Magyar Hírlap, 1978. július (11. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-15 / 165. szám
■ AUD 6 1978.JÚLIUS 15.SZOMBAT KULTÚRA-MŰVÉSZET MfjGYIjR |íÍRLBP Zenei levél Operaest a Hiltonban A Budavári Vigasságok második operaprodukciója zenetörténeti csemegével ajándékozza meg a közönséget. Dittersdorf kétfelvonásos vígoperája, A hűséges parasztlány került színre. A nagy bécsi klasszikusok előfutárjaként nyilvántartott Dittersdorf művének partitúráját a Széchényi Könyvtár Esterházy -gyűjteményéből „ásták elő”. A darab egyaránt leköti a szakembert és a laikust, a szakmabelit, azért, mivel a mű érdekes átmenetet alkot a hagyományos olasz buffa és a mindenekelőtt Mozart nevével fémjelzett bécsi operastílus között. A laikust pedig elbűvöli a bűbájos muzsika időnként öncélú szépsége és a cselekmény hol komédiázó, hol érzelmes vezetése. Különös darab ez alapjában véve: csírájában szinte minden benne van, minden olyan elem, amelyből majd Mozart építi fel halhatatlan remekműveit — csak éppen a mozarti lángész hiányzik belőle. Mindenképpen érdemes volt bemutatni, a mű maga is megérdemelte az új életre keltést, de azért is, mert alkalmat adott egy jó előadásra. A produkció lelke és motorja Pászthy Júlia. Mondhatni, pályakezdése óta tudjuk, hogy ez a fiatal énekesnő Operaházunk legjelesebb művészei közé tartozik. Birtokában van minden eszköznek- maga a hangmatéria is igen szép (örömmel tapasztaltuk, hogy ez a régebben kissé fátyolos hang ,,kinyílt”, csengővé vált), kiváló mint színész, és rendelkezik azzal a képességgel, ami a művészt az operaénekestől megkülönbözteti: a hanggal való játék, a hangszinárnyalás, az énekben való szerepformálás tehetségével. Ám mindez az adottság Pászthy Júlia számára kizárólag eszköz. A legfőbb cél számára a figura teljes tolmácsolása, a szó konkrét értelmében való életrekeltése. Tokodi Ilona is kitűnő formát mutatott ezen az estén. Legfeljebb a szövegmondás terén marasztaljuk el, de hangi bravúrjai és kedves játéka megérdemelt sikert arattak. Horváth József kedvesein bumfordi parasztlegénye is vonzó színfolt volt; úgy tűnik, ez a fiatal tenorista nemcsak a hősibb színezetű szerepekben, de a kifejezett lírai szólamokban is otthonos. Vághelyi Gábor, a szegedi operaegyüttes tagja, mint oly sokszor, ismét tanúságot tett stílusérzékéről. Ő is abba a művésztípusba tartozik, amely az operaéneklést komplex feladatnak tekinti, amely számára a hangi és a színészi produkció egyaránt fontos. Mind a négy énekes kitűnt jó olasz kiejtésével és stílusos recititivo-éneklésével. Az előadást Huszár Klára rendezte. Nem könnyű ilyen stílusú operát ma színpadra állítani, az áriák hosszú előjátékai mozgásproblémákat okoznak, „ki kell találni” ezekre a ritornellókra valami játékot. Huszár Klára ötletesen hidalta át ezt a nehézséget a legtöbb esetben, s amellett bravúros egyéni színészvezetésével is jó munkát végzett. Valószínűleg szándékosan tartózkodott a buffáknál megszokott gagektől (bár néhány humoros-komikus ötletet alkalmazott), az ilyen félig buffa, félig érzelmes művek stílusától talán idegen is lenne ez a módszer. Szegő György díszletelemei és Kemenes Fanny kosztümjei jó keretet adtak az előadáshoz. Nagy Ferenc lényegesen jobban vezényelt, mint a Pergolesfesten, a kis létszámú zenekar túlnyomórészt karakteresen és általában pontosan játszott. Géczy Éva koreográfiája, sajnos, nem ment túl az elcsépelt sablonokon. Ismét remekelt a súgó funkcióját valósággal színpadi szerepként ellátó ifj. Palcsó Sándor, ő mondta el az olasz nyelvű előadás versbe foglalt cselekmény-ismertetéseit is. Várnai Péter Nagydíjas Liszt-hanglemezek A Liszt Ferenc Társaság az idén negyedik alkalommal osztja ki a Liszt Ferenc műveinek népszerűsítésére és a nemzetközi hanglemezpiacon megjelenő legjobb felvételek jutalmazására alapított Liszt-hanglemez nagydíjakat. A magyar zenei élet rangos képviselőiből álló zsűri Kadosa Pál elnökletével meghozta döntését. Hét ország 14 hanglemezgyártó cégének — közöttük NSZK-beli, angol, egyesült államokbeli, holland, nyugat-berlini