Magyar Hírlap, 1993. január (26. évfolyam, 13-25. szám)
1993-01-27 / 22. szám
17 p hd MAGYAR HÍRLAP Antall és az eredendő hiba Megnyugvással olvastam Antall József végre egyértelmű elhatárolódását Csurka Istvántól. Megnyugvással, de nagyon vegyes érzelmekkel és keserű szájízzel. Megnyugvással azért, mert most már talán bizonyos, hogy elevickélünk az 1994-es választásokig. Vegyes érzelmekkel és keserű szájízzel pedig azért, mert úgy látom, hogy a miniszterelnök csak akkor hajlik az egyértelmű elhatárolódásra, a megfelelő jelzők használatára, ha saját személyét éri sérelem, vagy saját pozíciója kerül veszélybe. Addig, amíg a csurkisták a liberális ellenzék plakátjaira rajzolták a dávidcsillagokat, a magyar fórumban cikkeztek apákról és fiúkról, amíg csak Hankiss Elemért és Gombár Csabát ócsárolták, kocsmai hőbörgés szintjére züllesztették azokat a televíziós műsorokat, amelyekhez ők toborozták a közönséget, és „csak” a köztársasági elnököt akadályozták meg beszéde elmondásában, őt nevezték zsidó ügynöknek és szabadkőművesek bábjának, addig legfeljebb egy „nem örülünk ennek”-re futotta. Hogy mi volt az eredendő hiba? Mikortól számítható a marginalizálódás, az MDF erkölcsi lecsúszásának kezdete? Kevés ennél konkrétabban meghatározható időpontot ismerek. 1990. január, amikor először minősítette az MDF elnöksége Csurka István egyik vasárnapi jegyzetét „írói munkássága részének”. Akkor kellett volna ilyen módon fellépnie miniszterelnök úr, mert ma már úgy tűnik, késő. Dr. Török Ernő Budapest A két eredmény Nem tudom szó nélkül hagyni, hogy Balsai István az MDF, illetve a kormány két legnagyobb sikerének tulajdonítja az elmúlt három évben azt, hogy az oroszok kivonultak az országból, és — hogy a médiumelnökök lemondtak. Az elsőhöz: ebben — a számomra is igen örömteli eseményben— több szerepe volt a történelmi szükségszerűségnek, mint a kormány „dicsőségének”! Nem is szólva arról, hogy a különféle ezzel kapcsolatos tárgyalásokban nem a mai kormánypártiak vettek részt. Sem ügyvéd, sem politikus (sem történész) nem vagyok, de ennyit illik tudni! A másodikhoz: aki ezzel a szégyenletes üggyel kapcsolatban diadalt érez, ha a tisztelt MDF, illetve kormány most ettől a lépéstől és az ezt megelőző gusztustalan embervadászattól és mindattól, ami még ezután következhet (!) örömmámorban úszik, az kiállította magáról a szegénységi bizonyítványt. Egyben okkal és joggal remélem, ezzel meg is ásták maguknak a sírt a következő választásokra. Végezetül: mitől olyan öntelt az MDF!? Hogy három év alatt „sikerül” (?) két „eredményt” (?) elérniük? Akárhonnan nézem ezt a dolgot, sírni volna kedvem! És mindennek a tetejében mindezt az igazságügy minisztere mondta! Ki-ki vonja le a maga konzekvenciáját. Én már régen megtettem! Tisztelettel Nagyné Bartuska Erzsébet Budapest Tisztelet Gombárnak, Hankissnak Bár e levél keltekor egyelőre ismeretlen Göncz Árpád köztársasági elnök úr döntése Gombár Csaba úr, a Magyar Rádió elnökének és Hankiss Elemér úr, a Magyar Televízió elnökének 1993. január 6-án előterjesztett felmentési kérelmével kapcsolatban, engedjék meg, hogy a magam nevében őszinte tiszteletemet és köszönetemet fejezzem ki elnöki tevékenységükért, ami alapjaiban járult hozzá a független és pártatlan Magyar Rádió és Magyar Televízió, valamint a polgári demokráciában nélkülözhetetlen sajtószabadság eddigi megteremtéséhez és fenntartásához. További munkájukhoz — történjen az bármilyen beosztásban — sok sikert, egészséget, és főképpen méltó emberi megbecsülést kívánok. Baráti üdvözlettel Dr. Kovács László ügyvéd