Magyar Hírlap, 1969. szeptember (2. évfolyam, 241-270. szám)
1969-09-01 / 241. szám
4 1969. SZEPTEMBER 1. HÉTFŐ HAZAI KÖRKÉPEM A Magyar Hírlap Teleki tér '69 Szombat van, délután két óra, az ócskapiacon ilyenkor éri el tetőpontját a nyüzsgés. Itt tolonganak a gyárakból, a hivatalból kibocsátottak, a szabad szombatosok, a környék ráérő háziasszonyai, nagymamái és vagányai. Van még idő a záróráig. (A legkülönösebb záróráig — nem háromkor, vagy négykor, hanem 15 óra 45 perckor csukják be a kétszárnyú kapukat) A fater, a mester és a doktor Hozzák a villamosok, a buszok a népet (A használtcikktelepnek saját villamosjárata van — az 51/A — a Nagyvárad tértől.) Az 54-es autóbusz is tömve van rutinos piacozókkal — ruhákkal, dobozokkal fölszerelt asszonyokkal — tapasztalatlan elsőpiacosokkal. Ez utóbbi nincs életkorhoz kötve. A néni is, aki a Boráros térnél száll fel, egyetlen berlinerkendőt takargatva — közülük való. — Ezzel kell menni a Telekire? — Ezzel. Senki sem javítja ki, senki sem mondja, hogy a Nagykőrösi útra megyünk, hogy a Teleki tér már régen a múlté, eltűnt az Ecseri is. A Nagykőrösi útnak még nincsenek hagyományai. Nem vált fogalommá. Átlépve a kőkerítés kapuján, amely úgy keretezi ezt a piacot, mint a régi várfalak, a letűnt századok maradványait, találsz egy darab egykor voltat, egy valamikori életforma konzerválódott töredékét. A Nagykőrösi úti piac — új piac. Rendezett pavilonokkal, egymás mellett álló apró boltokkal. Mégis Teleki tér ez a javából, nyüzsgése, zsivaja összetéveszthetetlen. A megszólítások: „Mi kellene, faterként”, — „Ne menjen tovább, mester, mutatok valamit”, — „Doktorkám, ezt nézze meg”. Az áru dicsérete: „Olyan nadrág ez, hogy a golyó se fogja”, — „A dupláját megérné, csak nekem bolond nagy szívem van”, — „Ha nem tart el tíz évig, ne érjek egyet se tovább”. Az alku. Úri beszéd — nőkkel jön egy Velorex meg egy motorbicikli. A motoron ketten, a rokkantkocsiban egy férfi. Pokróc kerül a földre, szinte bűvészmutatványként a rozoga járműből óriási kupac ruhát, rengeteg lábast rámolnak elő, ők hárman „anyagbeszerzők”. Két nő érkezik, termetes, izmos asszonyságok, pontosan olyanok, amilyeneket a liba-kacsa-tyúk pultok mögé képzel az ember. — Hogy adjátok. — Kétezer az egész. — ötszázat épp’ megér. — Az eszetek tokja, ezerötszázban nekünk is benne van. — Azt tanította az édesanyád, hogy így beszélj a nőkkel? Nyolcszáz, de egy fillérrel se több. — Legyen ezerhat. De akkor ezt a két szép kalapot megtartom magamnak. — Nyolc. — Adom a kalapokat, de marad az ezerhat. Végül, persze, nem marad. A nyolcszáz is idegtoldatik néhány fillérrel. Megállapodnak ezerben kölcsönös sértések, civódások után. Jóska, Térdig érő ingű Jóska, a motor második utasa egyszer már össze is pakol és szép akkurátusan visszateszi az egészet a Velorexbe. Hogy megint kicsomagoljon. Színjáték ez, commedia del’arte, megadott szabályok, megszabott szerepek szerint, előre eldöntött végkifejlettel, hiszen valamennyien már az első percben tudják, mennyiért egyeznek majd meg. De alku nélkül mégsem üzlet az üzlet. Félmeztelen, könnyű lány A parányi boltok oldalán, a száz négyzetméternyi szabad térségen a legnagyobb a zsibongás. Itt vannak az alkalmi árusok. Egy férfi három öngyújtóval. Egy másik kosárra való rozsdás késsel („Nem haj, nénike, hogy nem éles, legalább megmarad az ujja”). Fejkendős asszony, horgolt térítővel. Kontyos, ballonkabátos öreg nő bohócruha tarkaságú kosztümökkel. Egy idősebb ember két pár cipővel. Fiatal lány három szentképpel. Kétezerötszázan, háromezren zsúfolódhatunk, tolonghatunk itt. Jön egy kalauztáskás nő, nála lehet megváltani a helyjegyet. — Már szombaton sincs egy jó vevő se. Nyüzsgés — üzlet nélkül. Az első hang, amely összezavarja a képet. Hogyan is? Nincs vevő? Sodorja, löki egymást a tömeg, hullámain fölfölbukkan egy-egy dianás, fruttis néni, egy-egy kendőárus, szilárd szigetként terpeszkednek benne a pultok, biztonságos öblöt ígérnek a kis üzletek mélységei. És mégis, igaza volt a kalauztáskásnak. Valóban, szinte mindenki csak nézelődik. Megforgatja újaival a könyvet, fölcsippent egy-egy pulóvert, kiemel egy pár cipőt. De már a mozdulat a vásárlószándék hiányáról árulkodik. Ketten nézegetnek egy festményt, díványon fekvő, félmeztelen gitáros lányt. — Jöjjenek közelebb, nézzék meg. Nemcsak szép, hanem könnyű is. (Sajátos Teleki téri megítélése egy műnek.) Emeljék meg, ezt prímán haza lehet vinni. Ne szégyelljék magukat. Még megemelni se merik? A két asszony közelebb lép, megbillenti a festmény sarkát, aztán villámgyorsan elsomfordál Több a szarvasbőr kabát . Évtizedek óta ebből élek, kérem. De ami mostanában van! Nézőközönség ez itt, nem verősereg. Ami egy picit foltos, gyűrött, nem kell nekik. A legjobban még a porcelánok, a régiségek mennek. Az most divat. Megfordulnak itt éremgyűjtők, könyvgyűjtők, lakásbolondok. De csak azért, hogy elverjék fölösleges pénzüket. Ruhaneműt, textilholmit alig keresnek. Csak a legszegényebbek. Azoknak meg csak akkor éri meg itt vásárolni, ha a holminak jóformán nincs is ára. Gyengébb minőségű konfekciót olcsó pénzért kap a boltban. Tíz-tizenöt forintot meg mégse kérhetünk egy pulóverért. Pang a piac. Ha jön valaki, érdeklődik és mond az ember egy árat, még csak meg se próbálnak alkudni. Veszik a kalapjukat és távoznak. Az ócskapiacnak nincs helye a belvárosi boltok mellett. Mindig is a periférián húzódott meg, a város szélén, ahonnét vevői kerültek. A „Teleki” vándorútja már ezért is több egyszerű költözésnél. Mást jelent az, hogy előbb az Ecseri piacra, majd a Nagykőrösi útra szorult. A periféria egyre távolabbra került. És most — úgy látszik —, a felszíni változatlanság, a zsibongás és az élet ellenére új változások kezdődtek a „tangón”. Vannak még tagadhatatlanul ötven-hatvan forintos nadrágokra alkudók, harminc forintos rongyszőnyeget vásárlók, ötvenesért cipőt keresők. De egyre kevesebben, egyre kisebb arányban. A régi porcelánokkal, ezüstökkel, ötvösmunkákkal telezsúfolt boltokban pedig megszaporodtak a szarvasbőrkabátos, a jerseykosztümös, a hófehér inges vásárlók. A hangnem, a külszín mit sem változott a zsibongón. A kőfal egy darab múltat kerít be. De ez a múlt nem maradhat érintetlen a jelentől. Miként a városok történelmi múltú házaiban — a várfalon belül is — egyre több a fürdőszoba. Kereszty András Pangva zsong a zsibongó Hámos György: "—"Négyezerben Budapesten Heyerdahlról az elmúlt hetekben rengeteget olvashattak, ő az a nagyszerű norvég tudós és utazó, aki ■ héttagú legénységgel papiruszból épült bárkán nekivágott az Atlanti-óceánnak, hogy