Magyar Hírlap, 1990. október (23. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-26 / 251. szám

10 1990. október 26., péntek Oktatáspolitika Iskolaszéket — de milyet? az iskolának az Állam előretolt, a lakosság felett álló, hatósági jellegű szervezetéből mi­­nél előbb a helyi társadalom igé­nyeinek megfelelni képes közszol­gáltató intézménnyé kell válnia. Ezt az átalakulást kívánja szol­gálni az önkormányzati törvény azáltal, hogy az oktatást önkor­mányzati feladatként jelöli meg. A várakozások közé azonban fé­lelmek is keverednek, elsősorban a pedagógusok részéről: sokan at­tól tartanak, hogy a központi irá­nyítás lazulásával a helyi politi­ka túlsúlyossá válhat, és a szak­mai követelmények rovására po­litikai szempontok kerülhetnek az előtérbe, veszélyeztetve a tanár­­társadalom amúgy is soványka szakmai autonómiáját. A szakma, a minisztériumi szakemberek, de az oktatáskutatással hivatássze­rűen foglalkozók nagy része is az önkormányzatokban létrehozandó oktatási bizottságokban, más szó­val iskolaszékekben látja annak zálogát, hogy a félelmek ne telje­sedjenek be. Valóban, azáltal, hogy a tör­vény lehetővé teszi önkormány­zati bizottságok felállítását, s azt, hogy az önkormányzat hatáskö­rei, jogosítványai nagy részét e bizottságokhoz delegálhassa, meg­teremtődnek a helyi közszolgálta­tások specializált, a szakmai szempontokat figyelembe vevő irányításának feltételei. Ahhoz, hogy e keretek megfele­lően funkcionáljanak kulcskérdés, milyen összetételű legyen, hogyan jöjjön létre a majdani iskolaszék, illetve oktatási bizottság. A kér­dést a minisztérium a közeljövő­ben várhatóan rendeleti úton fog­ja szabályozni. A törvény e tekin­tetben ugyanis csak annyit ír elő, hogy a képviselő-testület maga határozza meg bizottsági szerve­zetét, s maga választja meg bi­zottságai tagjait, annak az elvnek a figyelembevételével, hogy a bi­zottság elnökének és tagjainak több mint a felének az önkor­mányzati képviselők közül kell kikerülnie. A szóba jöhető megoldások kö­zül a minisztérium vezető szak­értőinek állásfoglalásai alapján e pillanatban egy olyan javaslat tű­nik legesélyesebbnek, amely a bi­zottságok összetételében kombi­nálni kívánja a politikai-képvi­seleti alapú és a korporatív érdek­­egyeztetési elveket. E megoldás hívei szerint elő kell segíteni szü­lő- és tanárszervezetek alakulá­sát, s azt, hogy az oktatási bizott­ságban e szervezetek delegáltjai, illetve esetleg közvetlenül válasz­tott szülői és tanári képviselők biztosítsák a fogyasztói és az úgy­nevezett szakmai érdekek képvi­seletét, a pártérdekek ellensúlyo­zását. Ezt a megoldást sugallja a törvény szövegezése is: „a bizott­ságba indokolt beválasztani a ... szolgáltatást nyújtó, jelentősebb szervezet képviselőjét, társadalmi szervezetek küldöttjét, a szolgál­tatást igénybe vevő más válasz­tópolgárt". VÉLEMÉNYEM SZERINT ez a megoldás számos problémát vet fel, s nem igazán alkalmas esz­köz annak biztosítására, hogy az iskola valóban a társadalom, a közösség saját iskolájává válhas­son. E megoldás hívei bizalmatla­nok a tekintetben is, hogy a pár­tok színeiben induló vagy függet­len önkormányzati képviselők ké­pesek kifejezni az iskolahaszná­lók és a tanárok érdekeit, félnek attól, hogy az iskolaügy pártpoli­tikai erőviszonyok kiszolgáltatott­ja lesz. Valójában azonban el­képzelhetetlen, hogy egy plurális demokráciában a