Magyar Hírlap, 1993. január (26. évfolyam, 13-25. szám)

1993-01-27 / 22. szám

1­7 p hd MAGYAR HÍRLAP Antall és az eredendő hiba Megnyugvással olvastam Antall József végre egyértelmű elhatároló­dását Csurka Istvántól. Megnyug­vással, de nagyon vegyes érzelmekkel és keserű szájízzel. Megnyugvással azért, mert most már talán bizonyos, hogy el­­evickélünk az 1994-es választásokig. Vegyes érzelmekkel és keserű szájízzel pedig azért, mert úgy látom, hogy a minisz­terelnök csak akkor hajlik az egyértelmű elhatárolódásra, a megfelelő jelzők használatára, ha saját személyét éri sérelem, vagy saját pozíciója kerül veszélybe. Addig, amíg a csurkisták a liberális ellenzék plakátjaira rajzolták a dávidcsillagokat, a magyar fórumban cikkeztek apákról és fiúkról, amíg csak Hankiss Elemért és Gombár Csabát ócsárolták, kocsmai hő­­börgés szintjére züllesztették azokat a televíziós műsorokat, amelyekhez ők toborozták a közönséget, és „csak” a köztár­sasági elnököt akadályozták meg beszéde elmondásában, őt nevezték zsidó ügynöknek és szabadkőművesek bábjának, ad­dig legfeljebb egy „nem örülünk ennek”-re futotta. Hogy mi volt az eredendő hiba? Mikortól számítható a marginalizálódás, az MDF erkölcsi lecsúszásának kezdete? Kevés ennél konkrétabban meghatározható időpontot ismerek. 1990. január, amikor először minősítette az MDF elnöksége Csurka István egyik vasárnapi jegyzetét „írói munkássága ré­szének”. Akkor kellett volna ilyen módon fellépnie miniszter­­elnök úr, mert ma már úgy tűnik, késő. Dr. Török Ernő Budapest A két eredmény Nem tudom szó nélkül hagyni, hogy Balsai István az MDF, illetve a kormány két legnagyobb sikerének tulajdonítja az el­múlt három évben azt,­­ hogy az oroszok kivonultak az országból, és — hogy a médiumelnökök lemondtak. Az elsőhöz: ebben — a számomra is igen örömteli ese­ményben— több szerepe volt a történelmi szükségszerűség­nek, mint a kormány „dicsőségének”! Nem is szólva arról, hogy a különféle ezzel kapcsolatos tárgyalásokban nem a mai kormánypártiak vettek részt. Sem ügyvéd, sem politikus (sem történész) nem vagyok, de ennyit illik tudni! A másodikhoz: aki ezzel a szégyenletes üggyel kapcsolat­ban diadalt érez, ha a tisztelt MDF, illetve kormány most ettől a lépéstől és az ezt megelőző gusztustalan embervadászattól és mindattól, ami még ezután következhet (!) örömmámorban úszik, az kiállította magáról a szegénységi bizonyítványt. Egyben okkal és joggal remélem, ezzel meg is ásták maguk­nak a sírt a következő választásokra. Végezetül: mitől olyan öntelt az MDF!? Hogy három év alatt „sikerül” (?) két „eredményt” (?) elérniük? Akárhonnan nézem ezt a dolgot, sírni volna kedvem! És mindennek a tete­jében mindezt az igazságügy minisztere mondta! Ki-ki vonja le a maga konzekvenciáját. Én már régen meg­tettem! Tisztelettel Nagyné Bartuska Erzsébet Budapest Tisztelet Gombárnak, Hankissnak Bár e levél keltekor egyelőre ismeretlen Göncz Árpád köz­­társasági elnök úr döntése Gombár Csaba úr, a Magyar Rádió elnökének és Hankiss Elemér úr, a Magyar Televízió elnöké­nek 1993. január 6-án előterjesztett felmentési kérelmével kapcsolatban, engedjék meg, hogy a magam