Marokkóból eljusson Mexikóba. A papiruszról eddig csak annyit tudtam, hogy — mint neve is elárulja — a papiros elődje volt, s hogy négy-ötezer év múlva is épségben került elő egy-egy papirusztekercs valamelyik piramis vagy más rejtekhely mélyéről. Tudjuk jól, a papiros is sok mindent elvisel. Könyvek, hírlapok tömege tanúskodik róla, mi mindent képes elviselni a papiros; könnyen elképzelhetjük tehát, hogy a nála tízszer-hússzor erősebb papirusz milyen ellenálló erővel rendelkezett. Ha ma is arra írnánk, mennyivel több költemény, humoreszk és publicisztikai írás jelenhetne meg, amit a gyönge papiros már nem visel el! De visszatérve Heyerdahlra, a kiváló norvég tudósra: ő, mint említettem, nem írásra használta a papiruszt, hanem hajózásra. Egy régóta zajló tudományos vitát akart eldönteni a papiruszhajóval. Tudósok, régészek már évek óta hevesen vitatkoznak azon, hogy a Mexikóban található ősrégi azték piramisok — melyeket még az aztékok is elődeiktől, a toltékoktól örököltek —, szóval, hogy ezek a piramisok egyiptomi mintára készültek-e vagy sem. El tudom képzelni, hogy az olvasót jobban érdekli, milyen tempóban épülnek a lágymányosi lakótelepek, mint hogy milyen mintára épültek a tolték piramisok. Heyerdahl bizonyításának módjára mégis érdemes odafigyelnünk. A tudósok azt mondták, hogyan is készülhettek ezek az ősrégi mexikói piramisok egyiptomi szabványra, amikor az egyiptomiaknak négyezer évvel ezelőtt csak papiruszbárkájuk volt, amivel nem lehet átkelni az Atlanti-óceánon — igaz, igaz — hümmögtek a tudósok, kivéve Heyerdahlt. Ő azt mondta: be fogja bizonyítani, hogy az ősegyiptomiak igenis eljuthattak Mexikóba. És nem úgy bizonyított, mint az esztéták: sok-sok idegen szóval: antikonfliktussal, meg adekváttal , hanem egy valódi papiruszbárkával. Mint olvasom: „A gizehi piramisok tövében építette meg bárkáját, a Csád-tóról hozott papiruszkötegekből az egyiptomi hajók mintájára, kijelentvén, ha ő átjut a tengeren a gyenge papiruszcsónakon, akkor az egyiptomiak is megtehették ezt az utat.” Igen, így kell bizonyítani, gondoltaim elégedetten. Nem csűrni, csavarni a dolgokat, ahogy mi tesszük a vitáinkban, hogy ilyen-e a jó dráma vagy amolyan. Meg kell csinálni, és át kell jutni vele az óceánon. Alig vártam, hogy útnak induljon. Akkor ért az első kis csalódás. Egy Ali Hasszán nevű kiváló egyiptomi régész — mint az újságpapiruszon olvastam — figyelmeztette a norvég utazót, hogy vállalkozása veszélyes, mert az egyiptomiak nem papiruszhajókon keltek tengerre, hanem hajóikat cédrusfából ácsolták. Papiruszbárkákat — úgymond — csak a Níluson használtak, rövid távolságra, mivel azok a tengervizet nem bírják. Kicsit bosszantott, hogy miért nem szólt előbb, mielőtt még Heyerdahl nagy fáradsággal elkészítette a papiruszbárkát, hogy bebizonyítsa, papiruszbárkán is át lehetett kelni a tengeren. No, de cédrusfabárkán. Hiszen már Noé is fabárkán hajózott! Ha Noé megúszhatta fabárkával a vízözönt, miért ne juthattak volna az egyiptomiak ugyanilyen alkalmatossággal Mexikóba? No de Ali Hasszán ide, Noé oda, Heyerdahl mégis útrakelt, hogy bebizonyítsa... Igaz, ezek után mit is bizonyíthatott be? Legfeljebb az óegyiptomiaknak bizonyíthatta be, hogy kár volt annak idején a drága cédrusfáért: a papirusz is megtette