Magyar Hírlap, 1980. június (13. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-27 / 149. szám

A Nemzetek Színházának hatodik évada „Csak fölszéllel vagyok bolond" A Stúdió K. sikere Amszterdamban SZERENCSÉM VOLT. Amsz­terdamba érkezésem napján, a repülőtérről szinte egyenesen az angol Footsham­ Theater kivéte­les Hamletjébe csöppentem, egy cirkuszsátorban játszott előadás­ra, amelynek első perceiben azt hittem, hogy Az utolsó mohikánt látott. Tolldíszes, festett arcú várőrök szökelltek az ovális po­rondra, méghozzá hosszú rudak­kal rugaszkodva, mintha csak a Dzsungel könyve is szerepelt vol­na a koncepció szellemi, de leg­alábbis technikai ihletői között. A helsingöri lándzsások körül füst gomolygott, a háttérben pe­dig egy áttetsző függöny taka­rásában az együttes zenészként is virtuóz tagjai sejtelmes, dzsesszes muzsikával szolgáltak. Ekkor még arra gondoltam, hogy most egy úgynevezett primitív Hamlet következik, és az egész olyan lesz majd, mint valami tör­zsi szertartás. Ez az esély pedig nem lelkesített túlságosan, mert a modern színjátszás ürügyén űzött sámánkodásokból már évek­kel ezelőtt életre szóló adaggal szolgáltak itthoni amatőrproduk­ciók. Ám az angolok csakhamar egyik ámulatból a másikba ejtet­tek, és ezt valóban szó szerint ér­tem. Mert minden jelenetük, va­lamennyi szereplőjük egy-egy újabb, bizarr, vagy egyenesen ne­vetséges mozdulatrendszert, hang­hordozást, játékötletet hozott színre, miközben a ruhák vásári fantasztikuma ellenállt a „kor­­bahelyező” igyekezetnek. Haj­meresztően merész ellentétekből állt össze ez a Hamlet , s ami a legfurcsább, hogy csakugyan ösz­­szeállt. Holott a Szellem első je­lenése még horror-perszif­­lázst sejtetett, Polonius mintha egy bohózatból vagy diákpamf­­lettből került volna ide, s Ham­let eleve egy idült neuraszténiás benyomását keltette. A sírásójelenet szövege pél­dául teljes egészében kimaradt, helyette pedig két clown — csak a Riversek színvonalához mérhe­tően — előadott egy tízperces, fer­geteges bohócszámot, afféle „va­riációt sírásó­ témára”. Azután „szabályosan” folytatódott a da­rab, de még soha nem láttam ilyen gyilkosan komoly Hamlet— Laertes dulakodást Ophélia ko­porsója felett. Apropó, Ophélia! A Footsham­ Ophéliája nem „roz­maringot, liliomszálat” jámboran maga köré hintő, szánalmunkra és gyengédségünkre apelláló sze­líd háborodott, hanem a néző számára kényelmetlenül meggyö­törtnek látszó, már minden szép­­séget-bájt elvesztett, állatlan vad, s ugyanakkor kiszolgálta­tott őrült, aki tökéletesen tönk­rement, leépült ebben a Hamlet­­körüli játszmában. S a befejezés? Ismét kötéltánc a „Nagy Leszá­molás” paródiája és a lelkiisme­retes idegborzolás között. MI EBBEN a Footsham-féle Shakespeare-ben a zavarba ej­tően, talányosan nagyszerű? Alighanem az, hogy fegyelmezett extravaganciájával végül is csupa olyasmit tálal elénk, ami a drá­mában, a témában csakugyan „benne van’’. Egyszerre elégíti ki az Erzsébet-kori teátrum primi­tív borzalomigényét, vagyis fel­idézi a rémdrámát, s rögtön idé­zőjelbe is teszi: beszabadítja a Hamletbe a reneszánsz színpad másik fontos pólusát, a bohócé­­riát, majd azt, nagyon is mai íz­léssel, hirtelen keserű, őrjöngő pszichodrámába váltja. Ekként a Footsham­ elképesztő mesterség­beli virtuozitással dolgozó