nevében őszinte tiszteletemet és köszönetemet fejezzem ki elnöki tevékenysé­gükért, ami alapjaiban járult hozzá a független és pártatlan Magyar Rádió és Magyar Televízió, valamint a polgári de­mokráciában nélkülözhetetlen sajtószabadság eddigi megte­remtéséhez és fenntartásához. További munkájukhoz — történjen az bármilyen beosztás­ban — sok sikert, egészséget, és főképpen méltó emberi meg­becsülést kívánok. Baráti üdvözlettel Dr. Kovács László ügyvéd Esztergom Vizek, vízlépcsők, suszterek Az És ha túl nagy lesz az ár? című cikk írói (filmrendező, jogász és biológus) általános vízépítési és ezen belül a bős— nagymarosi vízlépcsőrendszer (BNV) olyan bonyolult műsza­ki kérdéseivel foglalkoztak, melyekhez nincs megfelelő tudo­mányos képzettségük. Ennek ellenére meggyőződéssel nyilat­koznak olyan vízépítési kérdésekben, melyek valódiságáról fogalmuk sincs. A sajtókban és a médiumokban zömében csak vízlépcsőel­lenes közlemények jelennek meg. Szerzőik nem számítanak a kérdés szakértőinek, képesítésük vagy nincs, vagy csak egy­­egy kisebb részterületre vonatkozhat. Messze vezetne az, ha valamennyi vízépítésellenes vádra válaszolnék, ezért most csak a fenti „írásmű” néhány tételére reflektálok. „... a Tiszán és más folyókon létrehozott duzzasztóművek tapasztalata bebizonyította, hogy a ... duzzasztás a természeti környezet... pusztulásával jár...” stb. Válasz: A Tiszán és a Körösökön 90 év alatt hét darab víz­lépcső, kb. 3000 km hosszú árvédelmi töltés és csaknem 2000 km hosszú csatornarendszer épült. Az építkezések első kezde­ményezője Széchenyi és Vásárhelyi volt. A drasztikus beavat­kozások eredménye: második honfoglalás, mely a mocsárvi­lágból hazánk legértékesebb részét a nagy magyar Alföldet te­remtette meg. És ezt még Sztálin előtt magyar vízépítők haj­tották végre! Amit Önök a duzzasztóművek „tapasztalatáról b­írdogálnak, az a populista ábránd és nem a valóság! Évtizedes mérési ada­tok igazolják, hogy kisvizek idején az egész Tiszántúl és a Kö­rösök völgye elpusztulna a vízlépcsők és a csatornarendszerek nélkül. E művek évente körülbelül 2 milliárd köbméter éltető vizet képesek szállítani a térségbe. Ezen a nyáron is csak egy­két köbméteres vízhozam folyt be a Körösökbe Erdélyből. A Keleti és a Nagykunsági Főcsatornák 26—60 köbméteres víz­hozamot szállítottak másodpercenként a Tisztántúlra, ezzel is biztosítva ott a legelemibb életfeltételt, a vizet. Vízlépcsők nélkül száraz lábbal sétálhatnánk nyaranta a Körösök medré­ben! Honnan szerezték népámító „tapasztalataikat”? Miért nem a térség közel 3 millió lakosságát, önkormányzatait kér­dezik meg? Minden cselekedetnek, vagy a gyógyszereknek is vannak Rovatszerkesztő: SÁRKÖZI MÁRIA Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A rovatunknak szánt leveleket szerkesztjük, szükség esetén a lényeget nem érintő rövidíté­sekkel közöljük. Ehhez külön hozzájárulást nem kérünk. Ki a hunyó? Szalay László úr Nem ér a nevem című olvasói levelét köz­li a Magyar Hírlap január 20-án. A levélíró ámulatra és fel­­ocsúdásra hivatkozik a Zrínyi Kiadó gondozásában megjelent Sortűz a HM előtt című kötettel kapcsolatban, melyben szer­zőtársként