Magyar Hírlap, 1969. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1969-02-25 / 55. szám
0 1969, február 25, kedd___________________N E v E L E s______v ilággazdasá f fW j g________ Magyar Hírlap Irtani való gyomok ? Tiszteletlen nemzedék ? Nyelv és jellem ! Nemrégiben új kiadásban jelent meg Kolozsvári Grandpierre Emil A burok című regénye, más, eddig kiadatlan történetek kíséretében. Hősei eretnek nyelvezetű, de széplelkű ifjak és lányok, akik „imádják a hadovát”, de nem szeretik a „szövegelést”. Kolozsvári Grandpierre szemmel láthatóan kedveli e nyelvet és azokat, akik beszélik. Az Élet és Irodalomban egy másik jeles — s nem éppen humor híján való — írónk, Gyárfás Miklós elgondolkodtató szép tárcát írt Csajok címen, felróván, hogy „a divatos szavak olyan mértékben árasztották el a közbeszédet, mint a sáskák. Fölfalják a viruló nyelvet, a színeket és árnyalatokat...” Gyárfás egyúttal a női méltóságot is védelmébe veszi, hogy ne alacsonyodjanak „csajokká” a lányok. Az ifjúság nyelvéről szóló vitában az ifjúság lelkéről is szó van. Milyen is ez a nyelv, s a lélek, melynek tükre e nyelv? Képzeletbeli kerekasztalunkhoz invitáltuk a nyelvészt, aki hivatásszerűen kutatja e nyelvréteg összetételét, osztályozza a leggyakrabban előforduló kifejezéseket; a pedagógust, aki töményen foglalkozik az ifjúsági nyelv hordozóival, s megkérdeztük a pszichológust is, aki közelről ismeri a problematikus fiatalok gondolkodásmódját. Képzeletbeli kerekasztalunk vendégei: Szüts László, a Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa, dr. Kerékgyártó Imre vezető szakfelügyelő, jeles pedagógiai közíró és Popper Péter, az I. számú gyermekgyógyászati klinika pszichológusa. A nyelvész Olyan nyelvrétegről folyik a vita, amely tulajdonképpen csak részben az ifjúságé, hiszen a felnőttek is beszélik. Kifejezései egyes fordított művek, Kerouac, Salinger és magyar írók regényei révén kerültek az irodalmi nyelvbe, egyúttal hozzászelídültek a fiatalok mindennapi szóhasználatához. Közülük többnek ma már a jelentése is megváltozott. Az ifjúsági nyelv kifejezéseit egyenként kell elbírálni. Vannak köztük szellemesek, ötletesek, szólásértékűek, amelyek humoros-gunyoros, kópégondolkozást visznek át a köznyelvbe. (Jelzem, sajnos, sok a durva, tiszteletlen szó is.) Igen szemléletesen érzékeltet egy egyébként nehezen definiálható lelkiállapotot, ha valaki „terepszínű pofát vág”. Jó vizuális hatása van, ha azt mondja a fiatal, hogy „karó”-t, „vonyigó”-t, „dugó”-t kapott, ahelyett, hogy azt mondaná: elégtelenre felelt Pontos képet alkothatunk valakinek a gyomornedveiről, ha azt mondja: „háborog a belügyminisztere”, szellemesen sért, ha valakinek a lelkét a kávéhoz hasonlítják, mert „sötét és aljas”. Szellemes átvitel: a „trombita” azaz a lopott holmi, mert azt is „megfújták”. Világos értékítélet fejeződik ki abban, ha valakit „fejnek” tartanak. Tiszteletlenségében is megkapó, hogy a túlcicomázott nőt „luxustyánc”-ként vagy „kétlábú kirakat”-nak emlegetik. Nonkonformizmusa miatt érdekes az autó szlengneve: a „pléhláda”. Az is igaz viszont, hogy sok kifejezés csakugyan a morbid és cinikus gondolkozásmód tükre. Az olyan jelzők, mint a „haláli”, az „állati”, szegényítik a nyelvet, hiszen szép és csúnya, gyönyörű és furcsa, izgalmas és unalmas egyaránt például „oltárivá" sematizálódik az ifjúság nyelvhasználatában. Ez az, ami csakugyan veszélyes. A legjobb ellenszer, ha az ifjúságot rokonértelmű szavak bőséges használatára tanítják és ráveszik, hogy merítsen irodalmi nyelvünk kifejező és gazdag szókincséből. A pedagógus Ha az ifjúság arra törekszik, hogy kifejezésmódja eltérjen a felnőttekétől — márpedig ez szemmel látható igénye —, akkor ez magától értetődően azt jelenti, hogy reprezentálni akarja a megelőző nemzedékektől eltérő gondolkodásmódját Rengeteget járok iskolákba Beszélgetek KISZ-vezetőkkel, fiatalokkal. Rendszeresen tapasztalom, milyen erős bennük az a vágy, hogy megteremtsék saját