Magyar Hírlap, 1995. július (28. évfolyam, 152-164. szám)
1995-07-08 / 158. szám
IV A nyár itt van. S talán lesz még valaki ebben a mai világban is, aki a szabadság alatt áldozni tud a külföldi utazásra, s eljut Londonba. A brit főváros két pompás új-régi látnivalóval várja vendégeit. Megnyitották a nagyközönség előtt Diana, walesi hercegnő őseinek londoni palotáját és négyévi szünet után újra megtekinthető Wellington herceg pazar műkincsekkel ékes otthona, az Apsley House. A Spencer-palota az, amelynek szobáit, termeit bejárva Ráday Mihály mennybe menne. Ugyanis ennek az enteriőrjét, berendezését szinte a semmiből teremtették elő. Tíz éve még csak a puszta falak álltak, csak a szép stukkó mennyezetet nem sikerült mindenütt tönkretenniök a beköltözött irodáknak. A történet a következő: 1755-ben a huszonegy éves Spencer őrgróf feleségül vette gyerekkori szerelmét, a tizennyolc éves, világszép Georgiana Poyntz s kisasszonyt. Ritka volt az ilyesfajta szerelmi házasság akkoriban. És Spencerék fenemód gazdagok voltak. A vőlegény esküvői cipőjét például harmincezer font értékű gyémántokkal díszítették. Az ifjú pár úgy határozott, hogy a Greek Park mellett építtet házat a kor neoklasszikus stílusában, majd - a felső osztályok szokásának megfelelően - elindul a Grand Tourra, azaz bejárja Nyugat-Európa legszebb tájait és kulturális központjait, már csak azért is, hogy útközben megvásárolja az új palota műkincseit, berendezését, képanyagát. A „görögösség” volt akkoriban divat, a festményeket pedig főleg Olaszországból hordták haza. Minden szép és jó volt, egészen az 1870-es évekig, amikor a sorozatosan gyenge termés miatt az ötödik őrgróf pénzzavarba került. A szép palotát bérlők kezére adta s még szerencse, hogy nem bontották le, mint megannyi társát a húszas-harmincas évek során, akkoriban ugyanis az arisztokraták egy része feladta londoni palotáját és visszahúzódott vidéki óriás kastélyaiba. 1927-től 1943-ig a Spencer-palota egy női klub bérleménye volt, majd amikor megkezdődött a blitz, záporozni kezdtek a német bombák Londonra, Spencer őrgróf a teljes berendezést levitette az althorpi kastélyba, még a márvány kandallókat és az ajtótokokat is. Olyan siralmasan nézett ki a palota, mint magyar társai a háború után. Jó nevű cégek költöztek be később, például a Christie’s, a British Oxygen, meg egy gazdasági kutatóintézet. Majd 1985-ben a Rothschild-bankosok. Ez volt a fordulópont. Lord Rothschild határozta el, hogy a palotát pontosan olyanná építik újjá, amilyen 1765-ben volt. Eredetileg tíz évig készült, most tíz éven át renoválták. Ugyanis a jelenlegi Spencer őrgrófok Althorpból nem adtak vissza semmit, csak kegyesen megengedték, hogy a mesteremberek mintát vegyenek az ajtótokokról és a kandallókról újrafaragás végett. Ilyenkor jön jól az üzleti ének. Lord Rothschild a palota nevében céget alapított, szervezett tizennyolcezer befektető részvényest (most figyeljenek a hazai kastélyvállalkozók), a befolyó tőke összegéből négy és fél millió fontot arra használt fel, hogy olyan jellegű korabeli műtárgyakat vásároljon, amelyek ehhez a Palladio-stílusú házhoz illenek. (Remek mulatság lehetett.) Jó néhány nagy értékű festmény kölcsönként van letétben, a Spencer House vállalat restauráltatta ezeket, rendbe hozatta a kereteket és fizeti a biztosítást. Rothschild lordnak gyűjtőútján olykor hallatlan szerencséje volt. Például egy párizsi régiségüzlet kirakatában talált meg egy eredetileg innen származó Spencer-karosszéket. S hogyan számíthatnak osztalékra a részvényesek? Úgy, hogy a palotába hat font a belépőjegy (csak vasárnap van nyitva), ötezer