és svájci hanglemezgyáraknak — a versenybe benevezett 23 Liszt-kiadványa közül öt részesült nagydíjban. A vokális művek közül az Esztergomi mise Hungaroton-lemeze nyerte el a nagydíjat. A kiemelkedő zenei és technikai színvonalú hanglemezfelvétel a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, valamint neves magyar operaénekesek közreműködésével készült, vezényel: Ferencsik János. A zongoraművek kategóriájában odaítélt három nagydíj a hamburgi Deutsche Gramofon cégé, az ugyancsak harmburgi RCA lemeztársaságé és a Fono hanglemez cégé lett. A zenekari művek kategóriájában a hamburgi Deutsche Gramofon Faust-szimfónia lemeze bizonyult a legjobbnak. A művet Leonard Bernstein vezényletével a Bostoni Szimfonikusok előadásában vették hanglemezre. A díjakat — a hagyományoknak megfelelően — a Liszt Ferenc születésének évfordulója alkalmából rendezett ünnepi hangversenyeit, október 22-én, a Zeneakadémián adják át a nyerteseknek. Díjak a Bartók-kórusversenyen Újabb versenyágban hirdettek eredményt Debrecenben, a döntők befejezése után, a Bartók Béla nemzetközi kórusversenyen. A XX. századi versenyágban a férfikarok között a poznani férfikar (Lengyelország) szerezte meg az első helyet. Második lett a munkásőrség központi férfikara, harmadik helyet szerzett a Weerter Mannenkoor (Hollandia). Ugyanebben a versenyágban a női karok döntőjében a zsűri két első díjat adott ki. A győztesek: az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola női kara és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának leánykara. A második díjat nem adták ki. Harmadik lett a székesfehérvári Volán 14. sz. vállalat vasvári kamarakórusa és a Silver Ring Choir of Bath (Anglia). Lengyel vendégművészek Pécsett A pécsi nyári színház pénteken megkezdődött eseménysorozatában lengyel vendégművészek is részt vesznek. Pécsre érkezett a legnicai Zaulek Stúdió tíztagú csoportja. Az amatőr színjátszóegyüttes utcaszínházzal mutatkozik be a város közönségének, a székesegyház előtti sétatéren július 22-én és 23-án rendezik meg a lengyel vendégművészek szabadtéri előadását. A kéthetes színházi program első kísérő rendezvénye is lengyel, vonatkozású esemény volt: két fiatal wroclawi karikaturista kiállítása. Rákóczi Mercuriusától a jelenkorig Sajtótörténeti kézikönyvsorozat részül A konszolidáció nyugodalmasabb évtizedei jó lehetőséget adnak a nagyszabású kutatómunkára és kedveznek az összefoglaló tudományos művek megszületésének. Irodalomtudományunk nagy vállalkozása, a hatkötetes magyar irodalomtörténet megjelenése után (sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy éppen most kerül sor második kiadására) történészeink is hozzákezdtek Magyarország történetének megírásához. A tíz kötetre tervezett sorozat első darabja már napvilágot is látott. E két nagyszabású történeti összefoglaláson kívül esztendők óta folynak egy magyar sajtótörténet előmunkálatai is, és a négyrészesre tervezett sorozat első kötete már nyomdába is került Kókay Györggyel, az MTA Irodalomtudományi Intézete munkatársával, aki ezt az első kötetet szerkesztette, most arról beszélgetünk, hogy mi tette szükségessé A magyar sajtó története című munka megírását. — Az újságokat és folyóiratokat — válaszolja a kutató — a könyvhöz képest sokáig nagyon is időhöz kötött, gyorsan elévülő sajtóterméknek tekintették, hiszen már a másnapos újság hírei sem hatnak az olvasóra különösebb vonzerővel. Ezért még a nagy könyvtárak is sokáig elhanyagolták a hírlapok és folyóiratok gyűjtését. Csak akkor lépett fel az újságok és folyóiratok megőrzésének és feldolgozásának igénye, amikor a történeti kutatás felismerte, hogy az időszaki sajtó is a jelentős történelmi források közé sorolható. Hírlapgyűjtemények létesültek, sajtóbibliográfiák készültek és megindultak a sajtótörténeti kutatások. Az utóbbi évtizedekben pedig, melyekben a különböző tömegkommunikációs eszközök hallatlan mérvű elterjedésének tanúi lehetünk, a tudományban is egyre inkább előtérbe kerül az a felismerés, hogy a nyomtatott sajtó múltja iránti érdeklődés