Magyar Hírlap, 1969. június (2. évfolyam, 149-178. szám)
1969-06-14 / 162. szám
(w) m Magyar Hírlap KULTÚRAL MŰVÉSZET 1969. JÚNIUS 14. SZOMBAT 9 Egy ösztöndíjas rendező tapasztalatai Színházi esték a Szovjetunióban Negyven szovjet színházi este élményével megrakodva tért haza a közelmúltban Sándor János rendező, aki három fiatal színházi szakemberrel, Babarczy Lászlóval, Kerényi Imrével és Háy Andreával együtt, a Művelődésügyi Minisztérium ösztöndíjasaként másfél hónapot töltött a Szovjetunióban. — A szovjet színház korrektsége ragadott meg bennünket mindenekelőtt — kezdi a beszélgetést a veszprémi színház rendezője. — A látott darabok és előadások színvonala természetesen különböző volt. Akadtak elragadó és felejthetetlen estéink és láttunk vitatható értékű produkciókat. Az azonban, úgy látszik, minden szovjet színházra jellemző, működjék Leningrádban vagy Szuhumiban, Tbilisziben vagy Moszkvában, hogy világosan igyekszik megfogalmazni művészi mondanivalóját. A kevésbé sikerült darabokban is megragadja a nézőt a művészi szándék egyértelműsége és eredetisége. Példaként a grúz fővárosban látott Úrhatnám polgár előadását említi, amelynek végén nem a címszereplő Jourdain úr jár pórul, nem az ő világfelfogása mond csődöt, hanem az őt kinevető nyárspolgároké, az ő ideológiájuk veszélyessége lepleződik le. Megkíséreljük rekonstruálni kettesben az utat. Sándor János sorolja a látottakat. Az emlékek még nem rendeződtek teljesen, így csupán kiragadunk néhány igazi, nagy élményt. — Roppant érdekes volt a moszkvai Szovremennyik (Kortárs) Színház előadása. Osborne Dühöngő ifjúságát egy saját betéttel toldotta meg a rendező, aki ezáltal még inkább aláhúzza a nyugati ifjúság reménytelenségét. Megragadott a Művész Színház légköre is. Sohasem akartam azelőtt Csehovot rendezni, de az itt látott Sirály és a Három nővér után hő vágyam, hogy színpadra vigyek egy Csehov-darabot. A moszkvai Művész Színház azért tetszett, mert Sztanyiszlavszkij tanítását nem felszínesen alkalmazza, hanem e tanítások szellemében működik. Ettől ma i — klasszikus mivoltában is. Szuhumiban egy nálunk ismeretlen Victor Hugo darab, a Marie Tudor jelentett nagy élményt, Leningrádban egy nagyszerű, Bajor Gizire emlékeztető művésznő, Frajdlih, a Varsói melódiában. Láttak a fiatal magyar szakemberek balettet, operát és operettet is. — Különösen tetszettek Paliasvili grúz zeneszerző operái, amelyekben csak kórusok, áriák és duettek, a klasszikus opera jellegzetes elemei szerepelnek. Kis túlzással koncertoperának is nevezhetném őket. Népmesei elemek uralkodnak bennük. Azt a hivatást tölti be Paliasvili a grúz zenében, amit nálunk Bartók és Kodály. Érdemes volna a magyar zenei szakembereknek alaposan megismerkedni ezzel az operaszerzővel, s zenéjével. — Meglepett, milyen nagy különbség van a leningrádi és moszkvai balett stílusa között. A moszkvai a modern, a leningrádi pedig a klasszikus táncművészetet képviseli. A Tbilisziben bemutatott operettben pedig a commedia dell’arte elemek voltak különösen érdekesek. — A legszimpatikusabb a szovjet színházi életben a közönség természetes színházi viselkedése. A magyar néző — tisztelet a sok-sok kivételnek — úgy megy színházba, mintha vendégségbe volna hivatalos, a szovjet néző