szerepel. Szalay úr azt állítja, hogy az óév vége előtt egy-két héttel tudta meg, miszerint a kötetben szerepel, s nem járult hozzá, hogy egy korábban megjelent cikkének rö­vidített változata bekerüljön a könyvbe. E sorok írója a kötet felelős szerkesztője volt, s a könyvvel kapcsolatos megannyi — köztük etikai vonatkozású — tenni­valójára kényesen ügyelt. Szalay urat még jóval a megjelenés előtt sikerült személyesen tájékoztatni a kötettel, s a majdani sajtótájékoztatóval kapcsolatosan a kiadóban (!), ahol novem­berben és decemberben — a korábbi időszakhoz képest — sű­rűbben fordult meg, ígéretét bírtuk, hogy megjelenik majd a január elejei sajtótájékoztatón is. Nos, Szalay úrnak lehetősége lett volna — még a nyomdai munkálatok idején is! —, hogy egyet nem értését nyilvánítsa, s akkor nem a Tanúvallomások találkozása, hanem a Cikkek, dokumentumok című fejezetben, vagy egyáltalán nem jelent volna meg a cikk részlete. (A kötet nyomdai munkálatai, mint­egy húsz-huszonöt naptári napig tartottak.) Őszintén sajnálom, hogy Szalay László úr ilyen látványos, már-már teátrális formáját választotta igaztalan vádjai kinyil­vánításának. Egyébként, ha a bevezetőben vázolt álláspontja ilyen határozott volt, miért írta alá a kiadói megállapodást? Ezek után valóban törhetjük a fejünket, hogy ki, kitől és mily­ módon határolódik, határolódhat el, s valójában hol húzódik a tisztesség határa. Még szerencse, hogy a könyv tartalmát ez a valóban csak mellékjelenségnek tekinthető álönérzeteskedés semmi módon nem érinti. Horváth Miklós A MAGYAR HÍRLAP POSTÁJA káros és hasznos hatásai. Az értékmérleget a pozitív és nega­tív hatások aránya dönti el. Ha egy beavatkozásnál 20 száza­lék a negatív és 80 százalék a pozitív összhatás, akkor dema­gógia a 20 százalékot felnagyítani és a 80 százalékról hallgat­ni. A kiskörei vízlépcső megépítése óta javult a vízminőség, növekedett a halállomány, megnőtt a madárállomány. Kiala­kulóban van egy magasabb tájértékű terület. A kelet Balatonja lett a Tisza-tó. Szélesebb a mezőgazdaság termelési skálája. Új ipari üzemek létesültek, melyek az áttranszformált vízkész­letekre épültek. Ennek eredményeként a térség 3 milliós la­kosságának kulturális­, technikai színvonala ugrásszerűen megemelkedett. Vajha ezt korunk populistái is tudomásul vennék! De hát mit várjunk el akkor, amikor egyes képviselők a parlamentben — havi két-háromszoros professzori fizetéssel — a Tisza folyó Széchenyi-, Vásárhelyi-féle szabályozását ócsárolják. A téma tanulságát egy közmondásból meríthetjük: A susz­ter maradjon a kaptafánál. Dr. Kozák Miklós ny. tanszékvvezető egyetemi tanár a műszaki tudományok doktora let, ha ezek a pártok — mind a három — most egy platfor­mon muzsikál. Ezzel nagyon megzavarnák a választók fejét. Én azt hiszem, hogy a legtöbb ember vagy azért nem szeretne szocialista kormányt, mert abból már elege van, vagy azért, mert tudja, amit én: szocialista programmal nem lehet piac­­gazdaságot építeni. Kedves Kornis Úr! Ne vegye zokon ezt a levelet, nem kiok­tatni akartam Önt, de úgy éreztem, hogy tudnia kell, miként gondolkodik minderről valaki, aki csak „közönség”. Sok