Magyar Hírlap, 1970. augusztus (3. évfolyam, 212-242. szám)
1970-08-02 / 213. szám
10 1970. AUGUSZTUS 2. VASÁRNAP VILÁGIRODALOM Magyar Hírlap ----------/~ Boris Pohop: Áttetsző őszi délután, de már érezni benne a közelgő tél leheletét. A verőfény csupa élesen csillogó szikra az éjszakák hideg párájától. Odalent a tenger meg csupa csipke a fodrozódó tajték habjától. Gyönyörű látvány az iskola ablakából. Látni az ezüstsipkés fodrokat meg a vitorlásokat az alig imbolygó árbocok csúcsával. Köztük meg a domboldal vonalát, amint szelíden ereszkedik alá a napsütötte házaival, mind fehér és halvány sárga, csupán egy üt el csokoládébarna színével a vitorlások patyolat színétől. Julka az ablakban áll, s mutatóujjával kocogtatja az üveget. — Nem is igaz — mondja. — Úgy úszol, mint az ólom — mondja másodszor is Marko. — Nem igaz — rázza meg a fejét a lányka, s szőke varkocsa a vállára lebben. Így még jobban érvényesül a szép, magas homlok a hajfontoktól feszes haj keretében; keskeny orra fitosán szegül az incselgője ellen. — Tudom, tömlőn fekszel — mondja a fiú. — Tudok én úszni anélkül is! Ekkor lép oda Danilo, ugyancsak harmadikos elemista, félhosszú nadrágot visel, a két feszesen tapadó szár félig takarja a vádliját. Bal szeme fölött szőke tincs. — Kinyitom az ablakot — mondja. — Nyisd csak ki nyugodtan, Danilo — mondja Julka. — Autótömlőn mindenki tud úszni! — mondja Marko. — Julka szépen úszik — jegyzi meg Danilo. — Tudjuk, mert véded — mondja Marko. — Mert Julka a szeretőd. — Mit mondtál? — Danilo már ott sincs, eltűnik a dobogó meg a padok közt nyüzsgő osztálytársai között. Szünet van. És mint ilyenkor szokás, a tanító elhagyja a tantermet, a lányok, fiúk meg fogócskáznak, repülőt csinálnak papírból és kiki röptéd a magáét a padok fölött. Zsivaj, sikongatás. Harsány éljenzés, ha valamelyik repülő kitalál az ablakon. Ilyenkor mind odatódul, hogy lássa, amint széles körökben kering a napsütésben. — Eleinte tömlőn feküdtem, de azután ellöktem és egyedül úsztam — mondja Julka. — Tudom — mondja Danilo. És amikor a repülő eltűnik a sarkon, a csoport visszahúzódik az osztály közepére. — Én a szünidőben halászni jártam — mondja Danilo. — Igazán? — Igen, a nagybácsimmal. Éjjel. — Éjjel? — Igen. Lámpákkal. — Ó, lámpákkal! — ujjong a kislány, s oldalt billenti a fejét; a varkocsai meglibbennek a vállán. — Lámpákat lógattunk a csónak oldalán — mondja a fiú. — A halak a fénytől megvakulnak és nem látják a hálót. Julka felkiált: „Jaj!” Marko, aki meghúzta a varkocsát, már iszkol is. Danilo meg utánaered és kergeti padra fel, padról le, neki-neki ütődve azokba, akik épp egy új repülő röptét figyelik. Szorultságában Marko az ajtó felé ugrik, hogy kisurranjon a folyosóra, de Danilo elkapja a grabancát. — Te gyáva! — Adj neki, Danilo, üsd csak! — harsogja az osztály. — Mama! — pityeredik el Marko. — Hahaha! — nevet rajta az osztály. — Gyáva kukac! — löki el magától Danilo, sarkon fordul és leül a helyére a padba. Megint nagy a zsivaj. A fogasról eltűnnek sorban a sapkák, s máris az osztály közepéről veszik célba a vaskampókat. A hosszú fafogas, mint minden tanteremben, bal felől húzódik a bejárattól. Röpködnek a sapkák a levegőben, nekiütődnek a falunak és lepottyannak a padlóra. •Gyere ide! •Csak olaszul beszéljetek. • Csend legyen ! Egy-egy néha fennakad a kampón, de persze nem az, amelyikkel az imént épp a filmbeli lasszóhajító cowboyt utánozták a fiúk. — Danilo, gyere ide — mondja Julka. Most is az ablaknál áll, háttal a tanteremnek, s a tengert nézi. A zsivajgás hirtelen elhal s a nebulók leülnek a helyükre. De olyan ez, mintha újabb turpisságon törnék a fejüket, hogy bármely pillanatban még harsányabb legyen a ricsaj. Ezért Julka észre sem vette, hogy a tanító belépett. — Gyere ide, Danilo — mondja Julka, és talán épp a lámpákra gondol, amint nagy lámpaernyők égnek a csónak oldalán és így csalogatják lépre a halakat. A tanító végigsimít jobb halántékán. Lenyalt fekete haja úgy csillog, mint a szurok. Keskeny, hegyes bajusz az orra alatt. Aranyló jelvény — fejsze és