Magyar Hirlap, 1928. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1928-01-01 / 1. szám
Vasárnap . HIPLAP mmtmmmmuBBBmmm tmu# wt\ uiwmi wagaBgpww— Egy régi peregrinusról írta: MÓRA FERENC Igazság szerint azt a címet kellene adnom ennek az írásnak, hogy Hogyan halt meg ezelőtt száz esztendővel a szatymazi postamester Vásárhelyen? De hát nem vagyok én politikus, minek támasztanék olyan várakozásokat, amiket azután nem tudok kielégíteni, hiszen én magam sem tudom, hogyan halt meg a postamester és minek ment éppen Vásárhelyre meghalni, mikor, azt Szatymazon is megcselekedhette volna, de ha már nem otthon akarta ezt a kötelességet teljesíteni, Szegedet akkor is közelebb érte volna. De hát ha neki erre volt gusztusa, az az ő dolga s nekünk abba semmi beleszólásunk. Különben is a postamesterek mindig olyan rendes emberek voltak, hogy a szatymazi postamester is bizonyosan rendes ember módjára halt meg: befelé fordult a falnak és nem fordult többet kifelé. Ezt ma is így szokás csinálni, a különbség legföljebb annyi, hogy ezelőtt száz esztendővel egy réz háromkrajcárossal szorították le a halott szemét és az is szép volt, most azonban egy ezüst pengő se nyom annyit, mint akkor egy háromkrajcáros kongó. Az is igaz ugyan, hogy most a haldoklók maguktól is lefogják a szemüket, mert mi öröm van a mai világban, amit még a halál után is érdemes volna nézni? A furcsaság csak azután következett, mikor az öreg postamesterre már ráütötte a stemplijét a halál és el is vitte a maga gyorspostáján. Akkor ugyanis az történt, hogy Szeged és Hódmezővásárhely közös költője írt róla egy huszonnyolcoldalas verset és azt ki is nyomatta Grünn Orbánnal, a híres szegedi tipográfussá! a következő cím alatt: — Halálnak Tüköré, mellyben minden haldokló meglátja képét; vagy ama halhatatlanok országába e’ siralom völgyéből elköltözött nemes, nemzetes, vitézlő hosszúpályi Kováts István szatymazi királyi postamester testamentumlevele. Kicsit hosszú a cím, de rövidebbet igazán nem lehet kívánni az olyan poétától, akinek ez volt a hétköznapi neve: hódmezei cserei Bérei Szinyei Farkas András, az erdélyi múzsák és farkasok barátja, a vén Kósáné bajnoktársa, stb. A stb. azt jelenti, hogy ünnepi használatra volt neki hosszabb neve is. A magyar bibliográfia több munkáját ismeri ötvennél s azokon vagy harminc variációban található az öreg peregrinus neve. A vallásban is igen szerette a változatosságot. Reformátusnak született Hódmezővásárhelyen, a debreceni kollégiumból csapták ki, mint Csokonait, Egerben és Kalocsán azonban felvette a catholica religió-t, némi kis korozsmával együtt, amit mindkét helyen az érseki kassza fedezett. Közben lutheránus is volt, unitárius is, aszerint, hogy mikor milyen hitű uraság kastélyában találtatódott.A zsidó hitet éppen azért nem vette föl, mivel a zsidóknak még akkor nem volt kastélyuk. Legföljebb a kastély udvarára eresztették be őket, de oda is csak szórakozás okából. Tudniillik, hogy rájuk uszíthassák a kutyát.) Politikai nézeteihez se ragaszkodott makacsabbul az erdélyi múzsák és farkasok barátja, mint a lelke üdvösségéhez. E tekintetben egészen modern magyar hazafi volt. Egyszer „a mostan országló felséges koronás fejünk, Első Ferenc Austriai császár, úgy azon virtusokkal és angyali erkölcsökkel, mint megannyi napkeleti gyöngyökkel tündöklő, rubintkő módjára ragyogó, a karbunkulusnál ékesebb Mária Ludovica hercegasszony örömére szentelt mennyegzői ünneplést, máskor meg a poklok fenekén mártogatta meg a Habsburgokat mindenféle csúnya lekvárban, ami nagyon tetszett a vidéki komposzesszoroknak. (Ugyan éjfél után már a főispánoknak is tetszett, mert a lojalitás mindenkoron csak éjfélig volt kötelező.) Bármely irányban mozgott is azonban a költő befele, a salláriumot mindig bevasalta a hallgatóságon. Hol a nádor felesége, az „elférjzett Alexndra Pavlovna cs. kir. kisasszony“ ajándé-kozta meg egy „tengeri zsigából mívelt tompák fedelű pikszissel“, amely aranyakkal volt kibélelve, hol a fövényi vízimolnár akasztott a nyakába egy oldal szalonnát. E tekintetben nem volt válogatós a költőtárs, a Franciscus császárral csak úgy szóba áll, mint az egri vargával. A császár gráciáját így nyugtázza egyik versében: íme első Ferentz, hazánk monárkája Száz forintot küldött Bécsből le Budára. Hogy azt fordítanák hazámnak hasznára És a könyveimnek nyomtattatására. És a versnek mindjárt utána nyomtattatja a latin nyelvű kvietenciá-t is száz rénes forintokról, amelyeket Absque omni de fectu felvett. (Meri-e valaki azt mondani, hogy a Habsburgok nem pártolták az irodalmat.) Ettől fogva aztán „magyar udvari poétá“-nak nevezi magát, noha addig is sok szép címe volt már: „a nyelv és erkölcs pallérozója“, „kardinális őeminenciája penzionátusa“, „Zabolcsban egy nemes Teleknek örökös ura“, „ama régi számkivetseltéséből visszahívott Názának tanítványa, atyja javainak eltékozlásáért Istennek zarándoklója, az igazság kimondásáért e világnak mártírja“. Bejáratos volt a palatinushoz is, akinek mindig személyesen ajánlotta fel, ha egy-egy új könyve megjelent. (A legtöbbet maga szedte kis kézisajtóján, sőt rézmetszetekkel is maga ékesítette.) Egyszer, mikor a nádorhoz igyekezett, életbe állt a várkertben az országbíró, s kivallatta, mi szándékban jár. — Hát kend poéta? — kérdezte tőle csodálkozva. — Igenis, kegyelmes uram, sőt képes vagyok akármit ex abrupto rhytmis expressare. — No. — ütött le az országbíró egy cserebogarat, amely a homlokához csapódott — mondjon kend hát hamar egy verset erről a nemtelen féregről! A költő csak egyet köhintett s már akkor mondta is: Jézus Mária, Szent József, Nincs a világon annyi sneff, Mint a mennyi cserebogár, Futva repül, mint az agár. A versben nem sok a poétai szépség, de hát utóvégre alkalmi vers, azért csak a hivatalos költők ódáival szabad összemérni. (Hát még ha azokat is rögtönözni kellene!) Nemcsak a főrangú méltóságokat kultiválta azonban „a haza tudósa és a két magyar haza becsületbeli szolgája“. Tartotta a barátságot a kurtanemesekkel, szolgabírákkal, sőt az érdemes lábbelikészítő iparral is. Igaz, hogy ezt az utóbbit meg is bánta, amint egy époszából megismérheti az utókor. Ha Szakosi Jánost kiméred Egerben, csizmát vásárlottam attól ottlétemben. Éppen hogy a Tzéhbe készité remekét, Katonának fogja a Város gyerekét. Én azért felvettem tollamat érette, írván az Érsekhez levelet mellette. E’ halálos tőrből így mentem ki fiját: Vártam, hogy duplául meg is adja díját. De bizony a varga a költőnek is csakúgy hatodfél német forintért adta a fisléder csizmát, mint másnak és azért a költő egész életére elfordult a bőripari szakmától. Megfogadtam még ott ez időjártával. Soha többet én jót nem teszek vargával... Ez bizony egészen a megrovási kalandok műfajába tartozik, de azért a hosszú vezetéknevű András költőben mégse kell a táblabíró-világ Hazafi Veray Jánosát látni. Egy kicsit bolond volt, egy kicsit szédelgő volt ugyan a hazának e régi vándordalnoka is, de nem volt egészen tanulatlan és nem volt egészen tehetségtelen se. Tudott bánni a laurus-szal, az echó-val és a helikoni költészet egyéb szerelvényeivel, a humora is tart valami távoli atyafiságot a Vitéz Mihályéval, a halhatatlan peregrinuséval. Csak éppen hogy ő nem tudott repülni, legfeljebb tolakodó piaci légy módjára, aki nélkül sokadalom meg nem eshetett: se főúri esküvő, se gazdag temetés, se diétás gyűlés, se akasztás. A kócos hajú, hórihorgas garabonciás — saját maga által rézbe metszett arcképe mutatja ilyennek — aranysujtásos piros atillában, csizmába gyűrt nadrágban, fehér huszárköpönyegben és magastetejű jakobinus-kalapban mindenütt ott volt, mindenből „ihletet