színé­szei voltaképp rigorózusan hűek a drámai hagyományokhoz. Szá­munkra legfeljebb az a szokatlan, hogy nem irodalmi-gondolati, ha­nem sajátlagosan színházi ka­paszkodókat kerestek koncepció­jukhoz. Kétségkívül teljes Ham­letet hoztak színre, olyat, ame­lyet a játékmódok végletességé­ben, tehát a stílusban találtak meg. S éppen ezért, meglehet, hogy többet mondtak el a Ham­letról, s jobban átvilágították a drámai anyagot, mint megannyi szövegelemző szemináriumra tá­maszkodó előadás. A Footsham-produkcióhoz mérhető teljesítménnyel nem ta­lálkoztam a Bolondok Fesztivál­jával egybeolvadt Nemzetek Szín­háza nemzetközi mezőnyében. Többnyire vagy a közreműködők egyéni, szakmai felkészültsége, vagy a vállalkozások közlendője maradt érdektelen. Olykor pedig mind a kettő. Ilyenkor a techni­kai apparátusok próbáltak él­ményt adni a publikumnak, m­int például a holland Bart Stuyf csoportjának esetében, amikor is egy mozgatható tükörszerkezettel kombinált, kör alakú fémállvány­zaton hófehér egyenruhába bújt szereplők másfél órás tornagya­korlatot végeztek. Szándékaik sze­rint a tükröknek meg kellett vol­na változtatniuk a „fent és lent, a vertikális és a horizontális viszonyát”. Megvallom, én még ezt az optikai sikert sem érzékel­tem. A grönlandi eszkimók nagy érdeklődéssel várt együttese, a Tukaq viszont a folklórt mixelte némi, néhány éve még igen diva­tos csoportszínházi szimbolizmus­sal, de a népi eredetiség meg a nemzetközi blöffök elegye megle­hetősen unalmas csinálmányt eredményezett. Az ugyancsak helybeli Ka Teater egy világhírű regénybe, Bulgakov Mester és Margaritájába kapaszkodott; alig több mint egyórás némajátékot celebráltak belőle, s ez a geszti­­kus stílus esetleg még fantázia­serkentő is lehetett volna, ha más anyagra épül. De Bulgakov­­ból nem lehet kilúgozni a szava­kat. Aki nem olvasta regényt, az egy kukkot­ sem értett az elő­adásból, aki meg­ismerte, az vé­­gigbosszankodta az egész egy­­ügyűséget. Akadt azután a „jó középme­zőnyben” néhány figyelemre mél­tó, noha mellbevágónak koránt­sem nevezhető bemutató. A San Francisco Mime Group lelkes polgárjogi „agitpropja” például, a Hotel Universe, amely a műked­velő üdeségből meggyőzően sajá­tos játékmódot alakított, s mind­­denképp bővítette fogalmainkat arról az amerikai, progresszív po­litikai színházról, amely a mi sze­münkben jelentéktelennek tűnő telekspekulációs témák ürügyén is világosan kifejezi a maga hu­mánumnak elkötelezett szellemi­ségét. A jamaicai Black Theater is ehhez a vonulathoz tartozott, Isten hozott, Jacko című produk­ciójával, amely a néger őslakos­öntudat és a civilizációba való be­épülés vágyának konfliktusát tár­gyalta, jellegzetes naivitással, de megkapó színészi érettséggel. FELTÉTLENÜL SZÓLNI kell a mind erősebb táncszínházi áramlatról, azokról a csoportok­ról, amelyek a modern balett, a pantomim és a színház eszközei­nek ötvözetéből próbálnak — nem egyszerűen új stílust — új szín­padi nyelvet teremteni. E nem­ben legmeggyőzőbb az amszter­dami illetőségű Stichting Dans­­produktie kompozíciója volt; a mozgás, mint hétköznapi lételem s egyben a különböző emberi tí­pusok kapcsolatának teátrális ki­fejezése — ez a téma, amelyre artisztikusan egyszerű improvi­zációs gyakorlatokat dolgoztak ki, nem minden bensőséges hu­mor nélkül. Rotterdamból