Magyar Hírlap, 1978. július (11. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-15 / 165. szám

■ AUD 6 1978.JÚLIUS 15.SZOMBAT KULTÚRA-MŰVÉSZET MfjGYIjR |íÍRLBP Zenei levél Operaest a Hiltonban A Budavári Vigasságok máso­dik operaprodukciója zenetörté­neti csemegével ajándékozza meg a közönséget. Dittersdorf kétfel­­vonásos vígoperája, A hűséges parasztlány került színre. A nagy bécsi klasszikusok előfutárjaként nyilvántartott Dittersdorf művé­nek partitúráját a Széchényi Könyvtár Esterházy -gy­ű­j­temé­nyéből „ásták elő”. A darab egy­aránt leköti a szakembert és a laikust, a szakmabelit, azért, mi­vel a mű érdekes átmenetet al­kot a hagyományos olasz buffa és a mindenekelőtt Mozart nevé­vel fémjelzett bécsi operastílus között. A laikust pedig elbűvöli a bűbájos muzsika időnként ön­célú szépsége és a cselekmény hol komédiázó,­­ hol érzelmes ve­zetése. Különös darab ez alapjá­ban véve: csírájában szinte min­den benne van, minden olyan elem, amelyből majd Mozart épí­ti fel halhatatlan remekműveit — csak éppen a mozarti lángész hiányzik belőle. Mindenképpen érdemes volt bemutatni, a mű maga is megérdemelte az új élet­re keltést, de azért is, mert al­kalmat adott egy jó előadásra. A produkció lelke és motorja Pászthy Júlia. Mondhatni, pálya­kezdése óta tudjuk, hogy­­ ez a fiatal énekesnő Operaházunk legjelesebb művészei közé tarto­zik. Birtokában van minden esz­köznek- maga a hangmatéria is igen szép (örömmel tapasztaltuk, hogy ez a régebben kissé fátyo­los hang ,,kinyílt”, csengővé vált), kiváló mint színész, és rendelkezik azzal a képességgel, ami a művészt az operaénekestől megkülönbözteti: a hanggal való játék, a hangszinárnyalás, az énekben való szerepformálás te­hetségével. Ám mindez az adott­ság Pászthy Júlia számára kizá­rólag eszköz. A legfőbb cél szá­mára a figura teljes tolmácsolá­sa, a szó konkrét értelmében való életrekeltése. Tokodi Ilona is kitűnő formát mutatott ezen az estén. Legfel­jebb a szövegmondás terén ma­rasztaljuk el, de hangi bravúrjai és kedves játéka megérdemelt sikert arattak. Horváth József kedvesein bumfordi parasztlegé­nye is vonzó színfolt volt; úgy tűnik, ez a fiatal tenorista nem­csak a hősibb színezetű szerepek­ben, de a kifejezett lírai szóla­mokban is otthonos. Vághelyi Gábor, a szegedi operaegyüttes tagja, mint oly sokszor, ismét tanúságot tett stíl­usérzékéről. Ő is abba a művésztípusba tarto­zik, amely az operaéneklést komplex feladatnak tekinti, amely számára a hangi és a szí­nészi produkció egyaránt fontos. Mind a négy énekes kitűnt jó olasz kiejtésével és stílusos reci­­titivo-éneklésével. Az előadást Huszár Klára ren­dezte. Nem könnyű ilyen stílusú operát ma színpadra állítani, az áriák hosszú előjátékai mozgás­problémákat okoznak, „ki kell ta­lálni” ezekre a ritornellókra va­lami játékot. Huszár Klára ötle­tesen hidalta át­ ezt a nehézsé­get a legtöbb esetben, s amellett bravúros egyéni színészvezetésé­­vel is jó munkát végzett. Való­színűleg szándékosan tartózko­dott a buffáknál megszokott gag­­ektől (bár néhány humoros-ko­mikus ötletet alkalmazott), az ilyen félig buffa, félig érzelmes művek stílusától talán idegen is lenne ez a módszer. Szegő György díszletelemei és Keme­­nes Fanny kosztümjei jó keretet adtak az előadáshoz. Nagy Ferenc lényegesen job­ban vezényelt, mint