés igazság is rejtőzik, csak időre volt szükségem. Elmén néhány hónap és José­ Mária, Heredia, szépen bekötve, a Lemerre-féle nyomdában tisztán kiállítva, elküldte a czárnak a maga «fönsé­­ges» versét, amel­lyel a Szajna partján, a III. Sándor-hid alapkőletételekor üdvözölte volt az oro­szok hatalmas és szentimentális hajlamainál fogva a költészet és a szép versek iránt fölöttébb fogé­kony lelkű urát. Ez a vers, miután igy kezdődik, hogy: >lLégy üdvöz czár, fia Sándornak, a Har­madiknak­» Ez első sor szépségeihez hasonló szépségekben bővelkedett,­­különösképen pedig egy egész raj olyan ritka, színes, érdekes és sokat mondó jelző volt benne, mint amilyen az, amikor Oroszlánszivü-nel, Rőtszakállnak neveztetvén az Uralkodó czár apját, bájos találékonysággal és az elhunyt császár egész egyéniségét pompásan megvilágító Harmadik jelzővel (nagy H-val !) látja el! Tehát a Lemerre pompás kiállításában a vers el­ment P­étervárra és — visszajött. Visszaküldték refuzálták, nem kellett! Nem, a czárnak, a ki imádja a művészetet s tudja mi a rím ás az ütem, nem kellett a Heredia verse, a melyben a költő meg azzal tetézi bűnét, hogy szerencsétlen és kongó tisztségeit tegezve röpíti a czár felé, mondván, és az eredetiben sem lendületesebben, mint­ a fordításban: »Francziaország, hogy jöveteled ünnepelje Az istenek nyelvén köszönt általam! Mert a királyt csak a költő tegezheti!« A Heredia verset az orosz czenzura küldötte vissza a Lemerre-féle könyvkereskedésbe, ahol erre rémes pánik támadt. Természetesen a visszautasítás okát a könyvkereskedés habituéi nem vallották be nyíltan, s amennyiben az összes czenzura semmiféle magyarázó írást nem csatolt a refurált költeményhez, Lemerisnek, könnyű volt a kézenfekvő és valóság helyett, képtelen hipotéziseket hangoztatnak. Igaz ámbár csendesen bevallva, hogy a tegezést is rész­­néven vette a czár, úgy vélték, hogy a hosszú versnek egyetlenegy forradalmi színezetű sora miatt (! !) nem kellett a czárnak az egyébként remek költemény. Ez a «forradalmi sor» egyébként így hangzik: »Megnyerted már egy szabad nép kérelmét!« Ugy­e­bár ez roppant forradalmi és ez min­dent megmagyaráz!? Azonban e forradalmi sor da­czára sem értettük egészen a költemény refurálását. A könyvkereskedés vendégei elmerengve, az őszi hid­­avatásra emlékeztek, amikor a Szajna partján fé­nyes világ volt, a már-már hideg nap enyhe szé­leségében folytatd a zöld folyó, csendesen és zajtalan mintegy elhagyatva foly maga is meghalgatva a költő versét, a­melyet Mounet szavalt a sátor előtt, Mik­lós és Mária sátora előtt. Oh ! fönséges pillanat, a­melyben felcsattant: »fia Sándornak, Harmadik­nak !« és világgá ment a szavaló-szinész ajkai­ról, melyek elég nagy körre nyílva, a fogakat mu­­ s TÁRSASÁG. Apponyi gróf jegyese. Olyan szűk szavú volt a telegramm, amely, hirül hozta, hogy a nemzeti párt vezére grófi Apponyi Albert eljegyezte Dietrichstein Mansdorff­­ Pouilly Klotild grófnők De jól esett mégis ez a rövidke hir, hiszen­­ ki ne örülne, ha Apponyit, az embert igaz öröm éri.­­ Most már kiváncsi rá az egész ország, hogy­ ki is az az idegen, de igen gazdag grófnő ? Régi, igen régi családból származik. Már 1003-ban »Ditrichstein urainak« írták magukat ősei, s büszkén viselheti ezt a hosszú nevet. Valaha a család a mi országunkban, már sze­repet játszott. 1604-ben Dietrichstein Ferencz gróf a mindig aulikus bibornok olmützi püspök,­­a király ellen felkelt Bocskay hadaival szembeszált s elfog­lalta Szakolcza városát. Leghűbb szolgája volt a királynak, s II. Ferdinánd nem volt hálátlan. Római birodalmi herczeggé tette, megengedd, hogy czimét unokaöcscsére vagy bárki másra, akire akarja, ruház­hatta át, és elrendelte azt (pedig de nagy dolog vol) hogy igy szólítsák őt »Oheim des Kaisers«. Rengeteg birtokot szerzett össze családjának ez a harczias püspök, szerzeményei koronája volt a csehországi nikolsburgi uradalom, melyet egy magyar úrtól Kerechényi Lászlótól 60.000 arany tallérért vett meg. A család később magyar indigenatust is nyert,­ az 1741. évben. Hires ember volt közülök Dietrichstein Móricz­ is, aki a nagy Napóleon fiát a reichstadti herczeget nevelte. A grófnő ereiben tulajdonkép franczia vért csörgedez. Édes atyja gróf Mensdorf Pointly Hugó, franczia emigráns családból származik, s csak mikor­ a férfi ágon kihalt utolsó Dietrichstein grófnőt vette­ el nőül, egyesítette királyunk engedelméből nevét a Di­richstein névét, s vette fel a herczegi czimet, Durchlaucht czimzéssel. Ebből a frigyből született a szép Clotild grófnő,­ nemes törzsnek üde hajtása. Idegen országból, jön el mi hozzánk — de nem idegennek. Hiszen aki megérti Apponyi szive sugallatát, nem idegen többé a magyar embernek. Lelje fel itt nálunk igaz boldogságát, s bol­dogítsa azt a nagy embert , akit szívvel lélekkel szeret minden magyar, ha néha ellenzi is a poli­tikáját. TÁVIRATOK. Zágráb, ján. 31. Blanca főherczegnő ma fiú­gyermeket szült. Kairó, ján. 31. A velenczei nemzetközi egész­ségügyi értekezleten Egyptomot Serif basa külügyi államtitkár fogja képviselni. £ £&£ 3d!fittségi Ottó föl­erczegnéL Bécs, január 31. Ma délután a 11. számú porosz huszárezred küldöttsége érkezett ide, hogy az ezred tulajdonosának, Ottó főherczeg­­nek bemutassa magát. A küldöttség, mint Ő felsége vendége az »Imperial« szállóban lakik/ Bepianthess, Berlin, jan. 31. Hir szerint Muravier gróf a délután folyamán Hohenlohe kanczellár­­ral és Marschall államtitkárral érkezett. A kubai felkelés, Madrid, jan. 31. Manillai magántávirat jelenti, hogy Emilio Agminaldó, a cavitei felke­­­lők vezére Polaviera tábornokhoz intézett leve­­­lében kijelentette, hogy megadja magát azzal a feltétellel, hogy a szökevényeknek amnestied adatik. A tábornok a levélre nem válaszolt.

Next