érke­zett a Penta Teater több fény-, hang- és kosztümeffektust alkal­mazó mozgásprodukciója, Firen­zéből pedig a Katie Duck-csoport. Ez utóbbi „bolondozott” igazán, de érdekes összevisszaságukból, sajnos, minden kompozíciós logi­ka hiányzott. Mindazonáltal ezek­ben a hasonló jellegű, alapvetően táncos elképzelésekben, a szín­padi műfajok e határeseteiben, valószínűleg egy különös színház­fajta ígérete rejlik. Végezetül, a Nemzetek Színhá­zának idei évadjáról szóló beszá­molóban mindenképp kiemelten kell foglalkoznunk a magyar Stú­dió K. szereplésével. S most nemcsak a jogos szakmai pat­riotizmus okán. Ezúttal fontosabb szempontok is kínálkoznak. Elő­ször az a tény, hogy az angol Footsham­ mellett éppen a Stúdió K. előadásait kísérte egyértelmű siker: a jegyelosztó komputer na­ponta, már a délutáni órákban e két együttes előadásaira jelzett telt házat, s ez még akkor is ön­magáért beszélő jelzés­ volt, ha nem feledhettük, hogy a magyar produkcióhoz kevesebben fértek be, mint az angolok sátrába. Má­sodszor: a Stúdió K. Woyzeckje és Balkonja a vártnál kevésbé illeszkedett a „bolond” fesztivál általános képébe. ÚGY GONDOLOM, kivált ez utóbbi körülményből fontos ta­nulságokat vonhatnánk le.. A Fo­dor Tamás vezette Stúdió K. meghívása ugyanis, mi tagadás, némi ingerültséget váltott ki a hazai szakmai közvéleményben. Mondjuk ki nyíltan: sértődéseket okozott. Mi az, hogy egy amatőr társulat utazik a Nemzetek Szín­házára? — kérdezték soka­n, fel­tehetően olyanok, akik sohasem látták ezt a társulatot itthon, a HVDSZ Művelődési Házában, de szívesen értékelték a szélsőséges avantgarde törekvések honi kép­viselőjeként. A válasz persze, egyszerű is lehetne: elvégre az idei Nemzetek Színháza minden­honnan a kortárs színházi avant­­garde-ot igyekezett begyűjteni. Csakhogy: a Stúdió K.-ról Amszterdamban kiderült, hogy onnan nézve szinte ókonzerva­tív, hagyományos színjátszást művel. S ebből — bármilyen csábító lehet is a gondolat — nem arra kell következtetünk, hogy lám, ismét bebizonyosodott milyen provinciálisak valójában a mi felfújt modernségeink. Nem. Azt kellene belátni, hogy gyakor­ta provinciálisan ítéljük meg a saját — úgymond — szabályta­lan törekvéseinket. Fodorékat itt­hon sokan próbálták az avant­­gardizmus kissé mindig „pi­kánsnak” tűnő címkéjével ellátni,­ mert így kényelmesebben lehetett tudomásul venni, helyesebben le­írni azokat az eredményeket, amelyeket éppenhogy egy rend­kívül szuggesztív, mélyen átélt pszichikai realizmus terén értek el Büchner Woyzeckje és Genet Balkonja két színpadi világ. Sok vonatkozásban eltérő módon is játssza őket a Stúdió K. De ami a lényeget, a színészetet illeti: igen hasonlóképp. Ismert eré­nyük a közvetlenség és a póz­­talanság, a Balkánban például már közel sem elégséges eszkö­ze a produkciónak. Nagyon va­lószínű, hogy éppen ebben a drá­mában több „avantgardizmus” szükségeltetne. DE HÁT MIT TEGYÜNK, a Stúdió K. világszínházi értelem­ben nem avantgarde színház. Amszterdami sikerüket a szél el­len, mondhatnánk úgy is, hogy éppen elszánt, magas színvonalú hagyományosságukkal aratták. Mert ők ettől lettek ezen a fesz­tiválon különösek. MÉSZÁROS TAMÁS .; - '' ■ ' ' ' y ' 6 mo. július 27, péntek _______________________kultura - MOVEszET______________________, Magyar