a Pergolesf­­esten, a kis létszámú zenekar túlnyomórészt karakteresen és általában pontosan játszott. Gé­­czy Éva koreográfiája, sajnos, nem ment túl az elcsépelt sablo­nokon. Ismét remekelt a súgó funk­cióját valósággal színpadi sze­repként ellátó ifj. Palcsó Sán­dor, ő mondta el az olasz nyelvű előadás versbe foglalt cselek­mény-ismertetéseit is. Várnai Péter Nagydíjas Liszt-hanglemezek A Liszt Ferenc Társaság az idén negyedik alkalommal osztja ki a Liszt Ferenc műveinek népszerű­sítésére és a nemzetközi hangle­mezpiacon megjelenő legjobb fel­vételek jutalmazására alapított Liszt-hanglemez nagydíjakat. A magyar zenei élet rangos képvise­lőiből álló zsűri Kadosa Pál el­nökletével meghozta döntését. Hét ország 14 hanglemezgyártó cégé­nek — közöttük NSZK-beli, angol, egyesült államokbeli, holland, nyugat-berlini és svájci hangle­mezgyáraknak — a versenybe be­nevezett 23 Liszt-kiadványa közül öt részesült nagydíjban. A vokális művek közül az Esz­tergomi mise Hungaroton-lemeze nyerte el a nagydíjat. A kiemelke­dő zenei és technikai színvonalú hanglemezfelvétel a Magyar Rá­dió és Televízió Szimfonikus Ze­nekara és Énekkara, valamint neves magyar operaénekesek köz­reműködésével készült, vezényel: Ferencsik János. A zongoraművek kategóriájában odaítélt három nagydíj a hambur­gi Deutsche Gramofon cégé, az ugyancsak harmburgi RCA lemez­­társaságé és a Fono hanglemez cégé lett. A zenekari művek kate­góriájában a hamburgi Deutsche Gramofon Faust-szimfónia leme­ze bizonyult a legjobbnak. A mű­vet Leonard Bernstein vezényle­tével a Bostoni Szimfonikusok előadásában vették hanglemezre. A díjakat — a hagyományok­nak megfelelően — a Liszt Ferenc születésének évfordulója alkalmá­ból rendezett ünnepi hangverse­nyeit, október 22-én, a Zeneakadé­mián adják át a nyerteseknek. Díjak a Bartók-kórusversenyen Újabb versenyágban hirdettek eredményt Debrecenben, a döntők befejezése után, a Bartók Béla nemzetközi kórusversenyen. A XX. századi versenyágban a férfikarok között a poznani férfi­kar (Lengyelország) szerezte meg az első helyet. Második lett a munkásőrség központi férfikara, harmadik helyet szerzett a Weer­­ter Mannenkoor (Hollandia). Ugyanebben a versenyágban a női karok döntőjében a zsűri két első díjat adott ki. A győztesek: az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola női kara és a Liszt Ferenc Zene­­művészeti Főiskola debreceni ta­gozatának leánykara. A második díjat nem adták ki. Harmadik lett a székesfehérvári Volán 14. sz. vállalat vasvári kamarakórusa és a Silver Ring Choir of Bath (Ang­lia). Lengyel vendégművészek Pécsett A pécsi nyári színház pénteken megkezdődött eseménysorozatá­ban lengyel vendégművészek is részt vesznek. Pécsre érkezett a legnicai Zaulek Stúdió tíztagú csoportja. Az amatőr színjátszó­együttes utcaszínházzal mutatko­zik be a város közönségének, a székesegyház előtti sétatéren jú­lius 22-én és 23-án rendezik meg a lengyel vendégművészek sza­badtéri előadását. A kéthetes színházi program el­ső kísérő rendezvénye is lengyel, vonatkozású esemény volt: két fiatal wroclawi karikaturista ki­állítása. ­ Rákóczi Mercuriusától a jelenkorig Sajtótörténeti kézikönyvsorozat részül A konszolidáció nyugodalma­­­sabb évtizedei jó lehetőséget ad­nak a nagyszabású kutatómun­kára és kedveznek az