Magyar Hírlap, 1969. szeptember (2. évfolyam, 241-270. szám)

1969-09-01 / 241. szám

4 1969. SZEPTEMBER 1. HÉTFŐ HAZAI KÖRKÉP­E­­M A Magyar Hírlap Teleki tér '69 Szombat van, délután két óra, az ócskapiacon ilyenkor éri el tetőpontját a nyüzsgés. Itt tolonganak a gyárakból, a hivatalból kibocsátottak, a szabad szom­batosok, a környék ráérő háziasszonyai, nagymamái és vagányai. Van még idő a záróráig. (A legkülönösebb záróráig — nem háromkor, vagy négykor, hanem 15 óra 45 perckor csukják be a két­­szárnyú kapukat) A fater, a mester és a doktor Hozzák a villamosok, a buszok a népet (A használtcikktelepnek saját villamos­­járata van — az 51/A — a Nagyvárad tértől.) Az 54-es autóbusz is tömve van rutinos piacozókkal — ruhákkal, dobo­zokkal fölszerelt asszonyokkal — tapasz­talatlan elsőpiacosokkal. Ez utóbbi nincs életkorhoz kötve. A néni is, aki a Borá­ros térnél száll fel, egyetlen berliner­kendőt takargatva — közülük való. — Ezzel kell menni a Telekire? — Ezzel. Senki sem javítja ki, senki sem mond­ja, hogy a Nagykőrösi útra megyünk, hogy a Teleki tér már régen a múlté, eltűnt az Ecseri is. A Nagykőrösi útnak még nincsenek hagyományai. Nem vált fogalommá. Átlépve a kőkerítés kapuján, amely úgy keretezi ezt a piacot, mint a régi várfalak, a letűnt századok maradvá­nyait, találsz egy darab egykor voltat, egy valamikori életforma konzerválódott töredékét. A Nagykőrösi úti piac — új piac. Rendezett pavilonokkal, egymás mellett álló apró­ boltokkal. Mégis Te­leki tér ez a javából, nyüzsgése, zsivaja összetéveszthetetlen. A megszólítások: „Mi kellene, fater­ként”, — „Ne menjen tovább, mester, mutatok valamit”, — „Doktorkám, ezt nézze meg”. Az áru dicsérete: „Olyan nadrág ez, hogy a golyó se fogja”, — „A dupláját megérné, csak nekem bo­lond nagy szívem van”, — „Ha nem tart el tíz évig, ne érjek egyet se tovább”. Az alku. Úri beszéd — nőkkel jön egy Velorex meg egy motorbi­­cikli. A motoron ketten, a rokkantkocsi­ban egy férfi. Pokróc kerül a földre, szinte bűvészmutatványként a rozoga járműből óriási kupac ruhát, rengeteg lábast rámolnak elő, ők hárman „anyag­­beszerzők”. Két nő érkezik, termetes, iz­mos asszonyságok, pontosan olyanok, amilyeneket a liba-kacsa-tyúk pultok mögé képzel az ember. — Hogy adjátok. — Kétezer az egész. — ötszázat épp’ megér. — Az eszetek tokja, ezerötszázban ne­künk is benne van. — Azt tanította az édesanyád, hogy így beszélj a nőkkel? Nyolcszáz, de egy fillérrel se több. — Legyen ezerhat. De akkor ezt a két szép kalapot megtartom magamnak. — Nyolc. — Adom a kalapokat, de marad az ezerhat. Végül, persze, nem marad. A nyolc­száz is idegtoldatik néhány fillérrel. Megállapodnak ezerben kölcsönös sérté­sek, civódások után. Jóska, Térdig érő ingű Jóska, a motor második utasa egyszer már össze is pakol és szép akkurátusan visszateszi az egészet a Velorexbe. Hogy megint kicsomagoljon. Színjáték ez, com­­media del’arte, megadott szabályok, meg­szabott szerepek szerint, előre eldöntött végkifejlettel, hiszen valamennyien már az első percben tudják, mennyiért egyez­nek majd meg. De alku nélkül mégsem üzlet az üzlet. Félmeztelen, könnyű lány A parányi boltok oldalán, a száz négy­zetméternyi szabad térségen a legna­gyobb a zsibongás. Itt vannak az alkalmi árusok. Egy férfi három öngyújtóval. Egy másik kosárra való rozsdás késsel („Nem