nemcsak a történelem és az irodalomtörténet értékes forrásainak szól. A sajtó ugyanis — ellentétben például a levéltári kútfőkkel — nemcsak megőrizte a kor kisebb-nagyobb jelentőségű dokumentumait, hanem egykor maga is befolyásolta a társadalom különböző rétegeit. Tehát a sajtó múltja iránt most már azért is érdeklődünk, mert meg akarjuk ismerni azt az intézményt, amely a maga korában közvéleményre hatni tudó tényező volt. — Milyen előzményei vannak hazánkban a sajtótörténeti érdeklődésnek? — Az első, európai viszonylatban is figyelemre méltó kezdeményezések a múlt század utolsó évtizedeiben történtek. Szinnyei József nemzeti könyvtárunkon belül 1884-ben megalapította az önálló hírlapkönyvtárat, a mai Hírlaptár elődjét. Hoszszas gyűjtőmunkája eredményeképpen sikerült olyan kollekciót létrehozni, amely visszamenőleg is magába foglalta csaknem a teljes magyar hírlap- és folyóiratállományt. A későbbiek során főként e gyűjtemény szolgált a sajtókutatások alapjául. Ezek sorában már 1887-ben elkészült az első hazai sajtótörténeti összefoglalás, Ferenczy József munkája. Számos fontos részlettanulmány és korszakmonográfia készült ezután is, azonban egy újabb sajtótörténeti szintézis még váratott magára. Századunk ötvenes éveiben készült el a magyar sajtótörténet neves kutatójának, Dezsényi Bélának és Nemes Györgynek együttes munkájaként A magyar sajtó 250 éve című kötete, amely azonban — terjedelme és jellege miatt — csak felületi áttekintést nyújthatott a magyar sajtó múltja iránt érdeklődők számára, alaposabb feltárásra nem vállalkozhatott. — Hogyan indultak meg a mostani sajtótörténet munkálatai? — Az értékes előzmények ellenére számos feltáratlan területe volt sajtónk múltjának. Ezért a kutatások megindítására csakis egy nagyszabású kollektív vállalkozás keretében kerülhetett sor. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében Szabolcsi Miklós akadémikus főszerkesztésében indultak meg a munkák, amelyekbe a dolog természetének megfelelően más jelentős intézmények — mint például a Történettudományi Intézet, a Párttörténeti Intézet — kutatói is tevékenyen bekapcsolódtak. A nemzetközi méretekben is nagyszabásúnak nevezhető kezdeményezéshez jelentős anyagi és erkölcsi támogatást biztosított a Magyar Újságírók Országos Szövetsége is. A sajtótörténeti kézikönyv négy kötetből fog állni, és a kezdetektől 1945-ig az egész magyar hírlap- és folyóiratirodalmat feldolgozza. A most elkészült első rész a legelső magyarországi újság, II. Rákóczi Ferenc Mercurius Hungaricusának megindulásától, 1705-től kezdve az 1848-as polgári forradalomig tartalmazza sajtónk történetét. A készülő második kötet az 1848 és 1890 közötti évtizedeket fogja át; szerkesztője Németh G. Béla és Kosáry Domokos. Mucsi Ferenc történet állítja össze a harmadik kötete amely 1919- ig terjed, és végül a két háború közötti időszakot fidolgozó negyedik kötet Márkus László történész munkája lesz . Mi újat jelent ez a nagyszabású munka, mindenkelett az ön által szerkesztett elő kötet a tudományos kutatás számára? És mit profitálhat belőle a nagyközönség? — Sajtónk múltjáról még a történelmi kutatásokkal fogalkozó szakemberek sem tudhattak eleget, hiszen sok újság és folyóirat irányzatáról, jellegéről, sőt néha még létezéséről sem voltak pontos ismereteink. Pedig egyegy korszak politikai, társadalmi és művelődéstörténetéhez egyaránt hozzátartozik ma már a kor sajtójának ismerete. Ideológiatörténeti szempontból is alapvető ez, hiszen az új eszmék az újságokban és folyóiratokban sokkal előbb szoktak felbukkanni, mint a könyvekben. A XVIII. század és a XIX. század első felének hazai sajtójáról még sohasem jelent meg ilyen alapos feldolgozás. De úgy gondolom, hogy a történelem és a művelődéstörténet iránt érdeklődő nagyközönség számára is lesz érdekessége és mondanivalója ennek a gazdagon illusztrált kötetnek meg a többinek. Erre annál is inkább számíthatunk, mert a felvilágosodás és a reformkor sajtótörténete bizonyítja, hogy a sajtó a polgári forradalmakig jórészt antifeudális intézmény