létező politikai szervezetek ne kíséreljék meg felvállalni olyan, nagy létszámú és befolyásos társadalmi csopor­tok ügyét, mint a szülők vagy akár a tanárok. Természetesen e tekintetben je­lentős eltérések vannak, lesznek az egyes pártok képviselői között, mind országos, mind helyi szin­ten, s az is igaz, hogy a szülők vagy tanárok a társadalmi átlag­tól szociológiailag elkülöníthető csoportokat alkotnak, melyeknek kétségtelenül vannak külön ér­dekeik. Ám ezek a csoportok ko­rántsem homogének, mind szocio­lógiailag, mind politikailag diffe­renciáltak, s belső érdektagoltsá­gukat egy, a választási eredmé­nyek belső arányait tükröző szer­vezet jobban kifejezheti, mint az össz-szülői vagy össztanári érde­kek egy-egy felkent képviselője. HOGY AZ ISKOLAÜGY politi­kai pártérdekek függvényévé vá­lik, nem baj, hanem éppenhogy előfeltétele annak, hogy végre el­nyerje az őt megillető társadalmi súlyt. Helyi szinten ugyanis hosz­­szabb távon nem az ideologikus pártszlogenek határozzák majd meg a politikai erőviszonyokat, hanem elsősorban az, hogy az egyes politikai erők mit tesznek a lakosságot elsődlegesen, közvet­lenül érintő közszolgáltatási terü­leteken. Ha a képviselő-testület tagjai nem közmegelégedésre szer­vezik meg az óvodát, az iskolát, az egészségügyi ellátást, ez a követ­kező választás eredményeiben tükröződni fog. Paradox módon a korporatív elemeket is tartalmazó iskolaszék­­modell, azáltal, hogy elvben nem engedi a pártpolitikai szempon­tok érvényesülését, a pártok ok­tatásügyért érzett­­felelősségét és elszámoltathatóságát csökkenti; ráadásul nagyobb településeken azzal a veszéllyel jár, hogy a győz­tes pártok úgy befolyásolhatják az elvileg nem politikai érdeke­ket képviselő, ám az egyes szülők által közvetlenül nem ellenőriz­hető, valószínűleg nem is túl je­lentős részvétellel választott szü­lő- és tanárképviselők megválasz­tását, hogy végül a bizottságban kényelmes többségük legyen, anélkül, hogy a bizottság dönté­séért egyértelmű politikai felelős­ség terhelné őket. E modellnél számomra célravezetőbbnek tűn­ne, ha az iskolaszék összetételét úgy szabályoznák, hogy az a leg­messzebbmenőkig tükrözze a he­lyi politikai erőviszonyokat — tartalmazzon tanár- és szülőkép­­viselőket is, de ezek kiválasztása során a képviselő-testület tagjai legyenek tekintettel a helyi vá­lasztási eredményekre. A FONTOSABB DÖNTÉSEKET illetően a helyi önkormányzat rendeletileg előírhatja a minősí­tett többség, illetve a konszenzus szükségességét is. Azt a problé­mát pedig, ami abból adódik, hogy esetleg egyes településeken a helyi politikai erőviszonyok — például a lakosság speciális kor­­megoszlásából adódóan — nem kedvezőek az iskolaügy számára, nem a korporatív elem erősítésé­vel, hanem az alapkkérdések egy­értelmű, egységes, országos szintű jogi, törvényi szabályozásával is megfelelő jogorvoslati lehetősé­gek megteremtésével kell megol­dani. A közvetlenül választott fo­gyasztói (szülői), illetve szolgálta­tói (tanári) képviselet pedig első­sorban intézményi szinten kapjon jelentős szerepet az irányításban, például úgy, hogy meghatározott jogkörrel bíró koordinációs bi­zottságokat hoznak létre, melyek­ben egyenlő arányú képviselethez jut a felhasználói (szülők és diá­kok) és a szakmai (tanárok, isko­lavezetés) oldal. A mérleg nyelve pedig az iskolaszék képviselője lehet. Természetesen egy ilyen