sze­retettel üdvözli Önt Kapás Mariann Budapest Nem érti a közvélemény-kutatásokat Érdeklődéssel figyelem az Önök által kibocsátott közvéle­mény-kutatások eredményeit, csak egy nagy gondom van, nem értek belőle semmit. Ez valószínűleg az én hibám, de kérném a segítségüket, s talán helyére kerülnek a dolgok. Kezdjük a bűvös számokkal. Azt írják, hogy a létfenntar­táshoz 9600, az átlagos szinthez 15 000, a gondtalan megélhe­téshez 34500 forint kell személyenként. Nagyon kíváncsi len­nék arra, hogy ezek az adatok mit is takarnak. (Az adatokat a Szekszárdi Vasárnap a Magyar Hírlap nyomán közölte.) Mi alapján lehet eldönteni, hogy mi a kevés, az elég, a sok? Ha ezeket a számokat „szentírásnak” veszem, s a legkiseb­bet beszorzom a családom tagjainak a számával, aztán mellé­teszem az egy havi jövedelmünket, akkor bizony eláshatnám magam. A másik, a népszerűségi lista. Ezt már kezdem kapisgálni egy ismerősöm jóvoltából. Ő ugyanis szeretett volna a nyug­díjához egy kis kiegészítést, s megkérte egy volt munkatársát, hogy őt is vegyék be az adatgyűjtők sorába. Érdekes választ kapott: Te nem tudod, kit kell megkérdezni. Lehet, hogy én sem azokat kérdezem, akiket kell? Ugyanis még senkitől sem hallottam, hogy Göncz Árpádot, Palotás Já­nost vagy Horn Gyulát említették volna. Mi lenne, ha mond­juk egy számítógépre bíznák a megkérdezendőket, nemre, faj­ra, vallásra, pártállásra való tekintet nélkül? Ez nem közelíte­né meg jobban a valóságot? A Pesti Hírlap csak úgy játszásiból megkérdezte olvasóit, kit tartanak az év emberének. Mit ad Isten, nem Göncz Árpád lett. Nem érdekes? Gőry Attiláné 7100 Szekszárd Steinmetz és Osztapenko Tévhit, hogy a Vörös Hadsereg azért küldte Steinmetz és Osztapenko kapitányokat a Budapesti Erőd parancsnokságá­hoz, hogy egy kapituláció felajánlásával Budapest népét és a várost megmentsék. Ez csak következménye lehetett volna a kapitulációnak. A Budapesti Erőd 18 szovjet és román had­osztályt — 220 ezer katonát — kötött le Budapest falainál. Hadműveleti célból kellettek ezek a hadosztályok Malinovsz­­kijnak és Tolbuchinnak, hogy folytathassák előrenyomulásu­kat a Dunántúlon Bécs felé. Maguk sem hihették komolyan, hogy a németek kapitulálnak: 1944 végéig, de később sem, félve a szovjet hadifogságtól, sehol nem kapituláltak zárt kö­telékekben a német csapatok. Ha jól tudom, erre csak 1945 áprilisában Königsbergnél került a sor. A szovjet parancsnokság Steinmetz és Osztapenko ügyében felelőtlenül járt el: előzően rádiótávúton kellett volna Pfef­fer—Wildenbruchal (a német erők parancsnokával — A szerk.) közölni, a hadikövetek érkezését és fogadási készségét kikérni. A szovjetek ismerték a német parancsnokság hullám­hosszát: ezt maga Pfeffer—Wildenbruch tábornok mondta el nekem 1961-ben, akit — ugye milyen érdekes? — 1955-ben hazaengedtek az NSZK-ba. Osztapenko és Steinmetz hősi ha­lált haltak Budapesten. Ez nem vitás. A nagy kérdés csak az: miért nem léptették elő őket haláluk után, mint hősöket? Miért nem lettek a „SZU Hősei”? Így, vagy úgy, saját ügyükért hal­tak meg. Ezért szobor nem jár nekik Budapesten. Hiszen egy ilyen meggondolás szerint Hentzi tábornoknak