Magyar Hírlap, 1994. június (27. évfolyam, 139-151. szám)

1994-06-29 / 150. szám

1994. június 29., szerda In hoc signo... A kívülálló szemlélő, sőt még a profi megfigyelő számára is, vall­juk be, unalmas volt az Országgyű­lés keddi alakulóülése. Unalmas, mint minden olyan tanácskozás, amely kizárólag ügyrendi kérdé­sekkel foglalkozik, belső szervezeti problémákkal, amelyek az állam­élet szempontjából lehetnek első­rendűen fontosak, de szenvedélyes vitákra alkalmat nem adnak. Illet­ve adhattak volna, ha az előrelátás nem rendez el mindent gondosan. Ennek a ténynek viszont első­rendű politikai jelentősége van. A szenvedélyektől izzó választási had­járat után olyan hatpárti konszen­zus alakult ki, amely méltányossági alapon, mi több mélységesen de­mokratikus szellemben, konstruk­tívvá kívánta formálni a parlamen­ti szellemet, megteremteni a hasz­nos munka feltételeit. Ebben a szándékban benne foglaltattak az előző ciklus tanulságai is. Eloszlat­ni a kétségeket, odafigyelni arra a megalapozott kritikára, amely bi­zony komoly okkal tette szóvá a parlamenthez gyakran nem méltó jeleneteket. Az előző képviselőház megfizette a tanulópénzt, hogy az új okuljon a tapasztalatokból, ne hívja ki maga ellen a közvélemény méltatlankodását. Ha ez a keddi megnyitóülés ezeknek a feltételeknek megfelelt — miképpen csakugyan megfelelt —, az nem tulajdonítható kizáróla­gosan egyetlen pártnak sem, még az alakuló koalíció kettősének sem. Hanem mind a hat politikai alaku­latnak együttesen, amely a válasz­tásokon jogot kapott arra, hogy be­­küldje képviselőit a törvényhozás­ba. Annyira kulturáltan, kisebb­rendű szempontokat félretéve ala­kult ki az új Országgyűlés vezérka­ra, bizottságainak az összetétele és tisztségviselőik kiválasztása, hogy ez minden érdekeltben csak elége­dettséget kelthetett. Más feladat nem is várt a honatyákra, mint tit­kos szavazásukkal szentesíteni ezt a munkamegosztást. Izgalomra csak az adhatott okot, hogy simán átmegy-e a jóváhagyási procedúrán az egyik alelnökként jelölt dr. Maczó Ágnes neve. A kis­gazdapárt a neki juttatott joggal él­ve a képviselőnőt szemelte ki, eleve tudván, hogy ezzel számíthat ellen­kezésre is. Valljuk be, nem voltak teljesen megalapozatlanok az ellen­érvek. Senki nem vonja kétségbe dr. Maczó politológiai munkásságá­nak az érdemeit, amelyekre ő maga hivatkozott, de korábbi közéleti szereplése, higgadtságának a hiá­nya, az őt gyakran elragadó hév és szenvedély okkal ébreszthette föl a kételyt, hogy mindig megfelel-e majd e magas közjogi tisztség kö­vetelményeinek. Torgyán, a pártvezér, az ugyan­csak tőle megszokott indulattal, amely gyakran profi politikusi szá­mításból fakad, „egypárti diktatú­rát” emlegetett, ha személyi indít­ványukat visszavetnék. A bölcs többség azonban immár rutinból is, nem hederített a vagdalkozásra, és nem tette meg a szívességet sem Torgyánnak, sem Maczónak, sem a populizmust, mint politikai mód­szert alkalmazó FKGP-nek, hogy tovább aggathassa a jelzőket part­nereire és vetélytársaira. Maczó Ágnest a keddi alakulóülés impo­náló többséggel megválasztotta, és ez így volt jó. Funkciójában még meg is erősíti az elég nagyszámú titkos ellenszavazat; az a politikus a hitelesebb, akinek az ellenfelei ki­fejezik fönntartásaikat. Bölcs döntés volt azért is, mert Maczó Ágnesnek alkalmat adhat funkciójából fakadóan a csillapo­dásra; talán ez a vita érlelheti meg benne a higgadt