kapcsolata a színházzal közvetlenebb. — Mit hozott az útipoggyászban? Mit kíván megvalósítani a látottakból? — Hoztunk magunkkal néhány darabot. Arbuzovnak Egy boldogtalan ember boldog napjai című drámáját a jövő évi Színházi Világnapon szeretném bemutatni Veszprémben. A mű azt az erkölcsi kérdést feszegeti, hogy óvatosan vagy bátran éljen-e korunk embere. Mi is érdekesnek tartjuk Bulgakovot. Menekülés című darabját jó lenne nálunk is bemutatni. Nagyon megragadott a Gorkij Anya című regényéből készült feldolgozás — Ljubimov műve —, a Taganykán láttuk a főpróbáját, valamint Voznyeszenszkij verseiből egy összeállítás, amelynek Ellenvilágok a címe. Azt hiszem, nálunk is sikere lenne. N. S. L. Nyomda a dzsungelben Tran Minh Chau, a VDK könyvkiadói főigazgatójának vezetésével két héten át háromtagú szakmai delegáció volt a Művelődésügyi Minisztérium kiadói főigazgatóságának vendége. A magyar-vietnami kulturális együttműködési egyezmény jegyében a két ország könyvkiadói kapcsolatainak kiépítéséről tárgyalt a vietnami küldöttség a minisztérium illetékeseivel, magyar kiadók vezetőivel. Megállapodás született arról, hogy különböző vietnami műveket magyar nyomdákban készítenek el. Tran Minh Chau, az MTI tudósítójának elmondta, hogy a nyomdák egy részét a dzsungelekbe telepítették. Közzétették Petőfi és József Attila forradalmi verseit is. A vietnami kiadói küldöttséget fogadta dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese, és Óvári Miklós, az MSZMP KB osztályvezetője. Pénteki elutazásuk alkalmával dr. Siklós Margit, a Művelődésügyi Minisztérium kiadói főigazgatóságának megbízott vezetője búcsúztatta a vietnami vendégeket. ZENEI LEVÉL • BRUNO PREVEDI egyike a budapesti közönség kedvenc sztárjainak, nemcsak adottságai miatt, hanem — s talán elsősorban — azért, mert pályája az olasz állami stagione 1962-es budapesti vendégjátékán indult el a világsiker felé, nálunk „ugrott ki”. Prevedi valóban meg is érdemli mind a világkarriert, mind pedig a két Erkel színházi előadás közönségének ünneplő tapsait. Hanganyaga a legszebb tenorok közül való, kiegyenlített, fényesen csengő, igazi áradó olasz hang. Énektudása mintaszerű, irigylésre méltó, ahogy egyegy széles ívű zenei frázist megformál, ahogy szólamát a fokozások, a súlypontok elhelyezése szempontjából kezeli. S emellett mindezt a technikai biztonságot egy pillanatra sem vesszük észre, magától értetődő természetességgel énekel. Nem tartozik a nagy énekes színészek közé, hangjának modulatív készsége sem ér fel a legnagyobbakhoz. De mindenért kárpótol éneke, a hang érzéki örömet okozó szépsége. Két estén szerepelt, mind a kisebb zavarokkal induló, s csak később belelendülő Don Carlos címszerepalakítását, mind pedig az elejétől végig nagyszerű Végzet hatalmabeli Alvaróját hatalmas ovációval fogadta közönségünk. Szereplőtársai közül mindkét estén Melis Györgyöt kell kiemelnünk; amit ez a nagy művész akár Posa márkiként, akár a Végzet hatalma Carlójaként produkál, az az átélés, a szerepformálás magasiskolája. Különösen az utóbbi szerepben vannak olyan jelenetei, amelyek bármelyik prózai színésznek is dicséretére válnának. a zeneirodalom egyik legnehezebben hozzáférhető alkotása; a teljes megértésre gondolunk ezzel a kitétellel, hiszen