Magyar Hírlap, 1970. október (3. évfolyam, 273-303. szám)
1970-10-18 / 290. szám
Magyar Hírlap RIPORT 1970. OKTÓBER 18. VASÁRNAP. Az ezeréves Tallinn 2000-ben Ha kiírnának egy pályázatot a világ városai részére, amelynek kritériuma az egységes összkép lenne, az Észt Szocialista Szovjet Köztársaság fővárosa, Tallinn minden bizonnyal kevés eséllyel nevezhetne. Az ezeréves város — ahol már háromezer év előtti emberi településnek is nyomára bukkantak — éppen ősi magvának viszonylagos épsége következtében mutat éles kontrasztokat a későbbi, különösen a korunkbeli építészet jellegzetes vonásaival. Természetesen aki Tallinnon az óvárost érti, nem találhat kifogásolni valót az egységes városképben. A jellegzetes, szűk utcák, a barokk építészeti remekek ritka tömkelege különös hangulatot áraszt. A Pikk utcán végigmenve, vagy a dombra felkapaszkodva léptennyomon attól kell tartani, hogy kihagy valamit a látogató a műemlékek sorából. A Hosszú Hermann tornyára tűzött észt nemzeti lobogó jelzi, hogy ebben az épületben foglalt helyet a köztársaság kormánya. Eredeti állapotának megfelelő módon varázsolták újjá a Kövér Margitot, az egyik jellegzetes bástyát, büszkén magasodik a város fölé a csaknem négyméteres falvastagságú Kiek-in-de-Kok (magyar fordítása: Kukkants a konyhába), ahonnan a várost védő katonák csakugyan szinte az egész várost áttekinthették, a konyhákba is bekukkantva. A város ősi magvát elhagyva ittott még több száz méteres körzetben is megtalálhatjuk a faépítményeket, ezeket folyamatosan bontják le. A „gyűrűt” elhagyva kiérünk a Musztameére (Feketehegy), a sok tízezer tallinninak otthont adó új lakótelepre, amely az elmúlt évtized során nőtt ki a földből. Központi épülete a külföldön is ismert Politechnikai Intézet, ettől alig néhány száz méterre megtalálhatjuk a Szolnokkávéházat. A tenger felé haladva villanegyeden keresztül vezet utunk, ez a rész leginkább a Pasarétre emlékeztet. Néhány órás séta közben legalább négyfajta arcát ismerhetjük meg a városnak. Tallinn főépítészével, Dmitri Brunssal egy nagy térkép alatt beszélgetünk. Partnerem időnként megmutat valamit a demonstrációs rajzon, a térkép ugyanis az észt főváros általános, harminc-negyven éves regionális rendezési tervét mutatja. — 1966 augusztusában kormányunk olyan törvényt hozott — mondja —, amely egyedülálló a Szovjetunióban. E szerint Tallinn régi részét teljes egészében állami védelem alá helyeztük. Célkitűzésünk: az új várost úgy felépíteni, hogy a régi Tallinn ne károsodjék. Észt barátainkat fővárosuk kincseinek megőrzésében az a rokonszenves és talán mások számára is példamutató elv vezérli, hogy a városkép kialakítása ebben a különlegesen nehéz helyzetben nem történhet meg néhány év, még egy évtized alatt sem. Szerény, de folyamatosan megvalósuló tervet dolgoztak ki, elképzeléseik az ezredforduló tájára valósulhatnak meg teljes egészében. Persze nemcsak a műemlékek megmentéséről van szó. Tallinn a második világháború időszakában 57 százalékban elpusztult, és a lakásépítés kontra műemlékvédelem harcában korábban bizony elég magasra csaptak az indulatok. — Voltak olyanok — magyarázza a főépítész —, akik teljes egészében meg akarták semmisíteni a romos vagy elöregedett műemlék épületeket. Ha ezt elfogadtuk volna, akár el is nevezhettük volna városunkat A-nak, vagy B-nek, hiszen ezután nem mondhattuk volna Tallinnak többé. Voltak aztán olyanok is, akik az egész régi városrészt műemléknek nyilvánították volna legszívesebben, megfosztva mindenfajta funkciójától, hasznos szerepétől. Ez utóbbi nemcsak drága, hanem abszurd elképzelés is volt, hiszen lehetetlen, hogy egy városnak éppen az ősi, legszebb része kihalt, haszontalan kőtömeggé váljék. Aztán megegyeztünk: az igényeknek megfelelő módon, valamely feladat szolgálatában állítjuk