Magyar Hirlap, 1936. február (46. évfolyam, 26-50. szám)

1936-02-16 / 39. szám

i Vasárnap A fényes wilhelminus német birodalom összeomlása Az Atifinaeum kiadásában jelent meg most Wolfgang Goetz német történeté­nek magyar fordítása, amelyből itt adunk egy részletet: II. Vilmos felületes fényű, tarka csillogásos uralkodásának erős, éles kritikáját. Megjegyezve, hogy Wolfgang Goetz a német egyetemek jobboldali professzorainak volt egyik vezére akkor is, amikor ez még nép­szerűtlenséget és hátrányt jelentett. Ugyanígy erős jobboldali szempontokat képviselt a történetírásban, csak éppen olyan tudományos és írói kvalitásokkal, hogy tételeit és beállításait egyforma figyelem fogadta minden oldalon. II. Vilmos uralkodásának ez a kritikája te­hát annál figyelemreméltóbb, mert jobb felől hangzott el. Éppen hajnalodni kezdett, mikor I. Vil­mos majdnem kilencvenegyéves korában le­hunyta szemét Egyszerű ember volt, az ön­feláldozó kötelességtudás embere. Halálával lezárult egy korszak, anélkül, hogy a né­metek észrevették volna. N Nagy szerencsétlenség volt, hogy utóda halálos beteg volt s mindössze csak kilenc­venkilenc napig uralkodott. Nem mintha azt hinnék, hogy ez a liberális uralkodó megvalósíthatta volna a személyéhez fűzött reménységeket, de a nemzedékek vehemens erővel ütköztek össze utána. II. Vilmos hat­van esztendővel volt fiatalabb, mint a nagy­­apja, negyvennégy évvel fiatalabb, mint a kancellár. Nemzedékek választották el attól a két embertől, akik a birodalom sorsát in­tézték előtte. Minden kormányváltozás meg­szakítja a folyamatosságot. Itt szakadék, tátongott. A német történelemnek a forradalomig tartó utolsó szakaszában minden a fiatal császár személye körül forog. Nem is any­­nyira a németek figyelik, inkább a külföld. Minden kijelentését lemérik, számon tart­ják. Az utókor mindenért, ami történt, a császárt teszi felelőssé. Pedig sokkal férfia­sabb és okosabb lett volna, ha uralkodása idejében kritizálja élesebben az ellenzék. Az a kifogás, hogy senki se nyithatta ki a szá­ját s mi egyéb, nem helytálló. Tudjuk, hogy a császár meghallgatta az ellenvéleményt. „Soha nem neheztelt meg rám, ha őszintén szemébe mondtam, amit gondoltam“, írja az ifjabb Moltke. Nem a császár volt a hi­bás, hanem a németség. A nyolcvanéves Bismarck "A német nép akaratát kifejező Reichstag feleslegesnek tartotta 1895 április elsején, hogy Bismarcknak nyolcvanesztendős szü­letésnapjához gratuláljon, ugyanazok az urak követték el ezt a durva mulasztást, akik ölhetett kézzel ültek a padokban, hi­szen Ottó bácsi ügyel a hazára, nem történ­hetik nagyobb baj. Ne szépítsük a dolgot. II. Vilmos csak a prototípusa volt kortár­sainak. Mi is gyönyörködtünk a katonai pa­rádékban, mi is lelkesedtünk a gyarmato­kért és a csatahajókért s ha valaki óvato­san megkérdezte, hogy várjon mit szól mindehhez a külföld és elsősorban Anglia, akkor gyáva hazaárulónak neveztük s til­takoztunk az ellen, hogy a külföld beleavat­kozzék a dolgainkba. A hírhedt nyolcvanas években, II. Vilmos trónralépésének idejében, már nyomát sem találni a Steinek és Scharnhorstok, a Goet­hék és Humboldtok szellemének. Milyen jo­gon kavarja fel Wagner Richard a német polgári családok nyugalmát? Miért kívánja, hogy megértsék művészi törekvéseit? Pedig a nevéhez fűződő zenei forradalom semmi­vel sem radikálisabb, mint Beethovené, vagy a fiatal Schumanné volt. Éljen a säckingeni trombitás! Menzel Adolfot, a nagy festőt és