olyan műről van szó, amelyben a legkisebb recitatívónak is minden hang-BACH MÁTÉ-PASSIÓJA jó értelem szerinti, ahol minden szólamnak, minden akkordnak megvan a maga saját funkciója. A nehézséget fokozza a monumentális mű terjedelme is. Igazi élvezetéhez koncentrált figyelem, teljes átélés szükséges. A legutóbbi előadás bizony zavarba hozhatta a hallgatót. Két döntő jelentőségű szemléletmód harcol a kritikusban: vajon elmehet-e a tolmácsolás koncepciója addig a „korszerűségig”, ami már távol viszi a művet a szerző elképzelésétől? Bach énekes muzsikája mindig az érzelmek kifejezésére, a szöveg egyes szavainak, mondatainak és teljes benső tartalmának zenei ábrázolására törekszik. Korunk viszont határozottan az objektivitás, az egyes műalkotások tisztán zenei interpretálása felé hajlik. A hangverseny karmestere, Kórodi András úgyszólván minden olyan momentumot kiiktatott a mű előadásának kifejezőeszközeiből, amelyek az érzelmi fűtöttséget, egy-egy szó, mondat, gondolat drámai hatását szolgálhatták volna, így egy zeneileg igen pontosan kidolgozott, hangzásban kiegyensúlyozott, de hűvösen objektív Máté-passiót hallottunk, tehát olyant, amely minden precizitása mellett is távol áll a Bach-stílustól. Félreértés ne essék, nem a múlt századi romantikus Bach-elképzelést hiányoljuk, hiszen az legalább olyan félrevezető, mint emez. A Bach-stílus eszközei Bach korában mindenki által értett, közkincsszámba menő eszközök voltak. Ma csak akkor válnak adekvát módon érthetővé, ha egy-egy hangsúllyal, kisebb-nagyobb dinamikai fokozással, hangszínnel külön felhívják rá a figyelmet. Véleményünk szerint az előadás ezzel maradt adós. A nagy előadói apparátusból örömmel emeljük ki Barlay Zsuzsa, Réti József és Melis György szólóit (Marton Éva és Dene József számára a tetemes húzások miatt alig maradt énekelnivaló), a válságát — úgy tűnik — teljesen leküzdött, kitűnő formában éneklő pécsi Liszt Ferenc-kórust (karigazgató: Antal György), valamint az est legszebb teljesítményét nyújtó Szűcs Mihályt, aki az egyik alt ária hegedűszólóját eszményi hangon, tökéletes stílusban játszotta. crunt us i íczia s a rochesteri szimfo- SOMOGYI LÁSZLÓ, frikusok ve2€tő őrmestere vezényelte a hangversenytermi évad utolsó koncertjét. Amióta nem láttuk, nem hallottuk, művészete még színesebbé, markánsabbá vált. Mozdulatkultúrája ma is külsőséges, nemegyszer zavarba hozza a zenekart, de amit a hallgató auditív úton kap: élmény. Főleg Mahler nálunk emberemlékezet óta nem játszott monumentális V. szimfóniájában érvényesült igazán Somogyi fantáziája, lendülete és az, ami egész művészetének talán legjellemzőbb oldala: a romantikus pátosz. A Mahler-mű hatalmas dimenziójú, de sohasem terjengős tételeit mindvégig élettel tudta megtölteni, formailag összefogta a művet (s ez igen nehéz feladat!), és gondja volt arra, hogy a különböző hangszínek, ritmusok, feszültségoldások, dinamikai árnyalások mind a maguk helyére kerüljenek. A műsort kezdő Mozart-szimfónia két utolsó tétele Somogyi régóta ismert kiváló Mozart-stílusát idézte fel, az első kettőt elnyújtottanak, hosszadalmasnak éreztük a feltűnően lassú tempók miatt. Csak a legnagyobb dicsérettel emlékezhetünk meg a Rádiózenekarról, amely mindvégig bírta