Magyar Hírlap, 1993. október (26. évfolyam, 241-252. szám)
1993-10-29 / 251. szám
8 MAGYAR HÍRLAP Valahol pártot vesztettünk. A kampány megkezdődött, és zavartabbak vagyunk, mint valaha: kire szavazzunk? A tanácstalanok száma nemhogy csökkent volna, de inkább növekedett. A versenyzők felálltak. Edzenek. Mi pedig nézünk erre is, arra is: hát csak ennyi? Elismerem, hogy a választói tanácstalanságról nemcsak a pártok, a politikusok tehetnek. Nincsenek csodák, és a választó bizonyos értelemben csodát vár. Teljesen új és mégis ismert arcokat, tóvezető és ugyanakkor hiteles programokat. Megújulást és biztonságot. Egységet és különbözőséget. Teljesíthetetlen teljesíthetőt. A pártok és a pártvezetők többsége vergődik. Már tudják, hogy másként kellene megszólaltatniuk a választóikat. Már a másként szavait is formálgatják. Csak éppen a szavak még nem álltak össze mondatokká, és nem találták meg azokat a helyeket, amelyeken keresztül szólhatnának. Bemelegítés folyik saját szurkolóik előtt. 1989—90-ben nemcsak politikai elvek, programok, ütköztek meg, hanem stílusok, kultúrák is. A választásról hihettük, hogy a politikai mellett életmódbeli is lesz. Másként öltözködő, más zenét hallgató, más tárgyalási technikát alkalmazó vezetőink lesznek, mint a korábbi MSZMP-vezetők. Amolyan közülünk valók. Mi nyelvünkön beszélek. Most megint ugyanez az igény, csak már nem nagyon hisszük, hogy teljesülhet. Bizonytalanok vagyunk, hogy milyen lesz a kilencvenes évek második felének karaktere. Milyen világot látnak maguk előtt a pártpolitikusok? És mi miért nem látjuk azt a világot? Mire számíthatunk? Valahol pártot veszítettünk. De ne gondolja senki, hogy a párt vagy pártok elveszítése azt jelenti, hogy a választó most egy mindenható atyát keres, aki majd szétüt a fecsegő pártok között. Ez az ország nem a jó cárra, elnökre vágyik. Nem Jelcinre vagy Walesára, azok bármilyen magyar kiadására. Nem egy jó kiadós diktatúrára, ahol végre csend, rend és fegyelem lenne, s nem papolna, rabolna ez a sok tökkelütött. Ez a társadalom legalább annyira tart minden személyes vagy intézményes diktatúrától, mint az anarchiától. Bárkiben a legkisebb jelét is látja annak, hogy hatalmat akar, rendet akar csinálni saját pártjában vagy még inkább az országban, máris megvonja tőle a bizalmat. A Kádár-rendszer jól-rosszul hozzászoktatott: kis hatalmak, kis elnyomások, kis diktátorok igen, de nagyhatalmak, átfogó elnyomások, teljhatalmú diktátorok, az már nem. A magyar társadalom a hatalom nélküli politikusokat kedveli. Azokat, akiktől nem kell félni. A hatalmat, még ha az ő érdekében is alkalmazzák, nagyon óvatosan kezeli. A választó szereti, ha békén hagyják. Ha nem akarják naponta bevonni a politikába. Másrészt a választó bele is akar szólni. És mivel nem egy edzett nyugat-európai választó, gyakran akar beleszólni. Nem négyévenként. Nemcsak pártcsatornákon. Párbeszédet akar pártbeszéd helyett. Úgy érzi, hogy joga van előbb is felelősségre vonni pártját és kormányát, mielőtt az végképp mindenben az ellenkezőjét teszi annak, amit megígért. Talán azért is vagyunk bizonytalanok, mert attól félünk, hogy megint olyan pártokat és politikusokat juttatunk hatalomra, akik hideg arccal közük a választás után egy nappal: négy évre választottatok, bízzatok bennünk, s addig fogjátok be a szátokat. Ha nem tetszik amit csinálunk, majd leválhattok a következő menetben. A magyar választó 1990-ben még nem számolta ki, hogy ilyen hosszú lesz az