közéleti asszonyt. És bölcs volt főképpen azért, mert az „In hoc signo vinces” alapon, az „E jelben győzni fogsz” jegyében méltóképpen indult az új törvény­hozási ciklus, ami persze nem zárja ki, hogy ennek a parlamentnek le­hetnek még forró napjai is. M­ire volt jó most még ez is? Petőfi Sán­dort és a sajtószabadságot miért kellett ebbe a díjügybe belekeverni? Nem mondom én, hogy ne jutalmazzák meg még egy­szer, fényesen a kurzus állhatatos híveit: kész­pénz jár szolgálataikért. De a veszett fejsze nyelé­re ráfaragni a kutyák és farkasok dala szerzőjé­nek képmását... Lehetnének nevek, amiket nem ráncigálunk ide meg oda, kicsinyes gyűlölködé­seink perpatvarába. Hogy maradjon valami tisz­tán, közös hagyománynak, ami bennünket így­­úgy összetart, amit nem bitorolhat egy párt vagy a másik. Szerintem nagy baj támad ott, ahol a szavak elkezdenek semmit sem jelenteni, mert kiderül, hogy minden szó használható bármire: ez ciniz­must szül és közönyt és beletörődést. írástudó urak: ez volt a bűn. Gleichschaltolni a tévét egy pártállami törvényre hivatkozva — ez talán csak politikai túlkapás volt, öngól is, mint észrevehet­­ték. Szennylapokat menedzselni talán csak sze­génységi bizonyítvány.­­Miért nem tudtak meg­nyerni különb tollakat, ezen majd egyszer gon­dolkodjanak el, jó? És itt kérek elnézést a rossz társaságba keveredett életműdíjasoktól, de hát ők maguknak keresték a blamázst.) Azoknak szól ez a levél — válasz reményében­­—, akik feltehetőleg ott se voltak a jutalom ki­osztásánál, köztiszteletben álló értelmiségieknek, akiknek semmi szükségük sem volt arra, hogy nevükhöz egy szerencsétlen kurzus elhibázott kultúrpolitikája fűződjön, annak minden belátha­tó és beláthatatlan következményével együtt. Az a bizalom és erkölcsi tőke, amit négy év alatt el­herdáltak, ugyanolyan része a közvagyonnak, mint az utolsó hónapokban szétkapkodott milliár­­dok. Nincs rá semmi ok, hogy még egyszer kö­zösséget vállaljanak nemtelen eszközeikkel azok­kal, akik Petőfi palástjába burkolózva iszkolnak el, „lemondva” a felelősségre vonásról. A magyar közvélemény mindig megbecsülte azokat, akik legalább a bukásban méltóságot mutattak. Számítana, nagyon is számítana az okos, nyil­vános számvetés. Mert divat lesz most egy jó ideig az értelmiséget lesajnálni, eltanácsolni a po­litika közeléből, az ügyetlenkedők helyett az ügyeskedőket állítani be példakép gyanánt. És ebből megint csak baj lesz; kapóra jön majd az üres fejű törtetőknek, a hatalom „technikusai­nak”. Azért hát valakinek el kellene mondania, hogy a politikai pályán nem a szilárd meggyőző­dés, csupán a vak elfogultság jelent hátrányt, hogy nem az elvek megvallása árt, csupán a téve­dések makacs védelmezése. Hogy ha küldetése nem is, de hivatása a szellem embereinek, hogy tudásukkal szolgáljanak és kezdeményezzenek ott, ahol országos ügyekben döntenek. El kellene mondani, hogy nem a túl sok, hanem a túl kevés vagy életidegen tudás lett a veszte a nyolcvanas évek végén a nyilvánosság elé lépő ellenzéki mozgalmak szellemi vezérkarának. S hogy a ké­nyesebb ízlésűek, akik nem akarták alárendelni lelkiismeretüket a pártérdekeknek, csalódottan álltak félre itt is, ott is, már a kezdetektől. Ha a minapi kardlapozásban vétlen belügymi­niszter bocsánatot kérhetett a Fradi-szurkolóktól, mindnyájunk érdekében kérem, éljenek az alka­lommal, és kövessék meg önök azokat, akikben nyolc napon túl gyógyuló