volna, íme, milyen jól bírja a tengervizet. A világsajtó meleg érdeklődésétől kísérve, valóban nagy vakmerőségről, akaraterőről és ügyességről téve tanúságot: 2700 mérföldet hajóztak a vitorlás papiruszhajóval. Akkor azonban a tengeren vihar támadt. Valószínűleg, négy-ötezer évvel ezelőtt is gyakran viharzott a tenger. Heyerdahl azonban be akarta bizonyítani, hogy a papírászhajó a vihart is állja, s így az óegyiptomiak ... Egyszóval rádión érintkezésbe lépett egy motoros halászhajóval. A motoroshajó szerencsére idejében érkezett a kimerült utasok segítségére. Bizony én már nem törődtem azzal, sikerül-e a bizonyítás, vagy sem, örültem, hogy e nagyszerű emberek megmenekültek. De nem így Heyerdahl. Úgy látszik, ha valaki elkezd valamit bizonyítani , képtelen abbahagyni. A hírügynökségek gyorshírekben közölték, hogy nem adta fel a küzdelmet. Mit sem törődve a viharral, továbbá azzal sem, hogy helyzete — hála a rádiónak és a motoroshajónak — az ősegyiptomi hajósokétól lényegesen különbözött: vasakarattal küzdött tovább elméletének igazolásáért. Egészen addig bizonyított, amíg a Rá nevezetű papiruszhajó, mint olvasom, teleszívta magát vízzel és elsüllyedt. Ahogyan azt Ali Hasszán, a neves régész megjósolta. S már látom is magam előtt azt a négyezerben élő lágymányosi Heyerdahlt, aki be akarja bizonyítani, hogy Lágymányost és Kőbányát valamikor ugyanaz a nép lakta, hiszen az itt is és ott is végigrepedt házak egyazon kultúrának az emlékeit tükrözik. Amint a régi krónikákból kiderül majd, ennek a lágymányosi Heyerdahlnak az őse a hajdani neves utazó volt, aki 1969-ben papiruszhajón iparkodott át Mexikóba. Ízületei a sok széltől és víztől annyira megviselődtek, hogy — mint a krónikák írják — egy Budapest nevű városban, melynek a feljegyzések szerint csodálatos gyógyforrásai voltak, keresett enyhülést. Azóta nyomaveszett. Csak most, 2001-ben kezdik sejteni, mi történhetett vele. Egy hatalmas csatornaátépítés során, egy őskukában, teljesen elsárgult papírlapot találtak, melynek homlokán, valószínűleg kék betűkkel nyomva, ez állt: Esti Hírlap. A régészek és nyelvészek megfeszített közös munkával kiderítették: ez egy magyar nyelven készült újság lehetett. (A magyarok nem volt nagy nép, és kizárólag költőkből állott, akik, hol ezen, hol azon a tájon sereglettek össze, elseperve mindent, ami útjukba esett.) A régészek és nyelvészek a több mint kétezer éves, első oldalas cikk tartalmát is megfejtették. A cím így hangozhatott valamikor: „A Margit-hídtól a Déli pályaudvarig megmozgatják a földet Budán.” A tartalomból kiderül, hogy a hajdani magyaroknak az a kis csoportja, amelyik nem költészettel, hanem út- és csatornaépítéssel foglalkozott, a jövő generáció érdekében a népvándorlás korához hasonló embertömegeket és járműseregeket irányított az úgynevezett terelő utakra. Miközben utakat és tereket hosszabb időre eltörölt a föld színéről. Abban az időben nagyon sokan végleg eltévedtek e hatalmas városban, s otthonukba nem tudván többé hazatérni, azon a tájon telepedtek le, melyet a terelőutak határoltak. Így veszhetett nyoma kétezer éve a Budán üdülő, sokat próbált világutazónak is. Ki egyezerben már ezekben az ' egykori városrészekben másmás nyelveken fognak beszélni, mások lesznek a népszokások és a beat-együttesek, hiszen