Esztergom Vizek, vízlépcsők, suszterek Az És ha túl nagy lesz az ár? című cikk írói (filmrendező, jogász és biológus) általános vízépítési és ezen belül a bős— nagymarosi vízlépcsőrendszer (BNV) olyan bonyolult műszaki kérdéseivel foglalkoztak, melyekhez nincs megfelelő tudományos képzettségük. Ennek ellenére meggyőződéssel nyilatkoznak olyan vízépítési kérdésekben, melyek valódiságáról fogalmuk sincs. A sajtókban és a médiumokban zömében csak vízlépcsőellenes közlemények jelennek meg. Szerzőik nem számítanak a kérdés szakértőinek, képesítésük vagy nincs, vagy csak egyegy kisebb részterületre vonatkozhat. Messze vezetne az, ha valamennyi vízépítésellenes vádra válaszolnék, ezért most csak a fenti „írásmű” néhány tételére reflektálok. „... a Tiszán és más folyókon létrehozott duzzasztóművek tapasztalata bebizonyította, hogy a ... duzzasztás a természeti környezet... pusztulásával jár...” stb. Válasz: A Tiszán és a Körösökön 90 év alatt hét darab vízlépcső, kb. 3000 km hosszú árvédelmi töltés és csaknem 2000 km hosszú csatornarendszer épült. Az építkezések első kezdeményezője Széchenyi és Vásárhelyi volt. A drasztikus beavatkozások eredménye: második honfoglalás, mely a mocsárvilágból hazánk legértékesebb részét a nagy magyar Alföldet teremtette meg. És ezt még Sztálin előtt magyar vízépítők hajtották végre! Amit Önök a duzzasztóművek „tapasztalatáról bírdogálnak, az a populista ábránd és nem a valóság! Évtizedes mérési adatok igazolják, hogy kisvizek idején az egész Tiszántúl és a Körösök völgye elpusztulna a vízlépcsők és a csatornarendszerek nélkül. E művek évente körülbelül 2 milliárd köbméter éltető vizet képesek szállítani a térségbe. Ezen a nyáron is csak egykét köbméteres vízhozam folyt be a Körösökbe Erdélyből. A Keleti és a Nagykunsági Főcsatornák 26—60 köbméteres vízhozamot szállítottak másodpercenként a Tisztántúlra, ezzel is biztosítva ott a legelemibb életfeltételt, a vizet. Vízlépcsők nélkül száraz lábbal sétálhatnánk nyaranta a Körösök medrében! Honnan szerezték népámító „tapasztalataikat”? Miért nem a térség közel 3 millió lakosságát, önkormányzatait kérdezik meg? Minden cselekedetnek, vagy a gyógyszereknek is vannak Rovatszerkesztő: SÁRKÖZI MÁRIA Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A rovatunknak szánt leveleket szerkesztjük, szükség esetén a lényeget nem érintő rövidítésekkel közöljük. Ehhez külön hozzájárulást nem kérünk. Ki a hunyó? Szalay László úr Nem ér a nevem című olvasói levelét közli a Magyar Hírlap január 20-án. A levélíró ámulatra és felocsúdásra hivatkozik a Zrínyi Kiadó gondozásában megjelent Sortűz a HM előtt című kötettel kapcsolatban, melyben szerzőtársként szerepel. Szalay úr azt állítja, hogy az óév vége előtt egy-két héttel tudta meg, miszerint a kötetben szerepel, s nem járult hozzá, hogy egy korábban megjelent cikkének rövidített változata bekerüljön a könyvbe. E sorok írója a kötet felelős szerkesztője volt, s a könyvvel kapcsolatos megannyi — köztük etikai vonatkozású — tennivalójára kényesen ügyelt. Szalay urat még jóval a megjelenés előtt sikerült személyesen tájékoztatni a kötettel, s a majdani sajtótájékoztatóval kapcsolatosan a kiadóban (!), ahol novemberben és decemberben — a korábbi időszakhoz képest — sűrűbben fordult meg, ígéretét bírtuk, hogy megjelenik majd a január elejei sajtótájékoztatón is. Nos, Szalay úrnak lehetősége lett volna — még a nyomdai munkálatok idején is! —, hogy egyet nem értését nyilvánítsa, s akkor nem a Tanúvallomások találkozása, hanem a Cikkek, dokumentumok című fejezetben, vagy egyáltalán nem jelent