sérelmet okoz, hogy Petőfi nevében díjazzák a szócsővezetőket és azokat, akik a másként gondolkodókra a megbé­lyegző stemplit „sajtószabadság” körirattal nyo­mogatták. Nem fajulnak a dolgok idáig, ha önök egy rossz órán nem az effélékkel keresnek szö­vetséget, feledve, hogy nem a cél szentesíti az eszközt, hanem a rossz eszköz rontja meg a célt. Jelentsék ki, hogy egy fikarcnyi Petőfi sem jár a jobboldali hírlapíróknak, már csak azért sem, mert ez a lábánál fogva idecitált fiatalember meggyőződéses baloldali volt. Vagy jelentsék ki — és mi el fogjuk hinni —, hogy az a Petőfi Sándor, akiről díjukat elnevez­ték, nem a Nemzeti dal szerzőjével azonos, ha­nem a barguzini sírlakóval. LÁNYI ANDRÁS Nyílt levél vagy mi A Duna Tv politikai műsorainak el­méleti, ideológiai hátterét magától ér­tetődő elv, a magyar nemzet egységé­nek gondolata képezi. Ennek az elvnek a programatikus érvényesítése szerve­sen összefügg a Duna Tv kommuniká­ciós lehetőségeivel, azzal a ténnyel, hogy az adás egyszerre szólhat nem csupán az elszakított részeken élő ma­gyarokhoz, hanem a nyugat-európai emigrációhoz is. A magyar nemzet szellemi-kulturá­lis egységének visszaállítására tett erő­feszítések azonban csupán abban az esetben szolgálhatják az összmagyar­­ság távlati érdekeit, ha nem a realitá­soktól való eltávolodást, lehetőségeink túlbecsülését, azaz régebbi illúzióink újabbakkal való felcserélését eredmé­nyezik. Mert illúzió volt 1945-ben, 1968-ban, 1989-ben abban remény­kedni, hogy a román, a szerb, a szlo­vák nacionalizmus a történelmi helyzet módosulásai következtében egyszerre lemond nemzetállami célkitűzéseiről, más összefüggésekben pillantja meg önnön helyzetét, lehetőségeit, megért­heti, hogy a magyarság beolvasztható­­ságába vetett hit illúzió. De az sem ke­vésbé illuzórikus elképzelés, hogy az utódállamokban élő magyarság a több­ségi népességgel való olyan-amilyen modus vivendi nélkül képes lehet meg­találni helyét Európában. Illúzió tehát az a hit, miszerint lehe­tőség nyílhat a Duna-medencei ma­gyarság szellemi egységének megte­remtésére anélkül, hogy ezzel a folya­mattal a Duna-medencei népek szelle­mi kulturális egységének csírázása-csí­­ráztatása is együtt járna. Enélkül a fo­lyamat nélkül a magyarság szellemi­kulturális egységének erősítése csupán a térség békéjét fenyegető konfrontá­ciókhoz, illetve az anyaországba való átáramlás fokozódásához vezethet. Az­az az összmagyarság kérdését úgy „oldja meg”, hogy a jelenleginél is sú­lyosabb problémákat hoz magával. Az persze kétségtelen, hogy az utódállamok mai nacionalista, sőt na­­cionálkommunista hatalmi elitjeivel való szót értés lehetősége siralmasan csekély. Sőt a nemzeti-nemzetiségi probléma végső kérdéseiben a román értelmiség egésze a mi gondolkodás­beli sémáinkkal inkompatíbilis rend­szerben gondolkodik. A kivétel csupán néhány, a szó szoros értelmében de­viáns, az össztársadalmi normához vi­szonyítva „abnormisan” vélekedő koz­mopolita értelmiségi. De hát ez nem is lehet másként. Az egyéni öntudatnak az a szférája, me­lyet a nemzeti érzéssel s az érzelmeket „racionalizáló” nemzeti mítoszokkal jellemezhetünk, nem tartozik a képlé­keny tudatkomponensek közé. E szféra keletkezése engem leginkább a Konrad Lorenz által felfedezett „imprinting” jelenségére emlékeztet: a tojásból ki­kelő kis liba az első mozgó tárgyat, melyet megpillant (s mely természetes körülmények közt minden