Magyar Hírlap, 1990. október (23. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-26 / 251. szám
10 1990. október 26., péntek Oktatáspolitika Iskolaszéket — de milyet? az iskolának az Állam előretolt, a lakosság felett álló, hatósági jellegű szervezetéből minél előbb a helyi társadalom igényeinek megfelelni képes közszolgáltató intézménnyé kell válnia. Ezt az átalakulást kívánja szolgálni az önkormányzati törvény azáltal, hogy az oktatást önkormányzati feladatként jelöli meg. A várakozások közé azonban félelmek is keverednek, elsősorban a pedagógusok részéről: sokan attól tartanak, hogy a központi irányítás lazulásával a helyi politika túlsúlyossá válhat, és a szakmai követelmények rovására politikai szempontok kerülhetnek az előtérbe, veszélyeztetve a tanártársadalom amúgy is soványka szakmai autonómiáját. A szakma, a minisztériumi szakemberek, de az oktatáskutatással hivatásszerűen foglalkozók nagy része is az önkormányzatokban létrehozandó oktatási bizottságokban, más szóval iskolaszékekben látja annak zálogát, hogy a félelmek ne teljesedjenek be. Valóban, azáltal, hogy a törvény lehetővé teszi önkormányzati bizottságok felállítását, s azt, hogy az önkormányzat hatáskörei, jogosítványai nagy részét e bizottságokhoz delegálhassa, megteremtődnek a helyi közszolgáltatások specializált, a szakmai szempontokat figyelembe vevő irányításának feltételei. Ahhoz, hogy e keretek megfelelően funkcionáljanak kulcskérdés, milyen összetételű legyen, hogyan jöjjön létre a majdani iskolaszék, illetve oktatási bizottság. A kérdést a minisztérium a közeljövőben várhatóan rendeleti úton fogja szabályozni. A törvény e tekintetben ugyanis csak annyit ír elő, hogy a képviselő-testület maga határozza meg bizottsági szervezetét, s maga választja meg bizottságai tagjait, annak az elvnek a figyelembevételével, hogy a bizottság elnökének és tagjainak több mint a felének az önkormányzati képviselők közül kell kikerülnie. A szóba jöhető megoldások közül a minisztérium vezető szakértőinek állásfoglalásai alapján e pillanatban egy olyan javaslat tűnik legesélyesebbnek, amely a bizottságok összetételében kombinálni kívánja a politikai-képviseleti alapú és a korporatív érdekegyeztetési elveket. E megoldás hívei szerint elő kell segíteni szülő- és tanárszervezetek alakulását, s azt, hogy az oktatási bizottságban e szervezetek delegáltjai, illetve esetleg közvetlenül választott szülői és tanári képviselők biztosítsák a fogyasztói és az úgynevezett szakmai érdekek képviseletét, a pártérdekek ellensúlyozását. Ezt a megoldást sugallja a törvény szövegezése is: „a bizottságba indokolt beválasztani a ... szolgáltatást nyújtó, jelentősebb szervezet képviselőjét, társadalmi szervezetek küldöttjét, a szolgáltatást igénybe vevő más választópolgárt". VÉLEMÉNYEM SZERINT ez a megoldás számos problémát vet fel, s nem igazán alkalmas eszköz annak biztosítására, hogy az iskola valóban a társadalom, a közösség saját iskolájává válhasson. E megoldás hívei bizalmatlanok a tekintetben is, hogy a pártok színeiben induló vagy független önkormányzati képviselők képesek kifejezni az iskolahasználók és a tanárok érdekeit, félnek attól, hogy az iskolaügy pártpolitikai erőviszonyok kiszolgáltatottja lesz. Valójában azonban elképzelhetetlen, hogy egy plurális demokráciában a