összefoglaló tudományos művek megszületé­sének. Irodalomtudományunk nagy vállalkozása, a hatkötetes magyar irodalomtörténet megje­lenése után (sikerét mi sem bi­zonyítja jobban, mint hogy éppen most kerül sor második kiadásá­ra) történészeink is hozzákezd­tek Magyarország történetének megírásához. A tíz kötetre terve­zett sorozat első darabja már napvilágot is látott. E két nagy­szabású történeti összefoglaláson kívül esztendők óta folynak egy magyar sajtótörténet előmunká­latai is, és a négyrészesre terve­zett sorozat első kötete már nyomdába is került Kókay Györggyel, az MTA Irodalomtu­dományi Intézete munkatársá­val, aki ezt az első kötetet szer­kesztette, most arról beszélge­tünk, hogy mi tette szükségessé A magyar sajtó története című munka megírását. — Az újságokat­ és folyóirato­kat — válaszolja a kutató — a könyvhöz képest sokáig nagyon is időhöz kötött, gyorsan elévülő sajtóterméknek tekintették, hi­szen már a másnapos újság hírei sem hatnak az olvasóra különö­sebb vonzerővel. Ezért még a nagy könyvtárak is sokáig elha­nyagolták a hírlapok és folyóira­tok gyűjtését. Csak akkor lépett fel az újságok és folyóiratok megőrzésének és feldolgozásának igénye, amikor a történeti kuta­tás felismerte, hogy az időszaki sajtó is a jelentős történelmi forrá­sok közé sorolható. Hírlapgyűjte­mények létesültek, sajtóbibliográ­fiák készültek és megindultak a sajtótörténeti kutatások. Az utób­bi évtizedekben pedig, melyek­ben a különböző tömegkommu­nikációs eszközök hallatlan mér­vű elterjedésének tanúi lehetünk, a tudományban is egyre inkább előtérbe kerül az a felismerés, hogy a nyomtatott sajtó múltja iránti érdeklődés nemcsak a tör­ténelem és az irodalomtörténet értékes forrásainak szól. A sajtó ugyanis — ellentétben például a levéltári kútfőkkel — nemcsak megőrizte a kor kisebb-nagyobb jelentőségű dokumentumait, ha­nem egykor maga is befolyásolta a társadalom különböző rétegeit. Tehát a sajtó múltja iránt most már azért is érdeklődünk, mert meg akarjuk ismerni azt az in­tézményt, amely a maga korában közvéleményre hatni tudó ténye­ző volt. — Milyen előzményei vannak hazánkban a sajtótörténeti érdek­lődésnek? — Az első, európai viszonylat­ban is figyelemre méltó kezde­ményezések a múlt század utol­só évtizedeiben történtek. Szin­­­nyei József nemzeti könyvtá­runkon belül 1884-ben megalapí­totta az önálló hírlapkönyvtárat, a mai Hírlaptár elődjét. Hosz­­szas gyűjtőmunkája eredménye­képpen sikerült olyan kollekciót létrehozni, amely visszamenőleg is magába foglalta csaknem a tel­jes magyar hírlap- és folyóirat­állományt. A későbbiek során főként e gyűjtemény szolgált a sajtókutatások alapjául. Ezek so­rában már 1887-ben elkészült az első hazai sajtótörténeti összefog­lalás, Ferenczy József munkája. Számos fontos részlettanulmány és korszakmonográfia készült ez­után is, azonban egy újabb saj­tótörténeti szintézis még váratott magára. Századunk ötvenes évei­ben készült el a magyar sajtótör­ténet neves kutatójának, Dezsé­­nyi Bélának és Nemes Györgynek együttes munkájaként A magyar sajtó 250 éve című kötete, amely azonban — terjedelme és jellege miatt — csak felületi áttekintést nyújthatott a magyar sajtó múltja iránt érdeklődők számára, alapo­sabb feltárásra nem vállalkozha­tott. — Hogyan indultak meg a mostani sajtótörténet