esetben a „mama”) agyába „mama” gyanánt vési be, és a szóban forgó valamit vagy va­lakit a továbbiakban gyermeki ragasz­kodással követi. A „bevésés” pillanatá­tól többé semmi lehetőség sincs már arra, hogy a tévképzetet eltüntethes­sük, mert egyfajta „öröklött” tulajdon­sággá alakul. A nemzeti előítéletek is az imprin­ting félreismerhetetlen vonásait mutat­ják. A legkétségbevonhatatlanabb cá­folat sem tüntetheti el őket. Sőt, a cáfo­lat (a román—magyar megértés ön­kéntes „aktivistái” által jól ismert mó­don) a legtöbb esetben a várt reakció ellentétét eredményezi: olyan — csak nehezen leplezhető — agresszív visel­kedésmódokat „old ki”, melyekhez ha­sonlókat csak a biológiai vészhelyze­tek képesek előidézni. Legjobb esetben is legalább egy ge­nerációra van szükség tehát, hogy egy társadalom megszabadulhasson nacio­nalista előítéleteitől. S erre is csak ak­kor van lehetőség, ha a szóban forgó „imprinting” tárgya, a nemzeti kultúra esik át alapvető változáson. A szerző a Brassói Lapok munkatársa Stratégiai jellegű átállásra csakis a mai nemzedék nacionalista programjá­nak csődje teremthet lehetőséget. De ettől ma már egyik ország sem áll túl­ságosan messze. A jelenleg még a gyűlölködés stá­diumában leledző nemzetek közti kö­zeledés nagyon lassú, sok türelmet, ta­pintatot, tárgyilagosságot, empátiát igénylő feladat, melyet nacionalisták nem végezhetnek el. A közeledésnek azonban nincs al­ternatívája. Kelet-Közép-Európában annak a nemzetnek lesznek a legkedvezőbb távlati esélyei, mely e tényekből nem csupán önmaga, de szomszédai számá­ra is képes levonni a konzekvenciákat, s maga kezdeményezi — a bizonnyal szerény kezdeti sikerektől sem csüg­gedve — a közös szellemi horizont fel­vázolását. Mit tesz ezzel szemben a Duna Tv? Legnépszerűbb politikai műsorában, a Közép-európai Magazinban csaknem kizárólag az utódállamokban élő ma­gyar kisebbségekkel foglalkozik. Ez kétségtelenül roppant fontos feladat, hiszen hosszú-hosszú évtizedeken át tudnunk sem volt szabad egymásról, s a nemzeti egység visszaállításának nyilvánvalóan az önismerettel kell kez­dődnie. De ez csupán az elvégzendő feladat egyik része. A műsor alig szó­laltatott meg olyan román, szlovák, szerb értelmiségit, akivel az együttgon­dolkodás elindítható. Arra is volt eset, nem is egyszer, hogy a riportalany a többségiekről nem éppen hízelgően nyilatkozott. (Például így: „ide jöttek bocskorban, s most ők az urak”.) A cím, a Közép-európai Magazin szélesebb kitekintést, átgondoltabb és átfogóbb magyarság- és Közép-Euró­­pa-koncepciót ígért. A megvalósulás csakis azt a sejtelmet ültetheti el a néző tudatában, hogy Közép-Európában a legfontosabb etnikai tényező a magyar­ság, a legfontosabb kérdés a magyar ki­sebbség kérdése. Veszélyes sugallat, mert egy kis nemzet tagjaiban olyan nagyhatalmi reminiszcenciákat tá­maszthat fel, melyek nem csupán az utódállamok többségi népességét irri­tálhatják fölöslegesen, de — vágyaink és lehetőségeink összemosásával — is­mét erőnket meghaladó célok megvaló­sítására ösztönözhetnek bennünket is. A probléma nézetem szerint az, hogy a szerkesztő, Balogh Júlia nem képes eldönteni, miben lát reális esélyt: a kelet-közép-európai együttműködés­ben vagy a nagyhatalmi segédlettel ér­vényesítendő magyar nemzetállami tö­rekvésekben. Ez persze önmagában nem is lenne baj, hiszen ki az, aki egy­értelműen eldönthetné, melyik straté­gia a kizárólagosan