volt; e korszak magyar újságíróinak jelentős része a haladás oldalán állt, és szembeszállt a feudális viszonyokkal. Amikor erre politikai lehetőség nem volt — s ez gyakran előfordult e korszakokban —, a harcot irodalmi és publicisztikai formákban vívták. A sajtótörténeti kézikönyv első kötete egyszersmind emléket állít 1848 előtti sajtónk eddig sokszor névtelen vagy alig ismert munkatársainak is, s meghatározza helyüket abban a szellemi körben, amelyben egy Batsányi János, Kazinczy Ferenc, Rát Mátyás, Szacsvay Sándor, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Széchenyi István és Kossuth Lajos működött. — Mikorra számíthatunk a teljes sorozat megjelenésére? — Az első rész a tervek szerint még ebben az esztendőben napvilágot lát, és előreláthatólag 1980-ig mind a négy kötet az olvasók és a kutatók kezében lesz. Lukácsy András Nyelvünk világa X 0. Ékszerek vagy jelvények? Lapjaink január 29-én közölték a hírt, hogy a Nemzeti Múzeumban megtekinthetők „a magyar korona és a koronázási ékszerek.” Az Élet és Irodalom január 21-i glosszája pedig egy autóbusz-beszélgetésen hökken meg. Bezzeg az igazi értékeket, a színarany koronázási ékszereket — gyűrűk, nyakláncok, övek — nem teszik ki közszemlére... Az átadási ünnepség televíziós közvetítésekor az egész ország láthatta a korona mellett a jogart, az országalmát, a kardot és a koronázási palástot. Ékszereknek azonban nyomuk sem volt. Pedig a cikkek, tudósítások mind említik a koronát és a koronázási ékszereket. Ritkábban, inkább csak a kifejezésbeli változatosság kedvéért előfordul a koronázási jelvények, sőt a koronázási relikviák (azaz ereklyék) kifejezés is. Egyébként a szóhasználat eléggé ingadozó, sőt pontatlan az egész tárgykörben: szólnak nemzeti ereklyékről, kincsről a koronát az ünnepség egyik „koronatanúja” nagy ékszernek látja egy jogtörténeti visszapillantás kifejti, hogy a korona nem egy uralkodóház családi ékszere, hanem a nemzet hatalmi jelvénye. A koronát őrző páncélláda 1945-i viszontagságait elmondó egyik újságcikk nálunk szokatlan kifejezéssel többször koronaékszereket említ , szó külföldi vonatkozásban is elég ritka: egy uralkodócsalád birtokában levő ékszereket jelenti (pl. az angol koronaékszerek). Nyilván a fenti félrevezető szóhasználatnak is része volt az ,,eltitkolt” kincsekről való képzelődésben. De visszatérve a tudósításokra, amelyek arról számoltak be, amit magunk is láttunk: mondhatjuk-e ékszernek a jogart, országalmát — a kardról, palástról és magáról a koronáról nem is szólva? Értelmező szótáraink alapján a következő meghatározást adhatjuk: általában nemesfémből, gyakran drágakő és gyöngy alkalmazásával készült, művészien megmunkált dísztárgy a test vagy a ruha ékesítésére. A fentiek illenének is a jogarra, országalmára, sőt a koronára is, az utolsó, egyértelmű pont kivételével: nem a testre vagy a ruhára valók. (Diadémszerű korona elképzelhető ugyan női fejdíszként.) Pontatlanság, sőt tévedés tehát koronázási ékszernek mondani őket. Lexikonjaink — Pallas, Révai. Új Idők, Új Magyar Lexikon egyaránt — helyes és szabatos megnevezést adnak: koronázási jelvények címszó alatt sorolják fel őket. Ez a kifejezés áll egyébként példaként az értelmező kéziszótár jelvényszavánál, ez pedig itt valamely tisztség, méltóság, hatalom jelképét jelenti. A részletező ismertetésekből kiderül, hogy a koronázáskor használt két arany kereszten kívül tágabb értelemben a koronázási jelvények közé számítottak még különféle ruhadarabok, az országzászló és egy melldísz vagy kapocs (ezek azonban helyesebben csak kellékek, tartozékok, s már régebben elvesztek vagy elpusztultak). 1944—45-ben tehát a korona mellett csak az ismert és látott kincstárgyak, ereklyék voltak és lehettek a ládában, a koronaőrségre bízva. Ezek pedig nem ékszerek. A Habsburgok ékszereit, ha a koronázáskor használták is őket, egyébként sem nálunk tartották. Helytelen tehát nem létező koronázása ékszerekről beszélni és írni jelvények helyett Az ilyen szóhasználat csak téves képzeteket és legendákat szülhet. Kovalovszky Miklós