erővel, hanggal, színnel és feszültséggel a nagyon megerőltető Mahler-szimfónia megszólaltatását. Mind a zenekar egésze, mind pedig szólistái (különösen az első kürtös és az első trombitás) világszínvonalú produkciót nyújtottak. Várnai Péter „Rémhírterjesztő" voltam Árkipusztán/ Szili bácsi ragaszkodik a könyvtárhoz Sose hittem volna, hogy valaha hivatásból „rémhírterjesztő” leszek. Mégis úgy sikeredett A dolog azzal kezdődött, hogy néhány hete elvetődtem Árkipusztára, a Vértes lábánál, Mórtól hat kilométernyire meghúzódó, mintegy 170 lelket számláló településre, ahol jórészt a Móri Állami Gazdaság dolgozói élnek családjukkal. A megyei művelődési autó az Iszonyt hozta ki vetítésre, a volt iskola egyetlen tantermébe. (Három éve körzetesítettek itt, azóta a kicsik is Mórra járnak.) Aki a film nyomán meg akart ismerkedni a regénnyel, az megtehette, és vihetett sok egyebet is: a teremben működik ugyanis egyúttal a móri járási könyvtár 300 kötetes letéti fiókja. A téli hónapokban kijárnak TIT-előadók, mindenkit érdeklő kérdésekről beszélnek. No meg a fiatalság is ott szokott összegyűlni, valaki lemezjátszót hoz, vagy maguk ragadnak hangszert — és táncolnak. Magányos iskolaterem Az árkipusztai tantermet minden hivatalos besorolás — érthetően — kihagyta a számításból; nem művelődési otthon, de még klubnak vagy könyvtárnak is túlzás lenne mondani. Rideg, megfakult meszelésű, volt iskolaterem. Nem is csodálható, hogy a községi tanács nemrégen, amikor sürgősen szükséglakást kellett valakinek adnia, ezt a termet is számításba vette. Később e gondolatot — minthogy más megoldás kínálkozott — elvetették. Ez tett mégis kíváncsivá: mit jelent, jelent-e egyáltalán valamit az erdőszéli puszta lakóinak az a terem, a szerény könyvszekrény, a kéthetenkénti keskenyfilm meg a többi. Nem is csak Árkipusztáról van itt szó; országszerte sok a megszüntetett tanyai iskola, amely ma néhány könyv hajléka, s olykor fedelet nyújt valamiféle összejövetelhez. Intézménynek persze egyikük sem számít, fenntartásuk nem igényel külön keretet , s ha éppen kell a hely más célra, csak egy tollvonásba kerül. De hát közömbös-e az ilyesmi a helyi lakosoknak vagy sem? Hogy megtudjam, „rémhírterjesztőnek” csaptam fel: portáról portára járva elmondtam: a megyétől vagyok, az iskolát — mert a termet itt továbbra is úgy hívják — megszüntetjük, remélem, egyetértenek ... Először Jancsekity József állatgondozóhoz kopogtatok be. — Hát... az nem egészen úgy van ám. Mert nézze kérem, van ugyan mér évek óta tévénk, de azért hétfőn este jól jön az a film. Meg aztán van egy nyolcadikos fiam, mostanában ballagott. Szórakozni akar, táncolni. Nyugodtabban vagyunk, ha csak ide megy, a szomszédba. Meg aztán mindig hoz könyvet. Magának is, nekünk is. Mert ha unalmas a tévéműsor, én bizony olvasok, kérem. — Mi, az egész család, minden mozira elmegyünk, mert még nincs tévénk! — fűzi hozzá Gulyás Ferenc. Hogy jut ilyesmi az eszükbe? Maron Józsefné éppen cseresznyés rétest hajtogat, amikor belépek. Elképed, mindent abbahagy. — Kedveském, én nyolc gyermeket neveltem, ez a legkisebb itt, aki az unokámat dajkálja, negyedikes. Már fiatal koromtól rászoktam a könyvre, a sok baj, vesződség közben éppen az olvasás nyugtat meg. Hát hogy juthat ilyesmi az