is szobor járna Budán — volt is egy időben —, ő is hős volt, csatában esett el. Csak éppen Ferencz József birodalma érdekében. (Ő lövet­te szét Pestet 1848-ban — A szerk.) Nyugodjunk meg abban, hogy a két szovjet parlamenter ne­ve nem fog feledésbe merülni — ez a történészek dolga —, de külön köztéri szobor számukra — legalábbis Magyarországon — etikailag sem jár. Gosztonyi Péter Bern (Svájc) Kornis és az ellenzék Tisztelt Kornis Úr! Óriási élmény volt az Magyar Hírlap múlt szombati számában írása. De mondja: miért bántja a Fi­deszt?! Ön azok közé az írók közé tartozik, akiket az első he­lyeken jegyzek. Úgy szeretném, ha ebben az összekuszált, ronda politikai életben valami hasonlót gondolhatnék, mint Ön. Kornis Úr, Kedves! Én nagyon nagy reményeket fűzök a Fideszhez! Ön, aki a világról mindent tud és mindent megért — láttam a Körmagyart, most olvastam újra cenzúrázásán a Végre élsz című könyvét, fantasztikus élmény volt —, hogyan nem értheti meg a magyar ellenzéket? Higgye el, hogy az el­lenzék nagyon nehéz helyzetben van. Ha Ön lenne a három párt közül bármelyiknek a vezetője, Ön sem tehetne mást. Tudnia kell a választóknak, hogy egészen mást akar az SZDSZ, mást akar a Fidesz és mást az MSZP. Ha ők most va­lami „népfrontos” összefogásba menekülnének a szélsőjobb­­oldal egyre durvább támadásai elől, akkor mi, a választók azt hinnénk, hogy egy emberként restaurálni akarják a pártálla­mot, amiben szerintem Ön is nagyon rosszul érezte magát. Nem szabad elvárni a három párt közül egyiktől sem, hogy abban a képben, amit a világnak mutatnak, összeolvadjanak. Én igenis azt szeretném, hogyha Magyarországon végre való­ban piacgazdaság lenne, és nem hiszem, hogy ezt a szocialis­ták (már ha hűek az eredeti eszmeiségükhöz) meg tudnák csi­nálni. Én azt hiszem, hogy erre az SZDSZ-nek meg a Fidesz­nek lehet esélye. Persze azt nem bánnám, ha ez a két liberális párt összefogna. Talán nem is kellene egyesülniük. Én azt is el tudom képzelni, hogy a választások után a liberális pártok az MSZP-vel koalícióra lépjenek. De ne gondolja, kedves Kornis Úr, hogy ehhez az az út ve­ Hányan férnek egy sátor alá? Arról szeretnék nézetet, illetve levelet váltani más olvasók­kal, hogy miként értékelik a rendszerváltást akkor, amikor 30 éve ugyanazok az arcok néznek ránk a képernyőről, legfel­jebb azokat nem látjuk, akik elhunytak. Itt kifejezetten azokra gondolok, akik külpolitikusként annyira befolyásolták a néző­ket, hogy a Szovjetunió szinte a földi paradicsom volt, míg az amerikai elnökválasztások előtti nyilatkozatok arra világítot­tak rá, hogy maga az ördög, eh mit ördög­ maga a sátán, Luci­fer az, aki az USA elnöki székébe fog ülni. Végiggondolom az elmúlt évtizedek Panoráma-műsorait, a HÉT-műsort, hát nem ugyanazok mondják most azt, aminek öt évvel ezelőtt ép­pen az ellenkezőjét mondták? Úgy látszik, olyan időket élünk, amikor osztályba sorolják a volt komunistákat. Van jó volt komcsi, aki most ijedtében a kormánykoalíciónak dolgozik és van rossz volt komcsi, aki nem forgat köpönyeget. Most már annyian nyilatkoznak úgy, hogy a lakitelki sátor alatt voltak, hogy az egész országot betakarhatná