a négy év. Azt pedig végképp nem hitte, hogy megszakítják vele a korábbi kapcsolatot. Lehet, hogy biztosítékokat szeretnénk. Talán arra, hogy a pártok, legyenek hatalmon vagy ellenzékben, leülnek és tárgyalnak az érdekeinket képviselő munkaadói és munkavállalói szervezetekkel, civilintézményeinkkel, a szakmák képviselőivel. Nem a hátunk mögött, minisztériumaikba zárkózva dolgoznak vagy dolgoztatnak ki tervezeteket boldogításunkra, hogy azután fórumokon bizonygassák, milyen jó nekünk, ami nem jó. Nem minket akarnak bekényszeríteni az ő nyelviskoláikba, hanem ők próbálnak meg a mi nyelvünkön beszélni. Nincs garancia. Sajnos a jóindulatukra vagyunk bízva: ha leülnek, leülnek, ha nem, hát nem. Az sem segít, ha azt mondom, hogy önsorsrontó az a párt, az a kormány, amelyik elvágja a gazdasági szereplőkhöz, a civilélethez, társadalomhoz vezető szálakat, ahelyett hogy még szorosabbra fonná. Nem segít, mert nyugodtan működhet önsorsrontó politikai elit. A világ nem az ésszerűségre, az érdekek harmóniájára épül. Ésszerűbbé tenni feladat. De azt hinni, hogy holnap ésszerűen fog működni — illúzió. A „nagy Fidesz” válsága A Fidesz népszerűsége több mint fél éve folyamatosan csökken. Mintha a tanácstalanok a Fidesztől a bizonytalanok táborába mentek volna át. A Fidesz megzavarodása csökkentette a népszerűségüket, a népszerűség csökkenése további zavarokat okozott. A választási kampány indultán az igazi belső vita arról folyik, hogy milyen legyen a Fidesz jellege. 1990-ben a Fidesz az esélytelenek előnyével indult. Senki nem várt tőlük nagy eredményt. Minden százalék meglepetés volt. Az MDF—SZDSZ paktum kijelölte a Fidesz — és a többi kis párt — szerepét. Jelentősége csak a nagy pártoknak lehet, amelyeknek kellő számú mandátuma van. A kormányzati oldalon az MDF-nek, akit ki kell szolgálniuk a koalíciós partnereknek, az ellenzéki oldalon a szabaddemokratáknak, akik meghatározzák, hogy milyen feltételek mellett kell és lehet ellenzékinek lenni. A két kisebb ellenzéki párt vagy csatlakozik, vagy nem számít. Ez a hatalom- és munkamegosztás a Fideszt az SZDSZ mellett tanuló öcs vagy Antall József lehetséges kicsiny kiszolgálópartnere szerepében tartotta volna. A Fidesznek ebből a hálátlan viszonyrendszerből kellett kidolgoznia magát. Sikerült. Sikerült, mert a paktum nem sokáig élt. Sikerült, mert a két nagy párt, különböző okok miatt, de válságba került. Sikerült, mert az első két évben a szocialisták perifériára szorultak a parlamentben. De sikerült azért is, mert szókimondóan és érthetően bíráltak. Mert taglétszámuktól és képviselői helyeik számától függetlenül tekintélyt vívtak ki maguknak. Mert volt politikai stílusuk. Sőt többféle politika stílusuk volt. Nem kukucskáltak állandóan a népszerűségükre. Mertek vállalni népszerűtlen vagy annak látszó döntéseket is, így a pártok és politikusok általános romlása közepette a fiatal demokraták mutatkoztak a leginkább értékállandónak. Elhihették, hogy immár nem lehet nélkülük ellenzéki politikát csinálni. Gondolhatták, hogy lassan már kormánypolitikát sem. Egyenrangúakká váltak. Tudjuk, hogy a baj akkor kezdődött, amikor egyenrangúbbnak kezdték hinni magukat. Amikor a hatalom szele meglegyintette őket. Amikor komollyá vált, hogy egy esélytelen kis pártból az ország legnagyobb pártja lehetne. És amikor ezért a rangért kezdtek politizálni. Amikor mint az egyszeri magyar vállalkozó, a kaceráját nagy hálózatra váltotta fel, s kisvállalkozóból gyáriparossá lön. Amikor már kiosztották egymás között a tárcákat, felvarrták a válllapjaikra a csillagokat. Itt megállok egy pillanatra. 