megoldás bevezetése csak a vi­szonylag nagyobb, számos intéz­ménnyel rendelkező önkormány­zatok esetében képzeheti megfon­tolás tárgyát. SEMJÉN ANDRÁS Muzsika v­annak azért még örömök ze­­­­nei életünkben! Két nagy­szerű művészünk: Kocsis Zoltán és Petényi Miklós, valamit az ő kezdeményezésükre a Főiskola, a Szövetség, az Interart és a kecske­méti Kodály-intézet Crescendo névvel alapítványt hozott létre fiatal művészek támogatására. Koncerteket szerveznek, verse­nyeken és mesterkurzusokon való részvételben adnak támogatást, sőt, a lehetőségek — értsd: a kapcsolatok — révén talán külföl­di koncertekhez is hozzájuttatják a fiatalokat. Bár sokan adnának anyagi támogatást a mindenki — intézmények és egyének — szá­mára nyitva álló alapítvány­nak ... Bemutatkozásként négynapos minifesztivált rendezett a Cres­cendo a Régi Zeneakadémián, öt fiatal hangszeres művész adott hangversenyt, mindnyájan egy­­egy főiskolai háziverseny helye­zettjei. Jómagam Király Csaba zongoraművész, Kocsis, majd Fal­vai Sándor tanítványa koncert­­jét halgattam meg. A 25 éves pia­nista nemcsak a zongora művé­sze, de orgonista is, s zeneszer­zéssel is foglalkozik. Legalábbis ezt mutatta ráadásszáma, egy, a klasszikus modernek szellemé­ben fogant rögtönzés. Műsorából hadd emeljem ki, mégpedig felsőfokú dicsérettel Bach Goldberg-változatainak meg­szólaltatását. A monumentális al­kotás kívülről való eljátszása ön­magában véve is nagyszerű in­tellektuális teljesítmény. Ám az igazi élményt az értelmezés tisz­tasága, a stílus fölényes ismerete és a hihetetlenül virtuóz techni­ka adta. Az ellenpontos szerkezet teljes plaszticitása, a hangzáskép­nek a csembalót idéző homogeni­tása, az egyes variációk karakte­rének pompás megvalósítása ezen a homogén hangzáson belül — mindez nagy élménnyé tette Ki­rály Csaba tolmácsolását. Úgy tű­nik, a fiatal művész egyébként is a barokk, a koraklasszika és talán a modernek világában fogja iga­zi területét megtalálni. De nem akarok jósolni — ám az nem jós­lás, hogy fényes karrier előtt áll. A Crescendo-alapítvány jól vá­lasztott az ő támogatásával! P­eter Gülke nevét a hazai kö­­■­zönség alighanem nem ismer­te eddig — ezután remélhetőleg jól fogja ismerni. Gülke az NDK- ban, főleg a drezdai Operában kezdte pályáját, majd Weimarban volt főzeneigazgató. A 80-as évek elején az emigrációt választotta és jelenleg Wuppertal operaházának élén áll. Nemcsak karmester, je­lentős zenetudósi működése is. Amint ezt vasárnapi koncert­jének első műsorszáma is mutat­ta. Vagy egy évtizede Bécsben ad­dig ismeretlen Schubert-vázlato­­kat fedeztek fel. Kiderült, hogy három, különböző időkből szár­mazó szimfónia­tételről van szó. Peter Gülke rekonstruálta e té­teleket, s közülük a leginkább kidolgozottat, egy lassú tételt meg is hangszerelt. Ez az Andante volt pesti koncertjének nyitószá­ma. Mivel nagy a valószínűsége annak, hogy ez volt az utolsó Schubert­ kompozíciós terv, a tétel rávilágít arra, milyen utat követett volna a mester, ha 32 évesen nem ragadja el a halál. Nagyon elüt ez a muzsika az is­mert Schubert-stílustól. Nem arra gondolunk, hogy a vázlat talán koherensebb formát öltött volna kidolgozva, hogy talán a hangsze­relés másféle lett volna. De maga a zenei anyag különbözik a ko­rábbiaktól: szikárabb, „moder­nebb”, és mintha Brucknert, sőt Mahlert előlegezné. Izgalmas, ér­dekes élmény volt ezt a