esélyes. Minden attól függ, milyen fordulatot vesz az európai integráció, milyen megoldást sikerül találni az orosz, az ukrán, a szerb kisebbségek kérdéseire, lesz-e, s ha igen, milyen lesz a Kisebbségi Charta stb. stb. Az egyértelmű döntés lehetetlensé­ge azonban a szerkesztőt nem az egyetlen racionális megoldásra, azaz az összmagyar és az összközép-euró­pai alternatíva párhuzamos megjelení­tésére készteti, hanem az érzelmi indít­tatásoknak engedve egyfajta ál Közép­európai Magazin kialakításával pusz­tán kielégíti a néző érzelmi igényeit, s ezzel inkább erősíti, semmint mérsé­kelné nacionalista reflexeinket. Pedig méltóbb feladat volna a — hetven esz­tendő megaláztatásai és szenvedései nyomán mindannyiunkban ott mocor­gó — gyűlölet leküzdéséhez nyújtani segítséget, egy jóval kiegyensúlyozot­tabb, a mienknél — történelmi „sze­rencséjének” köszönhetően — jóval kevésbé nacionalista világból, Magyar­­országról. Kérdés azonban, hogy ezt megtehetnék-e azok, akik önmagukat hazafiaknak nevezik, de akiknek egyik-másik kijelentésével kapcsolat­ban a nacionalizmus vádja sem min­den alap nélkül szokott felmerülni? Az persze kétségtelen: a Duna Tv még eb­ben a változatban is messzemenően tárgyilagosabb, elfogulatlanabb és európaibb bármelyik szomszéd álla­mokbeli adónál. Budapestnek azonban tán mégsem Bukaresthez vagy Belg­­rádhoz, hanem Bécshez vagy Amszter­damhoz kéne hasonulnia. A filmkínálat jobbára alkalmas len­ne arra, hogy az előbbi fenntartásokat mérsékelje, hisz a néző kitűnő jugo­szláv, csehszlovák, orosz filmek egész sorát nézhette végig a közelmúltban. A hírműsorokat lényegében ugyan­az a bizonytalanság jellemzi, mint a magazint. A magyar belpolitikai csatá­rozások kirekesztésével e műsorok lé­nyegében azt a benyomást keltették, hogy Magyarországot (akárcsak Kö­­zép-Európát a magyarság) a Magyar Demokrata Fórm jelenti. A hírképzés alapszempontja a nemzeti szempont. Ami — önmagában — ismét nem vol­na baj. „Következetes” érvényesítése azonban időnként különös híreket eredményez. Amikor Románia csatla­kozik a Partnerség a békéért nevű NATO-kezdeményezéshez, a hírből ki­marad, hogy ezt elsőként teszi (micso­da szégyen ugyebár, hogy éppen ők előzzenek meg bennünket!). Amikor Göncz Árpád fogadja a Magyarországi Bolgárok Szövetségének elnökét, Don­­csev Tosót (január 26.), a hírből eltűnik minden konkrét tartalom, azt ugyanis, hogy Doncsev a magyar kisebbségek panaszaival zaklatja az államelnököt, nem tanácsos megtudnunk. (A szer­kesztő szerint Magyarországon bi­zonnyal nincsenek jogosult kisebbségi panaszok.) S a sort még hosszan foly­tathatnék. Tudomást szerzünk a nem­zeti ménesről (január 31.) és a vadász­repülők fizetéséről (sajtószemle, feb­ruár 22.), mert ezek nemzeti ügyek (a hadsereg egyébiránt azóta is a hírmű­sorok sztárja), az egyház által kisajátí­tott nemzetiségi iskolák ügyéről azon­ban nem tudhatunk, mert az nem hízel­gő Magyarországra nézvést. A mé­diumháború eseményeiről sem igen szerezhettünk tudomást, elég volt róla az, amit a levélváltásból időnként (sa­ját véleményünk gyanánt) megtudhat­tunk, hogy ugyanis bizonyos „kozmo­politák” nem szeretik a Duna Tv-t, éle­tére törnek. Hogy kik, mikor, miért, az már szintén nem tartozik ránk. Ami a hírműsorok szerkezetét, a Hírmondó belső felépítését (hírek, sajtószemle, villáminterjú) illeti, az egyre inkább szakmailag is kialakulóban van (ámbár egyik-másik riporter