munkála­tai? — Az értékes előzmények el­lenére számos feltáratlan területe volt sajtónk múltjának. Ezért a kutatások megindítására csakis egy nagyszabású kollektív vállal­kozás keretében kerülhetett sor. A Magyar Tudományos Akadé­mia Irodalomtudományi Intézeté­ben Szabolcsi Miklós akadémikus főszerkesztésében indultak meg a munkák, amelyekbe a dolog ter­mészetének megfelelően más je­lentős intézmények — mint pél­dául a Történettudományi Inté­zet, a Párttörténeti Intézet — kutatói is tevékenyen bekapcso­lódtak. A nemzetközi méretekben is nagyszabásúnak nevezhető kezdeményezéshez jelentős anya­gi és erkölcsi támogatást bizto­sított a Magyar Újságírók Orszá­gos Szövetsége is. A sajtótörténe­ti kézikönyv négy kötetből fog állni, és a kezdetektől 1945-ig az egész magyar hírlap- és folyóirat­irodalmat feldolgozza. A most elkészült első rész a legelső ma­gyarországi újság, II. Rákóczi Ferenc Mercurius Hungaricusá­­nak megindulásától, 1705-től kezdve az 1848-as polgári forra­dalomig tartalmazza sajtónk tör­ténetét. A készülő második kötet az 1848 és 1890 közötti évtizede­ket fogja át; szerkesztője Németh G. Béla és Kosáry Domokos. Mu­­csi Ferenc történet állítja össze a harmadik kötete amely 1919- ig terjed, és végül a két háború közötti időszakot fidolgozó ne­gyedik kötet Márkus László tör­ténész munkája lesz . Mi újat jelent ez a nagysza­bású munka, mindenkelett az ön által szerkesztett elő kötet a tudományos kutatás számára? És mit prof­itálhat belőle a nagykö­zönség? — Sajtónk múltjáról még a történelmi kutatásokkal fogalko­­zó szakemberek sem tudhattak eleget, hiszen sok újság és f­olyó­­irat irányzatáról, jellegéről, sőt néha még létezéséről sem voltak pontos ismereteink. Pedig egy­­egy korszak politikai, társadal­mi és művelődéstörténetéhez egyaránt hozzátartozik ma már a kor sajtójának ismerete. Ideoló­giatörténeti szempontból is alap­vető ez, hiszen az új eszmék az újságokban és folyóiratokban sokkal előbb szoktak felbukkan­ni, mint a könyvekben. A XVIII. század és a XIX. század első fe­lének hazai sajtójáról még soha­sem jelent meg ilyen alapos fel­dolgozás. De úgy gondolom, hogy a történelem és a művelődéstör­ténet iránt érdeklődő nagyközön­ség számára is lesz érdekessége és mondanivalója ennek a gazda­gon illusztrált kötetnek meg a többinek. Erre annál is inkább számíthatunk, mert a felvilágo­sodás és a reformkor sajtótörté­nete bizonyítja, hogy a sajtó a polgári forradalmakig jórészt an­­tifeudális intézmény volt; e kor­szak magyar újságíróinak jelen­tős része a haladás oldalán állt, és szembeszállt a feudális viszo­nyokkal. Amikor erre politikai lehetőség nem volt — s ez gyak­ran előfordult e korszakokban —, a harcot irodalmi és publi­cisztikai formákban vívták. A sajtótörténeti kézikönyv első kö­tete egyszersmind emléket állít 1848 előtti sajtónk eddig sokszor névtelen vagy alig ismert munka­társainak is, s meghatározza he­lyüket abban a szellemi körben, amelyben egy Batsányi János, Kazinczy Ferenc, R­át Mátyás, Szacsvay Sándor, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Széchenyi István és Kossuth Lajos működött. — Mikorra számíthatunk a tel­jes sorozat megjelenésére? — Az első rész a tervek sze­rint még ebben az esztendőben napvilágot lát, és előreláthatólag 1980-ig mind a négy kötet az ol­vasók