töredéket hallani: a karmester-közreadó gondosan és igen-igen poétikusan, de ugyanakkor a különlegessége­ket hangsúlyozva szólaltatta meg. M­ahler gyönyörű Rückert-dalai­­* * val folytatódott a program. Gülke finoman dolgozta ki a szubtilis szépségekben gazdag partitúrát — bár már itt is fel­tűnt, hogy az Állami Hangver­senyzenekar nem áll feladata ma­gaslatán ezen az estén. A dalcik­lus énekszólóját Csordás Klára szólaltatta meg. A fiatal művész­nő kulturáltan és muzikálisan éne­kelt. Szünet után Beethoven Hato­dik Szimfóniája, a Pastorale hang­zott fel. Peter Gülke általában a szokottnál valamivel gyorsabb tempókat alkalmazott, ám az el­ső percek csodálkozása után el tudta hitetni ezeket az élénk tem­pókat — s ez a lényeg. Ezáltal összefogotabb lett a formálás, jobban érvényesültek a már a ro­mantikára utaló jegyek, s eltűnt a II. tételen általában eluralko­dó enyhe monotónia. Végül is pompás előadás­­tanúi voltunk. Azaz... lehettünk volna. A ze­nekar ebben a műsorfélben már nagyon rossz formát mutatott. Bizonytalan, ritmusban és intoná­cióban folytonosan hibázó vonós­­gárda, gyakorta hamis fúvósszó­­lók, a plaszticítás szinte teljes hiánya — mindez bizony majd­nem tönkretette a karmester ér­dekes és magával ragadó koncep­cióját. Ritkán játsszák a Pastora­­lét, kevés volt a próba, ilyen ní­vón van a zenekar? — a közön­ségnek ehhez bizony nincs köze, csak ahhoz, hogy az élmény nagy csorbát szenvedett. Várnai Péter Hangversenynapló „Párizsi” koncertek Pesten A Párizsi őszi Fesztiválra uta­zó magyar zenészek mutatják be Párizsban előadandó műsorukat a budapesti közönségnek október 28-án és 31-én. Vasárnap este a Zeneakadé­mián Kocsis Zoltán, Petényi Mik­lós, a Keller vonósnégyes és a Budapesti fúvósegyüttes lép fel, míg szerdán Kocsis Zoltán új ol­dalairól is bemutatkozik. Saját átiratát játssza, vezényel, és ter­mészetesen zongorázik is. 31-én, este 19.30-tól, közreműködik még az Amadinda együttes. (1.) KULTURA-MŰVÉSZETMagyar Hírlap Kossuth-portré Szemerétől Bálványrombolás?! Botrányok, leleplezések, szen­záció. Szinte mindennap szolgál­nak hasonló tartalmú könyvekkel a kiadók. Most ismét egy politikai bestseller látott napvilágot, de ez­úttal nem közelmúltunk fehér foltjait tárja fel az író, hanem jel­lemrajzokat kínál a magyar sza­badságharcból. A szerző neve is érdekes, a vaskos kötetet Szemere Bertalan, a második magyar mi­niszterelnök jegyzi. A könyv, születése után csak 150 évvel jelenhetett meg először, hisz a nemzeti bálványok rombolása sohasem volt hálás feladat. Már­pedig Szemere erre vállalkozott. Az emigrációban magára maradt hajdani belügyminiszter és mi­niszterelnök tollát jellemrajzai megírásakor az a nyilvánvaló tö­rekvés vezérelte, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon Kos­suthtal, aki törökországi interná­lásból szabadulva, ismét egysze­mélyi vezetésre tört, s tevékeny­ségével, Szemere szerint, lejárat­ta a magyar ügyet az európai köz­vélemény és diplomácia előtt. Kossuth politikai megsemmisíté­sének szándékát bizonyítja az is, hogy a Batthyány- és Görgei­­portré jelentős részében szintén Kossuth vélt, vagy valós hibáit ostorozza. Szemere munkáját magyarul írta párizsi emigrációjában. Az osztrák titkosrendőrség két legve­szedelmesebb besúgójával, Ban­­gya Jánossal és Zerffy Gusztávval fordíttatta németre. A könyv 1852- ben, Marx kiadójánál, a