1989-ben azt írtam a szabaddemokratákról, hogy jobb lenne, ha szakértők is párt maradnának, nem tömegpárt. Szakértők, akik megmondhatják az igazat. Ezzel kulcshelyzetbe kerülnek. De nem lesznek tömegeik. Ha viszont tömegeket akarnak maguk mögé, akkor nem mondhatják azt, amit valóban gondolnak, illetve a tömegeik csapdájába esnek. Olyan szavazóik lesznek, akik nem rájuk, hanem egy kitalációra szavaznak. A szabaddemokraták vezetői vérig sértődtek. „Nem megyünk vissza a klubmozgalomba, a perifériára” — mondották. De ma már talán tudják, hogy jobban jártak volna, ha szavazóik egy része nem őket keresi. Ma már esetleg elhiszik, hogy akár 12-15%-kal is lehet kulcspozícióba kerülni. Azt hittem, hogy amikor a Fidesz ügyesen az SZDSZ helyére belavírozott, nem 1994 „meghatározó nagy pártja” akar lenni, hanem olyan „kis-közép tanuló párt”, amely nélkül nem lehet semmit csinálni az országban. Ez a Fidesz belső vitájának a tétje. Mi a cél: 1994 vagy 1998? Az egyik oldalon Orbán Viktor és csapata. Az „ezerkilencszázkilencvennégyesek”. Ők tették a Fideszt felnőtt, hivatásos szervezetté. Gyakorlatias, döntésképes, „igavonó” politikusok. Mindent maguknak köszönhetnek. Vidéki fiúk, akik összeszorított fogakkal tanultak, harcoltak meghódítva a várost, a kollégiumot, azután az országot. Viselték és viselik a terhet, hogy egy tucatnyi mozgatható emberből kellett százakat és ezreket szervező, vezető politikai erőt csinálni. Egy kicsiny és komoly felelősség nélküli pártocskából nagy pártot. Amatőrökből professzionistákat. Olyanokat, akik elfogadtatják magukat bankvezetőkkel és vállalkozókkal, ügyészekkel és rendőrkapitányokkal. Hajtják magukat, hajtják a többieket. Élnek a lehetőséggel. Egyszer adódik ilyen egy életben. Más párt megengedheti magának, hogy időnként második, harmadik sorát küldje be a játéktérre, a Fidesz nem. Nincs még második és harmadik soruk. Egyszerűen kevesen vannak. Ezért könyörtelenek azokkal, akik sérülést jelentenek vagy nem járnak le az edzésre. Eldöntötték, hogy nemcsak egy kis, nagy jövőjű csapat lesznek az első osztályban, hanem az elsők. Méghozzá ebben a bajnokságban, s nem a következőben. Orbán Viktor vagy Kövér László számára politikai alapelv: akié a több szavazat, azé a döntő szó. A szavazatok pedig a gazdasági és társadalmi véleményhordozóktól függenek. Amelyik pártnak több a mandátuma az lesz a meghatározó, a vezető párt a koalícióban. Ha pedig sikert akarunk, akkor meg kell szereznünk a lehető legtöbb szavazatot, illetve minél többet el kell vennünk a lehetséges versenytársainktól. (Ez tegnapelőtt a Demokrata Fórum volt, hogy a választók kormányoldalról átjöjjenek ellenzéki oldalra. Megtörtént. Az MDF és a koalíció összecsuklott. Ezért tegnap már az SZDSZ volt, hogy a liberális szavazók hozzánk jöjjenek. Megtörtént. De mára nekiiramodott az MSZP. Most tehát mindent meg kell tenni, hogy a szocialistáktól hozzánk vagy akár a veszélytelen MDF-hez és SZDSZ- hez álljanak a bizonytalan szavazók.) A Fidesz csak egy liberálisokkal és konzervatívokkal kötött koalícióban lehet vezető párt. Ha a szocialisták is a koalícióban vannak, a Fidesznek nincs vezető helye. Az Orbán vezette Fidesz eldöntötte, hogy a jövendő kormánykoalícióban vezető párt helyéért száll harcba. Csakhogy tudják, hogy az SZDSZ és a Fidesz együttesen se kaphat annyit, amennyi a