világukat, létformájukat helyet kapjanak a nap alatt, a saját erkölcsi kategóriáik szerint ítéljenek, s a saját modorukban beszéljenek. A fiatalok gondolkozásmódját s ennek nyelvi tükrét nem lehet mindent megértve és elfogadva helyeselni, de kár vészharangokat kongatni egy korosztály „elkorcsosulása és elembertelenedése” ügyében. Az a fiatal, aki halmozza a sajátos hangulatú diákkifejezéseket, mindenekelőtt modern akar lenni. De nem nagyon érti, hogy a modernség nemcsak divat, s nem extravagancia. Az a pedagógus tudja csak lenyesni e nyelv vadhajtásait, aki maga is modern, aki el tudja fogadni a fiatalok előbb említett életelvét, s megadja nekik a jogot ahhoz, hogy saját fejükkel gondolkozzanak. Ha ebből az alapállásból indul ki a tanár, a diákok bizonyára elfogadják azt a véleményét, hogy minden stílusrétegnek s minden kifejezésnek megvan a maga jogosultsága a maga helyén. De csak ott! A beszédmodor az emberi kapcsolat függvénye. Ha ezek az emberi kapcsolatok bizalmas modort, humort követelnek, kizí a fennköltség vagy a hivatalosság. S minthogy az emberi kapcsolatok egyszerűsödnek, sallangmentessé válnak, a közvetlen és bizalmas beszédstílus is több helyet kap. Ami pedig az ifjúsági nyelv sivárságát, egysíkúságát illeti, ez csak következmény. Mégpedig annak következménye, hogy a fiatalok eléggé elhatároltan, falak között élnek. Színesen és árnyaltan fognak beszélni, ha az életformájuk is színes lesz, s nem hiányzik belőle az, ami a fiatalok életét sajátossá teszi: a romantika. A pszichológus Az ifjúság nyelve — szlengje — mindig különbözött az idősebb nemzedékétől. Most azonban jobban különbözik a kettő egymástól, mint korábban. Ahhoz, hogy egy hangsávon maradjak az általam kezelt gyerekekkel, s megértsük egymást, bizony a sajátomtól elütő nyelvhasználatot voltam kénytelen elsajátítani. Miből adódik a generációk nyelvének — tehát lelki alkatának — különbsége? Először is a technikai fejlődést követő társadalmi fejlődés gyorsulásából. Ezt ma a fiatal sokkal inkább érzi, mint korábban, s a generációs különbséget viselkedésével és nyelvhasználatával is hangsúlyozza. Másodszor: a korábbi évtizedekben a fiatalság romantikára vágyott Ma ez nincs így. Ennnek oka az, hogy míg korábban a fiatalok lefojtották nemi vágyaikat, agresszív ösztöneiket, ma egyiket sem teszik. Ma azonban az érzelmeiket fojtják le. Semmitől sem irtóznak annyira a mai fiatalok, mint attól, hogy szentimentálisnak tartsák őket, valaki észrevegye, hogy lelkük van: szeretnek, gyűlölnek. Harmadszor: a fiatalok leginkább egymást, azaz önmagukat nevelik. A mai fiatal nem annyira a felnőtt társadalomtól kapja impulzusait, mint inkább kortársaitól. Világos, hogy kifejezésmódjuk lehatárolódik. Negyedszer: a fiatalság kitörési alkalmai, kitűnési lehetőségei korlátozottak. A fiatal tehát a divatban, a viselkedésben, a nyelv eredetiségében igyekszik kitűnni. Nem mindig szerencsésen. Elfogadjuk? Helyeseljük? Azt hiszem, helyes kifejezésmódra és viselkedésre csak úgy nevelhet az iskola és bárki, ha nem leszoktatni akar, hanem olyan komplex esztétikai és érzelmi nevelésben tudja részesíteni a fiatalokat, amelynek révén maguk is rájönnek, mi a szellemesség, s mi a nyegleség. N. Sándor László Vörös Rák Étterem (XIII., Victor Hugo u. 35.) Rák-, vad- és halételek, különlegességek II. osztályú árak — Déli menü Esténként Radics József cigányzenekara muzsikál Nyitva: 12—24 óráig Asztalrendelés: 495-351 A napihírek — közelről A pakisztáni válság gazdasági oldala Pakisztán, amelynek politikai válsága jelenleg az ázsiai kontinens egyik égető problémája — a világ hatodik legnépesebb országa. Lakóinak száma az 1960-as népszámláláskor 93,8 millió volt, számukat ma már több mint 106 millióra becsülik. Az indiai alkontinens felosztásakor, 1947-ben létrejött állam két részből áll: a 803 000 négyzetkilométernyi területen fekvő Nyugat-Pakisztánt és a 143 000 négyzetkilométer területű Kelet-Pakisztánt északon 1400 kilométer választja el