Magyar Hírlap, 1983. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-07 / 81. szám
613. ÁPRILS 7. CSÜTÖRTÖK PW KULTÚRA - MŰVÉSZET Magyar Hírlap Filmlevél Ausztrál filmek Budapesten Bár a szervezők mértéktartóan filmhétnek nevezték, az ötödik kontinens moziját bemutató budapesti seregszemle valójában tizenhárom napig tartott, s programjában összesen tizenöt ausztrál filmet vetítettek. A szokásos nemzeti filmheteknél bőségesebb válogatást valószínűleg az indokolta, hogy az ausztrál filmművészet fellendüléséről érkeztek ugyan hozzánk hírek, magukból a produkciókból azonban eddig meglehetősen keveset láthattunk. Az ausztrál mozi a hetvenes évek elejétől-közepétől vehette fel a versenyt előbb otthon, majd a nemzetközi filmpiacon is két hatalmas konkurrensével, az azonos anyanyelvű brit és amerikai filmgyártással, s ebben a fellendülésben döntő része volt annak, hogy az ötödik kontinens kormánya a hatvanas évek végétől állami támogatással segítette a nemzeti filmgyártás kibontakozását. A fiatal ausztrál művészek az állami dotáció és a meginduló hazai filmes képzés révén egyremásra alkothatták meg önálló szemléletű, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt ausztrál akcentussal beszélő munkáikat, s ez a hullám egyszerre aratott művészi és kereskedelmi sikert, Ausztráliában éppúgy, mint szerte a nagyvilágban. Ma mintegy harminc film készül évente az ötödik kontinensen, a legtehetségesebb rendezők öt-tíz év leforgása alatt figyelemre méltó életművet hozhattak létre, s az ausztrál film már a maga mozicsilagait is megtalálta, többnyire igen fiatal színészek és színésznők személyében. Az új ausztrál filmek műfajilag-tematikailag igen széles skálán készülnek: ami közös bennük, az a nemzeti karakter tudatos vállalása, az ausztrál múlt és jelen sajátosságainak, mindennapi szokásainak és atmoszférájának egyre természetesebb hangvételű bemutatása. A messzi tájakról átplántált európai civilizáció és a hazai végtelen térség különös kettőssége, a hagyományosabb brit, illetve az „áramvonalasabb” amerikai szokások és a friss ausztrál patriotizmus egymásra hatása-ütközése valamilyen formában szinte minden ausztrál filmben jelentkezik. Gyermeteg leegyszerűsítés lenne persze egy-szerűen szembenállásról beszélni: az angolszász filmiskolák hatása és meghaladásának vágya egyszerre él a legtöbb produkcióban. A „történelmi” filmek közül több is a század első éveibenévtizedeiben játszódik, amikor az ausztráliai köztudatban még egyértelműen a brit kultúra volt az egyedül lehetséges modell, követendő és tiszteletre méltó életforma. A Budapesten bemutatott filmek közül egyszerre kettő is a századelő bentlakásos, előkelő leányiskoláinak fülledt közegét eleveníti meg, s aligha véletlen, hogy mindkét filmben hangsúlyosan jelentkezik maga az ausztrál táj is, mely tágasságával és kiismerhetetlenségével oly látványos ellentéte a finomkodó és prűd leányiskolai életformának. A Piknik a Függő Sziklánál (rendező: Peter Weir) című film a maga csendes és visszafogott módján egyike az elmúlt évtized legjobb „thriller”-jeinek, racionális megoldást nem nyújtó bűnügyi-fantasztikus filmjeinek. A leányiskola növendékei és tanárai piknikre indulnak a bizarr sziklához, s ahogy kilépnek a viktoriánusépületből, életükre idegen és ismeretlen erők kezdenek hatni. Az eltűnésekre nem kapunk racionális választ: a piknikezésre használt szikla megmagyarázhatatlanul nyeli el a „kiválasztott” lányokat és nevelőjüket. Nagy erénye a filmnek, hogy nem sandít semmiféle szén-, rációs irracionalitásra sem: megelégszik azzal, hogy az adott közegben nincs logikus válasz a történtekre. Az élet iskolája hagyományosabb kollégiumi történet: Bruce Béresford filmje egy klasszikus ausztrál regényt dolgoz fel, s egy szegény, csúnya lány váratlan iskolai karrierjét meséli el kiváló részletrajzokkal, kellemes tempóban, kissé elégikus hangvételben. Az ausztrál táj itt az elszegényedett vidéki lány egyszerre szeretett és szégyelt vakációs otthonaként jelenik meg: erőt gyűjtve minduntalan innen indul vissza az előkelő intézetbe, hogy azt meghódítva útja végül neves európai főiskolákba vezethessen. Igen emlékezetesek a film biztos kézzel, megrajzolt karakterei: még a mellékszereplőket is sikerült eltéveszthetetlenül egyéninek ábrázolni. A Gallipoli az ausztrál történelem egyik ritka háborús epizódját idézi fel: azt a törökországi csatát, amelyben az angol hadvezetés több ezer ausztrál katonát áldozott fel saját katonái érdekében, gyakorlatilag teljesen hiábavalóan, feleslegesen. Az ausztrál katonák 1915-ös vágóhídra hajszolása már 1921-ben botrányként pattant ki, így a történet az ausztrál néző számára feltehetően részleteiben is ismerős. Peter Weir rendező ennek megfelelően keveset beszél magáról a háborúról, filmje döntően a háborúba készülő fiatal katonák mindennapi szokásairól, vágyairól, barátságairól szól. Az ausztrál táj ebben a filmben is hangsúlyosan jelenik meg, mégpedig lenyűgözően látványos operatőri közvetítésben (Russell Boyd kamerájával). E végtelen táj minduntalan próbára teszi az embert, sebekkel és pusztulással fenyegeti azt, aki nem isimeri törvényeit, de a bátor és eltökélt végül képes utat találni benne, s akaraterejével meghódítja tágas térségét. A sivatag embert próbáló, de nem ellenséges horizontjával szemben a lövészárokkal lehatárolt háborús táj csak halált hozhat a kiszolgáltatott és tehetetlen katona számára. A történet egyszerű, könnyen kiszámítható, de mélyen emberséges, s nem mentes a humoros epizódoktól sem: a film egészében biztos kézre valló mestermunka. A közelmúlt hasonlóan értelmetlen háborús kalandja, a vietnami háború elenekedik meg az Álmaink tele című filmben, melyet John Dutgan rendezett, Ausztrália két legnevesebb sztárjának közreműködésével (Judy Davis és Bryan Brown). A „szennyes háború” ellen tiltakozó hajdani fiatalok közül akadt, aki idővel beépült az establishmentbe, s akadt, aki sohasem tudott gyökeret ereszteni a társadalomban: ezek a különböző sorsok egy kicsit krimiszerű, nem is kicsit szentimentális ízű történetben elevenednek meg, néhány emlékezetes részlet ellenére is meglehetősen vontatottan. Az amerikai filmekből oly ismerős „nagy száguldás” ihlette a Szabadság című filmet (Scott Hicks munkája), melynek autótolvaj hőse keresztül-kasul száguldozik lopott Porsche Turbójával és csavargó barátnőjével a végtelenbe vezető ausztrál országutakon. A munkanélküli fiatalok kilátástalan helyzetének bemutatása, az országúti száguldás látványossága megragadja a nézőt, de a film végkicsengését, mely szerint az autólopás a szabaddá válás legbiztosabb módja, nem kell feltétlenül komolyan elfogadnunk. Annál komolyabb és pontosabb Az Angyal utcai gyilkosság