kormányalakításhoz kell. Sőt még a KDNP bevonása is kevés egy ilyen koalícióba. Ezért tetszik, nem tetszik, ki kell nyitni az ajtót az Antall-féle MDF-nek. Logikailag nincs is ezzel semmi baj. A parlamentáris aritmetika alapján jól kiszámolták. A „nagy Fidesz” ennek alapján számol. Valószínűleg a nyugati politikusok bólogatnak is, amikor elegánsan levezetik nekik ennek a koalíciónak az előnyeit. „Igen, kérem, vagyunk mi, egy erős liberálkonzervatív, fiatal párt. Mellettünk az SZDSZ egy kisebb szociálliberális párt.” „Mennyire számítanak együtt?” „Nézze, uram, jó lenne többségre jutni, de ez lehetetlen. Viszont együtt elviszünk vagy harminc-harmincöt százalékot.” „És akkor kivel fognak együtt kormányozni?” Lesz még egy jó kis szürke kereszténydemokrácia. Velük nincs baj, minden koalícióra alkalmasak.” „Hoznak annyit, hogy elegendő a kormányzáshoz?” „Nem valószínű. De még más kis pártok is bejöhetnek mellénk, így például az Agrárszövetség.” „Ez elég?” „Aligha. Ezért kell egy szélsőjobbtól megtisztított MDF. Ez tegnap még szalonképtelen volt Csurka miatt. De a választásokig csak megtörli a cipőjét, csak kikeféli a ruháját, csak-csak visszatalál az Antall-féle konzervatív stílusba. Ez az MDF a vállalkozók egy része előtt nagyon is szalonképes. Azt úgyse tehetjük meg, hogy a konzervatív jobboldali és a szocialista baloldali szavazókat egyaránt kihagyjuk. És mi inkább fogunk össze jobbra, mint balra. A KDNP és az MDF csak szereznek együtt még egy harmincszázaléknyi szavazót, s akkor kész is az a koalíció, amelyik lefedi a liberális és a konzervatív gazdasági szereplőket és választókat, szemben a szocialista szakszervezeti szereplőkkel és szavazókkal. A Fidesz lesz a célratörő és határozott, modernizátor és technokrata, Nyugat-barát, egyszersmind nemzeti, koalíciót vezető párt. Megfogadjuk, hogy itt nem lesz provincializmus, urbánus,népi ellentét, ideológiai vita vagy szociális populizmus.” „Értem már. Azért üzente hazájába ön, hogy: »mindegy hogy liberális vagy konzervatív, csak ne legyen szocialista«.” „Pontosan.” „Jó levezetés, hát csak csinálják.” (A párbeszéd szereplői kitalált személyek, a valósághoz semmi közük, ha rájuk ismernének, az a véletlen műve.) A „kis Fidesz” vége? A Fodor-féle másik oldal jóval kevésbé körvonalazott és tudatos. Ez a „kis Fidesz”, Fodor Gábor és társai amatőrök maradtak a hivatásosok között. Ők az „ezerkilencszázkilencvennyolcasok”. Nem fejtettek ki programot, nem alkotnak csoportot. Bizony nem szorgalmas pártmunkások, hanem lusta és kiszámíthatatlan civilek. Bajban vannak, ha dönteniük kell. Nem a nagy gazdasági szereplőkkel tárgyalnak, hanem az újságírókkal és mindenféle értelmiségiekkel csevegnek. Nem határozott döntéshozók, hanem kapcsolatteremtő vitatkozók. Nem hiszem, hogy a „nagy-Fidesz” és a „kis-Fidesz között az lenne a valóságos különbség, amit a Magyar Narancs pártütő elemzői felhoznak, nevezetesen hogy az eredeti, kicsi párt az alternatívok pártja volt, a mai nagy párt pedig áruló módon a rideg technokratáké, a „magyar yuppie”-ké, akik nem tűrnek alternatív alternatívát. Nem, az sem igaz, hogy a Fideszalapítók életforma-reformerek és nem politikusok akartak lenni. A többség kezdettől politizálni akart, és hivatásos politikussá akar válni. Igazat mond Kövér László, hogy ez a párt a szakkollégiumokban érett, ahol minden lehetőség megvolt arra, hogy legjobb legális és szamizdat „tanárok” tanítsák a politikára Orbánt és Kővárt, Németh Zsoltot