haj, nénike, hogy nem éles, leg­alább megmarad az ujja”). Fejkendős asszony, horgolt térítővel. Kontyos, bal­lonkabátos öreg nő bohócruha tarkaságú kosztümökkel. Egy idősebb ember két pár cipővel. Fiatal lány három szentképpel. Kétezerötszázan, háromezren zsúfo­lódhatunk, tolonghatunk itt. Jön egy kalauztáskás nő, nála lehet megváltani a helyjegyet. — Már szombaton sincs egy jó vevő se. Nyüzsgés — üzlet nélkül. Az első hang, amely összezavarja a képet. Hogyan is? Nincs vevő? Sodorja, löki egymást a tömeg, hullámain föl­­fölbukkan egy-egy dianás, fruttis néni, egy-egy kendőárus, szilárd szigetként terpeszkednek benne a pultok, biztonsá­gos öblöt ígérnek a kis üzletek mély­ségei. És mégis, igaza volt a kalauztáskás­­na­k. Valóban, szinte mindenki csak né­zelődik. Megforgatja újaival a könyvet, fölcsippent egy-egy pulóvert, kiemel egy pár cipőt. De már a mozdulat a vásárló­­szándék hiányáról árulkodik. Ketten nézegetnek egy festményt, dí­ványon fekvő, félmeztelen gitáros lányt. — Jöjjenek közelebb, nézzék meg. Nemcsak szép, hanem könnyű is. (Sajá­tos Teleki téri megítélése egy műnek.) Emeljék meg, ezt prímán haza lehet vinni. Ne szégyelljék magukat. Még meg­emelni se merik? A két asszony közelebb lép, megbil­lenti a festmény sarkát, aztán villám­gyorsan elsomfordál Több a szarvasbőr kabát . Évtizedek óta ebből élek, kérem. De ami mostanában van! Nézőközönség ez itt, nem verősereg. Ami egy picit foltos, gyűrött, nem kell nekik. A legjobban még a porcelánok, a régiségek mennek. Az most divat. Megfordulnak itt érem­gyűjtők, könyvgyűjtők, lakásbolondok. De csak azért, hogy elverjék fölösleges pénzüket. Ruhaneműt, textilholmit alig keresnek. Csak a legszegényebbek. Azok­nak meg csak akkor éri meg itt vásá­rolni, ha a holminak jóformán nincs is ára. Gyengébb minőségű konfekciót ol­csó pénzért kap a boltban. Tíz-tizenöt forintot meg mégse kérhetünk egy puló­verért. Pang a piac. Ha jön valaki, ér­deklődik és mond az ember egy árat, még csak meg se próbálnak alkudni. Veszik a kalapjukat és távoznak. Az ócskapiacnak nincs helye a bel­városi boltok mellett. Mindig is a perifé­rián húzódott meg, a város szélén, ahon­nét vevői kerültek. A „Teleki” vándor­út­ja már ezért is több egyszerű költö­zésnél. Mást jelent az, hogy előbb az Ecseri piacra, majd a Nagykőrösi útra szorult. A periféria egyre távolabbra ke­rült. És most — úgy látszik —, a fel­színi változatlanság, a zsibongás és az élet ellenére új változások kezdődtek a „tangón”. Vannak még tagadhatatlanul ötven-hatvan forintos nadrágokra alku­dók, harminc forintos rongyszőnyeget vá­sárlók, ötvenesért cipőt keresők. De egyre kevesebben, egyre kisebb arányban. A régi porcelánokkal, ezüstökkel, ötvös­munkákkal telezsúfolt boltokban pedig megszaporodtak a szarvasbőrkabátos, a jerseykosztümös, a hófehér inges vá­sárlók. A hangnem, a külszín mit sem változott a zsibongón. A kőfal egy darab múltat kerít be. De ez a múlt nem maradhat érintetlen a jelentől. Miként a városok történelmi múltú házaiban — a várfalon belül is — egyre több a fürdőszoba. Kereszty András Pangva zsong a zsibongó Hámos György: "—"Négyezerben Budapesten H­eyerdahlról az elmúlt hetek­ben rengeteget olvashattak, ő az a nagyszerű norvég tudós és utazó, aki ■ héttagú legénységgel papiruszból épült bárkán neki­vágott az Atlanti-óceánnak, hogy Marokkóból