és a kutatók kezében lesz. Lukácsy András Nyelvünk világa X 0. Ékszerek vagy jelvények? Lapjaink január 29-én közöl­ték a hírt, hogy a Nemzeti Mú­zeumban megtekinthetők „a ma­gyar korona és a koronázási ék­szerek.” Az Élet és Irodalom január 21-i glosszája pedig egy autóbusz-beszélgetésen hökken meg. Bezzeg az igazi értékeket, a színarany koronázási ékszere­ket — gyűrűk, nyakláncok, övek — nem teszik ki közszemlére... Az átadási ünnepség televíziós közvetítésekor az egész ország láthatta a korona mellett a jo­gart, az országalmát, a kardot és a koronázási palástot. Ékszerek­nek azonban nyomuk sem volt. Pedig a cikkek, tudósítások mind említik a koronát és a koroná­zási ékszereket. Ritkábban, in­kább csak a kifejezésbeli válto­zatosság kedvéért előfordul a ko­ronázási jelvények, sőt a koro­názási relikviák (azaz ereklyék) kifejezés is. Egyébként a szó­­használat eléggé ingadozó, sőt pontatlan az egész tárgykörben: szólnak nemzeti ereklyékről, kincsről a koronát az ünnepség egyik „koronatanúja” nagy ék­szernek látja egy jogtörténeti visszapillantás kifejti, hogy a ko­rona nem egy uralkodóház csa­ládi ékszere, hanem a nemzet hatalmi jelvénye. A koronát őrző páncélláda 1945-i viszontagságait elmondó egyik újságcikk nálunk szokatlan kifejezéssel többször koronaék­szereket említ , szó külföldi vonatkozásban is­ elég ritka: egy uralkodócsalád birtokában levő ékszereket jelenti (pl. az angol koronaékszerek). Nyilván a fen­ti félrevezető szóhasználatnak is része volt az ,,eltitkolt” kincsek­ről való képzelődésben. De visszatérve a tudósítások­ra, amelyek arról számoltak be, amit magunk is láttunk: mond­hatjuk-e ékszernek a jogart, or­szágalmát — a kardról, palástról és magáról a koronáról nem is szólva? Értelmező szótáraink alapján a következő meghatáro­zást adhatjuk: általában nemes­fémből, gyakran drágakő és gyöngy alkalmazásával készült, művészien megmunkált dísztárgy a test vagy a ruha ékesítésére. A fentiek illenének is a jogarra, országalmára, sőt a koronára is, az utolsó, egyértelmű pont kivé­telével: nem a testre vagy a ru­hára valók. (Diadémszerű koro­na elképzelhető ugyan női fej­díszként.) Pontatlanság, sőt té­vedés tehát koronázási ékszernek mondani őket. Lexikonjaink — Pallas, Révai. Új Idők, Új Ma­gyar Lexikon egyaránt — he­lyes és szabatos megnevezést ad­nak: koronázási jelvények cím­szó alatt sorolják fel őket. Ez a kifejezés áll egyébként példaként az értelmező kéziszótár jelvény­szavánál, ez pedig itt valamely tisztség, méltóság, hatalom jel­képét jelenti. A részletező ismertetésekből kiderül, hogy a koronázáskor használt két arany kereszten kí­vül tágabb értelemben a koroná­zási jelvények közé számítottak még különféle ruhadarabok, az országzászló és egy mell­dísz vagy kapocs (ezek azonban he­lyesebben csak kellékek, tartozé­kok, s már régebben elvesztek vagy elpusztultak). 1944—45-ben tehát a korona mellett csak az ismert és látott kincstárgyak, ereklyék voltak és lehettek a ládában, a koronaőr­ségre bízva. Ezek pedig nem ék­szerek. A Habsburgok ékszereit, ha a koronázáskor használták is őket, egyébként sem nálunk tar­tották. Helytelen tehát nem lé­tező koronázása ékszerekről be­szélni és írni jelvények helyett Az ilyen szóhasználat csak téves képzeteket és legendákat szülhet. Kovalovszky Miklós

Next