font egy magánparti (a jelentkezők versengenek a bérletért), és az alagsort, ahol valaha főúri konyhák voltak, modern irodákká alakították át. Hétközben a Rothschild cég koktéljait és igazgatósági üléseit bonyolítják a termekben, szobákban, ahol immár minden úgy van, mint volt (a kandallókat tíz mester összesen 7500 órán át faragta). Még értekezni is kellemes lehet, ha az ember Chippendale székeken ül és a falakról Guido Reni, Salvator Rosa, Panini, Ostade meg az angol romantikusok képei néznek le rá. Az Aspley-palota, melyet a főváros lakói népszerűen London Numero 1-nek neveztek el megépülése után, ugyanis ott húzódott 1778-ban a város széle és a mostani elegáns Kensington negyed csak pár kilométerre fekvő Kensington falucska volt, nem számít a Spencer House-hoz hasonló totál felújításra, de júniusi megnyitásáig éveken át dolgoztak a renoválásán. Falai megszenvedték a Park Lane és Knightsbridge iszonyú forgalmát. Az egyik repedésen át galambcsalád nemzedékek költöztek a díszterem padlója alatti üregbe, ott éltek-haltak, s amikor a munkálatok során felbontották ezt a kazamatát, mázsányi bűzös guanóra meg galambcsontvázakra leltek. Ez most már a múlté és a termeket sok száz négyzetméternyi új szőnyeg borítja, az eredeti hű mása, melyet a palotát igazgató Victoria és Albert iparművészeti múzeum a Wellington hercegek vidéki kastélyának padlásán talált néhány végnyi minta után szövetett. Az Apsley az egyetlen londoni palota, amelyben benne laknak az eredeti arisztokrata tulajdonosok, s nem oly szerényen, mint a Károlyiak az Irodalmi Múzeumban, hanem egész épületszárnyakat elfoglalva. A földszinten a Wellington hercege, az emeleten Druro márki, porosz királyi hercegnő hitvesével és öt gyerekkel. De azért marad bőven néznivaló a hatalmas épületben (hétfő kivételével mindennap és fele annyi belépődíjért, mint Spenceréknél). Van néhány monstruozitásában lélegzetelállító, esetlen darab, például a százezer unciás portugál ezüst asztali készlet, amellyel a Waterlooi csata veteránjainak évenkénti ebédjére terítettek (ezrek gyűltek össze a palota előtt bámulni az érkezőket, mint manapság a hollywoodi Oscar-osztásnál.) De a legszebb a festészeti anyag, amelynek az a története, hogy Bonaparte József, Napóleon bátyja, úton volt ezzel, miután kirabolta a spanyol királyt, ám Wellington 1813-ban rajtaütött a Ouvre felé tartó hadizsákmányon. Néhány festményt az angol katonák tábortűzgyújtásra használtak, de 83 kép ma is megtekinthető az Apsley-palotában - így Brueghel, Velazquez, Murillo, Rubens és Van Dyck művei. A ház renoválása idejére minden tárgyat elszállítottak, a festményeket a Nemzeti Képtárnak adták kölcsön. Egyetlen tárggyal nem tudtak megbirkózni, Napóleon két és fél tonnás, mezítelen alakjával, melyet Canova faragott fehér márványba. Ezt plasztik lepedőkkel takarták le, amíg körötte festettek, építkeztek. Napóleon modellt ült a szoborhoz, de csak a fejhez és nem a pompás izomzatú figurához. A kész művet nem szerette, Wellingtonnak azonban egyik kedvence volt a szobor. Ugyanis Napóleon márványkezén aranyozott bronzból ott ül a győzelem istennője. Csak éppen hátat fordít neki. S éppen elreppenni készül. Londoni levél Albioni utazóknak Sárközi Mátyás „A legbelsőbb énünket kell előgyötörnünk” Találkozás Hegedűs D. Gézával Bóta Gábor Hegedűs D. Géza igen hamar közismert lett, mégis tíz évbe telt, hogy a szakma is igazán elismerje. Néhány éve rendezőként is dolgozik. Múlt héten mutatták be a József Attila Színházban A kölyök című musicalt, amit ő állított színpadra. • Ennek igen komoly mesterei voltak a főiskolán, hiszen Horvai István és