gyakran az elen­gedhetetlen minimumot sem tudja az interjúalanyról), a szemléletbeli hetero­genitás azonban szükségszerűen ered­ményez álhíreket, semmitmondást, sőt csúsztatást. A sajtószemle — önmagá­ban — kitűnő ötlet. Olyan lehetőséget teremt az anyaország és a kisebbségi magyarság­, a magyar olvasó és a szomszédos államokbeli sajtó közti közvetítésre, ügyeink árnyaltabb, a szomszédok és esetenként a nyugat­európaiak nézőpontját is fölvillantó lát­­tatására, mely rendkívül termékenynek bizonyulhat. Sajnos a szemlélet ez esetben sem hazudtolja meg önmagát. A szemlét bevezető megfogalmazás („a térség lapjaiból idézünk”) jellegze­tes példája a Közép-európai Magazint is jellemző csúsztatásnak. Mert milyen térségről is lehet itt szó? A magyarok lakta térségről? De akkor mit keres itt néha a Spiegel és a Süddeutsche Zei­tung? S ha azok is a térségben vannak, miért nincs ott a 22, a Romania libera, a szlovák, a szerb, az ukrán lapok? Miért jó, ha a nézőben azt a tévtudatot erősítjük, hogy mi vagyunk a világ (a térség?) közepe? A teljes igazsághoz szerencsére az is hozzá tartozik, hogy — főként az utóbbi időben — a változás-változtatás szándéka is körvonalazódni látszik. Az állami rádióban és televízióban lezaj­lott tisztogatások, a csurkista szárny agresszív és otromba sajtószabadság­ellenes támadásai a Duna Tv irányítóit — bár az ügyben nyilvánosan sem ők, sem az adó nem foglalt állást — arra késztették, hogy kulturáltabb alternatí­vát kínáljanak, sőt hellyel-közzel ellen­súlyt is teremtsenek az előbbiek primi­tív propagandájához. A Duna Tv a választási küzdelem­ben is megőrizte semlegességét. A Rendszerváltók című (kitűnő) sorozat adásai méltányos nyilvánosságot kínál­tak minden politikai alakulatnak. El­maradt az állami televíziót elárasztó gusztustalan szocialistaellenes lejáratá­­si kampány is. A műsorokban az anti­szemitizmusnak még az árnyéka sem bukkant fel. Kétségtelen erény a sugár­zott filmek és kulturális műsorok (álta­lában magas) esztétikai színvonala, az ismeretterjesztő és természetfilmek gyakorisága, a gazdasági műsorok szakszerűsége is. Vannak tehát jelek, melyek akár bizakodásra is okot adhat­nak. A szerkesztőgárdának a gyanítha­tóan árnyaltabbá váló magyar külpoli­tika erőterében tán lesz ereje ahhoz, hogy az átgondoltabb, egyszerre ma­gyar és európai látásmódot kialakítsa. Ehhez természetesen mindenekelőtt az összmagyarság és Közép-Európa fo­galmát kell a realitásoknak megfele­lően értelmezni, illetve újraértelmezni. A szemléletbeli megújhodástól függ, hogy az adó betöltheti-e funkcióját, hogy „birodalmi” álmokkal bódító hasis helyett mennyei mannával szór­­ja-e tele a „térséget” — Európába vá­gyó kis népekkel közös életterünket. Bíró Béla Hasis vagy manna? : A cím, a Közép-európai Magazin szélesebb kitekintést, átgondoltabb és átfogóbb magyarság- és Közép-Európa-koncepciót ígért. A megvalósulás csakis azt a sejtelmet ültetheti el a néző tudatában, hogy Közép-Európában a legfontosabb etnikai tényező a magyarság, a legfontosabb kérdés a magyar kisebbség kérdése. Veszélyes sugallat...” FÓRUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD’’ A múlt lezárása — Ha ezt viseled, sosem nézel vissza... PÁPAI GÁBOR RAJZA ­ Minden másként lett sten áldását kérte Göncz Árpád az új parlamentre. Nyitáskor a bársonyszékekben tegnap még a régi dicsőségén merengő kor­mány tagjai foglaltak helyet. A képviselők azonban — „hajh, ma­gyar sors szétszakító, újra összegombolyító” — ugyancsak nehe­zen találtak a helyükre, s zavartan emelkedtek fel helyükről a Him­nusz-éneklésre. Ki elfáradt a képviselők közül, ki nem tudja a szokást. Minden másképp van. Hídi vásár, amint Illyést idéztük az imént. Akik azelőtt a kormánypadsorban ültek, most némiképp periférián, kisebbségként ellenzékben ülnek. Szokniuk kell. Szoknunk kell. Ahogy „Árpi bácsi” mondja: mégis meg kell érteni a helyüket kere­sőket, a tegnap nagyokat, a mai kicsiket: összesen a szavazók harmadát képviselik. A jobb­oldal legszélén — ami persze nem jelent politikai besorolást: ugyebár, amióta a derék Csurka kicsöppent a pixisből, e hely valójában a parlamenti palettán üres — most maroknyi fideszes képviselő: ellen­zékiek voltak azelőtt, azok is maradtak. Megfogyva bár, de törve nem. Sértődötten az istenadta népre, melynek nem elég a félfordulat. Szem­ben állva-ülve a liberális partnerrel, Orbán Viktor kesernyés mosollyal, Kövér dacos ellenzékien, Pokorni kicsit narancsosan, s kicsit tanárura­­san fogja kioktatni az egykori ellenzéki társakat, a jövendő hivatalos kultuszkormányzatot. A kisgazdák, akik fél-illegitim, kirekesztett ellenzékből most reálel­lenzékké rukkoltak elő, szintén hangot váltanak. Konstruktív ellenzék, harag napja nélkül immár, ám kőkeményen. A nemzet lelkiismerete: Torgyán legalábbis e szerepre tartja érdemesnek magukat... Másokkal szemben, akik nem Nemzeti Lelkiismeretek — így nagybetűvel. A volt kormánypártok. Tegnap mamelukok, ma úgyszintén nemzeti ellenzék. Állítják: konstruktívak. Hogyan is értelmezzük ezt? Hétfőn este kedvenc közszolgálati tévénktől kaptunk leckét: Boross a MUK- nál lép fel. Kissé rezignált, meg kell vallania elvbarátainak: eszmé­nyeik, úgy látszik, mégsem kellenek a magyar népnek. Tévedtek. Par­don. Miniszterelnök s kliensei méltó búcsúja volt a MUK-nál. Boross még testamentumot is hagyott: tartsatok ki sajtószabadság-sajtótisztes­­ség eszményetek mellett. Amúgy maszter-muszter módra. Tartsatok ki, fiúk, akkor is, ha velünk együtt nem kelletek, leszerepeltetek. Legyetek továbbra is, bár kicsik, ám hangosak, ki-ki hű önmagához. Meglesz ju­talmatok továbbra is, miként a mennyben, aképpen itt a földön is. Köz­­alapítványból. A kormánypárti sorokban bal­oldalt — a saját helyén(?) új­ baloldal. Horn mögött új­ mamelukcsapat. Fegyelmezettségre kötelezi őket a hű­ségnyilatkozat. Lehet persze vitatkozniok. Egymás közt. Annál fesze­sebben muszáj szavazni. Zárni a sorokat. Addig vagyunk erősek, amíg egységesek vagyunk. Szociáldemokrata-félék, de inkább liberálisak. Demokratikusak, s mégis centralisták. Ahogy tanultuk-tanulták annak idején az Ajtósi Dürer soron. Horn szigorú, de jóságosan megértő min­den egyéni listás képviselő lelkiismereti skrupulusaival szemben... ve­lük nem olyan könnyű, látja be hétfő este nyilatkozva köztévénknek. Mit tehetne vajon állampolgári zsebbe nyúló szavazáskor egy Szőllősi­­né, egy Schalkhammer? Szakszervezeti választóit képviselje? A párt­egységet? Hogyan viselkedjék az MSZMP volt titkára, Kádár volt nagykövete, bizalmasa, aki azért nemzeti lelkének is megfelel, s Csur­­kának is, Hornnak is mint igaz magyar? Párton belüli ellenzéki lesz, kormánypártiként? Hatalmon kívül és belül... Hogyan legyen szocia­lista a Kohléknak is megfelelő kemény gazdasági programot beterjesz­tő — így jellemzik a nyugati lapok . Békési, akihez