merített“ és — megint egy modern vonás benne — mindenkitől előlegeket szedett fel megjelenendő könyveire. (Csakhogy az ő könyvei valóban meg is jelentek.) Persze kastélyokból sokat kidobták, csárdákban sokat megrakták, volt olyan faluháza is, ahol deresre húzták, — de ez neki mind téma volt és így hatvanéves koráig nem fogyott ki a témából. Akkor is csak azért fogyott ki, mert Dabason némi nézeteltérése támadt holmi vámosokkal és vita közben a hivatalos emberek leharapták a költő ujját, éppen azt, amelyikkel költeni szokott, így elnyomorodva halt meg Vásárhelyen egy szárazmalomban s mivel lendvay Márton éppen ott peregrinált akkor a truppjával, a haza vándordalnokát színészek énekelték át a másvilágra. András költő nem került be az irodalomtörténetbe, nem is állítom egy szóval se, hogy odavaló, de ha én egyszer nagyon ráérő ember lennék, tán regényfigurát is csinálnék a hányt-vetett életű költőtársból, akinek Halál Tüköré-t pár éve a véletlen sodorta hozzám s bár elég volt egyszer elolvasnom, majdnem kívülről tudom, olyan mulatságos búdal. A bibliográfia nem ismeri ezt a füzetét, talán nem is maradt belőle több ez egy példánynál. Kár lett volna, ha ez is elveszelődik, mert klaszszikus képviselője a halotti búcsúztatók amúgy is igen szívvidámító műfajának. Nem lehet azt mosolygás nélkül megállni, ahogy a szatymazi postamester elköszön Isten teremtett világától. Először saját úri famíliájától, aztán a református paptól („szives emberem volt tiszteletes Dorka, minden embert bényel a’ halál éh torka“), a Károlyi-uradalom tisztjeitől („Schmid Pál, Sztrika János és több uradalmi tiszteket gyászolják az az én sírom halmi“) és így vonja le a végső konzekvenciát: Halálpostán megyünk el a’ más Világra, Itt csak születtettünk sok nyomorúságra! így, halandó ember, ne tsudálkozz azon, Hogy a’ postamester is meghalt ,Szatymazon! A magam részéről szót fogadok és nem csodálkozom rajta, hogy még a szatymazi postamester se él örökké. Inkább azon tűnődöm el, milyen különös az, hogy száz év múltán íme tárcát írok a szatymazi postamesterről, akiről rég senki se tud már a világon s én se tudnék, ha a költő meg nem írja a Halálnak Tükörét. Tanulság: háztulajdonosok, pékek, boltosok, kocsmárosok, miniszterek, vicispánok, csizmadiák és mindenféle hatalmas postamesterek, becsüljétek meg a költőket, ha azt akarjátok, hogy még száz év múlva is kuko- rékoljon rólatok a kakas! Széppé varázsol EI I DA JEL»^ JBL*té jSL. «jL. Tfln IDEAL-SZAPPAN Tisztább, enyhébb és sokkal kellemesebb illatú. 1928 január 1. ) A bolgár követség nem ad tovább védelmet Licseff főkonzul gyermekeinek A. Licseff volt bolgár főkonzul gyermekei körül támadt kínos családi háborúság ügyében szombaton fordulat állott be, nevezetesen a budapesti bolgár követség, ahol a gyermekek eddig voltak, elhatározta, hogy, nem nyújt tovább védelmet a gyermekeknek, mert nem akar abban a látszatban feltűnni, mintha a magyar árvaszék előtt kötött egyesség megbontását elősegítené. Licseff azonban nem akarta elhagyni a követség helyiségét. Szombaton délután újabb tárgyalások kezdődtek a volt főkonzul és válófélben lévő felesége között. Nagy tűz Debrecenben Debrecenből jelentik: Weisz Ignác hajdúböszörményi borkereskedő üzlete pénteken éjjel két órakor kigyulladt. A tűzoltók hosszú fáradozás után fékezték meg a szomszédos házakat is pusztulással fenyegető tüzet, de az üzlet egész berendezése és raktára elpusztult. A csendőrség megindította a nyomozást; valószínű, hogy a tűz a hamuládától terjedt tovább, amelyet az üzlet bezárásakor egy polc alá tettek. Eltemették a meggyilkolt odesszai olasz alkonzult Odesszából jelentik: Coccio meggyilkolt olasz alkonzul temetése nagy pompa közepette ment végbe. A vörös csapatok dísztisztelgést végeztek. A temetésen valamennyi külföldi konzulátus képviselve volt.