hamburgi Hoffmann és Campénal jelent meg először nyomtatásban, s Ausztriában azonnal be is tiltot­ták. Szemere személyes tragédiája ez, hogy írásaival emigráns tár­sait sem sikerült Kossuthtól el­tántorítania, művének megjele­nése után csak önmaga szigetelő­dön el. A három jellemrajzot követő okmánytár lehetőséget kínál arra, hogy a Szemere által felso­rakoztatott tényeket szembe­sítsük saját 1848—49-es álláspont­jával. A kötet a Szépirodalmi Kiadó gondozásában látott napvilágot. ifl. Gulyás Gyula kiállítása a Dorottya utcában A csodás Marilyn A XX. század mítoszai közül az egyik, de mindenképpen leglát­ványosabb a szex. Természetesen amióta létezik a művészet, az ero­tika mindig témája volt, a pre­­hisztorikus ábrázolásoktól nap­jaink Cicciolina-kultuszáig, aki­nek mindent megmutató pornó­­fotókkal körülvett, giccskirály férjével, Geffel szeretkező szu­pernaturális testszín-fehér-arany szobrát éppen az idei velencei biennálén csodálhatta meg a láto­gató. Marilyn Monroe a hatvanas évek Amerikájának volt a szex­bálványa. Ez a szerep, és a mű­vésznő köré épülő mítosz kezdte el foglalkoztatni a 80-as évek első felében Gulyás Gyulát, akkoriban, amikor a konstruktivista-minimal artos szobrász a felfutó transz­­avantgárdtól ösztönözve stílust vált, és korábbi nonfiguratív plasztikái után festett gipszport­rékat kezd el mintázni. Ezt a kö­zönséges, málló és törékeny anya­got, melyet az akadémikus szob­rászok csak vázlatok készítésére használtak, a popművészek — George Segal, nálunk pedig Jo­­vánovics György — alkalmazták sikerrel. Az utcakövekből emlék­művet építő, szétnyíló sarkú le­mezkockákból sorozatművet ké­szítő Gulyás 1984-ben egy, Fészek Klubban rendezett kiállításon festett Andy Warholt, Scheibert Hugót, Marcel Duchampot bemu­tató gipszszobrokkal lepte meg kollégáit és a kritikusokat, és ezen a tárlaton mutatta be először bö­­gyös, fogpasztamosolyú Merilyn Monroe-büsztjét is. Azóta szinte mániákusan foglalkoztatja a szex­bálvány pályája, mítoszának ter­mészetrajza. 1988-ban elkészíti Marilyn fürdőruhás, rózsaszínű, posztamensre állított, nőiességét ünneplő torzóját. Az első pillan­tásra a szobor popos gegnek tű­nik, de ha tüzetesebben megszem­léljük, rájövünk, hogy a har­­sányságot száraz, direkt mintá­zással elidegeníti, visszafogja a művész, de csak annyira, hogy a kék és rózsaszín festés, s a gipsz fehérje utaljon a hollywoodi álom­­világra. Ugyancsak a ragyogó kék és babarózsaszín amerikai káprázatot mutatja be a két Marilyn Monroe-párnás ólomka­zetta, ahol egy-egy rózsaszínű pár­nán négyzetes ólomkeretekben egy-egy tüllruhás, a színésznőt áb­rázoló színes magazinfotó látha­tó. Ami igazán „nóvum" ezen a kiabálós popos kiállításon az az, hogy bár még csak másodlagos szerepet játszanak, de visszatér­nek Gulyás korábbi stílusának geometrikus-minimálos formái, sőt, különböző neogeós elemek is megjelennek. Például a Fürdő Marilyn című kompozícióból, ha kitakarjuk a színésznő mezítelen magazinfotóját, egy kassáki kép­architektúrát, illetve ilyen jellegű plasztikát kapunk. Ha a Marilyn­­háromszög előtt című munkáról vesszük le a ráapplikált amerikai kocsi és az előtérben álló, szétter­pesztett lábú díva fényképét, egy fehérre-zöldre festett háromszög, egy vörös S-vonal, és egy hang­súlyosabb hasáb marad: egy új­geometrikus relief. Ugyanezt a játékot eljátszhatjuk a Hollywoodi expresszel