Hírlap Az első félidő Veszprémben Á­­­­ Elégedettek találkozója KEZDHETNÉNK provokatívan is a veszprémi beszámolót: részletesen elpanaszolhatnánk és kellőképpen felháborodhatnánk azon, hogy a tévékritikusok ál­tal az elmúlt év legjobb produk­ciójának ítélt tévéjátékot a veszp­rémi előzsűri nem válogatta a té­vétalálkozón bemutatott huszon­három mű közé sem, viszont „ver­senyre érettnek” minősített olyan vállalkozást, amelyet premierje idején a kritika selejtnek, abszo­lút bukásnak ítélt. Erre a fajta kötözködésre azonban a jelek sze­rint egyre kevésbé van szükség: végtére úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy a tévés előzsűri és a kritikusi testület egyaránt a sa­ját szempontjai szerint ítél , s ezek a szempontok nyíltan és egy­értelműen különböznek egymás­tól. A tévé megy a maga útján, s a jelek szerint azzal a meggyőző­déssel, hogy nagyjából-egészében helyes volt az eddigi új, mindent úgy kell folytatni, ahogy eddig volt. Lehetnénk persze akár proto­kollárisak, udvariasak is, s az ilyesfajta kérdések feszegetése helyett megelégedhetnénk annak hangsúlyozásával, hogy a veszpré­mi tévétalálkozó szervezetten, olajozottan zajlik, a gazdasági éle­tünket és a tévé intézményét is sújtó nehézségek egyelőre nem jelentkeztek a külsőségekben, s a vetítések, programok idén is széles körű áttekintést adnak a televízió művészeti, vagy olykor és némelyek által annak ítélt te­vékenységéről. A már említett versenyprogram huszonhárom produkciója közül tizenegy az úgynevezett „szórakoztató” kate­góriában indult, ami azt jelenti, hogy a sokat emlegetett — bár­mi tagadás, többféle értelemben használt — szórakoztatást mind tudatosabban vállalják a televízió művészeti vezetői és alkotói. A kategória­ elnevezés persze ön­magában keveset mond, aligha le­het például együtt emlegetni az utóbbi idők egyik legszelleme­­sebb­ebb, filmnyelvi szempontból is újszerű, friss, ötletes sorozatát, a Suli-bulit az Egy ház a Körúton fáradt-állott szellemeskedéseivel. S azt sem felejthetjük el, hogy a „drámai” kategóriában vetített művek egyike-másika — így a kedves Talpsimogató — „hivatá­sos” szórakoztatóknál jobban szó­rakoztatott. Ilyesfajta észrevéte­leket persze minden veszprémi találkozón megfogalmazhattunk volna: egészében a versenyprog­­ram szabályos volt, kifejezte a tévé egész évi tevékenységének jellegét, seintőségét és tartalmát. AZ ŐSBEMUTATÓK közül ed­dig csak egyet láttam, Szálkai Sándor Nők apróban című tévé­játékát. Nem lenne nehéz egyér­telmű szavakkal minősíteni ezt a produkciót, mégis illendőbb megvárni a képernyőn bemutatott változatot. Érdekes és valóban elismerésre érdemes volt az ösz­­szesen négy művet bemutató Fia­tal művészek stúdiója című prog­ram, melyben a tévé kísérleti mű­helyeiben dolgozó fiatal alkotók tévé­játékai kerültek a szűke­bb szakmai közönség elé. Ezúttal a szó szoros értelmében, mert e programokat szinte kizárólag új­ságírók és a „vetélytárs” filmesek látogatták. A Kern András ren­dezte Oroszlánszáj című tévéjáték — Marguerite Duras művéből — a tévétalálkozó egyik legnagysze­rűbb meglepetése volt: feszessé­ge, igényessége, kiváló színészve­zetése a versenyprogramhoz ké­pest is kiemelkedett. De említést érdemel a három másik mű is: a Két jegygyűrű Felvidéki Judit rendezésében, Várkonyi Gábor