és Fodor Gábort. Az ellentét minden, csak nem ideológiai. Nincs két ideológia. Ugyan miben áll Fodor Gábor vagy Molnár Péter ideológiai különbsége? Az eredeti kis mozgalomban voltak ugyan alternatívok, de az csak egyike volt a Fideszben lévő alternatíváknak. Fodor Gáborék semmiképpen se számítottak az alternatívák, a bázisdemokraták közé: az első és valóságos „szakadás” az volt, amikor a szakkollégiumi „szakalternatíva” többsége 1989—90-ben nem ment a Fideszbe, mert nem ment a politikába, így a„pajkosok”, a közgazdászok többsége a szakmát választotta, nem a politikát. Az igazi különbség az, hogy az eredeti párt még kevés képviselővel is el tudta képzelni, hogy befolyásos párt lesz, s nem gondolták, hogy uralkodó tömegpárttá kell lenniük 1994-re. Fodor Gábor csak azt pendítette meg eretnek módon, hogy a Fidesz maradhatna még tanuló, „kis Fidesz”. Talán megijedt a „nagy Fidesz” karakterétől. Lehet, hogy tanult az SZDSZ példájából. Visszarettent az egységes, hivatásos tömegpárttól, ahol minden egyes döntés előtt rá kell nézni a népszerűségi indexre, nehogy szavazókat veszítsünk. Attól a tömegpárttól, amelyben nem szabad nyílt színen vitatkozni, mert akkor rést nyitunk az ellenfeleinknek és veszítünk három százalékot a választáson. Fodor mintegy azt kérdezi: „kell nekünk mindenáron hatalomra jutni?” Nem csodálom, hogy Orbán Viktort vagy Áder Jánost az ilyenfajta civilkérdéstől elönti a düh. De a dolog még ennél is mélyebb. Fodor Gábor, aki sokkal inkább beleérző, kapcsolatokban élő politikus, mint Orbán Viktor, aki érvekben és logikákban, tettekben és tettek elmaradásában gondolkozik; nos, Fodor Gábor érzi, hogy a Fidesznek mindent szabad csinálnia, csak az MDF-re néznie nem. Fodor, gondolom én, s majd cáfolja ő, hallja azokat a hangokat, amelyek üres zúgások Orbán fülében: „az MDF mára olyanná vált, amilyen az MSZMP és az MSZP volt 1989—90-ben. Aki feléjük nyit, annak vége.” Fodor Gábor megértette, hogy a Fidesz matematikailag csinálhat ugyan koalíciót az MDF-fel, csak akkor tönkreteszi magát. „Ugyan, marhaság!” — mondja erre a másik oldal. „Az MDF kitisztul, miért ne lehetne segédpárt?” Valószínűleg ezt mondta magának Bíró Zoltán és Csurka István is 1989 őszén az MSZMP-vel, MSZP-vel kapcsolatban. Orbán Viktor éppen a ’89—90-es antikommunista-antiszocialista érzésekre akar építeni. De a sors iróniája, hogy azok most nem a szocialisták, hanem az MDF ellen dolgoznak. Ugyanis az MSZMP és az MSZP elleni érzelmek a hatalmon lévő hatalmaskodók, a velük szóba nem állók elleni érzelmek voltak. Ma ez az MDF. A Kádár-kor negatívumaival szemben érzett ellenszenv az MDF-re szállt, a pozitívumaival kapcsolatban érzett rokonszenv az MSZP-re. Az érzelmek bizonyos értelemben ugyanazok, csak az alanyai változtak meg. Fodor Gábor felfogta ezt a „népi üzenetet”. Ha viszont nem szabad a MDF- ben gondolkodni, akkor a Fidesz kénytelen lesz az MSZP-vel is számolni. Akkor a Fidesz szerepe nem a meghatározó „nagy Fideszé”, hanem a koalíciós partner „kis Fideszé.” Fodor Gábor elfogadta, hogy a Fidesz belemegy egy szocialista koalícióba is, hogy kicsiny, közepes, nélkülözhetetlen pártként szerepel. A „kis Fidesz” 1994 helyett 1998-ra készül. Tanul a szocik és a szacik mellett. Ellensúlyoz. Egyensúlyoz. Nem vállal többet a kelleténél, sőt ha úgy gondolja, kimarad. Orbán pártja a „győzzünk most!”, Fodoré a „ráérünk még”. Ki ne értené Orbán Viktort: karnyújtásnyira van, amiért keservesen kínlódott hónapokon, éveken