egymástól, délen viszont a repülőút a nyugat-pakisztáni Karacsi és a kelet-pakisztáni Dakka között kereken 2400 kilométer, ami megfelel a Párizs és Moszkva közötti távolságnak. A tengeri összekötő útvonal az ország két része között ennél jóval hosszabb: a Karacsiból induló hajóknak meg kell kerülniük egész Indiát, és 4600 kilométert tesznek meg Kelet-Pakisztánig, vagyis akkora utat, mintha Hamburgból Nápolyba hajóznának. Kettévágott ország Ez a kettéosztottság, amely a maga nemében egyedülálló a világon, egymagában is érzékelteti, mekkora gazdasági problémákkal kell megbirkóznia Pakisztánnak. A két országrész lakói nemcsak más nyelveket beszélnek (Nyugat-Pakisztánban elsősorban az urdu, Kelet-Pakisztánban a bengáli nyelvet), hanem az alapvető földrajzi, éghajlati és gazdasági adottságok is erősen különböznek egymástól. A fő mezőgazdasági termék nyugaton a búza, keleten a rizs. Nyugat-Pakisztán éltető eleme az Indus folyam, melynek völgyében kitűnő termőföldek virulnak. Ám ahová — megfelelő csatornarendszer hiányában — nem jut el az Indus és mellékfolyóinak vize, ott bozótos sztyeppék és kietlen sivatagok húzódnak. Nyugat-Pakisztán egész területének több mint a fele ilyen mezőgazdaságilag nem hasznosítható sztyeppékből, sivatagokból, vagy zord hegyvidékekből áll. A területileg sokkal kisebb, de termékenyebb Kelet-Pakisztánban él az ország lakosságának nagyobbik fele. A népsűrűségi kvóta itt rendkívül magas: 341 lakos négyzetkilométerenként. Míg Nyugat-Pakisztán fő problémája az, hogyan juttathatnák el mind nagyobb területre az éltető vizet, Kelet-Pakisztánban, amelynek földjét a Ganges és a Brahmaputra s a két hatalmas folyam sok száz mellékfolyója öntözi, az okoz gondot, hogyan szabályozzák a Himalája lejtőiről lezúduló óriási víztömeget. szerint történt s a mai Pakisztán területén egyáltalán nem volt említésre méltó ipar. Jellemző volt erre a helyzetre, hogy bár akkoriban a világ jutatermelésének 70 százaléka a mai Kelet-Pakisztánt alkotó területről került ki, 1947-ben egyetlen jutafeldolgozó üzem sem működött. A brit uralom idején ezeket az üzemeket az 1947-ben Indiához csatolt Kalkuttában és annak környékén építették. A gyors iparosítás létkérdés volt Pakisztán számára s ezért 1955-ben elindították az első ötéves tervet, melyet azóta két újabb követett. Az 1965-ben elkezdett harmadik ötéves terv 52 milliárd rúpiát (egy USA dollár = 4,76 rúpia) irányzott elő a nemzetgazdaság különböző ágait fejlesztő beruházásokra. Így iparfejlesztésre 12 milliárdot, víz- és energiagazdálkodásra 9 milliárdot, mezőgazdaság-fejlesztésre 8,6 milliárdot. Persze, az ötéves tervek hatékonyságát nagymértékben csökkentették a magas fegyverkezési költségek (a pakisztáni fegyverkezés elsősorban India ellen irányult), melyek hosszú ideig felemésztették a költségvetés 50 százalékát. Az 1966 januárjában a Szovjetunió közvetítésével megkötött taskenti egyezményt követően, amely Pakisztán és India között sokéves villongás után megnyitotta a békés együttélés útját, némileg csökkentették a fegyverkezés ütemét. Az ötéves tervek során elég jelentős textilipart hoztak létre (elsősorban gyapot- és jutafeldolgozó üzemeket építettek), megkezdődött az élelmiszeripar kiépítése és kezdeti lépéseket tettek nehézipar létrehozására is. (Több kisebb hengermű és egy kohó épült.) Pakisztán azonban elég szegény nyersanyagokban. Szene rossz minőségű és ebben behozatalra szorul. Az utóbbi időben találtak ugyan jó minőségű vasércet, de a Himalája hegyóriásai között, nehezen hozzáférhető helyen. A kőolajtermelés jelenleg körülbelül 500 ezer tonna, s a kőolajfúrások során Sui közelében hatalmas földgázkészletre is bukkantak. A fölgáztermelés ma már megközelíti az évi kétmilliárd köbmétert. A földgáz kivételével szűkösnek mondható energiaforrásokat a „fehér energiával” igyekeznek pótolni, elsősorban Nyugat-Pakisztánban, ahol az Indus és mellékfolyói hatalmas potenciális erőforrásokat jelentenek. Már eddig is több kisebb-nagyobb