létező politikai szervezetek ne kíséreljék meg felvállalni olyan, nagy létszámú és befolyásos társadalmi csoportok ügyét, mint a szülők vagy akár a tanárok. Természetesen e tekintetben jelentős eltérések vannak, lesznek az egyes pártok képviselői között, mind országos, mind helyi szinten, s az is igaz, hogy a szülők vagy tanárok a társadalmi átlagtól szociológiailag elkülöníthető csoportokat alkotnak, melyeknek kétségtelenül vannak külön érdekeik. Ám ezek a csoportok korántsem homogének, mind szociológiailag, mind politikailag differenciáltak, s belső érdektagoltságukat egy, a választási eredmények belső arányait tükröző szervezet jobban kifejezheti, mint az össz-szülői vagy össztanári érdekek egy-egy felkent képviselője. HOGY AZ ISKOLAÜGY politikai pártérdekek függvényévé válik, nem baj, hanem éppenhogy előfeltétele annak, hogy végre elnyerje az őt megillető társadalmi súlyt. Helyi szinten ugyanis hoszszabb távon nem az ideologikus pártszlogenek határozzák majd meg a politikai erőviszonyokat, hanem elsősorban az, hogy az egyes politikai erők mit tesznek a lakosságot elsődlegesen, közvetlenül érintő közszolgáltatási területeken. Ha a képviselő-testület tagjai nem közmegelégedésre szervezik meg az óvodát, az iskolát, az egészségügyi ellátást, ez a következő választás eredményeiben tükröződni fog. Paradox módon a korporatív elemeket is tartalmazó iskolaszékmodell, azáltal, hogy elvben nem engedi a pártpolitikai szempontok érvényesülését, a pártok oktatásügyért érzettfelelősségét és elszámoltathatóságát csökkenti; ráadásul nagyobb településeken azzal a veszéllyel jár, hogy a győztes pártok úgy befolyásolhatják az elvileg nem politikai érdekeket képviselő, ám az egyes szülők által közvetlenül nem ellenőrizhető, valószínűleg nem is túl jelentős részvétellel választott szülő- és tanárképviselők megválasztását, hogy végül a bizottságban kényelmes többségük legyen, anélkül, hogy a bizottság döntéséért egyértelmű politikai felelősség terhelné őket. E modellnél számomra célravezetőbbnek tűnne, ha az iskolaszék összetételét úgy szabályoznák, hogy az a legmesszebbmenőkig tükrözze a helyi politikai erőviszonyokat — tartalmazzon tanár- és szülőképviselőket is, de ezek kiválasztása során a képviselő-testület tagjai legyenek tekintettel a helyi választási eredményekre. A FONTOSABB DÖNTÉSEKET illetően a helyi önkormányzat rendeletileg előírhatja a minősített többség, illetve a konszenzus szükségességét is. Azt a problémát pedig, ami abból adódik, hogy esetleg egyes településeken a helyi politikai erőviszonyok — például a lakosság speciális kormegoszlásából adódóan — nem kedvezőek az iskolaügy számára, nem a korporatív elem erősítésével, hanem az alapkkérdések egyértelmű, egységes, országos szintű jogi, törvényi szabályozásával is megfelelő jogorvoslati lehetőségek megteremtésével kell megoldani. A közvetlenül választott fogyasztói (szülői), illetve szolgáltatói (tanári) képviselet pedig elsősorban intézményi szinten kapjon jelentős szerepet az irányításban, például úgy, hogy meghatározott jogkörrel bíró koordinációs bizottságokat hoznak létre, melyekben egyenlő arányú képviselethez jut a felhasználói (szülők és diákok) és a szakmai (tanárok, iskolavezetés) oldal. A mérleg nyelve pedig az iskolaszék képviselője lehet. Természetesen egy ilyen