Kapás Dezső osztályába járt... - A mi osztályunkkal, 1971-ben indult az ő pedagógiai munkásságuk. Éppen húsz éve végeztünk. Igen reprezentatív listát tenne ki azoknak a színészeknek a felsorolása, akik az ő tanítványaik voltak. Horvai és Kapás nagyon erősen hatottak ízlésben, szemléletben, a munkához való viszonyban. Önállóságra neveltek, megtanítottak arra is, mit csináljunk, ha rossz rendezővel hoz össze a sorsunk. Megmutatták, mi az, amin dolgoznunk kell a pályán eltöltött első tíz év alatt, hogy jó színészekké váljunk, és segítettek abban, hogy legyen önismeretünk. - A Várkonyi Zoltán nevével fémjelzett korszak végén került a Vígszínházhoz, egy olyan nagyon erős csapathoz, amelyben akkoriban már változások kezdődtek - például zenés darabokat mutattak be... - Várkonyi, amikor a színházhoz kerültem, még ereje teljében volt, a főiskola rektoraként is dolgozott. A saját ízlésbeli „parancsait” alá tudta rendelni a színház érdekének. Valójában nem vonzódott a pop, a rock műfajához, de pontosan tudta, hogy a fiatal tehetségeket a társulatnak mindig magába kell olvasztania. És ezzel párhuzamosan az új, felnövekvő közönséget is be kell csalogatni a színházba. Progresszív gesztus volt a részéről, hogy a populárisabb műfajt is beengedte a színházba. Én magam elég későn érő típus voltam, biológiailag sem voltam befejezett, főiskolás koromban még nőttem. Jó pillanatban kerültem a Vígbe, eleven, pezsgő szellemiségű hely volt. Várkonyi próbálta odacsalogatni a jelentős írókat. Nagyon örülök, hogy beszélgethettem például Örkény Istvánnal, találkozhattam Déry Tiborral. Egy színpadon lehettem Sulyok Máriával, Páger Antallal, Bulla Elmával, Tomanek Nándorral, Somogyvári Rudolffal, Ruttkai Évával, Bilicsi Tivadarral, Pethes Sándorral, Szathmári Istvánnal, Darvas Ivánnal. Mit vettek át önök a nagy öregektől és mit tagadtak meg? - Minden nemzedék arra vár, hogy megmutathassa magát. Ez nagyon jó tesz a színháznak, nem baj, hogy mindenki úgy érzi, már a sarkában „lihegnek”. A Víg társulata nem tagadni akar, hanem szintézis teremtésére törekszik. Egy évszázados folyamatot kötelességünk továbbvinni. Tudnunk kell, hogy nem lehet helyzeteket megúszni, csak szinte belehalva a játékba lehet jó előadásokat létrehozni. Engem többen, például Benkő Gyula, Bilicsi Tivadar, Páger Antal segítettek abban, hogy lássam, miként kell hitelesen játszani. Bartók Béla például fiatal korában hihetetlen módon fitymálta Liszt Ferenc munkásságát. Később revidiálta a nézeteit, megemelte a kalapját Liszt művészete előtt. Azt hiszem gyakran mi is így teszünk az idősebb kollégákkal, lázongunk ellenük, majd esetleg rájövünk, micsoda értéket képvisel az életművük. Fiatal korában az ember nem lát tisztán, én is naiv voltam bizonyos dolgokban. - Ön egykor a KISZ KB tagja volt, s nyilván hittel végezte a munkáját, amiként hittel szavalt a hivatalos március 15-ei ünnepségeken is. Ugyanakkor a szakmai elismertsége nem volt egyértelmű. Gondolom, sok mindent tisztáznia kellett magával... - Ma nincs senki Magyarországon, aki a politikai szüzességét ne vesztette volna el. Nincs az a pillanat az életemben, amit ne vállalnék. Azt gondolom, velem mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt, mert minden az én személyiségemből fakadt. A Vígszínházban megtanítottak gondolkodni, megtanítottak a világra figyelni, nyitottnak lenni. - Nádas Péter Találkozás című darabjában eljátszotta a fiatalembert, aki egyszer csak ott áll meghalt apja volt szeretője előtt, s az vallomásszerűen mesélni kezdi neki a múltat. A fiú meztelenné, védtelenné válik előtte, át kell gondolnia az életét, de talán