zseniális rajzolót még csak elismerték, mert történelmi képeket festett, uniformisokat. Nem fejlődni akart a német, hanem vinni akarta valamire, hogy számba vegyék, hogy a feljebbvalója meg legyen elégedve vele, hogy fokról-fokra feljebb jusson, cseleked­ni, alkotni nem volt hajlandó. A szülők az­zal ijesztgették a gyereküket, ha nem ta­nult, hogy nem lesz önkéntes belőle, „köz­katonának“ fogják besorozni! Latint kellett bifláznia, a Corpus Juris miatt, a görögből is felcsípegetett valamit, mert hiszen aki tart magára, az humanista gimnáziumba küldi a fiát. Wundt Vilmos a legnagyobb ember, mert mindenre tud receptet, Haeckel jénai pro­fesszor úrról nem is beszélve, aki lóugrás szerint fejtette meg a világ rejtélyét! Plátó forgott­ a sírjában, a fura régiségkereskedők műkereskedőkké vedlettek át, a művészet­ből üzlet lett, Leibl jól ment, Schiller parin állt, Mozart iránt lanyha volt az érdeklő­dés. És mindenkinek volt véleménye. A nagypapa még áhitatosan tisztelte a művé­szetet, a papa rajongott, az unoka diktált. A lelki életet az ócska pianino jelképezte a szalonban, a műveltséget a lexikon. Szidták a Siegesalleet, mert divat volt szidni, pedig azok a szobrok, amiket a császár nem en­gedett felállíttatni, éppen olyan rútak vol­tak. Ezt a kort a stukkó, jellemzi a legjob­ban és a semmitmondó homlokzatok. Egy ember . . . Mindennek a császár az oka, mondják. De hiszen egyetlen ember sem élt a császár környezetében. Mindenesetre nagy feladat lett volna szembehelyezkedni a fiatal ural­kodóval, aki mélységesen hitt a maga kül­detésében. Senki sem vette észre, milyen szorongó félelem­ rejtőzködött a nyomorék karú császár hangos agresszivitása mögött. Senki sem vette észre, hogy állandó rette­gésben él, a legártatlanabb jelenségek mö­gött veszedelmeket gyanít s mint gyerek a sötét szobában, kiabál, hogy bátorítsa magát. „Tulajdonképpen sajnálom szegényt“ mondta egyszer a fiatal Moltke, mikor végre kierőszakolta a császártól, hogy szüntesse be azokat az igazán gyerekes hadgyakorla­tokat, amelyeknek a során mindig neki kel­lett győznie. A fényes udvaroncok csak a naplójukba jegyezték fel elképedésüket, fel­háborodásukat, de nem tették szóvá, sőt: bókoltak, hízelkedtek és fájdalmasan mo­solyogtak, ha a császár elmenckedése túl­lőtt a célon. Csak egy ember merte kifejezni felháborodását és aggályait s ez Bismarck volt. A császár és kancellárja közötti viszony kezdetben jó volt. Vilmos trónörökös korá­ban mesterének tekintette Bismarckot, bár egyszer azt a kijelentést tette, hogy senki sem pótolhatatlan s trónralépésekor azt mondta, hogy még egy­ félévig hagyja tenni­­venni az öregurat, aztán majd „maga veszi kezébe a gyeplőt“. A német belpolitika leg­sürgősebb feladata századunk elején a szo­ciális törvényhozás kiépítése és kiszélesítése volt. A szegények királya Bismarck ellenezte a további reformo­kat, sőt szigorítani akarta az öreg császár ellen elkövetett merénylet idejében kiadott szocialista törvényt. A fiatal császár ellen­ben le akarta kenyerezni az alsó néposztá­­lyokat, a szegények királya akart lenni, a megalázónak és kitaszítottak mellé állt Nagy szociálpolitikai kiáltványt akart kibo­csátani a születésnapján, hogy elképessze vele a világot. Bismarck hosszas habozás után engedett. „Merő kötelességtudásból" két rendeletet terjesztett a császár elé, ame­lyek azonban ellenkeztek a minisztertanács határozatával s ezért Bismarck lebeszélte a császárt nyilvánosságra