megoldás bevezetése csak a viszonylag nagyobb, számos intézménnyel rendelkező önkormányzatok esetében képzeheti megfontolás tárgyát. SEMJÉN ANDRÁS Muzsika vannak azért még örömök zenei életünkben! Két nagyszerű művészünk: Kocsis Zoltán és Petényi Miklós, valamit az ő kezdeményezésükre a Főiskola, a Szövetség, az Interart és a kecskeméti Kodály-intézet Crescendo névvel alapítványt hozott létre fiatal művészek támogatására. Koncerteket szerveznek, versenyeken és mesterkurzusokon való részvételben adnak támogatást, sőt, a lehetőségek — értsd: a kapcsolatok — révén talán külföldi koncertekhez is hozzájuttatják a fiatalokat. Bár sokan adnának anyagi támogatást a mindenki — intézmények és egyének — számára nyitva álló alapítványnak ... Bemutatkozásként négynapos minifesztivált rendezett a Crescendo a Régi Zeneakadémián, öt fiatal hangszeres művész adott hangversenyt, mindnyájan egyegy főiskolai háziverseny helyezettjei. Jómagam Király Csaba zongoraművész, Kocsis, majd Falvai Sándor tanítványa koncertjét halgattam meg. A 25 éves pianista nemcsak a zongora művésze, de orgonista is, s zeneszerzéssel is foglalkozik. Legalábbis ezt mutatta ráadásszáma, egy, a klasszikus modernek szellemében fogant rögtönzés. Műsorából hadd emeljem ki, mégpedig felsőfokú dicsérettel Bach Goldberg-változatainak megszólaltatását. A monumentális alkotás kívülről való eljátszása önmagában véve is nagyszerű intellektuális teljesítmény. Ám az igazi élményt az értelmezés tisztasága, a stílus fölényes ismerete és a hihetetlenül virtuóz technika adta. Az ellenpontos szerkezet teljes plaszticitása, a hangzásképnek a csembalót idéző homogenitása, az egyes variációk karakterének pompás megvalósítása ezen a homogén hangzáson belül — mindez nagy élménnyé tette Király Csaba tolmácsolását. Úgy tűnik, a fiatal művész egyébként is a barokk, a koraklasszika és talán a modernek világában fogja igazi területét megtalálni. De nem akarok jósolni — ám az nem jóslás, hogy fényes karrier előtt áll. A Crescendo-alapítvány jól választott az ő támogatásával! Peter Gülke nevét a hazai kö■zönség alighanem nem ismerte eddig — ezután remélhetőleg jól fogja ismerni. Gülke az NDK- ban, főleg a drezdai Operában kezdte pályáját, majd Weimarban volt főzeneigazgató. A 80-as évek elején az emigrációt választotta és jelenleg Wuppertal operaházának élén áll. Nemcsak karmester, jelentős zenetudósi működése is. Amint ezt vasárnapi koncertjének első műsorszáma is mutatta. Vagy egy évtizede Bécsben addig ismeretlen Schubert-vázlatokat fedeztek fel. Kiderült, hogy három, különböző időkből származó szimfóniatételről van szó. Peter Gülke rekonstruálta e tételeket, s közülük a leginkább kidolgozottat, egy lassú tételt meg is hangszerelt. Ez az Andante volt pesti koncertjének nyitószáma. Mivel nagy a valószínűsége annak, hogy ez volt az utolsó Schubert kompozíciós terv, a tétel rávilágít arra, milyen utat követett volna a mester, ha 32 évesen nem ragadja el a halál. Nagyon elüt ez a muzsika az ismert Schubert-stílustól. Nem arra gondolunk, hogy a vázlat talán koherensebb formát öltött volna kidolgozva, hogy talán a hangszerelés másféle lett volna. De maga a zenei anyag különbözik a korábbiaktól: szikárabb, „modernebb”, és mintha Brucknert, sőt Mahlert előlegezné. Izgalmas, érdekes élmény volt ezt