volna meg a cikk részlete. (A kötet nyomdai munkálatai, mintegy húsz-huszonöt naptári napig tartottak.) Őszintén sajnálom, hogy Szalay László úr ilyen látványos, már-már teátrális formáját választotta igaztalan vádjai kinyilvánításának. Egyébként, ha a bevezetőben vázolt álláspontja ilyen határozott volt, miért írta alá a kiadói megállapodást? Ezek után valóban törhetjük a fejünket, hogy ki, kitől és mily módon határolódik, határolódhat el, s valójában hol húzódik a tisztesség határa. Még szerencse, hogy a könyv tartalmát ez a valóban csak mellékjelenségnek tekinthető álönérzeteskedés semmi módon nem érinti. Horváth Miklós A MAGYAR HÍRLAP POSTÁJA káros és hasznos hatásai. Az értékmérleget a pozitív és negatív hatások aránya dönti el. Ha egy beavatkozásnál 20 százalék a negatív és 80 százalék a pozitív összhatás, akkor demagógia a 20 százalékot felnagyítani és a 80 százalékról hallgatni. A kiskörei vízlépcső megépítése óta javult a vízminőség, növekedett a halállomány, megnőtt a madárállomány. Kialakulóban van egy magasabb tájértékű terület. A kelet Balatonja lett a Tisza-tó. Szélesebb a mezőgazdaság termelési skálája. Új ipari üzemek létesültek, melyek az áttranszformált vízkészletekre épültek. Ennek eredményeként a térség 3 milliós lakosságának kulturális, technikai színvonala ugrásszerűen megemelkedett. Vajha ezt korunk populistái is tudomásul vennék! De hát mit várjunk el akkor, amikor egyes képviselők a parlamentben — havi két-háromszoros professzori fizetéssel — a Tisza folyó Széchenyi-, Vásárhelyi-féle szabályozását ócsárolják. A téma tanulságát egy közmondásból meríthetjük: A suszter maradjon a kaptafánál. Dr. Kozák Miklós ny. tanszékvvezető egyetemi tanár a műszaki tudományok doktora let, ha ezek a pártok — mind a három — most egy platformon muzsikál. Ezzel nagyon megzavarnák a választók fejét. Én azt hiszem, hogy a legtöbb ember vagy azért nem szeretne szocialista kormányt, mert abból már elege van, vagy azért, mert tudja, amit én: szocialista programmal nem lehet piacgazdaságot építeni. Kedves Kornis Úr! Ne vegye zokon ezt a levelet, nem kioktatni akartam Önt, de úgy éreztem, hogy tudnia kell, miként gondolkodik minderről valaki, aki csak „közönség”. Sok szeretettel üdvözli Önt Kapás Mariann Budapest Nem érti a közvélemény-kutatásokat Érdeklődéssel figyelem az Önök által kibocsátott közvélemény-kutatások eredményeit, csak egy nagy gondom van, nem értek belőle semmit. Ez valószínűleg az én hibám, de kérném a segítségüket, s talán helyére kerülnek a dolgok. Kezdjük a bűvös számokkal. Azt írják, hogy a létfenntartáshoz 9600, az átlagos szinthez 15 000, a gondtalan megélhetéshez 34500 forint kell személyenként. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy ezek az adatok mit is takarnak. (Az adatokat a Szekszárdi Vasárnap a Magyar Hírlap nyomán közölte.) Mi alapján lehet eldönteni, hogy mi a kevés, az elég, a sok? Ha ezeket a számokat „szentírásnak” veszem, s a legkisebbet beszorzom a családom tagjainak a számával, aztán melléteszem az egy havi jövedelmünket, akkor bizony eláshatnám magam. A másik, a népszerűségi lista. Ezt már kezdem kapisgálni egy ismerősöm jóvoltából. Ő ugyanis szeretett volna a nyugdíjához egy kis kiegészítést, s megkérte egy volt munkatársát, hogy őt is vegyék be az adatgyűjtők sorába. Érdekes választ kapott: Te nem tudod, kit kell megkérdezni. Lehet, hogy én sem azokat kérdezem, akiket kell? Ugyanis még senkitől sem hallottam, hogy Göncz Árpádot, Palotás Jánost vagy Horn Gyulát említették volna. Mi lenne, ha mondjuk egy számítógépre bíznák a