hozatalukról. A császár azonban nem hallgatott rá s keresztülvitte, amit akart. Bismarck ezt nem bocsátotta meg és nem felejtette el. De nem mondott le. Szembe akart szállni az új Reichstag ellenzékieskedő hangulatával. A hadügyi költségvetést tárgyalták. Bismarck világéletében harcos ember volt, most túl­nőtt önmagán. Állandóan fel akarja oszlatni a parlamentet, módosítani akarja a válasz­­tójogi törvényt. Életében először szállja meg a hybris ezt a körültekintő politikust. Azelőtt lekicsinyelte ellenségeit, most meg­vadul a vörös posztótól. Államellenes ele­meknek nevezi a szociáldemokratákat, meg akarja vonni tőlük a Választójogot. Két fronton harcol egyszerre: egyfelől a csá­szár, másfelől a Reichstag többsége ellen, belefeledkezik a harcba, akarja, mestersé­gesen idézi elő a konfliktusokat. A császár követni sem tudja Bismarck hirtelen takti­kaváltoztatásait, tanácstalan, nem érti ezt a magas művészetet. Az okosabbak tudják, hogy a harminc éves fiatalabb a hetvenöt évesnél, hogy kan­cellárokat lehet meneszteni, de császárokat ritkábban s ehhez tartják magukat. Külö­nösen a badeni nagyherceg intrikált vesze­delmesen, amikor azt hangoztatta, hogy Bismarck csak nélkülözhetetlenné akarja tenni magát, azért uszítja egymásra a csá­szárt és a nemzetet. Waldersee gróf is igye­kezett Bismarck ellen hangolni a császárt. Ezekben a napokban járt le az Oroszor­szággal kötött véd- és dacszövetség, ami valószínűleg szintén hozzájárult ahhoz, hogy Bismarck pótolhatatlannak tartsa ma­gát. Az angol királynő sajnos éppen ezek­ben a napokban nevezte ki unokáját, a né­met császárt admirálissá. Vilmos a kancel­lár tudtán kívül így köszönte meg a nagy kitüntetést: „Büszke vagyok, hogy tagja le­hetek annak a hatalmas flottának, amely háború esetén, ha kell erőszakkal is, be fog tudni hatolni a Dardanellákba.“ (Hogy ha­toljon be háború esetén másképp, mint erőszakkal?) Jelentés jött a kievi német konzultól, melyből a császár véleménye sze­rint „világosan kiolvasható“, hogy az oro­szok „lázasan mozgósítanak ellenünk. (Ami csak huszonöt évvel később történt meg.) A császár panaszkodott, hogy felületesen informálják, Bismarck meg dühöngött, hogy a császár nyilvános viselkedésével veszé­lyezteti az általa nagynehezen létrehozott orosz barátságot. Megérkezett Savalov, az új orosz követ, hogy a védelmi szövetséget megújítsa, de a cár kikötötte, hogy csak Bismarckkal szabad tárgyalnia. Egyik apró tűszúrás a másikat követte s egy ilyen pará­nyi tűszúrás okozta Bismarck vesztét. A császár a felelős miniszterek megkerülésé­vel jelentéseket tétetett magának udvari ta­­nácsosaival és személyes intézkedéseket tett. Ugyanakkor pedig panaszkodott, hogy a kancellár tudtán kívül folytat tárgyalásokat a parlamenti frakciók vezetőembereivel, ez­úttal a centrum vezérével, Windthorsttal. Bismarck hivatkozott egy 1852-ben ki­adott királyi rendeletre, amely szerint a miniszterelnöknek „fontos­ elvi jelentőségű kezdeményezés esetében ismernie kell az uralkodó felfogását, különben nem vállal­hatja a politikai felelősséget.“ Ezt a rende­letet eljuttatta másolatban azokhoz a mi­nisztertársaihoz, akikről feltételezte, hogy nem tudnak róla. A császár hatalmának korlátozását látta a rendeletben és érvény­teleníteni akarta, amit Bismarck helytele­nített. II. Vilmos azonban ragaszkodott az akaratához s megszente Bismarcknak kabi­netirodája főnökével, hogy „elvárja“ a kancellártól, hogy „azonnal be fogja nyúj­tani a lemondását*". A kancellár összehívta a minisztertanácsot, előadta a történteket. A minisztertanács szolidaritást vállalt a kancellárral s közvetíteni próbált. Nem ment. A kabinetiroda főnöke meglátogatta Bismarckot és megkérdezte tőle a császár megbízatásából, „miért nem tett eleget az üzenetnek, miért nem nyújtotta be a lemon­dását?