a töredéket hallani: a karmester-közreadó gondosan és igen-igen poétikusan, de ugyanakkor a különlegességeket hangsúlyozva szólaltatta meg. Mahler gyönyörű Rückert-dalai* * val folytatódott a program. Gülke finoman dolgozta ki a szubtilis szépségekben gazdag partitúrát — bár már itt is feltűnt, hogy az Állami Hangversenyzenekar nem áll feladata magaslatán ezen az estén. A dalciklus énekszólóját Csordás Klára szólaltatta meg. A fiatal művésznő kulturáltan és muzikálisan énekelt. Szünet után Beethoven Hatodik Szimfóniája, a Pastorale hangzott fel. Peter Gülke általában a szokottnál valamivel gyorsabb tempókat alkalmazott, ám az első percek csodálkozása után el tudta hitetni ezeket az élénk tempókat — s ez a lényeg. Ezáltal összefogotabb lett a formálás, jobban érvényesültek a már a romantikára utaló jegyek, s eltűnt a II. tételen általában eluralkodó enyhe monotónia. Végül is pompás előadástanúi voltunk. Azaz... lehettünk volna. A zenekar ebben a műsorfélben már nagyon rossz formát mutatott. Bizonytalan, ritmusban és intonációban folytonosan hibázó vonósgárda, gyakorta hamis fúvósszólók, a plaszticítás szinte teljes hiánya — mindez bizony majdnem tönkretette a karmester érdekes és magával ragadó koncepcióját. Ritkán játsszák a Pastoralét, kevés volt a próba, ilyen nívón van a zenekar? — a közönségnek ehhez bizony nincs köze, csak ahhoz, hogy az élmény nagy csorbát szenvedett. Várnai Péter Hangversenynapló „Párizsi” koncertek Pesten A Párizsi őszi Fesztiválra utazó magyar zenészek mutatják be Párizsban előadandó műsorukat a budapesti közönségnek október 28-án és 31-én. Vasárnap este a Zeneakadémián Kocsis Zoltán, Petényi Miklós, a Keller vonósnégyes és a Budapesti fúvósegyüttes lép fel, míg szerdán Kocsis Zoltán új oldalairól is bemutatkozik. Saját átiratát játssza, vezényel, és természetesen zongorázik is. 31-én, este 19.30-tól, közreműködik még az Amadinda együttes. (1.) KULTURA-MŰVÉSZETMagyar Hírlap Kossuth-portré Szemerétől Bálványrombolás?! Botrányok, leleplezések, szenzáció. Szinte mindennap szolgálnak hasonló tartalmú könyvekkel a kiadók. Most ismét egy politikai bestseller látott napvilágot, de ezúttal nem közelmúltunk fehér foltjait tárja fel az író, hanem jellemrajzokat kínál a magyar szabadságharcból. A szerző neve is érdekes, a vaskos kötetet Szemere Bertalan, a második magyar miniszterelnök jegyzi. A könyv, születése után csak 150 évvel jelenhetett meg először, hisz a nemzeti bálványok rombolása sohasem volt hálás feladat. Márpedig Szemere erre vállalkozott. Az emigrációban magára maradt hajdani belügyminiszter és miniszterelnök tollát jellemrajzai megírásakor az a nyilvánvaló törekvés vezérelte, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon Kossuthtal, aki törökországi internálásból szabadulva, ismét egyszemélyi vezetésre tört, s tevékenységével, Szemere szerint, lejáratta a magyar ügyet az európai közvélemény és diplomácia előtt. Kossuth politikai megsemmisítésének szándékát bizonyítja az is, hogy a Batthyány- és Görgeiportré jelentős részében szintén Kossuth vélt, vagy valós hibáit ostorozza. Szemere munkáját magyarul írta párizsi emigrációjában. Az osztrák titkosrendőrség két legveszedelmesebb besúgójával, Bangya Jánossal és Zerffy Gusztávval fordíttatta németre. A könyv 1852- ben, Marx kiadójánál, a