eljusson Mexikóba. A papiruszról eddig csak annyit tudtam, hogy — mint neve is el­árulja — a papiros elődje volt, s hogy négy-ötezer év múlva is ép­ségben került elő egy-egy papi­rusztekercs valamelyik piramis vagy más rejtekhely mélyéről. Tudjuk jól, a papiros is sok min­dent elvisel. Könyvek, hírlapok tömege tanúskodik róla, mi min­dent képes elviselni a papiros; könnyen elképzelhetjük tehát, hogy a nála tízszer-hússzor erő­sebb papirusz milyen ellenálló erővel rendelkezett. Ha ma is arra írnánk, mennyivel több költe­mény, humoreszk és publicisztikai írás jelenhetne meg, amit a gyön­ge papiros már nem visel el! De visszatérve Heyerdahlra, a kiváló norvég tudósra: ő, mint említettem, nem írásra használta a papiruszt, hanem hajózásra. Egy régóta zajló tudományos vitát akart eldönteni a papiruszhajóval. Tudósok, régészek már évek óta hevesen vitatkoznak azon, hogy a Mexikóban található ősrégi azték piramisok — melyeket még az aztékok is elődeiktől, a toltékok­­tól örököltek —, szóval, hogy ezek a piramisok egyiptomi mintára készültek-e vagy sem. El tudom képzelni, hogy az olvasót jobban érdekli, milyen tempóban épülnek a lágymányosi lakótelepek, mint hogy milyen mintára épültek a tolték piramisok. Heyerdahl bizo­nyításának módjára mégis érde­mes odafigyelnünk. A tudósok azt mondták, hogyan is készül­hettek ezek az ősrégi mexikói pi­ramisok egyiptomi szabványra, amikor az egyiptomiaknak négy­ezer évvel ezelőtt csak papirusz­bárkájuk volt, amivel nem lehet átkelni az Atlanti-óceánon­ — igaz, igaz — hümmögtek a tudó­sok, kivéve Heyerdahlt. Ő azt mondta: be fogja bizonyítani, hogy az ősegyiptomiak igenis eljuthat­tak Mexikóba. És nem úgy bizo­nyított, mint az esztéták: sok-sok idegen szóval: antikonfliktussal, meg adekváttal , hanem egy valódi papiruszbárkával. Mint ol­vasom: „A gizehi piramisok tövé­ben építette meg bárkáját, a Csád-tóról hozott papiruszköte­­gekből az egyiptomi hajók min­tájára, kijelentvén, ha ő átjut a tengeren a gyenge papiruszcsóna­kon, akkor az egyiptomiak is megtehették ezt az utat.” Igen, így kell bizonyítani, gondoltaim elé­gedetten. Nem csűrni, csavarni a dolgokat, ahogy mi tesszük a vi­táinkban, hogy ilyen-e a jó drá­ma vagy amolyan. Meg kell csi­nálni, és át kell jutni vele az óceánon. Alig vártam, hogy útnak induljon. Akkor ért az első kis csalódás. Egy Ali Hasszán nevű kiváló egyiptomi régész — mint az új­ságpapiruszon olvastam — figyel­meztette a norvég utazót, hogy vállalkozása veszélyes, mert az egyiptomiak nem papiruszhajókon keltek tengerre, hanem hajóikat cédrusfából ácsolták. Papirusz­­bárkákat — úgymond — csak a Níluson használtak, rövid távol­ságra, mivel azok a tengervizet nem bírják. Kicsit bosszantott, hogy miért nem szólt előbb, mi­előtt még Heyerdahl nagy fárad­sággal elkészítette a papirusz­bárkát, hogy bebizonyítsa, papi­ruszbárkán is át lehetett kelni a tengeren. No, de cédrusfabárkán. Hiszen már Noé is fabárkán ha­józott! Ha Noé megúszhatta fa­bárkával a vízözönt, miért ne jut­hattak volna az egyiptomiak ugyanilyen alkalmatossággal Mexikóba? No de Ali Hasszán ide, Noé oda, Heyerdahl mégis útrakelt, hogy bebizonyítsa... Igaz, ezek után mit is bizonyít­hatott be? Legfeljebb az óegyip­­tomiaknak bizonyíthatta be, hogy kár volt annak idején a drága cédrusfáért: a papirusz is megtette volna, íme, milyen