valamit képes „továbbvinni” a múltból. Gyanítom, hogy önnek is keresztül kellett mennie ehhez hasonló metamorfózison. Hegedűs D. Géza - Ez a szerep más minőségbe billentett át engem, máshogy kezdtem magamhoz is közeledni. Addig is megbecsültek, hatalmas feladatokat kaptam, mégis, igazán Nádas darabja volt rám rendkívüli hatással. Az is igen fontos volt, hogy az író közelébe kerülhettem. Elég sokat beszélgettünk. Nádas segített hozzá ahhoz, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok. Akkoriban elég sokan bántottak, beszéltem vele erről, úgy gondoltam, bűnhődnöm kell. Nádas azt mondta, hogy én már mindent megbűnhődtem, mialatt nem bántottak, nem piszkáltak a sajtóban. Hogy önvizsgálatnak vetettem alá magam, az jót tett nekem. Mondhatnám, hogy többen voltak körülöttem, akikben hittem, és sok tudást kaptam tőlük. Hogy később derült ki, nem mindent kellett volna elhinnem. Hogy nem észleltem olyan „mélyen” a negatívumokat, ahogy később szembesültem velük, hiszen jó szerepeket kaptam, hívtak a rádióba, a tévébe. Azt is mondhatnám, hogy ennek ellenére voltak kételyeim, de hittem abban, hogy én magam is sok mindenen tudok változtatni. És furcsa volt rájönni, hogy akik segítettek, azok elhallgattak előlem lényeges dolgokat. Hogy előttünk „lesatírozták” a múltat. De mindezt nem mondom, mert úgy gondolom, hogy az ember a felelelőst mégiscsak saját magában keresse. Magammal kellett szembenéznem, s ehhez jól jött, hogy Nádas a kezembe adta Freud Pszichoanalízisét. Borzasztóan hatott rám az is, hogy a Találkozásban Ruttkai Évával játszhattam. Akkor már súlyosan beteg volt, mégis hihetetlen alázattal küzdötte végig a próbafolyamatot. Egy hatalmas művész, fantasztikus életművel a háta mögött, minden addigi eszközét elvetette, a megújulás igényével állt neki a munkának. Előfordult, hogy hátat kellett fordítania a közönségnek, mert nem kapott levegőt, mégis hittel csinált mindent. Megrendítő élményt jelentett számomra, hogy tudott a halálnak nyelvet ölteni. De az is nagyon hatott rám, hogy Nádas megmutatta azt az 1975-ben megjelent kritikát, amiben rólam írt. Azt írta, ha majd merek megcsúnyulni, ha majd a mosolyom körül a ráncok megkeményednek, akkor majd nagy színész lesz belőlem. - Mert megcsúnyulni? - Jobb lenne, ha ezt nem én ítélném meg. - Az tény, hogy fordult a kocka, jó néhány év óta igen pozitívan ítélik meg a szakmabeliek a munkáját. - Ezt jó volt megélnem. Az ember egy idő után rájön, nincs különösebb értelme a hiúságnak, a lényeg belül van. A legbensőbb énünket kell „előgyötörnünk” magunkból, azt kell megmutatnunk a színpadon. - Rendezőként még nem alakult ki olyan egyértelmű kép önről, mint színészként... - A rendezői pályafutásomnak még az elején tartok. A kölyök a nyolcadik rendezésem. Gál Gábor vállalkozó tulajdona a darab, amit nagy sikerrel játszottak az Arizona Színházban, a vezetőségváltás miatt azonban megszakadt a sikersorozat. Gál Gábor szerette volna, ha tovább él, s ennek az anyagi fedezetét is előteremtette. Hallotta, hogy hűthető a József Attila Színház nézőtere, megkereste Léner Péter igazgatót, hogy itt legyen nyáron A kölyök újabb bemutatója. A szerzők eljátszanak azzal a gondolattal, mi történne, ha egy némafilm egyszer csak hangossá változna. Ebből az ötletből született egy édesbús musical, egy álomjáték, amelyben Charlie Chaplin megálmodja A kölyök című filmet és csavargóként maga is végigéli a történetet. Megfogott a darabban, hogy van benne egy csomó jóravaló, perifériára szorult szegényember, akiknek hihetetlen nehézséget jelent a mindennapi megélhetés. Sajnos, mostanában ugyanezt tapasztaljuk nap mint