át. Megdolgozott azért, hogy a Fidesz „nagy Fidesz” legyen. Személyes érzelmeitől függetlenül is félre kell szorítania Fodor Gábor „kis-Fideszét”. Ő és csapata immár életüket tették fel arra, hogy a Fidesz azzá váljon, amivé vált. Nem játszhatják meg, hogy ismét amatőrök. Ha engednek Fodor Gábornak s visszabújnak a palackba, értelmetlenné válik, amit eddig csináltak. Fodor Gábor se engedhet. Harcuk nem személyes harc. Harcuk persze mégis személyes. Szomorú. Nekem tetszett, ahogy Orbán Viktor a Fideszt professzionista, döntésképes párttá formálta. Elfogadtam, hogy gyakorlatiasak. Örültem, hogy az urbánus népi ellentétet ostobaságnak tartják. Ha egy-egy ügyre rávetették magukat, könyörtelenebbül jártak utána, mint bárki. A politikában sajnos vagy szerencsére döntéseket kell hozni. Orbán Viktor képes volt erre, s képes ma is. Azt hiszem, hogy felkészülten és megalapozottan ment neki a gazdasági véleményhordozókkal folytatott tárgyalásainak. Láttam győztesnek, és láttam veszélyhelyzetben, még ma is azt mondom, hogy született politikus. És hogy az ilyen emberekből kell minisztereket és miniszterelnököket csinálni, nem Fodor Gáborból. Göncz Árpádot és Fodor Gábort addig és azért szeretjük, mert alig van hatalmuk, mert nem kell állandóan dönteniük. Orbán Viktort és Antall Józsefet azért nem szeretjük, vagy nem annyira szeretjük, mert hatalmuk van, volt, vagy lesz, és mert élnek vele. Félünk a hatalomtól. Én is félek. Ahogy nem szeretjük elvágni a csirke nyakát, csak megenni a csirkét. Ahogy szeretnénk, ha más mondaná meg a síró anyának, hogy munkanélküli lesz a fia. Ahogy jó volna, ha nem nekünk kellene megtagadnunk a hitelt a dühöngő rászorulttól. Szeretnénk, ha valaki átvállalná helyettünk a kellemetlen döntéseket, de haragszunk rá, ha mégis dönt. Mint a bankárra, a vállalkozóra, a rendőrkapitányra és a főszerkesztőre. Merthogy ők ugyanolyan erőszakosak, kemények, „szívtelenek” mint Orbán Viktor. Vagy csak mások, mint mi vagyunk vagy szeretnénk lenni. Sajnálom Orbán Viktort, és nem félek tőle. Mint ahogy sajnálom Antall Józsefet is, de tőle sem kellett és kell félnünk. Ahogy nem félek, hogy Varsó után Budapest is elesüt, ha Horn Gyula és pártja kerül hatalomra. Itt nagydiktátorság pedig nem lesz. (Nem vagyok hajlandó elfogadni Grósz Károly fenyegetését 1988 októberéből, hogy „itt fehérterror lesz”. Nem lett. Nem igazabb Berecz János nagy mondása se 1989 nyaráról: „állítsátok meg Orbánért!” Nem egy „vezérről és kancellárról” van szó. Éppen most hozzák Orbán Viktor tudomására, hogy még a mai kisdiktátorságát is sokallják. Végül nevetségesek azok is, akik „vörösterrorral” fenyegetnek, „kommunista restaurációt” emlegetnek. Hagyjuk a gyermekmeséket.) Természetesen együttérzek Fodor Gáborral is. Ahogy Göncz Árpád, ő sem volt felkészülve arra, hogy mi minden érheti. Keserű emberi csalódások. Kétfejű lenne tőle a párt? Aligha. Elbírna a Fidesz egy népszerű „köztársasági elnököt”? Bizonnyal. Csak már túlságosan elkötelezte magát az egyik oldal a pártegység jelszava mellett, a másik oldal pedig lebegteti, hogy akár ki is mehet a pártból. Mégis úgy gondolom, hogy Fodor van könnyebb helyzetben. Nem vágyik hatalomra, sokkal inkább arra, hogy szeressék. Ezt a szeretetet pedig semmiféle akció nem tudja elvenni tőle. Akármi történik vele, csak nyerhet. Kár, hogy a Fidesz átéli már most azt, amire lett volna még néhány éve. Előbb vagy utóbb bekövetkezett volna. Nem azért, mert Orbán Viktor