az útburkolatok állami felszedése, a csatornaépítések és a megrepedt főnyomócsövek következtében keletkezett belső tengerek miatt önálló arculatú népek keletkeztek e vidéken. De akkor, a fotonhelikopterek korában, Heyerdahl késői utódja (a vér nem válik vízzé) be akarja majd bizonyítani, hogy kétezer körül ezt az egész tengerekkel és hegyláncokkal széttagolt területet — Budapestnek hívták, s hogy lakói az akkori otromba és kezdetleges közlekedési eszközökkel, melyeket valószínűleg autóbusznak, illetve villamosnak neveztek, el tudtak jutni , Lágymányostól Kőbányáig. Hogy igazát bebizonyítsa, társaival egy feltárt ócskavastelep leleteiből és régi képek nyomán felépít egy pléh autóbuszt, melyen kalauz nélkül hét bátor társával nekivág majd, hogy elérje Kőbánya partjait. Attól tartok, hogy a rettentő küzdelmek és veszedelmek vállalása ellenére is, a Baross térnél életveszedelembe kerülve kénytelenek lesznek egy segítségükre siető űrtaxiba átszállni. Bízhatunk-e a vénasszonyok nyarában ? Az utóbbi hetek zord, szeles, napfénytelen és esős időjárása elkeserítette az embereket. A pesszimisták úton-útfélen hangoztatják, hogy vége a nyárnak, itt az ősz. Már a vándormadarak nagy része is útnak indult a melegebb déli tájak felé — mondják. (Ebből, persze, nem lehet arra következtetni, hogy már nem lesz szép idő, mert a madarakat is megzavarta a mostoha időjárás.) Az optimisták — ezek vannak kevesebben — bíznak a vénasszonyok nyarában... Mit mondhat a meteorológus? Augusztus első felének kellemes, meleg és száraz időjárása a hónap közepétől fokozatosan megváltozott, ősziesre fordult az idő. A hőmérsékleti értékek októberiek lettek, s a tartós, bőséges esőzések novemberre emlékeztettek. A napot alig láttuk, sőt ködös reggelekre ébredtünk. Augusztus második felének középhőmérséklete 2—3 fokkal átlag alatt maradt. Többen sóvárogva emlegették az 1950 és 1952-es augusztus végét, amikor 35—39 fokos hőség uralkodott napokon keresztül, most pedig még 20 fokot sem mutatott a hőmérő higanyszála. Százesztendős éghajlati statisztika szerint a meleg, napfényes, száraz szeptember után október elején 83 esetben szép, 77 esetben pedig kimondottan kellemes időjárásban részesültünk, függetlenül attól, hogy előtte milyen volt a nyár. Ez bizony több mint 75 százalékos valószínűség. Erre építeni lehet és az optimistákat igazolja. Tehát akármilyen kellemetlen a nyár vége szeptemberben, október elején általában még jönnek szép, csendes, napfényes, meleg napok. Mindezeket az éghajlati sajátosságokat jól ismerte a szántó-vető ember, aki ezt az időszakot elnevezte vénasszonyok nyarának. A vénasszonyok nyara a mezőgazdaság szempontjából is döntő. Előkészíti a jó szüretet, érleli a gyümölcsöket. 1961-ben szeptember végén a napiközéphőmérsékletek meghaladták a 20 fokot és a maximumok— azaz a déli felmelegedés — a 30 fokot. Előfordulhat jóval magasabb hőmérséklet is mint júliusban. Ilyen a magyar éghajlat. Szeptember és október gyakran kárpótlást nyújt a csúnya júliusi és augusztusi napokért. Általában biztosabb az időjárás, mint tavasszal, májusban. Persze, adódik egy-egy kivétel is, de ez ritkaságszámba megy. Gyönyörű meleg, nyárias szeptemberek voltak 1953, 1954 és 1956- ban, úgyszintén 1961, 1962 és 1963-ban. Dr. Zách Alfréd kandidátus