helyre a régi épületeket. Hogy példákat is mondjak: a várostoronyban múzeumot rendezünk be majd, egy másik toronyban, a festők egykori tanyáján kávéház lesz, vagy említhetném a Vene utcai régi patikát, ott lesz majd az új városi múzeum. Így kap valamilyen szerepet a következő évtizedekben mintegy kétezer épület. Mindez elég egyszerűen hangzik, de az Észt Köztársaság vezetőinek igen sokféle szempontot kellett egyeztetni a tervek valóra váltásának megkezdéséhez. A lakosság egynegyede a fővárosban lakik, az ipar aránytalanul nagy része, 44 százaléka, Tallinnban található. Az általános regionális rendezési terv kiszorítja majd az ipart a fővárosból, és csak a szolgáltató üzemek maradhatnak ott. A nehézségeket fokozza, hogy a tenger, illetve a közeli tavak miatt északra és délre nem terjeszkedhet a város. Marad tehát a keleti és nyugati irány, ahol száz-, illetve nyolcvanezer új tallinni lakosnak szánnak otthont a felépülő két új városrészben. A faépületek és általában a sok régi épület kisajátítása parancsolóvá teszi a lakásépítés ütemének fejlesztését. 25 év alatt két új Tallinnt építettek, a lakosság megháromszorozódott, és a 363 ezer lakás mindegyikére 9,2 négyzetméter lakásterület jut, ez pedig nem mondható rossz eredménynek. Ezt a számot mindenesetre már 1980-ig szeretnénk 12 négyzetméterre emelni, 2000-re pedig 15 négyzetméterre. Számítanak természetesen a családok magánépítkezésére, a zöldövezetben egy átlagos méretű családi ház — ha részben a tulajdonosok közreműködésével épül — mintegy 5,5—6 ezer rubelbe kerül. Nem feledkeztek meg a következő generációról sem. A Tallinnt övező két nagy tó mögötti területeket már most lefoglalták és kivonták a mezőgazdasági művelés alól. Ez lesz a XXI. századi itteni lakosok tartalékterülete. Miután a város addigra eléri a két tavat, ezeknek is szerepet szántak. Az egyik tóból kapja majd a város továbbra is a növekvő mennyiségű ivóvizet, a másik pedig a vízisportolók paradicsoma lehet. A nagyszabású és merész tervek a hétköznapok dolgos munkája révén realizálódnak. Az általános rendezési tervet ötéves részekre bontják, megvalósításuk során válik a régi és új Tallinn a közeli jövőben harmonikus egységgé. Kezdeményezések, eredmények a Marat Ruhagyárban Az Észt Szovjet Köztársaság minden polgárát átlagosan havonta egyszer felöltözteti a tallinni Marat Fehérnemű- és Ruhagyár. A 3400 embert foglalkoztató üzem a Szovjetunió legnagyobb tíz ruhagyárának egyike. Gépeit — amelyek között száz-százötven ezer dollár értékű konstrukciók is vannak — a Szovjetunió különböző üzemein kívül Angliából, Csehszlovákiából, az NDK-ból, Japánból, Olaszországból és az NSZK- ból szerzi be. A gyapjú Japánból érkezik, félgyapjút Franciaországból és Belgiumból szállítanak, a Szovjetunió többi köztársaságaiból érkeznek az egyéb nyersanyagok, például a Lett Köztársaságból a nylon, és helyben szinte csak a faellátást biztosítják. — Van egy magyar gépünk is — fejezi be a felsorolást Gabriel Abramson igazgató, mintegy kitalálva gondolatomat. — Az étkezőben levő kávéfőzőgép. Mint arról személyesen is meggyőződtünk, a kávéfőzőgép nemcsak működik, hanem — úgy látszik — jól mutatkozott be, mert éppen hosszú sor állt előtte. De ez csak apró adalék a gyár szociáliskulturális szolgáltatásairól, amelyekre szerte a Szovjetunióban mindenütt igen nagy gondot fordítanak. Az igények kielégítésénél ebben az esetben figyelembe kell venni, hogy a gyár dolgozóinak 90 százaléka nő. Az üzemnek két óvodája is van, saját poliklinikája, két részlegnek fizioterápiai osztálya, kiváló szakorvosok állnak a betegek rendelkezésére. Érdemes megemlíteni a saját fodrászatot, a nylonharisnya-javító osztályt, házon belül oldják meg a kisebb ruhaigazításokat is. Minden részlegnek saját étterme van, hamarosan elkészül a