jól bírja a ten­gervizet. A világsajtó meleg érdeklődésé­től kísérve, valóban nagy vakme­rőségről, akaraterőről és ügyes­ségről téve tanúságot: 2700 mér­földet hajóztak a vitorlás papi­ruszhajóval. Akkor azonban a ten­geren vihar támadt. Valószínűleg, négy-ötezer évvel ezelőtt is gyak­ran viharzott a tenger. Heyerdahl azonban be akarta bizonyítani, hogy a papírászhajó a vihart is állja, s így az óegyiptomiak ... Egyszóval rádión érintkezésbe lé­pett egy motoros halászhajóval. A motoroshajó szerencsére idejében érkezett a kimerült utasok segít­ségére. Bizony én már nem törőd­tem azzal, sikerül-e a bizonyítás, vagy sem, örültem, hogy e nagy­szerű emberek megmenekültek. De nem így Heyerdahl. Úgy lát­szik, ha valaki elkezd valamit bi­zonyítani , képtelen abbahagyni. A hírügynökségek gyorshírekben kö­zölték, hogy nem adta fel a küz­delmet. Mit sem törődve a vihar­ral, továbbá azzal sem, hogy hely­zete — hála a rádiónak és a mo­toroshajónak — az ősegyiptomi hajósokétól lényegesen különbö­zött: vasakarattal küzdött tovább elméletének igazolásáért. Egészen addig bizonyított, amíg a Rá ne­vezetű papiruszhajó, mint olva­som, teleszívta magát vízzel és elsüllyedt. Ahogyan azt Ali Hasszán, a ne­ves régész megjósolta. S már látom is magam előtt azt a négyezerben élő lágymányo­si Heyerdahlt, aki be akarja bi­zonyítani, hogy Lágymányost és Kőbányát valamikor ugyanaz a­­ nép lakta, hiszen az itt is és ott is végigrepedt házak egyazon kul­túrának az emlékeit tükrözik. Amint a régi krónikákból kide­rül majd, ennek a lágymányosi Heyerdahlnak az őse a hajdani neves utazó volt, aki 1969-ben pa­piruszhajón iparkodott át Mexi­kóba. Ízületei a sok széltől és víztől annyira megviselődtek, hogy — mint a krónikák írják — egy Budapest nevű városban, mely­nek a feljegyzések szerint csodá­latos gyógyforrásai voltak, kere­sett enyhülést. Azóta nyomave­­szett. Csak most, 2001-ben kezdik sejteni, mi történhetett vele. Egy hatalmas csatornaátépítés során, egy őskukában, teljesen elsárgult papírlapot találtak, melynek hom­lokán, valószínűleg kék betűkkel nyomva, ez állt: Esti Hírlap. A ré­gészek és nyelvészek megfeszített közös munkával kiderítették: ez egy magyar nyelven készült újság lehetett. (A magyarok nem volt nagy nép, és kizárólag költőkből állott, akik, hol ezen, hol azon a tájon sereglettek össze, elseperve mindent, ami útjukba esett.) A régészek és nyelvészek a több mint kétezer éves, első oldalas cikk tartalmát is megfejtették. A cím így hangozhatott valamikor: „A Margit-hídtól a Déli pályaud­varig megmozgatják a földet Bu­dán.” A tartalomból kiderül, hogy a hajdani magyaroknak az a kis csoportja, amelyik nem költészet­tel, hanem út- és csatornaépítés­sel foglalkozott, a jövő generáció érdekében a népvándorlás korá­hoz hasonló embertömegeket és járműseregeket irányított az úgy­nevezett terelő utakra. Miközben utakat és tereket hosszabb időre eltörölt a föld színéről. Abban az időben nagyon sokan végleg el­tévedtek e hatalmas városban, s otthonukba nem tudván többé hazatérni, azon a tájon teleped­tek le, melyet a terelőutak hatá­roltak. Így veszhetett nyoma két­ezer éve a Budán üdülő, sokat próbált világutazónak is. Ki egyezerben már ezekben az '­­ egykori városrészekben más­más nyelveken fognak beszélni, mások lesznek a népszokások és a beat-együttesek­­, hiszen az