egy paranoiás, hatalommániákus kis Napóleon, aki nem bír magával, Fodor Gábor pedig egy kedves és szelíd fiú, akit ez az erőszakos alak fenékbe akar rúgni. Persze van itt egy kis lélektorzulás is. Nem csoda. Ki bírná ki, hogy a sajtó egyik percről a másikra a hatodik emeletről a földszintre küldi? De általánosabb érvényű a dolog. Félek, hogy le kell számolnunk azzal az illúziónkkal, hogy egy professzionalizálódott parlamentáris pártban a pártdemokrácia a működési elv. A pártokon belül a német CDU-ban vagy SPD-ben, a brit konzervatívoknál vagy munkáspártiaknál, az olasz kereszténydemokráciában vagy a spanyol PSOE-ban a pártdemokrácia szervezőelve mellett, sokszor fölött az oligarchia rendezőelve dolgozik. A hivatásos párt demokratikus ellensúlya általában nem a párton belül van, hanem egy másik pártban a parlamentben. A hivatásos pártok a liberális tömegdemokráciákban is keményen antidemokratikusak befelé. Ha működni akarnak, pénzt szerezni, szervezeteket építeni, tárgyalóképesnek lenni, akkor át kell venniük a centralizált formákat. Ez történt még az alternatív zöldpártokkal is, amelyek egy pártbeli bázisdemokráciát próbáltak parlamentáris keretek közé bevinni. Ennyiben Fodor Gábornak nincs esélye. A Fidesz és a független értelmiség bár volt a Fidesznek ebbe a vitába keverednie. Ez a vita némiképp azokra az 1945—48 közötti összeütközésekre emlékeztet, amikor bármelyik értelmiségi írt és mondott valamit, a feldühödött pártok azonnal nyakukra küldték valamely pártideológusukat, hogy kimutassa a megszólaló párt- és osztálykötöttségét. Ettől még Bibó István független értelmiségi volt, és nem azért írta meg a demokrácia válságáról szóló tanulmányát, mert valamely párt erre biztatta. Amikor tehát Lukács György kimutatni igyekezett Bibó „kötöttségeit”, illetve valamennyi értelmiségit felszólított az állásfoglalásra, akkor csak elődje a maiaknak. Akarjuk vagy sem, léteznek független értelmiségiek. Ezek az értelmiségiek nem jobbak, nem rosszabbak a pártértelmiségieknél. Csak mások a szempontjaik. Senki sem állítja, hogy ezeket a más szempontokat a politikusoknak el kell fogadniuk. Csak tudatosítaniuk kell, hogy léteznek más szempontok is. Ennek a másságnak éppen az a jelentősége, hogy nem a párttérképeken akar eligazodni, nem a pártlogikákat akarja követni. Olyanok, mint egy focimeccs hivatásos közvetítői. Előadják, hogy mi történik, bírálnak, ordítanak, hogy már megint mekkora szamárságot csinált a játékos vagy edző. Ez a dolguk. A játékosok megsértődhetnek, hogy ez a sok nagyhangú kripli, aki még életében nem rúgott labdába, milyen jogon kritizálja őket. Behívhatják a pályára — na most tessék megmutatni! Csakhogy a néző nem azért fizet, hallgatja a közvetítőt, hogy az focizzon a játékosok helyett, hanem mert szeretne eligazodni a dolgokban. Ha pedig úgy érzi, hogy a közvetítő nem ért hozzá, elfogult, akkor elzárja a televízióját. Értem én, hogy a csapatok azzal is vádolják a riportert, hogy titkon drukkol valamelyiküknek s ezért bírálja a többit. Lehet, hogy van ilyen. De annak, aki tartósan ott akar ülni a közvetítőfülkében, minden érdeke az ellen szól, hogy elfogult legyen. Tudja, hogy lelepleződik, hogy millió fül hallja ki hangsúlyai mögül, kivel van. A játékosok valószínűleg nem tudják beleélni magukat a riporteri élvezetekbe. Egy-egy izgulékony közvetítés, egy-egy kemény kérdés hatására ordibálni kezdenek. Nincs igazuk. Ha valaki szép cseleket csinál s gólt rúg, nincs az az