című politikai krimi (Donald Crombie), mely erőteljes és kemény képekben azt meséli el, hogy a családi otthonok lebontásában érdekelt tőkés társaság — a hatalom cinkos támogatásával — milyen kegyetlen eszközökkel „tisztítja meg” a területet a majdani toronyházak felépítéséhez. A hatalom megvesztegethetőségét szenvedélyes vádiratként leplezi le a film, melyben a hagyományos természet megváltoztatása már értékek egyértelmű pusztításaként jelentkezik. Az ausztrál filmgyártás évről évre újabb műfajokkal, irányzatokkal kísérletezik, spektruma egyre gazdagabb lesz: első, sikeres budapesti seregszemléje után még nagyobb érdeklődéssel várjuk újabb alkotásait. Hegyi Gyula Április 11.: József Attila születésnapja immár a 20. alkalommal ünnepe a magyar lírának. E napokban országszerte író-olvasó találkozókon köszöntik a Költészet Napját, a költő születésének 78. évfordulóját. Ez alkalommal — a hagyományokhoz híven — több új kötetet jelentettek meg a kiadók, amelyeket ezen a napon néhány könyvesboltban szerzőik dedikálnak is. A Magvető Könyvkiadó a magyar líra ünnepe alkalmából öt új kötettel — Csengery Kristóf, Kalász László, Kalász Márton, Oravecz Imre és Orbán Ottó műveivel — bővítette a verskedvelők könyvtárát, s ismét — immár bővített formában — kiadta Weöres Sándor „Három veréb hat szemmel” című, kétkötetes lírai antológiáját, a magyar költészet rejtett, már-már feledésbe merült értékeiről és furcsaságairól. . A Móra Ifjúsági Könyvkiadó Takáts Gyula, Agai Ágnes és Gergely Ágnes, valmint két elsőkötetes szerző, Bokor Levente és a tavaly elhunyt Werbőczy Antal munkáival bővítette a kínálatot, s várhatóan az ünnepre Horgas Béla kötete is a boltokba kerül. A Szépirodalmi Könyvkiadó Bari Károly és Heltai Jenő kötetét jelentette meg, s előreláthatólag Hidas Antal Visszatérek című könyve is kapható tesz. A Költészet Napja országos eseménysorozatának idei megnyitóját a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat szervezésében április 11- én Salgótarjánban tartják, ahol ez alkalomból új könyvesboltot is nyitnak. Az ország több helységében rendhagyó irodalomórákon Juhász Gyula születésének 100. évfordulójára emlékeznek. AMűvelt Nép ilyen rendezvényt hirdetett Székesfehérvárra, Zalaegerszegre, Szegedre, Szikszóra és Dombóvárra, valamint Győrbe és Salgótarjánba. VMM A Költészet Napja előtt Tanulás, szórakozás Bejárók klubja Bejárók klubja működik a Borsod megyei Tiszalucon, ahonnan a munkaképes lakosság több mint nyolcvan százaléka, kétezernégyszáz dolgozó jár be naponként Miskolcra, a megyeszékhely ipari üzemeibe, intézményeibe. A klub jelentős szakmai és anyagi segítséget kap a Rónai Sándor Megyei Művelődési Központtól; összejöveteleit hetente egy alkalommal tartják, ezeken kül- és belpolitikai jellegű előadások, ismeretterjesztő, irodalmi estek váltják egymást. A klub tagjai neves előadókkal, írókkal, költőkkel találkoznak, rendszeresek a különböző ismert zenekarok, előadóművészek közreműködésével rendezett szórakoztató műsorok is. ÍVr@ néA A világ legfőbb sajtófotói a BNV-n Fölháborítás — hidegvérrel Kiem volna annyi szenzáció a földadón, ha közre nem működnének „előállításukban” szemfüles fotóriporterek. Ők azok, akik állandóan azt lesik, mikor produkál a közönyösen változó világ valami rendkívülit, hogy megörökíthessék azok számára is, akik legfeljebb csak hírét hallották