fagylaltkülönlegességekre specializálódó új cukrászda. Emellett még számos kulturális és sportlehetőség, egyéb szolgáltatások állnak az itt dolgozók rendelkezésére. Mindez azonban csupán másodlagos — ha nem is jelentéktelen — meghatározója egy-egy emberi kollektíva életszínvonalának, közérzetének. A lényeg: a munkakörülmények, a szellem és nem utolsósorban természetesen a kereseti lehetőségek. — Bizonyára érdekelni fogja a mi új mechanizmusunk — mondja az igazgató —, hiszen tudtommal sok tekintetben hasonlít az önök próbálkozásaihoz. Először is: a szabad szombat általánossá vált, a munkaidő heti 41 óra. Egyébként reggel 6 óra 20 perctől 23 óráig, két műszakban dolgozunk. Másodszor: 1969. január 1-től alapvető változás jött létre gyárunk gazdasági struktúrájában is. Korábban évente mintegy 230— 240 ezer rubellel gazdálkodhattunk évente, jelenleg 600—700 ezer rubellel. Eddig a tervezés alapján kaptunk hitelt a banktól, és ha megtakarítást értünk el, az számunkra — legalábbis közvetlen értelemben — elveszett. Korlátozva volt a fizetésen kívül adható prémium 30 százalékig, ez most 40—60 százalékot is elérheti. A megtakarítást mindenféle korlátozás nélkül, saját elhatározásunk szerint használhatjuk fel. S a fizetés, illetve a bér tekintetében is nagy a mozgási lehetőségünk, ha valaki például két szövőgép helyett hármat lát el, automatikusan a harmadával emelkedik a fizetése. Nem akarom az adatokkal fárasztani, csak még egyet: egy és háromnegyed év alatt dolgozóink átlagosan 37,8 százalékkal kerestek többet, mint korábban. Ennek következményeként kétszáz emberünk feleslegessé vált, természetesen mindannyian azonnal kaptak megfelelő munkát másutt. Végigjárva a fehérneműgyár minden fontosabb helyiségét, két dolog ötlik szembe: az egyik a tisztaság, a másik a munka nagyfokú szervezettsége. Az igazgató kalauzolás közben is a gyárról beszél. Elmondja, hogy az itt dolgozók 68 százaléka középiskolát, 15 százaléka főiskolát, illetve egyetemet végzett. A közösségi szellemre mi sem jellemzőbb, hogy a Szovjetunió-szerte a munkaidő alatti, általában meglehetősen szigorúan vett alkoholfogyasztási tilalom a Marat gyárra nem vonatkozik. A büfében szeszes italok is kaphatók, mégis alig fogy el havonta egy üveg konyaknak megfelelő mennyiség. Elsősorban női és gyermekruhák, fehérneműk, tréningruhák készülnek a gyárban. Ezekből a termékekből korábban itt-ott hiány mutatkozott, és a gyárak kapacitása többnyire elmaradt az igények mögött." A piac felvevőképessége tehát idáig úgyszólván korlátlan volt, így akarva-akaratlanul kissé háttérbe szorult a minőség javítása. A nemzetközi kapcsolatok bővítése, például a francia, finn cégekkel folytatandó tárgyalások, a belső piac fokozottabb figyelme és egyéb jelek arra mutatnak, hogy a közeljövőben tovább javíthatják a már eddig is jó hírnevet kivívott gyár termékeinek minőségét. TALLINN A vót, izsor és társai Vajon melyik a legkisebb finnugor nyelv? Erre a kérdésre a Tallinni Irodalmi és Nyelvi Intézet finnugor nyelvek osztályának munkatársai adtak választ. A tíz kutatóból álló munkaközösség egyik legutóbbi vállalkozása során feldolgozta a vót nyelv szabályait, szókincsét pedig szótár formájában állította össze. A kétszázezer szóból álló tudományos kincs egyelőre még kéziratban van meg a Leningrad közelében letelepedett népcsoport nyelvéről, amelyet ősi formájában alig néhány tucatnyi idős ember beszél. A nemrég megtartott finnugor nyelvi kongresszuson szép eredményekkel büszkélkedhettek a tallinni kutatók. Paul Ariste tartui professzor tíz évvel ezelőtti kezdeményezésének folyományaként nemcsak a számunkra is ismerősnek csengő lapp, mordvin, mari és más nyelvek rendszeres tanulmányozásával foglalkozik egy-egy munkatárs, hanem ismeretlen, már-már elfelejtett finnugor nyelvtöredékeket is