és Gém György munkája, a Modell­film, és Radó Gyula Szirtes Adámról készített portréfilmje. E produkciók „kísérletisége” külön­ben kizárólag abban nyilvánul meg, hogy alkotóik — Radó Gyu­la kivételével — más stúdiókban alig kaptak eddig jelentősebb ren­dezői megbízatásokat: a produk­ciók maguk (leszámítva az Orosz­lánszájat), semmiben sem külön­böztek a jobb tévés átlagtól. MINT AZ ELMÚLT ÉVEKBEN többször, a veszprémi magánbe­szélgetésekben idén is szóba ke­­rült a visszatérő „rémhír”, mi­szerint „ez a fesztivál az utolsó”. Valójában, ha talán nem is pótol­hatatlan, de kétségkívül fontos szerepet tölt be a tévé életében az évente megrendezett veszprémi találkozó. A baj inkább az, hogy a versenyprogramra — melyet képernyőn elvileg mindenki lát­hatott, s amely amúgy is a leg­különbözőbb „szempontok” sze­rint kerül összeállításra — egyre kevesebben kíváncsiak: a szak­mai eszmecserék, az érdemi mun­ka legjobb formáit pedig mind­eddig, nem sikerült megtalálni Úgy tetszik, a „stúdiójellegű” ve­títések, s a „folyosói” eszmecse­réket és a hivatalos tanácskozáso­kat ötvöző „munkabeszélgetések’* jelenthetnének továbblépést, de hogy milyen keretek között, arról e sorok írója sem tud többet mondani. Hegyi Gyula Interjú Orbán Dezsővel Londonban Hs* —C" A Nyolcak utolsó tagja Orbán Dezső, az Ausztráliában élő 96 éves festőművész londoni retrospektív kiállítása alkalmá­ból interjút adott László Balázs­nak, az MTI tudósítójának. — Magyarországon a század­­eleji Nyolcak újító mozgalmának tagjaként emlékeznek Orbán De­zsőre. Mit jelentett pályafutásá­ban a Nyolcak közössége? — Kevesen tudják talán, hogy a Nyolcak megalakításának ötle­te az én pesti műtermemben szü­letett. Mind a nyolcan rövidebb­­hosszabb időt töltöttünk Párizs­ban, és a francia impresszioniz­mus hatásai kiütköztek vala­mennyiünk munkáin. Volt bizo­nyos egység művészetünkben. Az impresszionizmus szakította meg a szoros kapcsolatot a természet ábrázolása és a képzőművészet között, ezzel indult el az a folya­mat, hogy a festészet egyre job­ban távolodott a természet után­zásától. — A pesti Japán kávéházban Szinyei Merse Pál volt a festők főpapja, oda járt Lechner, Fé­nyes Adolf, Pólya Tibor, Csont­­váry. Ott szabadultam fel a nyo­más alól, hogy a fényképészeti realitás ábrázolása teszi a jó mű­vészt. Szeretettel üdvözlöm a magyar művészeket. Örülök, hogy meg­tartották művészi elkötelezettsé­güket. Ha meggondolom, Tisza István egykori miniszterelnök még így gyalázott bennünket: „Nem ismerhetjük el az úgyneve­zett művészeket, akik felszedik a francia festők konyhahulladé­kát ...” Londonban nemrég volt egy nagy sikerű kiállítás a Nyol­cak és az Aktivisták munkássá­gából. Nagy örömömre szolgált, hogy ezzel végre itt is felfedezték a magyar művészetet. Annyi új­szerűséget találtak benne, akkora elismerést aratott, hogy elsöpörte a korábbi lebecsülést. Bartók Béla-em­lékház Az Országos KözhTDTTéződési Tanács elnökségének állásfoglalá­sa szerint Budapest számára több mint egymillió forintot juttatnak. Ezt az összeget főleg azért kapja a főváros, hogy Bartók Béla szü­­­letésének 100. évfordulója alkal­mából berendezzék és megnyis­sák a zeneszerző emlékházát, ahol hangversenyeken, kiállításokon ápolják Bartók emlékét, s közmű­velődési programokat rendezhet­­nek.

Next