“ Mire Bismarck azt felelte, hogy őt a császár minden pillanatban menesztheti, nem kell, hogy bevárja, amíg lemond. Nem hajlandó „vállalni lemondásáért a felelőssé­get, legyen érte őfelsége felelős“. Bölcsen, de gyáván... 1890 március 18-án Bismarck benyújtotta lemondását. Szövege majdnem mithikus nyomatékkal teszi a császárt felelőssé a történtekért. „Elfogadom“, írta rá plajbász­­szal a császár. Suvalov elképedve hazauta­zott. Az a rendkívül okos nyilatkozat azon­ban, amelyben a császár nyilvánosan is tu­domásul veszi Bismarck lemondását (Bosse, a későbbi kultuszminiszter fogalmazta), már úgy tünteti fel a dolgot, mintha Bis­marck erőszakolta volna ki a császárnál az elbocsátását. Bismarck engedélyt kért a császártól lemondólevelének közzétételére. Kérését a császár bölcsen, de gyáván meg­tagadta. Hogy egy fiatal uralkodó nem fér össze öreg kancellárjával, az még érthető. A mód, a forma azonban, ahogy Németország eszét kiebrudalták, felháborító. Mindegy, hogy kinek volt igaza, mindegy, hogy an­gyalnak vagy ördögnek tartják-e Bis­marckot. A császár még el sem fogadta le­mondását, utóda, Caprivi már be is költöz­ködött a kancellári lakásba. Miért volt ez olyan sürgős? A németség csodálkozott, megalakult az erősen császárellenes Bismarck-párt, de semmi különös nem történt, a miniszterek a helyükön maradtak, csak Moltke morogta a bajusza alá, hogy a fiatal uralkodóval még sok baj lesz. Az öregnek nem is állott volna jól a h­epciáskodás. De a többiek! A többiek is csak­­ esztendők múlva tün­tettek Bismarck mellett, mikor a bécsi né­met követ idősebb fia esküvőjének alkal­mából azt az utasítást kapta, hogy Bis­marck jelenlétéről ne vegyen tudomást. Az öregúr visszament a birtokára s megírta élettörténetét. Haraggal, szorongással tele könyv, mely csak akkor jelent meg, mikor Bismarck nyolcvanhárom éves korában le­­húnyta a szemét. A könyvet, ahogy már szokás, történelmileg méltatták, rámutattak néhány tévedésére, de nem értették meg, hogy itt a sírjából beszél valaki s­inti né­pét. A császárral való összetűzését tárgyaló harmadik kötetet nem engedték publikálni az örökösei. Kijátszották a halott akaratát, mert ebben a kötetben tombolják ki magu­kat legszenvedélyesebben Bismarck indula­tai. Az utolsó kötet csak a forradalom után jelent meg. Ha a múlt század végén jön ki, áldásosan befolyásolhatta volna a németség további sorsát. Holstein, a kobold közben minden ment a maga útján. De nem a régi értelemben, ahogy a császár ígérte. Mindössze egy kivételesen eszes em­ber volt a környezetében, Holstein, a nyug­talanító valóságos titkos követségi taná­csos. Ez a kobold a külügyminisztérium­ban ült és uralkodott. Máig se tudja senki, miért vetette olyan hévvel rá magát kárho­­zatos tevékenykedésére. Nem akart karriert csinálni, nem pályázott kitüntetésekre, a császárral jóformán sohasem találkozott. Mint valami szenvtelen és borzalmas lidérc, évtizedeken át irányította titokban Né­metország külpolitikáját. Követeket neve­zett ki, magánjelentések alapján a szakmi­niszterek megkerülésével intézte el a soros ügyeket, beteges zárkózottságával mindjob­ban