megkérdezendőket, nemre, fajra, vallásra, pártállásra való tekintet nélkül? Ez nem közelítené meg jobban a valóságot? A Pesti Hírlap csak úgy játszásiból megkérdezte olvasóit, kit tartanak az év emberének. Mit ad Isten, nem Göncz Árpád lett. Nem érdekes? Gőry Attiláné 7100 Szekszárd Steinmetz és Osztapenko Tévhit, hogy a Vörös Hadsereg azért küldte Steinmetz és Osztapenko kapitányokat a Budapesti Erőd parancsnokságához, hogy egy kapituláció felajánlásával Budapest népét és a várost megmentsék. Ez csak következménye lehetett volna a kapitulációnak. A Budapesti Erőd 18 szovjet és román hadosztályt — 220 ezer katonát — kötött le Budapest falainál. Hadműveleti célból kellettek ezek a hadosztályok Malinovszkijnak és Tolbuchinnak, hogy folytathassák előrenyomulásukat a Dunántúlon Bécs felé. Maguk sem hihették komolyan, hogy a németek kapitulálnak: 1944 végéig, de később sem, félve a szovjet hadifogságtól, sehol nem kapituláltak zárt kötelékekben a német csapatok. Ha jól tudom, erre csak 1945 áprilisában Königsbergnél került a sor. A szovjet parancsnokság Steinmetz és Osztapenko ügyében felelőtlenül járt el: előzően rádiótávúton kellett volna Pfeffer—Wildenbruchal (a német erők parancsnokával — A szerk.) közölni, a hadikövetek érkezését és fogadási készségét kikérni. A szovjetek ismerték a német parancsnokság hullámhosszát: ezt maga Pfeffer—Wildenbruch tábornok mondta el nekem 1961-ben, akit — ugye milyen érdekes? — 1955-ben hazaengedtek az NSZK-ba. Osztapenko és Steinmetz hősi halált haltak Budapesten. Ez nem vitás. A nagy kérdés csak az: miért nem léptették elő őket haláluk után, mint hősöket? Miért nem lettek a „SZU Hősei”? Így, vagy úgy, saját ügyükért haltak meg. Ezért szobor nem jár nekik Budapesten. Hiszen egy ilyen meggondolás szerint Hentzi tábornoknak is szobor járna Budán — volt is egy időben —, ő is hős volt, csatában esett el. Csak éppen Ferencz József birodalma érdekében. (Ő lövette szét Pestet 1848-ban — A szerk.) Nyugodjunk meg abban, hogy a két szovjet parlamenter neve nem fog feledésbe merülni — ez a történészek dolga —, de külön köztéri szobor számukra — legalábbis Magyarországon — etikailag sem jár. Gosztonyi Péter Bern (Svájc) Kornis és az ellenzék Tisztelt Kornis Úr! Óriási élmény volt az Magyar Hírlap múlt szombati számában írása. De mondja: miért bántja a Fideszt?! Ön azok közé az írók közé tartozik, akiket az első helyeken jegyzek. Úgy szeretném, ha ebben az összekuszált, ronda politikai életben valami hasonlót gondolhatnék, mint Ön. Kornis Úr, Kedves! Én nagyon nagy reményeket fűzök a Fideszhez! Ön, aki a világról mindent tud és mindent megért — láttam a Körmagyart, most olvastam újra cenzúrázásán a Végre élsz című könyvét, fantasztikus élmény volt —, hogyan nem értheti meg a magyar ellenzéket? Higgye el, hogy az ellenzék nagyon nehéz helyzetben van. Ha Ön lenne a három párt közül bármelyiknek a vezetője, Ön sem tehetne mást. Tudnia kell a választóknak, hogy egészen mást akar az SZDSZ, mást akar a Fidesz és mást az MSZP. Ha ők most valami „népfrontos” összefogásba menekülnének a szélsőjobboldal egyre durvább támadásai elől, akkor mi, a választók azt hinnénk, hogy egy emberként restaurálni akarják a pártállamot, amiben szerintem Ön is nagyon rosszul érezte magát. Nem szabad elvárni a három párt közül egyiktől sem, hogy abban a képben, amit a világnak mutatnak, összeolvadjanak. Én igenis azt szeretném, hogyha Magyarországon végre valóban piacgazdaság lenne, és nem hiszem, hogy ezt a szocialisták (már ha hűek az eredeti eszmeiségükhöz) meg tudnák csinálni. Én azt hiszem, hogy erre