az eseménynek. A fénykép, a történések tárgyi bizonyítéka maga is szenzációsnak minősülhet, feltéve, ha valóban különleges és nagy horderejű pillanat szemtanújává avat. A világ legjobb, 1982-ben készült sajtófotóiból s a korábbi esztendők díjnyertes képeiből összeválogatott kiállítást, a holland World Press Photo alapítvány versenyanyagát a budapesti tavaszi fesztivál idején a BNV 25-ös pavilonjában tekinthették meg a nézők. Láthattuk például a híres sziámi ikerpárt, Yvonne és Yvette Jonest. Gary Friedman felvételein, vásárlás, séta, cigarettázás, sőt halottnézés (!) közben, kényszerű egymásrautaltságban. Tudtuk róla: még egy kiadós összeveszés után sem fordíthatnak egymásnak hátat. Csak arra nem kaptunk választ, hogy ha a fejüknél fogva nőttek össze, hogyan bújnak bele a pulóverükbe. Nem a néző tehet róla, ha ilyen kandi gondolatok kísértik meg mustra közben; a diszkréció határait súroló téma tágítja ki kíváncsisága s személyiségtisztelete határait. Ha a fotósok csupán azt örökítenék meg, amit az emberek önszántukból fednek föl magukból, nem születhetnének látszatokat leleplező, valóságra döbbentő képek. Kivéve persze, ha a pőre valóságnak egyébként sincs mit takargatnia. Ezért hatnak olyan elemi erővel ránk a megrendezetlen szociofotók. Jean Pierre Laffont műszaki fotók szenvtelenségével készített pillanatfelvételei nyomorgó családokról, szerencsétlen életük súlya alatt görnyedező asszonyokról, az önfeladásig eljutott testi és lelki nyomorékokról találóan viseli a Depresszió az Egyesült Államokban címet. A csonttá aszott anya üres tömlőként csüngő melléből tejet remélő kisded hiábavaló kísérletét látva — Donald McCullin Éhség Biafrában című képein — kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a mindennapi betevő falat hiánya nem olyan bagatellizálható gondja a világnak, ahogy eddig, a jóllakottság távoli sáncaiból véltük.. Premier plánból fölvett fotók dokumentálják a század úti szégyenét,hogy a politikai merénylők szemében ezután a katolikus egyház ferje sem szent és sérthetetlen többé. Mint ahogy más sem az. Elburjánzott az erőszak földünkön — vallják szavak nélkül az elmúlt évek politizáló sajtófotói. Néha a közvetett ábrázolás elementárisabb hatást vált ki, min a naturalista mindent megmutatás. Nem ráz meg annyira a Szadat elleni merényletet követő percek színes fotóbeszámolója, ahol a hordágyon hasra fektetett áldozatból csak fényes fekete csizmája és a testére borított fehér lepedőt megfestő több liternyi vére látszik (Kevin Fleming felvételei) —, mint Wendy Watriss vietnami veteránjai, akiket az Agent Orange lombtalanító vegyszer egy életre nyomorékká tett, néhányuknak pedig fogyatékos gyermeke született. A félkarú csecsemő a háztartásbelivé vedlett, joviálissá gömbölyödött apja , karjában megrázó újkori háborús memento. Több mint kuriózum Eddie Adam,a Disneylandi találkozó című fotósorozata is, hiszen nem lehet pontosan tudni, hogy a gyermekkori aggságban szenvedő nyolc- és kilencesztendős kis vénemberek mitől estek ebbe a ritka — egy év alatt tízet öregítő — kórba. Kénytelenek vagyunk elhinni, hiszen látjuk, hogy a cigányokat olyan civilizált fölénnyel lajstromozzák Hollandiában, mintha rezervátumba „beutalt” indiánok lennének (Hans Van Dort felvétele), továbbá, hogy a háborúzó országokban ugyanolyan olcsó ma is az emberélet, mint amilyen