eltávolodott a valóságos világtól. Vala­mikor istenítette Bismarckot, most az utód­jának érezte magát s azt hitte, éppen olyan jól érti a dolgát, mint a kancellár. Lehet, hogy egyszerűen destruálni akarta, amit Bismarck megalapozott. Ennek a félszeg embernek ugyanis Bismarck rendeletére va­lamikor kémkednie kellett s ezt a törvény­szék előtt be kellett vallania. „Bismarck szégyenbélyeget ütött a hom­lokomra, mint egy gályarabnak“, mondta egyszer. Ezt valószínűleg sohasem bocsá­totta meg neki. Azzal kezdte, hogy nem újí­totta meg Oroszországgal a szerződést Rossz politika volt, megbántotta a cárt, Franciaország karjaiba kergette Oroszor­szágot. Bismarck post festőm nyilvános­ságra hozta a titkos megállapodást, mire a kormány a Reichstagban azt a gyenge nyi­latkozatot tette, hogy „e megállapodások kölcsönösen gyengítették, illetve hatálytala­nították egymást s gyanakvást keltettek a szerződő felekben egymás iránt“. Voltakép­pen senki sem tudta, miért kellett felmon­dani Bismarck művét. Az a szép kijelentés, hogy „a német politikának egyszerűnek és áttekinthetőnek kell lenni“, nem menti a példátlan diplomáciai baklövést, mert hi­szen a német külpolitika ezután sem lett egyszerűbb, vagy áttekinthetőbb, sőt ellen­kezőleg. Németország 1892-ben életveszedel­mes szövetségre lépett keleti és nyugati szomszédaival. Megkötötte azt a szerződést, amelytől a legjobban kellett volna óvakod­nia. Ebben annak is része volt, hogy II. Miklós személyében erélytelen és együgyű ember foglalta el az orosz trónt. Fel, Kamerunba A császár uralkodásának első éveiben minden áron jó viszonyba akart kerülni Angliával. Németország — közvetlenül II. Vilmos trónralépése után — kicserélte érté­kes és gyarmatpolitikai szempontból felet­tébb jelentős délkeletafrikai birtokait, az angolok tulajdonát képező Helgolanddal. A német gyarmatpolitika, a nagy választófeje­delem néhány sikertelen próbálkozásától eltekintve, a nyolcvanas évekkel kezdődik. Bismarck szkeptikusan ítélte meg a kolo­­niális törekvéseket, el akarta kerülni az Angliával való konfliktusokat, később azon­ban megbarátkozott a gondolattal s a gyar­matokat állami ellenőrzés alatt álló keres­kedelmi autonómiáknak képzelte el, ahol az államhatalom csak védi és egyengeti a kez­deményezők egyéni akcióit. A német gyarmatpolitika merő ellentéte lett Bismarck elgondolásának. Egy akkori­ban divatozó nóta szerint: „Wir gehn nach Kamerun, dort hamm wir unseht zu tun.“ A birodalmi kormány feláldozta a Karl Peters alapította hatalmas és nagylövéjű­ gyarmatbirodalmat az Északi tengerből ki­meredő kis sziklacsoportért. Nemcsak Ugandát, Afrika legtermékenyebb tartomá­nyát vesztettük el, hanem kezére jártunk Angliának (mint már annyiszor), egyenget­tük Cecil Rhodes nagyratörő és nagy erd­é­­lyel megvalósított szándékait, nem vettük észre, hogy Anglia egész Afrikára rá akarja tenni a kezét. Helgoland megszerzése már a tervbe vett német flotta érdekében történt. Az angol közeledés nem történt meg, aminek részben az az oka, hogy Vilmos öregedő nagybá­csija, Edward walesi herceg, féltékeny irigységgel szemlélte császári unokaöccsé­­nek pompázó hatalmát s miközben sóvá­rogva várta, mikor foglalhatja el már Queen Victoria trónusát, Párizsban és Pé­­tervárott élte világát, ahol jobban lehetett mulatni, mint az akkoriban még felettébb kisvárosi Berlinben. Caprivi 1894-ben vonult vissza. Nem érezte jól magát a hivatalában, vén katona 1936 február 16. 29

Next