veszszőnyaláb — a gomblyukában. Szeme elborul. — Giulia! Julka lassan fordul arra, mintha hirtelen elhagyta volna az ereje. A tanítóra, majd a padokra néz, a lélegzetüket viszszafojtó társaira, alsó ajka lebiggyed. — Giulia! — Larsan a tanító dühös kiáltása ismét, de úgy rémlik, mintha nem is őt szólítaná, hanem egy gondjaira bízott kislányt, akit hanyagságában elveszített. A nyitott ablak túlságosan nagy keretbe foglalja a lány apró alakját. — Vieni quit — mondja kidülledő szemmel Julka megmozdul, de ekkor már ideges ujjak megragadják a fülét. — Nem akarom hallani ezt a csúnya nyelvet! — mondja a tanító, s föl-alá járkálva a padok előtt, s a fülénél fogva cihálja a lányt. — Nem akarom! Nem akarom, megértettétek? Az osztály némán mered rájuk. Alig mozdulnak a szemek, nehogy tovább ingereljék a markoló kezet. A tanító már úgy forog a kislány körül, mintha bűvkörbe révült volna. Csak a házőrző eb járkál így a lánca körül. — Padra a füzeteket! Nem mozdul senki. — Azt mondtam: padra a füzeteket! Itt-ott ösztönösen megmoccan egy kéz, de közben minden tekintet a kidülledő szemeken. — Devo parlare soltanto italiano!2 — harsogja a száj a keskeny bajusz alatt. A sok szem mozdulatlanul, szinte megkövülten mered rá. — Írjátok le százszor! — mozdul ekkor a szemekre. Majd: — Ezerszer! És a lázasan rámeredő szemek most lassan közeledni kezdenek hozzá a csendben, mely ólomsúlyúvá válik az egész teremben, ólommá a kezében és ujjaiban, amelyekkel Julka fülét markolja. Olyan érzése támad, mintha örvény sodorná a mélybe, és a szemek mintha mind mélyebbre és mélyebbre taszítanák. Hirtelen megfordul, hogy feleszméljen. — Te, te, te — mondja, a feje fölött himbálózó láthatatlan hurok elől hátrálva. De már maga is benne forog, mert Julkának bal és jobb fülét markolja egyszerre, és rángatja, lökdösi a gyereket és észre sem veszi, hogy már az ablaknál van és a párkánynak feszíti a kislányt, mintha ki akarná lökni oda, ahol az imént még a papírrepülő lebegett. — Te, te, te — suttogja újra meg újra, már a terem közepén, és lehajol mélyen, és fejét kishaján a kislányéhoz veri. Porondon szegi le így a fejét a felbőszült állat, akinek homlokán a fegyvere, így taszigálja, cibálja az ajtóig. A félfáig. A fogas vaskampójáig. S hogy homlokát horzsolja a kampó, a fájdalomtól felkapja a fejét. Keze most még idegesebb, szinte remeg a markolástól, mintha kijutott volna a gyerekszemek örvényéből. És amint az egyik kéz reszketve rátapint a vaskampóra, a másik lendít egyet a lánykán, s egy gyors rándítással a kampóra függeszti a két tömött varkocsot. Az osztály megborzong, mint lázas test a hidegleléstől. Valahol egy pad nyikorog. — Silenzio! És állt, zihálva a terem közepén, hüvelykujjával idegesen rángatva az inge nyakát, mintha fojtogatná a nyakkendő. — Majd megtanítlak én benneteket... — mondja zihálva. És egyszerre mintha egy régi emlék elszakadt fonalát keresné, és mintha messze kerülne a padoktól, oly hihetetlenül messze, hogy hangja el sem ér odáig. A padok meg csak távolodnak, mind messzebbre és messzebbre, a tátongó űr meg mind félelmetesebb és csak néz rá mind erősebben a sok szempár. — Hol vannak a füzetek?! — kiáltja, hogy szabaduljon a szemektől. Pedig minden szem a kislányon. A gye■ rekek visszafojtják lélegzetüket, pillantásukat le nem veszik Julkáról. Mintha azt remélnék, hogy szemükből mint megannyi kicsi kis tenyér, galambtollpihe lebeg majd hozzá minden pillanatban, hogy felemeljék és enyhítsék fájdalmát. A szeme, lám, olyan selymesen puha és könnybe lábadt, mert nem éri a padlót a lábacskája A hajába fűzött rózsaszínű szalag meg úgy lebeg a kampón, mint egy nyitott szárnyú lepke. Dudás Kálmán fordítás» Lepke a fogason Kass János illusztrációja Alekszandr Grin a Fandango c. kötetében Reich Károly illusztrációja Kuprin Szulamit dhroll regényéhez Világirodalmi összeállításunkban az Európa Könyvkiadónál sajtó alatt levő könyvekből közlünk néhány írást. EDVARD BAGRICKIJ a szovjet-orosz költészet egyik legnagyobb — nálunk még alig ismert —, sajnos fiatalon, negyvenéves