az SZDSZ-nek meg a Fidesznek lehet esélye. Persze azt nem bánnám, ha ez a két liberális párt összefogna. Talán nem is kellene egyesülniük. Én azt is el tudom képzelni, hogy a választások után a liberális pártok az MSZP-vel koalícióra lépjenek. De ne gondolja, kedves Kornis Úr, hogy ehhez az az út ve Hányan férnek egy sátor alá? Arról szeretnék nézetet, illetve levelet váltani más olvasókkal, hogy miként értékelik a rendszerváltást akkor, amikor 30 éve ugyanazok az arcok néznek ránk a képernyőről, legfeljebb azokat nem látjuk, akik elhunytak. Itt kifejezetten azokra gondolok, akik külpolitikusként annyira befolyásolták a nézőket, hogy a Szovjetunió szinte a földi paradicsom volt, míg az amerikai elnökválasztások előtti nyilatkozatok arra világítottak rá, hogy maga az ördög, eh mit ördög maga a sátán, Lucifer az, aki az USA elnöki székébe fog ülni. Végiggondolom az elmúlt évtizedek Panoráma-műsorait, a HÉT-műsort, hát nem ugyanazok mondják most azt, aminek öt évvel ezelőtt éppen az ellenkezőjét mondták? Úgy látszik, olyan időket élünk, amikor osztályba sorolják a volt komunistákat. Van jó volt komcsi, aki most ijedtében a kormánykoalíciónak dolgozik és van rossz volt komcsi, aki nem forgat köpönyeget. Most már annyian nyilatkoznak úgy, hogy a lakitelki sátor alatt voltak, hogy az egész országot betakarhatná az a sátortető. Jó lenne, ha valami hazugságvizsgáló géppel át lehetne világítani azokat, akiknek a szavaira a közvélemény odafigyel, hogy minél előbb csak tiszta forrásból ihassunk! (teljes név és cím a szerkesztőségben) Hová lettek az alkalmi munkások? A hatalom oldaláról gyakran elhangzik, hogy sokan nem fizetnek adót, ilyen vagy olyan járulékot. Ezt mindig az adóprés megszorításakor, vagy egy-egy kedvezmény megszüntetésekor hangoztatják. Természetesen a vérbeli, tehetős adócsalókat nem tudják megfogni, az ilyen kísérletek rendre az alacsony jövedelműek helyzetét nehezítik. Sajnálatos, hogy olykor ellenzéki lapok is a pénzügyi lobbi érdekei szerint uszítják egymásra az embereket. Az egyik napilapban a bérből és fizetésből élők sorsán elmélkedő újságíró kifejtette, hogy az adót nem fizetők adóját is a többi adófizető A SZERKESZTŐ ÜZEM „Örök nyughely” jeligére Szekszárdon lakom, nagy beteg édesanyámat ide hoztuk Budapestről. Sajnos már a legodaadóbb ápolás sem segített. Mivel a rokonok közül csak mi élünk vidéken, a fővárosban szeretnénk eltemettetni, a katolikus szertartás szerint. Hol vannak el nem évülő urnahelyek, a rám hagyott örökséget erre kívánom fordítani — mondta telefonon előfizetőnk, akivel az „örök nyughely” jeligében állapodtunk meg. Tájékozódásunk során az alábbiakat tudtuk meg: A XIX. kerületben a Tass utca 5-ben (telefon: 147-1056) a római katolikus plébánia műemlék templomának alkápolnájában azok számára biztosítanak el nem évülő urnahelyeket, akik nagyobb adománnyal járulnak hozzá a Közösségi Ház építési költségeihez. Az épülő Szent Gellért templom már működő altemplomában, a Mindszenty bíborosról elnevezett kápolnában, valamint a külső keresztúton van mód egy, kettő, három, négy és több kazetta formájú urna elhelyezésére. Egyéves részletfizetést is elfogadnak. A Templomépítési Alapítványra befizetett összeggel a személyi jövedelemadó csökkenthető. Az Óbudai Jó Pásztor kápolnában (cím: Szőlő utca 56, telefon: 188-39-38) négy férőhelyes urnafülkéket lehet foglalni, míg a Budapest-Tabáni templomban (I. kerület, Attila utca 11.) kétszemélyes örök nyughelyek megvásárlására van lehetőség. Végül a Kőbányai Szent György Lelkészséget említenénk. Ott az újonnan épülő templom