is, melynek posztamen­­séről leemelve a kasírozott Marilyn-fényképet, egy körből, hasábból, háromszögből szerkesz­tett bauhausos kompozíciót ka­punk. Az Emlékdobozokat pedig eleve minimál formák jellemzik, hiszen ezek ólomkockák, melyek­nek elején különböző alakú tég­lalap, kör, négyzet­­réseket vá­gott a művész, és csak ha belené­zünk az elemlámpákkal megvilá­gított belsejükbe — utalás a kuk­kolásra , akkor látjuk bennük a fürdőruhás Monroet, az utolsó­ban pedig a lepedővel letakart, halott, boncasztalon fekvő szí­nésznőt. Úgy tűnik tehát, hogy a mini­mál szobrokat készítő, majd a 80- as évek második felében pop ar­tos gipszportrékat mintázó szob­rász művészetében ismét hang­súlyt kapnak a geometrikus-mini­­mál formák, melyek ezen a tár­laton ugyancsak a popos téma ke­retei, de hangsúlyos, kiemelt ke­retei. Lehet, hogy a következő ki­állításán az amerikai szextéma he­lyett már újgeometrikus, szikár plasztikákkal, reliefekkel és ob­­jektekkel fogunk találkozni. Ter­mészetesen jósolni nehéz, és nem is kritikusi feladat, így summá­­zatképpen csak annyit szögezhe­tünk le, hogy kitűnő, témáját te­kintve pop artos, de formáját nézve már posztgeometrikus tár­lat várja a látogatókat a Dorottya utcában. Laskó Lajos Szociológusok tanácskoznak Gödöllőn Gödöllőn kétnapos szociológiai konferencia kezdődött. A Magyar Szociológiai Társaság által rende­zett tanácskozáson az előadók a többi között elmondták: a szo­ciológusokra vár a feladat, hogy — mint a rendszer kritikusai — ébren tartsák a politikusok és a politikában részt nem vevő embe­rek figyelmét, nehogy hamis ideo­lógiák eltakarhassák — mint ko­rábban — a társadalmi igazság­talanságokat. Mától újra látható a Bajor Gizi Színészmúzeum MH-tudósítás____________________ Tegnap délután újra megnyi­totta kapuit a több mint egyéves felújítási munkálatok eredménye­képp a Bajor Gizi Színészmú­zeum. A kisebbfajta ünnepség so­rán András Balvy Bertalan műve­lődési és közoktatási miniszter megnyitóját követően, Törőcsik Mari, a színészkamara elnöke mondott köszöntőt, melyben meg­emlékezett Gobbi Hildáról, a­ki mint mondta, nem csak színész­nőként feledhetetlen, hanem „a nemzet napszámosainak napszá­mosaként” szervezte meg a mú­zeumot 1952-ben, Bajor Gizi ha­lálának első évfordulóján. Emlé­két a Cenner Mihály színháztör­ténész által berendezett Gobbi Hilda-emlékszoba őrzi. A jövő év elejéig az állandó ki­állítások mellett két időszaki gyűjtemény, a Köszöntünk, szín­ház szép tündérvilág című szín­háztörténeti, és a Fotó és a szín­ház gyűjtemények tekinthetők meg. Ez utóbbi 1839-től a fotó­zás felfedezésétől mutatja be színház és fotó kapcsolatát. Szótárak kellenek Kárpátaljára A nyár folyamán sajtóközlemény út­ján gyűjtést indítottunk: a kárpátal­jai magyar iskolás gyerekek anya­­nyelvtanulásának elősegítésére orosz­­magyar és magyar—orosz szótárakat kértünk. A kis hír nagy visszhangot keltett. Személyesen hozták és pos­tán küldték a szótárakat. Vagy két­­gyűlt össze belőlük. Ezúton mon­dunk köszönetet ez adományozóknak De további szótárakra is szükség len­­­ne. Az Empátia Budapesti Pedagógus Egyesület nemzetiségi szakcsoportja a Kárpótoltál Magyar Kulturális Egye­sület nevében kéri, hogy akinek még nélkülözhető orosz—magyar és ma­gyar orosz szótára van. Juttassa el az alábbi címre: Vargáné Kopa Veronika, 1075 Budapest, Dobiny utca 1/b. VI. 1.

Next