elfogult riporter, aki a nézőt le tudja beszélni a játéka élvezetéről, aki be tudná bizonyítani, hogy veszített. Vannak rossz riporterek. De ettől kétségbe vonni magának a riporterszakmának a létét értelmetlen. Orbán Viktor tévedett. Azt hitte, hogy elegendő a gazdasági véleményhordók, a háttérben mozgó ipari kapitányok, bankárok, vállalkozók, államhivatalnokok megnyerése, és ez biztosítja a tömegkommunikációs véleményhordozók pozitív véleményét is. Ugyanabban a hangnemben tárgyalt a sajtó nagyjaival, ahogy a rendőrkapitányokkal. A véleményt és annak szabadságát ugyanolyan árucikknek tekintette, mint egy vállalat exporttermékét. De ez egy másmilyen piac, másmilyen törvényekkel. Most megkapja a magáét. Nemcsak szavazatokat veszített, hanem azokat is, akik helyette, mellette, sokszor ellenében megfogalmazhatták volna azokat az értékeket, amelyeket vall. Esterházyt, aki rászólna, hogy csak egyszer, egyetlen pillanatra gondolkozzon el egy kérdés hallatán, s válaszolja, hogy erre még nem gondolt. Balassát, aki figyelmeztetné, hogy az isten szerelmére hagyja végre abba. Hankisst, aki csendes iróniával körbeírná a nagyképűségeit. Eörsit, aki röhögne vele, rajta. Gombárt, aki hallgatva nézné kettejüket Fodorral, türelmesen várva, hogy mire jutnak. Nem sorolom tovább. Ezek az emberek sohasem voltak vagy lesznek a Fidesz értelmisége. Egyikük se egy másik párt fürkész szeme. Ha írnak, beszélnek az országnak írnak és beszélnek. Kár volt megsérteni őket, kedves barátom, nagy kár! S ami nagyobb baj, hogy ezeknek a mindenhonnan leváltottaknak, ide-oda lézengőknek, a nyakravalótlanoknak az elveszítése nem hozta magával kitűnő technokraták megnyerését. Sőt mintha azok is visszamentek volna az irodádéba. Ebbe a cikkben már mindenkit sajnáltam. Itt az ideje, hogy azokról szóljak, akiket legjobban szánok: a választókról. Osztom tanácstalanságukat. Csak azzal biztatom magamat, hogy van még jó fél év arra, hogy a pártok meggyőzzenek minket. „Fogatlan vénember az évszázad. Rég elfeledte titkos álmait. A harcterek ember- / bűzét, a próféták rikácsolását. Nyelvén falevél fa- / nyár íze, szemében kiégett / üresség. A múló jövő túlélte. Érdes falak között / motyogva álldogál.” LENGYEL LÁSZLÓ Valahol pártot vesztettünk A második születésnapon (Németh Zsolt, Fodor Gábor, Deutsch Tamás, Orbán Viktor) FOTÓ: SÁRKÖZY GYÖRGY FÓKUSZ 1993. október 29., péntek A »fémmunkás« Vállalat nyilvános pályázat útján értékesíti a Budapest, Frangepán u. 7. alatti központi telepét A telephely alapterülete 15 107 nt, amelyen a különböző üzemépületek, raktárak, irodaépületek és építmények a műszaki tájékoztatóban levő megosztási vázrajz szerinti tulajdoni részegységekben kerülnek értékesítésre. A pályázati feltételeket, irányárakat és műszaki tájékoztatót tartalmazó tenderfüzet a vállalat titkárságán 2000 Ft + áfa ellenében átvehető, ami egyben a pályázaton való részvétel feltétele is. A vételár kiegyenlítése csak készpénzben lehetséges. A vételi szándék bizonyítására a pályázati irányár 5%-át a Budapest Bank 224-16843 sz. számlájára be kell fizetni, amely bánatpénzként funkcionál. A pályázatok beküldési határideje: 1993. december 15-én 14 óra, helye: Budapest XIII., Frangepán u. 7. alatti vállalati titkárság. A pályázattal kapcsolatban felvilágosítást ad 8—14 óra között Milasin Lajos vagyonkezelő főmérnök a 140-9259-es vagy a 120-9424-es telefonszámon. A kiíró fenntartja a jogot, hogy a pályázatot eredménytelennek nyilvánítsa.