nap. De arról is szól a darab, mit jelent, ha a magányt megosztja velünk valaki, és ha valaki másért felelősséget vállalunk. Ha rokonszenvet tudok ébreszteni ezek iránt a nem éppen szerencsés sorsú emberek iránt, akkor jó előadás jöhet létre. K i ne tudná, hogy ha egy délvidéki sertéstenyésztő (szláv vezetékes magyar keresztnévvel) és Mária Terézia daliás, vitéz grófja, továbbá a cselekményt noszogató-magyarázó cigány jósnő a nevelt lányával (a temesvári pasa gyermekével), meg egy artistává deklasszálódott magyar emigráns nemes vakért, csárdást, verbunkost, polkát és mazurkát fúj-jár egy operett fináléjában, az egyszóval annyit tesz: Monarchia? Ámde amikor Nikolaus Harnoncourt és kutató-szerkesztő társa, Norbert Linke felhúzzák A cigánybáró háttérfüggönyét, meglepő történelmi-politikai, művészeti és személyi összefüggések világosodnak meg. A felsorolt táncok karakterszimbólumok, együttesen a csász.-kir. közös hazafiasság alaphangjáról indulnak, és a bomlás előtti Habsburg-birodalom utolsó csillogó éveinek ritmusát kopogják; csereforgalmuk és csereértékük a soknemzetiségű, multikulturális monarchiában a nagybetűs közép-európaiság fogalmát (lényegét?) fejezi ki. A nemzeti stílusok összeolvasztásából születő új forma a „bécsi operett”, műfaji csúcsa A cigánybáró, benne kölcsönös affinitásuk révén a bécsi és a magyar zene dualizmusa dominál, s a magyar elem immár nélkülözhetetlen. A folytatásról Lehár és Kálmán gondoskodik, míg a fajsúlyosabb művészeti ágakban már magáról a bomlásról szól a századforduló. Harnoncourt, aki - ő mondja - „csak nagy műveket dirigál”, „hihetetlenül szépnek” és a Schuberttől Alban Bergig ívelő fejlődés kulcsművének nevezi A cigánybárót, Szaffit „Lulu nagymamájának”, Strausst a zenei festés nagy koloristájának. A ’40-50-es években a Volksoper csellistájaként sokszor játszotta a darabot, és most megelégelte az örökös átdolgozásokat, ezért alakította ki Linkével a maga változatát, az eddigi legteljesebbet, amely Strauss eredeti szándékához a legközelebb áll”. A cigánybáró fogantatása a keringőkirály 1882-83-as pesti látogatásaihoz fűződik. Miközben Liszt Ferenccel whistezik vagy Jókaival társalog, felmerül egy „magyar operett” terve. A nagy mesemondó saját beszélyét ajánlja témául. Harnoncourték Schnitzer eredeti, még cenzúrázatlan szövegkönyvére alapozzák elemzéseiket, mert az többet és mást mond, mint az 1885. október 24-én bemutatott mű. A cenzor ugyanis kihúzatta a pacifistának értelmezhető, illetve a cigányokat kedvező színben feltüntető mondatokat. Egyfelől hiányolta a háborús készülődéssel kapcsolatos egyértelmű lelkesedést, másfelől „túl hősiesnek” találta a cigányok megjelenítését. Beavatkozása átrajzolta a figurákat: az eredetiben Zsupán és Ottokár gyáva fickók, a cigányok pedig a XIX. századi romantikus recept egzotikus és vonzó, esetleg félelmetes, de semmiképp sem nevetséges színpadi „népsége”. Harnoncourt és társa szemszögéből a cigányok, valamint a XVIII. századi bevándorlók szerepeltetése A monarchia és az idegenek című kérdéskör veretete. Közbevetőleg megjegyzem, hogy okfejtésükben - a zene és a librettó több utalásával egybehangzóan - egy kalap alá veszik a magyarokat és a cigányokat (ami a zenében Liszttel is megesett), viszont nem veszik észre, hogy az elűzött, majd visszatérő „török kollaboránsok” a politikailag kevésbé szalonképes Rákóczi-emigrációt képvisel(het)ik. Bizonyára a cenzor ügyelt rá, hogy Rákóczi neve még 175 évvel a szabadságharc után se hangozzék el. Mindebből a szerkesztők azt vonják le, hogy a háborúellenesség és az idegenkérdés dolgában Strauss nem osztotta a Ferenc