az a sátorte­tő. Jó lenne, ha valami hazugságvizsgáló géppel át lehetne vi­lágítani azokat, akiknek a szavaira a közvélemény odafigyel, hogy minél előbb csak tiszta forrásból ihassunk! (teljes név és cím a szerkesztőségben) Hová lettek az alkalmi munkások? A hatalom oldaláról gyakran elhangzik, hogy sokan nem fi­zetnek adót, ilyen vagy olyan járulékot. Ezt mindig az adóprés megszorításakor, vagy egy-egy kedvezmény megszüntetése­kor hangoztatják. Természetesen a vérbeli, tehetős adócsaló­kat nem tudják megfogni, az ilyen kísérletek rendre az ala­csony jövedelműek helyzetét nehezítik. Sajnálatos, hogy olykor ellenzéki lapok is a pénzügyi lobbi érdekei szerint uszítják egymásra az embereket. Az egyik na­pilapban a bérből és fizetésből élők sorsán elmélkedő újságíró kifejtette, hogy az adót nem fizetők adóját is a többi adófizető A SZERKESZTŐ ÜZEM­ „Örök nyughely” jeligére Szekszárdon lakom, nagy beteg édesanyámat ide hoztuk Budapestről. Sajnos már a legodaadóbb ápolás sem segített. Mivel a rokonok közül csak mi élünk vidéken, a fővárosban szeretnénk eltemettetni, a katolikus szertartás szerint. Hol vannak el nem évülő urnahelyek, a rám hagyott örökséget erre kívánom fordítani — mondta telefonon előfizetőnk, akivel az „örök nyughely” jeligében állapodtunk meg. Tájékozódásunk során az alábbiakat tudtuk meg: A XIX. kerületben a Tass utca 5-ben (telefon: 147-10­56) a római katolikus plébánia műemlék templomának alkápolnájában azok számára biztosítanak el nem évülő urnahelyeket, akik nagyobb adománnyal járulnak hozzá a Közösségi Ház építési költségeihez. Az épülő Szent Gellért templom már működő altemplomában, a Mindszenty bíborosról elnevezett kápolnában, valamint a külső keresztúton van mód egy, kettő, három, négy és több kazetta formájú urna elhelyezésére. Egyéves részletfizetést is elfogadnak. A Templomépítési Alapítványra befizetett összeggel a személyi jövedelemadó csökkenthető. Az Óbudai Jó Pásztor kápolnában (cím: Szőlő utca 56, telefon: 188-39-38) négy férőhelyes urnafülkéket lehet foglalni, míg a Budapest-Tabáni templomban (I. kerület, Attila utca 11.) kétszemélyes örök nyughelyek megvásárlására van lehetőség. Végül a Kőbányai Szent György Lelkészséget említenénk. Ott az újonnan épülő templom javára fordítják a kápolnába helyezett, egyelőre négy urnahely megvásárlásából befolyt összeget. Cím: X. kerület, Sörgyár utca 73/A. Az árról és egyéb tisztázni valókról a 177-91-47-es telefonszámon adnak bővebb felvilágosítást, a megtekintésre pedig hétfőtől­ péntekig 10—12 óra és délután 16— 17 óra között van mód. Reméljük kedves Asszonyom, hogy a felsorolt lehetőségek között talál alkalmasat. Gyászában fogadja részvétünket. A CSÉB-fizetésről osztanánk olvasónk felháborodását, ha valóban úgy lenne, hogy az Állami Biztosító — se szó, se beszéd — önhatalmúlag megváltoztatta a CSÉB—80 összegét és aki nem hajlandó a nagyobb összeg megfizetésére, elveszíti eddig szerzett jogait. Szerencsére nem kötelező az új formára áttérni, csak ajánlatos. Az árak emelkedése és az infláció ugyanis szinte nevetségesen kevés értékűvé tette azt a pénzt, amelyet a CSÉB—80 alapján