út­burkolatok állam­i­ felszedése, a csatornaépítések és a megrepedt főnyomócsövek következtében ke­letkezett belső tengerek miatt ön­álló arculatú népek keletkeztek e vidéken. De akkor, a fotonheli­­kopterek korában, Heyerdahl ké­sői utódja (a vér nem válik víz­zé) be akarja majd bizonyítani, hogy kétezer körül ezt az egész­­ tengerekkel és hegyláncokkal szét­tagolt területet — Budapestnek hívták, s hogy lakói az akkori ot­romba és kezdetleges közlekedési eszközökkel, melyeket valószínű­leg autóbusznak, illetve villamos­nak neveztek, el tudtak jutni , Lágymányostól Kőbányáig. Hogy igazát bebizonyítsa, társaival egy feltárt ócskavastelep leleteiből és régi képek nyomán felépít egy pléh autóbuszt, melyen kalauz nélkül hét bátor társával neki­vág majd, hogy elérje Kőbánya partjait. Attól tartok, hogy a ret­tentő küzdelmek és veszedelmek vállalása ellenére is, a Baross térnél életveszedelembe kerülve kénytelenek lesznek egy segítsé­gükre siető űrtaxiba átszállni. Bízhatunk-e a vénasszonyok nyarában ? Az utóbbi hetek zord, szeles, napfény­telen és esős időjárása elkeserítette az embereket. A pesszimisták úton-útfélen hangoztatják, hogy vége a nyárnak, itt az ősz. Már a vándormadarak nagy része is útnak indult a melegebb déli tájak felé — mondják. (Ebből, persze, nem lehet arra következtetni, hogy már nem lesz szép idő, mert a madarakat is megzavarta a mostoha időjárás.) Az optimisták — ezek vannak kevesebben — bíznak a vénasszonyok nyarában... Mit mondhat a meteorológus? Augusz­tus első felének kellemes, meleg és szá­raz időjárása a hónap közepétől foko­zatosan megváltozott, ősziesre fordult az idő. A hőmérsékleti értékek októbe­riek lettek, s a tartós, bőséges esőzések novemberre emlékeztettek. A napot alig láttuk, sőt ködös reggelekre ébredtünk. Augusztus második felének középhőmér­séklete 2—3 fokkal átlag alatt maradt. Többen sóvárogva emlegették az 1950 és 1952-es augusztus végét, amikor 35—39 fokos hőség uralkodott napokon keresz­tül, most pedig még 20 fokot sem mu­tatott a hőmérő higanyszála. Százesztendős éghajlati statisztika sze­rint a meleg, napfényes, száraz szeptem­ber után október elején 83 esetben szép, 77 esetben pedig kimondottan kellemes időjárásban részesültünk, függetlenül at­tól, hogy előtte milyen volt a nyár. Ez bizony több mint 75 százalékos valószí­nűség. Erre építeni lehet és az optimis­tákat igazolja. Tehát akármilyen kelle­metlen a nyár vége szeptemberben, ok­tóber elején általában még jönnek szép, csendes, napfényes, meleg napok. Mindezeket az éghajlati sajátosságo­kat jól ismerte a szántó-vető ember, aki ezt az időszakot elnevezte vénasszonyok nyarának. A vénasszonyok nyara a me­zőgazdaság szempontjából is döntő. Elő­készíti a jó szüretet, érleli a gyümöl­csöket. 1961-ben szeptember végén a napi­középhőmérsékletek meghaladták a 20 fokot és a maximumok­­— azaz a déli felmelegedés — a 30 fokot. Előfordulhat jóval magasabb hőmérséklet is mint jú­liusban. Ilyen a magyar éghajlat. Szep­tember és október gyakran kárpótlást nyújt a csúnya júliusi és augusztusi na­pokért. Általában biztosabb az időjárás, mint tavasszal, májusban. Persze, adó­dik egy-egy kivétel is, de ez ritkaság­­számba megy. Gyönyörű meleg, nyárias szeptemberek voltak 1953, 1954 és 1956- ban, úgyszintén 1961, 1962 és 1963-ban. Dr. Zách Alfréd kandidátus

Next