eszükbe? Márra járjak be könyvért? — Az autó nemcsak filmet, könyvet is kihozhat! — vetem közbe. — Az nem az igazi! Mert nézze, a tanító néni, Festő Józsefné, aki itt lakik, hiába írja ki, hogy hétfőn este hattól nyolcig kölcsönöz. Ha megjött Mórról, az iskolából, bármikor megyek hozzá, mindig kinyitja a szekrényt. Meg aztán el is hoz nekem olyasmit, ami itt nincs meg... Szili Károly, a gazdaság nyugdíjas éjjeliőre fejcsóválva támaszkodik botjára: — Mondanék valamit, ha meg nem sértem, nagy hiba lenne az iskolát becsukni. Én azt tartom, azért ember az ember, hogy okosodjék, hát én világéletemben olvastam is. Meg a nagy gyerekeim, azok már vesznek is könyvet. A hat közül két unokám technikumos, hát azok is olvasnak. Ugyanezeket ismételném, ha ide írnám a többiek véleményét, az idős Katsis Józsi bácsiétól kezdve a könyvön kívül a szórakozási alkalmat is féltő, fiatal Nagy Klára, Huszti Erzsébet, Németh Mária tiltakozásáig. Mind furcsállnák, sajnálnák, ha egyik napról a másikra megszűnne az, ami van, amit megszoktak, megszerettek. Bocsánatot kell kérnem az árkipusztaiaktól: valótlan hírt terjesztettem, a negyven családnyi kis közösség kis „kulturális centrumát” nem fenyegeti már semmi. Esetleg összefoghatnának, hogy szebbé, barátságosabbá tegyék — és segíthetne ebben a gazdaság is. De válaszaikat, élénk reagálásukat, örömmel továbbítom, mert meggyőztek: ez a puszta már nem „fehér volt” a műveltség térképén — s nem is akar soha többé az lenni! G. Szabó László 111 SZOMBAT A TV-BEN |jIH|||!||||||||||||||||jll|jl!llJíH Erős nap, nagy hagalmasabb műsort igénylő szabad szombatosok egyre növekvő száma nem indokolná, azt is mondhatnánk: aránytalanul sok egy napra. Már délelőtt három érdekes ismétlés: a Miért beszél annyit Mrs. Piper? című krimiparódia, amely Gobbi Hilda remek alakítása miatt maradt meg jó emlékünkben, aztán a héten látott Lénárd Sándor portréfilm, és Az öltözködés művészete ,sorozat második része. Délután két magazinműsor után a Fallada-regény adaptációjának második része, aztán a TV jelenti, majd a hegedűművész Szigeti Józsefről készült portréfilm, a Cicavízió, a tévé-híradó, és csak ezután kezdődik az este. Méghozzá Heltai Jenő verses mesejátékának, Az ezerkettedik éjszaka tévéváltozatának sugárzásával. A szerzőt nem kell ajánlani, s a műről magáról is talán elég csak annyit mondani, hogy noha ez az Ezeregyéjszaka meséit megtoldó gunyoros-lírai játék széles körben kevésbé ismert, mint mondjuk a Néma levente, de humorában és érzelmességében, könnyed irracionalizmusában nemigen marad el mögötte. A dramatizáló Mészöly Tibor és a rendező Simon Zsuzsa egyaránt gondos munkát végzett. A két főszereplő, az ifjú Harsányi Gábor és a még ifjabb, főiskolás Benedek Miklós jól vizsgáztak, Papp Éva játékából azonban olykor hiányoljuk a szenvedély melegebb színeit. Késő este még egy nagyágyú: Aiszkhülosz tragédiájának, A perzsáknak remekül sikerült francia tévéváltozata. A klasszikus mű a hatalomféltés és a hatalomvesztés örök értékű mintatragédiája: a művel való találkozás nemcsak a drámairodalom ismeretének, hanem az általános műveltségnek is alapjaihoz tartozik. Aki pedig netán ismeri már, annak Jean Prat ragyogó rendezése miatt ajánljuk külön is a figyelmébe. Lukácsy András