betegség, baleset, nyugdíj, szülés, vagy haláleset alkalmával adnak. Ha azonban Önök nem kívánnak többet fizetni és beérik — a példa kedvéért — táppénzes állománynál 500 forinttal, nyugdíjazásnál 4000 forinttal, a régi formánál maradhatnak. Akinek átutalási betétszámlája van, vagy munkáltatója vonja le fizetéséből, és másként nem rendelkezik, annak változatlanul havi 80 forint lesz a levonása havonta. A védőoltásról Lépten-nyomon találkozom náthás, köhögő, lázas embe­rekkel. Gondoltam, nem gyarapítom számukat, és ha lehet, megúszom a vírussal való találkozást. Védőoltásra jelentkeztem, de mereven elutasítottak. Pedig van olyan ismerősöm, aki kapott , méltatlankodott telefonjon Horváth Erzsébet, majd hozzátette: ez lenne az a nagy pozitív változás, amit a háziorvosság bevezetésekor emlegettek? Olvasónkkal nem történt hátrányos megkülönböztetés: védőoltást most nem adnak. A megelőzést szolgáló szérum beadásának akkor van értelme — amint az a nevében is szerepel —, ha még előtte vagyunk a járványnak. Az említett oltásokat ősszel adták azoknak, akik körzeti orvosuktól kérték. Mivel az oltóanyag nem áll rendelkezésre korlátlan mennyiségben, elsősorban a gyerekek, az öregek, a szívbetegek, a cukorbetegek kapták. Továbbá azok, akik munkakörüknél fogva sok emberrel találkoznak, például a postások, a kereskedelemben, a tömegközlekedésben dolgozók, az ápolónők, stb. Őszintén reméljük, hogy jövőre nem kell újabb influenzavírus támadásától tartanunk, de ha olvasónk biztos akar lenni a dolgában, már szeptember táján beszélje meg orvosával, hogy szeretne védőszérumot. S. M. 1993. január 27., szerda fizeti. Fel is sorolta a tisztességgel adózókat. Ezek szerint csak kétfélék lehetnek: munkaviszonyban állók, vagy vállal­kozók. Egyre kevesebb helyen tesznek említést az úgynevezett „al­kalmi munkásokról”. Kik is ők? Vagy ledolgozzák az átlagos munkaidőt, csak nincs munkáltatójuknál főállású munkaviszonyuk, vagy való­ban csak alkalmi jelleggel — időnként — foglalkoztatják őket. Korábban előszeretettel használták e munkaerőt vago­nok, vasúti kocsik takarítására, építkezéseken, naponta jelent­kezhettek a pékségeknél, a Patyolatnál vagy utcaseprőnek, hó­munkásnak, rikkancsnak. A gazdasági körülmények miatt ma vélhetően kevesebb helyen tartanak igényt rájuk. Az azonban nyilvánvaló, hogy hóhányókat nem lehet főállásban alkalmaz­ni. Tehát szükség van erre a munkavállalási formára. Adózá­suk a jelenlegi jogszabályok szerint megoldott, 1989-ben még a munkavállalóknál megszokott 10 százalék tb-járulékot is le­vonták tőlük. (Ez utóbbit 1990-ben törölték el.) Az APEH előző évi adóbevallási nyomtatványa viszont nem tartalmazta az „alkalmi munkából származó jövedelem” rovatot. Bár a vaskos tb-törvényben található egy-két rájuk vonatkozó utalás, ezekből azonban még nem derül ki, hogy mi módon jogosultak orvosi ellátásra. Több jel arra mutat, hogy a főállás nélkül rendszeres mun­kát végzőket a kormányzat vállalkozói engedély kiváltására, vagy más esetekben a vállalkozókkal azonos terhek elviselé­sére kívánja kényszeríteni. Az sem lehetetlen, hogy az eddig legális munkát végzőket a jogszabályok változtatásaival „fe­ketén” dolgozókká fogják nyilvánítani. Normális ember viszont nehezen tudja vállalkozóként el­képzelni az utcaseprőket és a hómunkásokat! Éliás András Budapest Öltsük magunkra a mundért! A Magyar Honvédség szellemi és erkölcsi megújulására, tekintélyének erősítésére irányuló törekvésekről gyakorta ol­vashatunk, hallhatunk. Biztatóak az eddigi kezdeményezések, azonban ezen a területen nem azonnal jelentkeznek a látható eredmények. Mély gyökerei vannak a katonai fegyelem meg­szilárdításának. A pozitív irányú változás alapja mindenek előtt a fegyelemre nevelés, a hivatásos katonák példamutatá­sa, a szabályzatok betartásának szigorú megkövetelése. A civiltársadalom számára szimpatikusak a fegyelmezett, udvarias, példásan, előzékenyen viselkedő katonák. A közvé­leményben még él a legendás katonai rendre és fegyelemre nevelés emléke, melynek nagy tisztelete volt évszázadokon keresztül. A hadsereg a fegyelem, a rendszeretet iskolája volt, ott érett a fiú férfivé. Ma is ezt várnák el a honvédségtől. Nem akarom a jelenlegi gondok okait, előzményeit kutatni, ezek többnyire mindenki előtt ismertek. Meggyőződésem, hogy az előrelépés feltételei adottak, a szándék is megvan a tiszti karban és a sorkatonákban egyaránt. Ehhez szeretnék néhány gondolattal — mint a régi hadseregben is szolgált „öreg” katona — hozzájárulni. Elengedhetetlennek tartom a fegyelemre nevelés jelenlegi rendszerének átgondolását. Kellően szervezett keretek között folyik-e ez? Megfelelő felkészültségű személyekre van-e bíz­va? Jó tematika alapján történik-e a nevelés? Megtörtént-e az egységes követelményrendszer kialakítása? Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a fent említett néhány kérdés minden tekintetben rendezett a mai honvédségnél, mert rendkívül el­szomorító jelenségek azok, amelyekkel úton-útfélen találkoz­hat a járókelő. Mindenek előtt az öltözködésből, az egyenruha viseléséből — ami legelőször szembetűnik — vonhatjuk le következteté­seinket. A kigombolt kabát, a kézben vagy hón alatt „viselt” sapka sok mindenről árulkodik. Sok fiatal úgy viseli az egyen­ruhát, mintha abban mindent lehetne, mert úgy sincs tekinté­lye. Csak fokozza elkeseredésemet, amikor egyenruhában hamburgert majszoló katonát látok kigombolt, zsírpecsétes kabátban, majdnem vállig érő hajjal. Az egyenruhában minden megengedett viselkedésnek mi­előbb hadat kell üzenni. Talán ez az egyik magyarázata, hogy a hivatásos katonák inkább civilruhában járnak, nehogy a fen­tiek miatt szégyenkezniük kelljen. Én mégis arra buzdítanám az aktív tiszti és tiszthelyettesi kart, hogy az egyenruhát minél többen öltsük magunkra az utcán is. Példát csak így mutatha­tunk a mindig híres katonai fegyelemből, viselkedésből és legfőképpen az egyenruha viseléséből. Talán a sorkatonák ut­cai viselkedésére és öltözködési szokásainak megváltoztatásá­ra is jó hatással lesz a hivatásos katonák „inkognitójának” fel­oldása. Meggyőződésem, hogy a társadalmi megbecsülés kiví­vásához, egymás kölcsönös tiszteléséhez az út csak a válasz­tott hivatás nyílt vállalásán, az egyenruha becsületének hely­reállításán keresztül vezet. Móri János ny. honvéd ezredes

Next