saját pártjánál is inkább ragaszkodott a liberális koalíciós partner? Békési fogságában lesznek a liberálisok? Vagy az SZDSZ eszmei foglyaként a szocialista Békési? Hát kérem, egyelőre furcsa ülésrend, furcsa értékrend, furcsa tánc­rend: ki lép ki jobbra, ki lép ki vajon balra? Túlságosan...? Bizony, bi­zony szokni kell. Milyen egyszerű volt még tegnap például kliensnek lenni s obulu­­sokra vadászni. Emelt fővel dörgölőzni. Egy kicsit emlékezgetni Mo­hácsra, Trianonra, nemzeti balsorsra, Corvin közre, mint mítoszra. Ma nehezebb lesz kliensnek lenni. Hol a bal, hol a jobb, hol a kutyavacka melegségű biztonság, ami a hűségért jár, ki érti? Ügyes ember továbbra is lel patrónust. Újat. Megbízható emberekre mindig szükség lesz hata­lomközelben. Itt és ott egyaránt... Nemcsak a klienssors lesz bonyolultabb. Még nehezebb kapun kívül lenni, ha már egyszer benn voltunk. Kívülről kacsingatni befele, nosz­talgiázni. Ez a parlament négy évig hetvenkét százalékos kormány­­többségével egyelőre szinte megingathatatlannak látszik. Csak ha kí­vülről s belülről egyszerre járatják le, akkor billen ki egyensúlyából. Ha a legitim hatalom gőgje és elbizakodottsága a civilszervezetek elé­gedetlenségének tápot ad. Ha szakadozni kezd a centrifugális erők miatt ez a koalíciós lánc, ha zászlót bontanak a ma még gyenge civil­­szervezetek, amelyek nem érzik, hogy képviseletük lenne odabenn. Ez a mi parlamentünk, szeretjük, nem szeretjük, ilyen... Éppen olyan, amilyet megérdemlünk. „Ilyen néppel, ilyen fórum — lehettél és Karakórum”. Hídi vásár. Nincs jobb. Tegnap még oly egyszerű volt meghatározni önmagunkat. A gerinc­egyenesítő, nemzetipántlikás kormánytól azért mégis valamelyest bal­ra. .. És most? Hol a helyünk a mai parlament felett nekünk, akik tudó­sítunk és kommentálunk, a mai parlamenti pártok felett, mellett függet­len toronyőrként? Lebegve szellemi magasban vagy mélyébe ereszked­ve? Nincs válasz. Vagy csak illetlenül és riasztóan didaktikus válasz van. Voltak ugyanis, akik a kampány idején azzal riogatnak, ha a most következő négy évben az ország népe csalódik , az nem a pártokban, hanem a parlamenti demokráciában csalódik. Az elnök, aki megért egyet s mást a régi parlamentben, ezért kért is­teni áldást a felnőtt és bölcs nép új Országgyűlésére. Ezért kért képvi­selői szolgálatot. Ellenzéktől is, nemcsak a nehezen összeállt koalíció­tól. Különben nincs út máshová, csak kifelé a parlamenti demokráciá­ból. A semmibe. N. SÁNDOR LÁSZLÓ = —­7 ________MAGYAR HÍRLAP / M­AGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZÁLE LÁSZLÓ (publicisztika), SZIGETI TAMÁS (fotó), VITÉZ F. IBOLYA (gazdaság) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Kiadó: JÖRG MARQUARD Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt., Jürg Marquard svájci kiadóvállalat-csoportjának tagja Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 2100-050, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a HÍRKER Rt., az NH Rt. és alternatív terjesztők Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Előfizetési díj egy évre: 7128 Ft, fél évre: 3564 Ft, negyedévre: 1782 Ft, egy hónapra: 594 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, és a Hírlap-előfizetési Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021 -02809 Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest. Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807

Next