felfedeztek. A már említett vót nyelven kívül például sor került az ugyancsak leningrádi körzetben található, néhány ezer ember számára aktív nyelvet jelentő izsor nyelvjárás rendszerezésére. Mint Arvo Laanest, a kutatócsoport egyik munkatársa elmondotta, ebben a munkában két éve magyarok is részt vesznek, hogy a „Keleti-tengeri finnugor népcsoportok” című készülő, átfogó monográfia szerzői lehetőleg a nagy finnugor népcsalád minél több népének képviselői közül kerüljenek ki. Vendéglátóm ismertetését kedvesen fűszerezi magyar szavakkal. Az egyetemen tanult néhány évig magyarul, munkája során rendszeresen kapcsolatban áll magyar tudósokkal. Folyamatosan cserélnek irodalmat (kéziratokat is) Budapesttel, de a legszorosabb kapcsolatok Helsinkivel alakultak ki. A nemzetközi érdeklődésre jellemző, hogy a finnugor nyelvű országokon kívül mind szélesebb körben létesítenek tudományos együttműködést más európai és amerikai rokon intézményekkel. A tv külpolitikai szerkesztőségében — Mondjon egy tetszés szerinti külpolitikai témát! — Diverzáns akciók Kuba ellen — vágom rá, mert hirtelen éppen ez jut eszembe. Kollégám két kötőtűhöz hasonló hosszú fémrudat vesz kezébe, majd némi ügyeskedés árán felfűzi rá a kilyukasztott névjegyszerű, sok tucatnyi kartont. Megrázza a köteget, és hat-hét kártya aláhull. Mindegyiken néhány gépelt sornyi jegyzet az adott témáról a forrásmunkák megjelölésével az elmúlt néhány év külföldi sajtótermékeiből. — A leningrádi főiskolán tanultam a módszert — mondja vendéglátóm, Rein Soomets, a tallinni televízió munkatársa. — Magunk vezetjük az archívumot is, hiszen láthatja, kicsi a szerkesztőség, kevés az emberünk. Kicsi, kevés, a lehetőségekhez mért. Észtországban gyakran használnak ilyen és hasonló kifejezéseket, ha a távolról érkezett munkájukról, terveikről érdeklődik. Persze ebben egy adag szerénység is megnyilvánul, hiszen a televízió esetében például a „kicsi” szerkesztőség reggel 9 órától éjfélig tartó, kevés szünettel félbeszakított műsoridőt jelent. Jellemző, hogy az észt nyelvű rádió- és televízióújság hetente kétszázezer példányban jelenik meg és fogy el. Igaz viszont, hogy a napi sokórás műsoridőt összesen mintegy hétszáz ember produkálja, az idő jó kihasználása és beosztása tehát igen fontos. A két éve alapított önálló külpolitikai szerkesztőség fontos feladata a napi 5—8 perces kommentárok megírása, illetve beszerzése külső munkatársaktól. A napi, gyors reagálásokon kívül hetenként legalább egyszer hosszabb lélegzetű műsor összeállítására is sor kerül. Ezt segíti elő a számos külföldi televíziós állomással létrejött információcsere. Hogyan fest a külpolitikai szerkesztő egy napja? Rein Soomets reggel a helsinki rádió híreinek meghallgatásával kezdi napját. Ezt követően Moszkvát, esetleg valamelyik nyugatnémet rádió információit hallgatja meg, majd 15 óra körül bemegy a szerkesztőségbe. Néhány órát az NSZK, Anglia és a baráti országok lapjainak olvasásával tölt el, közben 11-kor ismét a helsinki és stockholmi hírek regisztrálása következik. Tizenkettőkor a moszkvai híreket hallgatja meg, majd az alapos tájékozódás után konzultál először főnökével, Simon Jofféval, a napi televíziókommentár témájáról. Kollégám alapítótagnak számít a másfél évtizedes fennállását néhány hónappal ezelőtt ünnepelt tallinni televíziónál. Technikusként, majd mérnökként dolgozott, később németül, angolul, spanyolul tanult, hogy külpolitikai szerkesztő lehessen. Jól emlékszik természetesen a kezdeti időkre, amikor alig negyvenedmagával folytatott erőfeszítéseket a jó műsor megvalósításáért. A hivatalos, és a közönség soraiból érkező elismerések bizonyítják, hogy az itt folyó, reflektorfény nélküli szerény, de szorgos munka másfél évtized során magas színvonalat ért el Ma: Bérczik Árpád Rajzolta: Vincze Lajos