értékdevalvációra világháborús emlékeink adnak szörnyű támpontot. (Ismeretlen fotóriporter: Kurd felkelők kivégzése Iránban.) Nem lehetetlen, hogy a Salvador Allende utolsó napját megörökítő, 1973. évi fődíjas sajtófotó készítője, ali „névtelen fotóriporterként” vonult be a halhatatlanságba, maga is ott veszett a chilei hatalomátvétel körüli harcokban. Mindazonnáltal furcsa jellemképletet kapunk, ha visszakövetkeztetünk e megrendítő képekből készítőik emberi vonásaira. Egyfelől rettenthetetlenek, hiszen életveszélyes helyzetekben is kockára teszik a bőrüket, igaz, nem a győzelemért, hanem a hiteles tudósítás kedvéért. A fölháborító események sodrában viszont különös közönyről tesznek minduntalan tanúságot. Erőszakszituációkban, amikor minden más jóérzésű ember közbelépne, cselekedne, segítene — ők passzív szemlélők maradnak, s csupán a fényképezőgépüket szegezik a gyilkosokra — és áldozataikra. Igaz, Michel Laurent — aki 1971-ben képes volt hidegvérrel, közvetlen közelről lefotózni, miként döfnek le pakisztáni katonák szuronyos puskájukkal három kegyelemért könyörgő bangladesi férfit, méghozzá a látványtól megrettent és megrészegült tömeg gyűrűjében — nem tehetett mást, mint a többiek. De ha már a néma szemtanú szerepe jutott neki, gondoskodott róla, hogy a maga módján tiltakozzék a szörnyű látvány ellen: tanúnak hívta az egész világot. Ha közelebbről szemügyre vesszük Ron Edmondsnak, a világsajtót bejárt képriportját a Reagan elleni merénylet epizódjairól, az elnököt testükkel védelmező férfiak gomolygásától két lépésnyire ott látjuk az eseményt filmező, fotografáló riporterek elszánt csapatát,amint már-már visszatetsző higgadtsággal teszik a dolgukat. Hogy közben bármelyikük a földre rogyó testőrök sorsára juthat a fegyverropogás közben, az látszólag föl sem merül bennük. Úgybuzgón és profi módon dolgoznak, mint akik csak erre vártak, hogy meglegyen a világ aznapi szenzációja. Jóízlésű embernek persze nem hiányzik különösebben az effajta részletező borzalom, noha a bűnügyek földerítésénél ezek a felvételek bizonyító erejűek lehetnek. Legfeljebb azt nyugtázhatjuk, hogy az örökmagabiztos mosolyú, győzelmi mámortól sugárzó Reagan arcáról milyen tökéletesen letörölték a protokollderűt az ijesztő másodpercek. Nálunk nem történnek világrengető dolgok, a mi fotóriportereinknek békésebb témákat kínál az életünk. Talán túlságosan is azokat. Nehezen hihető, hogy csak Benkő Imre balettiskolai képei. Fejes László golyólyuggatt,a bérház gangián elvonuló esküvői menet és Török Lászlóformabontó családi tablója jellemezné viszzamenőleg a hazai témájú magyar sajtófotó felsőfokát. Aki a legfrissebb hazai termésre kíváncsi, a BNVA pavilonjában az 1982. évi magyar sajtófotókról is képet alkothatott. Az összevetés alapján a mi riportereink elemzőbben, nagyfokú társadalmi érzékenységgel dolgozzák föl másképp békétlen témáikat: az ingázó életformát (Korniss Péter), a kiürülő falvak életét (Stalter György), a ,,panelkapcsolatokat" (Kiss Árpád — Bartha László), a punkok világát (Bánkuti András), meg a művészek, sportolók, államférfiak mindennapjait (sokan mások). Jó lenne, ha a következő évi világversenyre a magyar fotóriporterek közül még többen beneveznének. Mert a világpolitika képes kalendáriumába a mi csendesebb szenzációkat kínáló hétköznapjaink fényképei is beletartoznak. Valachi Anna