javára fordítják a kápolnába helyezett, egyelőre négy urnahely megvásárlásából befolyt összeget. Cím: X. kerület, Sörgyár utca 73/A. Az árról és egyéb tisztázni valókról a 177-91-47-es telefonszámon adnak bővebb felvilágosítást, a megtekintésre pedig hétfőtől péntekig 10—12 óra és délután 16— 17 óra között van mód. Reméljük kedves Asszonyom, hogy a felsorolt lehetőségek között talál alkalmasat. Gyászában fogadja részvétünket. A CSÉB-fizetésről osztanánk olvasónk felháborodását, ha valóban úgy lenne, hogy az Állami Biztosító — se szó, se beszéd — önhatalmúlag megváltoztatta a CSÉB—80 összegét és aki nem hajlandó a nagyobb összeg megfizetésére, elveszíti eddig szerzett jogait. Szerencsére nem kötelező az új formára áttérni, csak ajánlatos. Az árak emelkedése és az infláció ugyanis szinte nevetségesen kevés értékűvé tette azt a pénzt, amelyet a CSÉB—80 alapján betegség, baleset, nyugdíj, szülés, vagy haláleset alkalmával adnak. Ha azonban Önök nem kívánnak többet fizetni és beérik — a példa kedvéért — táppénzes állománynál 500 forinttal, nyugdíjazásnál 4000 forinttal, a régi formánál maradhatnak. Akinek átutalási betétszámlája van, vagy munkáltatója vonja le fizetéséből, és másként nem rendelkezik, annak változatlanul havi 80 forint lesz a levonása havonta. A védőoltásról Lépten-nyomon találkozom náthás, köhögő, lázas emberekkel. Gondoltam, nem gyarapítom számukat, és ha lehet, megúszom a vírussal való találkozást. Védőoltásra jelentkeztem, de mereven elutasítottak. Pedig van olyan ismerősöm, aki kapott , méltatlankodott telefonjon Horváth Erzsébet, majd hozzátette: ez lenne az a nagy pozitív változás, amit a háziorvosság bevezetésekor emlegettek? Olvasónkkal nem történt hátrányos megkülönböztetés: védőoltást most nem adnak. A megelőzést szolgáló szérum beadásának akkor van értelme — amint az a nevében is szerepel —, ha még előtte vagyunk a járványnak. Az említett oltásokat ősszel adták azoknak, akik körzeti orvosuktól kérték. Mivel az oltóanyag nem áll rendelkezésre korlátlan mennyiségben, elsősorban a gyerekek, az öregek, a szívbetegek, a cukorbetegek kapták. Továbbá azok, akik munkakörüknél fogva sok emberrel találkoznak, például a postások, a kereskedelemben, a tömegközlekedésben dolgozók, az ápolónők, stb. Őszintén reméljük, hogy jövőre nem kell újabb influenzavírus támadásától tartanunk, de ha olvasónk biztos akar lenni a dolgában, már szeptember táján beszélje meg orvosával, hogy szeretne védőszérumot. S. M. 1993. január 27., szerda fizeti. Fel is sorolta a tisztességgel adózókat. Ezek szerint csak kétfélék lehetnek: munkaviszonyban állók, vagy vállalkozók. Egyre kevesebb helyen tesznek említést az úgynevezett „alkalmi munkásokról”. Kik is ők? Vagy ledolgozzák az átlagos munkaidőt, csak nincs munkáltatójuknál főállású munkaviszonyuk, vagy valóban csak alkalmi jelleggel — időnként — foglalkoztatják őket. Korábban előszeretettel használták e munkaerőt vagonok, vasúti kocsik takarítására, építkezéseken, naponta jelentkezhettek a pékségeknél, a Patyolatnál vagy utcaseprőnek, hómunkásnak, rikkancsnak. A gazdasági körülmények miatt ma vélhetően kevesebb helyen tartanak igényt rájuk. Az azonban nyilvánvaló, hogy hóhányókat nem lehet főállásban alkalmazni. Tehát szükség van erre a munkavállalási formára. Adózásuk a jelenlegi jogszabályok szerint megoldott, 1989-ben még a munkavállalóknál megszokott 10 százalék tb-járulékot is levonták tőlük. (Ez utóbbit 1990-ben törölték el.) Az APEH előző évi adóbevallási nyomtatványa viszont nem tartalmazta az „alkalmi munkából származó jövedelem” rovatot. Bár