hamburgi Hoffmann és Campénal jelent meg először nyomtatásban, s Ausztriában azonnal be is tiltották. Szemere személyes tragédiája ez, hogy írásaival emigráns társait sem sikerült Kossuthtól eltántorítania, művének megjelenése után csak önmaga szigetelődön el. A három jellemrajzot követő okmánytár lehetőséget kínál arra, hogy a Szemere által felsorakoztatott tényeket szembesítsük saját 1848—49-es álláspontjával. A kötet a Szépirodalmi Kiadó gondozásában látott napvilágot. ifl. Gulyás Gyula kiállítása a Dorottya utcában A csodás Marilyn A XX. század mítoszai közül az egyik, de mindenképpen leglátványosabb a szex. Természetesen amióta létezik a művészet, az erotika mindig témája volt, a prehisztorikus ábrázolásoktól napjaink Cicciolina-kultuszáig, akinek mindent megmutató pornófotókkal körülvett, giccskirály férjével, Geffel szeretkező szupernaturális testszín-fehér-arany szobrát éppen az idei velencei biennálén csodálhatta meg a látogató. Marilyn Monroe a hatvanas évek Amerikájának volt a szexbálványa. Ez a szerep, és a művésznő köré épülő mítosz kezdte el foglalkoztatni a 80-as évek első felében Gulyás Gyulát, akkoriban, amikor a konstruktivista-minimal artos szobrász a felfutó transzavantgárdtól ösztönözve stílust vált, és korábbi nonfiguratív plasztikái után festett gipszportrékat kezd el mintázni. Ezt a közönséges, málló és törékeny anyagot, melyet az akadémikus szobrászok csak vázlatok készítésére használtak, a popművészek — George Segal, nálunk pedig Jovánovics György — alkalmazták sikerrel. Az utcakövekből emlékművet építő, szétnyíló sarkú lemezkockákból sorozatművet készítő Gulyás 1984-ben egy, Fészek Klubban rendezett kiállításon festett Andy Warholt, Scheibert Hugót, Marcel Duchampot bemutató gipszszobrokkal lepte meg kollégáit és a kritikusokat, és ezen a tárlaton mutatta be először bögyös, fogpasztamosolyú Merilyn Monroe-büsztjét is. Azóta szinte mániákusan foglalkoztatja a szexbálvány pályája, mítoszának természetrajza. 1988-ban elkészíti Marilyn fürdőruhás, rózsaszínű, posztamensre állított, nőiességét ünneplő torzóját. Az első pillantásra a szobor popos gegnek tűnik, de ha tüzetesebben megszemléljük, rájövünk, hogy a harsányságot száraz, direkt mintázással elidegeníti, visszafogja a művész, de csak annyira, hogy a kék és rózsaszín festés, s a gipsz fehérje utaljon a hollywoodi álomvilágra. Ugyancsak a ragyogó kék és babarózsaszín amerikai káprázatot mutatja be a két Marilyn Monroe-párnás ólomkazetta, ahol egy-egy rózsaszínű párnán négyzetes ólomkeretekben egy-egy tüllruhás, a színésznőt ábrázoló színes magazinfotó látható. Ami igazán „nóvum" ezen a kiabálós popos kiállításon az az, hogy bár még csak másodlagos szerepet játszanak, de visszatérnek Gulyás korábbi stílusának geometrikus-minimálos formái, sőt, különböző neogeós elemek is megjelennek. Például a Fürdő Marilyn című kompozícióból, ha kitakarjuk a színésznő mezítelen magazinfotóját, egy kassáki képarchitektúrát, illetve ilyen jellegű plasztikát kapunk. Ha a Marilynháromszög előtt című munkáról vesszük le a ráapplikált amerikai kocsi és az előtérben álló, szétterpesztett lábú díva fényképét, egy fehérre-zöldre festett háromszög, egy vörös S-vonal, és egy hangsúlyosabb hasáb marad: egy újgeometrikus relief. Ugyanezt a játékot eljátszhatjuk a Hollywoodi