duzzasztógát épült, most pedig egy minden eddiginél nagyobb arányú völgyzárógát építéséhez fogtak. A Rawalpindi közelében épülő Tarbela völgyzárógát több mint 800 millió dolláros költségelőirányzattal készül s a tervek szerint 1975 áprilisában kezd majd áramot szolgáltatni. Terméketlen területek Pakisztán lakosságának 90 százaléka a mezőgazdaságból él. A földterületnek azonban csak mintegy 30 százalékát művelik. A legfőbb termékek évi hozamai: a jutafélék 1 155 000 tonna (a világtermelésben az első helyen), a rizs 17,8 millió tonna (a világtermelésben a harmadik helyen), a cukornád 26 millió tonna (a világtermelésben az ötödik helyen), a tea (a világtermelésben hatodik), a gyapot (a nyolcadik), a dohány (a tizedik helyen áll). 1959-ig a mezőgazdaságilag hasznosítható terület több mint 60 százaléka mintegy 6000 nagybirtokos kezén volt. Az 1959-ben hozott földreformtörvénnyel megtették az első lépéseket a nagybirtokosok hatalmának korlátozására: öntözött területeken 400 hektárban állapították meg a földtulajdon felső határát. Megindult a szövetkezeti mozgalom is. A jelenleg művelés alatt álló földterület nagysága 19,4 millió hektár, 7,9 millió hektár Kelet-Pakisztánban és 11,5 millió Nyugat-Pakisztánban. A mezőgazdasági termelést javarészt még mindig primitív módszerekkel folyik, kevés műtrágyát használnak és a gépesítés is alacsony fokon áll. Az elsősorban megoldandó probléma azonban — különösen Nyugat-Pakisztánban — az öntözött területek jelentős növelése. Bár ebben a vonatkozásban az utóbbi években jelentős előrehaladás történt, újabb problémák is felmerültek: a mesterséges öntözés következtében egyes területek eliszaposodtak, másutt pedig a termelő talaj szikessé válik Pundzsab tartomány felett repülve (Pundzsab „öt folyó országa”, Nyugat-Pakisztán éléskamrája) szomorú képet láthat az utas: a dús vetések zöldjét évről évre növekvő szürkés foltok tarkítják. Évente mintegy 40 ezer hektárnyi terület válik terméketlenné. Agrár- és iparosítási gondok Az ipari termelésben Pakisztán a szó szoros értelmében a nullapontról indult el. Az indiai alkontinens kettéosztása 1947-ben kizárólag vallási szempontok A külföldi tőke Az iparfejlesztés érdekében a kormány szélesre tárta a kaput a külföldi tőke előtt, rendkívül kedvező feltételeket biztosított számára. Az 1958 és 68 között Pakisztánban befektetett külföldi tőke (elsősorban angol, amerikai és nyugatnémet tőkéről van szó) elérte a 7,5 milliárd rúpiát. Ez természetesen megszabta a külkereskedelem irányát is: Pakisztán legfőbb külkereskedelmi partnerei az Egyesült Államok, Anglia, az NSZK és Japán. A külkereskedelmi mérleg erősen passzív. A szocialista országok közül hosszú ideig csak Kínával bonyolítottak le érdemlegesebb áruforgalmat, a 60-as évek közepe óta azonban jelentősen fejlődnek a Szovjetunióval való kapcsolatok. Az 1968-ban aláírt egyezmény értelmében a Szovjetunió 60 millió rubel értékben gépeket szállít hitelbe Pakisztánnak s részt vesz egész sor iparvállalat felépítésében, ezenkívül segítséget nyújt a mezőgazdaság korszerűsítésében is. 1967-ben a bruttó társadalmi termék 5,2 százalékkal nőtt, a fizetési mérleg azonban 287,2 millió rúpiás hiánnyal zárt s az arany-, a dollár- és a fonttartalékok az 1966. évi 1263 millióról 793 millióra csökkentek. Bár Pakisztán gazdasága kétségtelenül sokat fejlődött a függetlenség elnyerése óta, a társadalmi termék növekedési üteme nem tart lépést a gyors népszaporulattal, az élelmiszerhiány tehát súlyosbodott. Az életszínvonal még mindig rendkívül alacsony, a városi proletariátus sok helyütt elképesztő nyomorban él, a hajléktalanok száma eléri a kétmilliót. A kormány azt tervezi, hogy a negyedik ötéves tervben (1975-ig) 9 millió új munkaalkalmat teremt, de addig még sok erőfeszítésre van szükség. Az a politikai válság, amely mélyen érintheti Pakisztán viszonyát Indiával és Kínával , nem teremt jó légkört az önmagukban is súlyos gazdasági feladatok megoldásához. Dr. Dobsa János