korában, 1934-ben elhunyt tehetsége. Az odesszai születésű költő a hermetikus költészettől jut el a lírai realizmus huszadik századi továbbfejlesztéséig. Viharos életútját híven tükrözi az a készülő kötet, amely Álmatlan éj címen ad válogatást költeményeiből. BORIS PRHOP Triesztben élő szlovén író, a szlovén nyelv tanára, 1913-ban született. Többregénye, novellás kötete jelent meg, írásai expresszionista és realista stílusjegyeket mutatnak. A háború alatt internálták. A fasiszta időben játszódó elbeszélését a közeljövőben Téli éj címen megjelenő szlovén prózaírókat bemutató antológiából közöljük. G. B. SHAW-RÓL (dzsordzs bemard só) az írók világa című képes tanulmánysorozatban — a Hemingway-, Thomas Mann-, Hasek-kötet után — jelenik meg Hegedűs Géza könyve: G. B. Shaw világa címmel. Ebből közlünk egy részletet. VYTAUTE ZIMNSKAITE írását abból a kötetből szemeltük ki, amely a nálunk mindeddig ismeretlen mai litván irodalomból nyújt érdekes válogatást A csíkos trolibusz címen. Hegedűs Géza: G. B/Shaw világa HA VAN DRÁMA, amelyre ráillik a kritikai realista jelző, akkor a Sartorius úr házai jellegzetesen az. Kiutat nem mutat, de a meglevőt illúziók nélkül leleplezi, rámutatva, hogy egy-egy ember hiába lázongana, itt magán a társadalmon kell segíteni. Trendi nem Trefusis úr, nem szocialista, de nem is utópista lázongó, hanem önmagával és körével meg hasonló polgár, aki beletörődik jólétébe, mint ahogy a legtöbb polgár is ugyanúgy tesz. De mégis különbözik a polgári jellegű kritikai realista művektől ez a Shaw-vígjáték abban, hogy a kritika már polgárságon kívülről érkezik. A kizsákmányoló és kizsákmányolt viszonya már a szerző szocialista szempontjai szerint válik a néző felismerésévé. És ez merőben új volt. Ibsen még a polgári erkölcs alapjáról marasztalta el a polgárt. Wilde legkeményebb vígjátékában — Az eszményi férjben — az angol úri társadalom az angol úri erkölcsnek nem tud megfelelni. Trench azonban kifogástalan erkölcsű ember volna a polgári élet szükségszerű viszonyainak tudomásul vétele mellett, ő soha életében nem vétett saját morális kódexe ellen. A szempont azonban itt polgárságon kívüli. A drámában urak, polgárok szerepelnek, de az értékelés a proletároké, akik nem lépnek színpadra. És arról van szó, hogy a szubjektíve legbecsületesebb polgár is ellensége a dolgozó többségnek. Legközelebb a drámatörténetben csak Gorkijnál jelennek meg személyében becsületes polgár osztályhelyzetéből következő bűnök. Trench tehát már ebből a szempontból Zahar Bardin elődje (Gorkij Ellenségek című drámájából). Shaw-nak olykor a szemére vetették, hogy Trench végül is beletörődik abba a helyzetbe, amelyet immorálisnak ismer fel. Nem fut el, mint ahogy majd Vivie a Warrenné mesterségében, hogy szorgalmas munkával tartsa fenn magát. Ez azonban nem hibája, hanem erénye ennek a keserű vígjátéknak, hiszen nem hőst akar bemutatni, hanem a tőkés társadalom szerkezetét, annak megvesztegető hatásával együtt. Így igazabb szocialista kritika a polgárságról, mint ha Trench felcsapna szocialistának, ahogy egyes Sinclair-regények romantikus ifjai teszik. Trench úriember, aki úriember módjára viselkedik, őrzi tisztessége tudatát, amíg lehet. Amikor nem lehet, akkor tisztessége látszatát őrzi, keserű szájízzel, amíg módja nyílik rá. És addig nyílik módja rá, amíg maga a tőkés társadalom nem lesz a történelmi múlté, így válik tanító célzatúvá a színpadi játék. Márpedig Shaw eleve ilyen drámákat akart írni, ezt tanulta Ibsentől is. Ibsen könyvében, a végső összefoglalásban le is szögezi: Őszintén tanító célzatú színpadra van szükségünk. És miközben egyben-másban Wilde társadalomkritikáját folytatta, noha szakított Wilde esztétizálásával, a kifejezésmód öncélú szépségeivel — ezzel az őszintén tanító célzattal, jóllehet más ideológiai alapról, de hasonló erkölcsi komolysággal kapcsolódott közvetlenül Ibsenhez, hogy a hajdani hitvitázók igénye szerint szószékké változtassa a színpadot. A Sartorius úr hazai botrányai közt nyilvánvalóvá vált a számára, hogy megtalálta a maga műfaját.