expresszel is, melynek posztamenséről leemelve a kasírozott Marilyn-fényképet, egy körből, hasábból, háromszögből szerkesztett bauhausos kompozíciót kapunk. Az Emlékdobozokat pedig eleve minimál formák jellemzik, hiszen ezek ólomkockák, melyeknek elején különböző alakú téglalap, kör, négyzetréseket vágott a művész, és csak ha belenézünk az elemlámpákkal megvilágított belsejükbe — utalás a kukkolásra , akkor látjuk bennük a fürdőruhás Monroet, az utolsóban pedig a lepedővel letakart, halott, boncasztalon fekvő színésznőt. Úgy tűnik tehát, hogy a minimál szobrokat készítő, majd a 80- as évek második felében pop artos gipszportrékat mintázó szobrász művészetében ismét hangsúlyt kapnak a geometrikus-minimál formák, melyek ezen a tárlaton ugyancsak a popos téma keretei, de hangsúlyos, kiemelt keretei. Lehet, hogy a következő kiállításán az amerikai szextéma helyett már újgeometrikus, szikár plasztikákkal, reliefekkel és objektekkel fogunk találkozni. Természetesen jósolni nehéz, és nem is kritikusi feladat, így summázatképpen csak annyit szögezhetünk le, hogy kitűnő, témáját tekintve pop artos, de formáját nézve már posztgeometrikus tárlat várja a látogatókat a Dorottya utcában. Laskó Lajos Szociológusok tanácskoznak Gödöllőn Gödöllőn kétnapos szociológiai konferencia kezdődött. A Magyar Szociológiai Társaság által rendezett tanácskozáson az előadók a többi között elmondták: a szociológusokra vár a feladat, hogy — mint a rendszer kritikusai — ébren tartsák a politikusok és a politikában részt nem vevő emberek figyelmét, nehogy hamis ideológiák eltakarhassák — mint korábban — a társadalmi igazságtalanságokat. Mától újra látható a Bajor Gizi Színészmúzeum MH-tudósítás____________________ Tegnap délután újra megnyitotta kapuit a több mint egyéves felújítási munkálatok eredményeképp a Bajor Gizi Színészmúzeum. A kisebbfajta ünnepség során András Balvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter megnyitóját követően, Törőcsik Mari, a színészkamara elnöke mondott köszöntőt, melyben megemlékezett Gobbi Hildáról, aki mint mondta, nem csak színésznőként feledhetetlen, hanem „a nemzet napszámosainak napszámosaként” szervezte meg a múzeumot 1952-ben, Bajor Gizi halálának első évfordulóján. Emlékét a Cenner Mihály színháztörténész által berendezett Gobbi Hilda-emlékszoba őrzi. A jövő év elejéig az állandó kiállítások mellett két időszaki gyűjtemény, a Köszöntünk, színház szép tündérvilág című színháztörténeti, és a Fotó és a színház gyűjtemények tekinthetők meg. Ez utóbbi 1839-től a fotózás felfedezésétől mutatja be színház és fotó kapcsolatát. Szótárak kellenek Kárpátaljára A nyár folyamán sajtóközlemény útján gyűjtést indítottunk: a kárpátaljai magyar iskolás gyerekek anyanyelvtanulásának elősegítésére oroszmagyar és magyar—orosz szótárakat kértünk. A kis hír nagy visszhangot keltett. Személyesen hozták és postán küldték a szótárakat. Vagy kétgyűlt össze belőlük. Ezúton mondunk köszönetet ez adományozóknak De további szótárakra is szükség lenne. Az Empátia Budapesti Pedagógus Egyesület nemzetiségi szakcsoportja a Kárpótoltál Magyar Kulturális Egyesület nevében kéri, hogy akinek még nélkülözhető orosz—magyar és magyar orosz szótára van. Juttassa el az alábbi címre: Vargáné Kopa Veronika, 1075 Budapest, Dobiny utca 1/b. VI. 1.