a vaskos tb-törvényben található egy-két rájuk vonatkozó utalás, ezekből azonban még nem derül ki, hogy mi módon jogosultak orvosi ellátásra. Több jel arra mutat, hogy a főállás nélkül rendszeres munkát végzőket a kormányzat vállalkozói engedély kiváltására, vagy más esetekben a vállalkozókkal azonos terhek elviselésére kívánja kényszeríteni. Az sem lehetetlen, hogy az eddig legális munkát végzőket a jogszabályok változtatásaival „feketén” dolgozókká fogják nyilvánítani. Normális ember viszont nehezen tudja vállalkozóként elképzelni az utcaseprőket és a hómunkásokat! Éliás András Budapest Öltsük magunkra a mundért! A Magyar Honvédség szellemi és erkölcsi megújulására, tekintélyének erősítésére irányuló törekvésekről gyakorta olvashatunk, hallhatunk. Biztatóak az eddigi kezdeményezések, azonban ezen a területen nem azonnal jelentkeznek a látható eredmények. Mély gyökerei vannak a katonai fegyelem megszilárdításának. A pozitív irányú változás alapja mindenek előtt a fegyelemre nevelés, a hivatásos katonák példamutatása, a szabályzatok betartásának szigorú megkövetelése. A civiltársadalom számára szimpatikusak a fegyelmezett, udvarias, példásan, előzékenyen viselkedő katonák. A közvéleményben még él a legendás katonai rendre és fegyelemre nevelés emléke, melynek nagy tisztelete volt évszázadokon keresztül. A hadsereg a fegyelem, a rendszeretet iskolája volt, ott érett a fiú férfivé. Ma is ezt várnák el a honvédségtől. Nem akarom a jelenlegi gondok okait, előzményeit kutatni, ezek többnyire mindenki előtt ismertek. Meggyőződésem, hogy az előrelépés feltételei adottak, a szándék is megvan a tiszti karban és a sorkatonákban egyaránt. Ehhez szeretnék néhány gondolattal — mint a régi hadseregben is szolgált „öreg” katona — hozzájárulni. Elengedhetetlennek tartom a fegyelemre nevelés jelenlegi rendszerének átgondolását. Kellően szervezett keretek között folyik-e ez? Megfelelő felkészültségű személyekre van-e bízva? Jó tematika alapján történik-e a nevelés? Megtörtént-e az egységes követelményrendszer kialakítása? Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a fent említett néhány kérdés minden tekintetben rendezett a mai honvédségnél, mert rendkívül elszomorító jelenségek azok, amelyekkel úton-útfélen találkozhat a járókelő. Mindenek előtt az öltözködésből, az egyenruha viseléséből — ami legelőször szembetűnik — vonhatjuk le következtetéseinket. A kigombolt kabát, a kézben vagy hón alatt „viselt” sapka sok mindenről árulkodik. Sok fiatal úgy viseli az egyenruhát, mintha abban mindent lehetne, mert úgy sincs tekintélye. Csak fokozza elkeseredésemet, amikor egyenruhában hamburgert majszoló katonát látok kigombolt, zsírpecsétes kabátban, majdnem vállig érő hajjal. Az egyenruhában minden megengedett viselkedésnek mielőbb hadat kell üzenni. Talán ez az egyik magyarázata, hogy a hivatásos katonák inkább civilruhában járnak, nehogy a fentiek miatt szégyenkezniük kelljen. Én mégis arra buzdítanám az aktív tiszti és tiszthelyettesi kart, hogy az egyenruhát minél többen öltsük magunkra az utcán is. Példát csak így mutathatunk a mindig híres katonai fegyelemből, viselkedésből és legfőképpen az egyenruha viseléséből. Talán a sorkatonák utcai viselkedésére és öltözködési szokásainak megváltoztatására is jó hatással lesz a hivatásos katonák „inkognitójának” feloldása. Meggyőződésem, hogy a társadalmi megbecsülés kivívásához, egymás kölcsönös tiszteléséhez az út csak a választott hivatás nyílt vállalásán, az egyenruha becsületének helyreállításán keresztül vezet. Móri János ny. honvéd ezredes