József-i rendszer hivatalos nézeteit, inkább hajlott a mai liberálisabb felfogás előképe felé. Gondolatmenetük tetszetős, de... mintha túlzottan ideológiai feneket kerítenének egy operettnek. Vagy mégsem? A régizene Cigányok, bárók, *z liberálisok Uhrman György enfant terriblé jéből Nagy Öreggé érdemesült Harnoncourt ismét okkal kavarta fel az állóvizeket, s nem holmi hitelességi rögeszméből ragaszkodik az eredetihez? A felvétel tavaly készült a bécsi Konzerthaus hangversenyén. Ilyen Cigánybárót nemcsak a hat előző lemez ismerője, de Strauss sem hallhatott! A kb. 40 perc „újonnan felfedezett” muzsika ugyanis a (szerző által) kihagyott részek, néhány énekes szám és többletstrófák visszaállításából adódik, a karcsúbb hangszerelés és a terjedelemesebb kórusszólamok szintén az „első szándékú” kéziratból. Az anyag hiteles és kifogásolhatatlan, az eljárás mégis vitatható, mert figyelmen kívül hagyja az utolsó szerzői kézvonás elvét. Viszont a vígopera, daljáték és operett között ingadozó Strauss itt a német nagyopera irányába óhajtott lépni, ez indokolná a tágasabb keretek újrarajzolását. A szokottnál hosszabban és gondosabban dolgozó szerző ezúttal a hangszereléshez sem vett igénybe segítséget, minden kottafej az ő tollából való változtatásokra csak soros neje és direktora meg a korabeli gyakorlat ösztönözték. A Theater an der Wien bemutatója legnagyobb színpadi és személyes sikerét hozta, még életében (1899-ig) 140 színház tűzte műsorra A cigánybárót! A rettegett Wagner-ellenes kritikus, Hanslick őszinte és friss, sehol sem erőltetett dallaminvencióról írt, kiemelvén, hogy a komponista mindenütt legjobb önmagát adja. Harnoncourt legjobb érve az előadás. - Ez a legjobb Strauss-lemeze - állítja az operett-tudor Andrew Lamb. Nekem elsősorban a fiatal címszereplő, Herbert Lippert tetszett, akárcsak a Scala nemrég közvetített Szöktetésében. A Peter Schreier örökébe lépő német lírai tenorok között övé a legkellemesebb hangszín. Zsupánt a bemutatón a híres színész, Girardi (V.kalapos) alakította, itt egy Wagner-tenor, Rudolf Schasching remekel vele. Hamari Júlia mellőzi a cigányos sablonokat; ez csak javára válik Ciprának. A dalénekes Wolfgang Holzmarr finom baritonja nem a legalkalmasabb a (karmesterünk szerint kegyetlen képzeteket is felidéző) Verbunkhoz. A negatívum az amerikai Pamela Cobur. Szaffijiát tremolós magasságok egyénítik és a bécsies-magyaros helyén ohiói stílus. Neijijyvall egykori mesterére, Schwarzkopfra, aki tökéletesen tud®ezt a műfajt is. 1. Johann Strauss Sgy A cigánybáró !| Vezényel: Harnoncourt KV 2-Teldec, 1995 Fotó: Müller Judit Ez micsoda? - kérdi színlelt naivitással évek óta mindenki, megvetéssel méregetve az ujja hegyén a tályoghoz hasonlatos érmét. Csináltasson új szemüveget - böki oda az eredeti tőkefelhalmozás keresetlen modorá-ban a postás, a pénztáros vagy éppen a zöldséges - hát nem látja, hogy ez az új egyforintos. A mindennap lezajló párbeszéd nélkülözhetetlen elelme a legújabb kori folklórnak és vészjósló előjele egy kiadós panaszáradatnak. Hisz az új egyforintos olyan apró és szánalmas, hogy már-már aláássa önbecsülésünket, s óhatatlanul fölidézi összes sérelmeinket, mellőztetésseinket. Eddig is ott motoszkált homloklebenyünk mögött, hogy bizony, ha a világ jobbik felén születtünk volna, pénzünk és munkánk háromszor-négyszer vagy akár tízszer ennyit érne, de ez nem fájt annyira, míg jelentéktelenségünk, leértékelődésünk szinte megfoghatatlan, gúnyosan kuncogó szimbólumával - az aprópénzként is alig használható új egyforintossal - nem kellett lépten-nyo- mon szembesülni. Most pedig, hogy a jó fogású, kellemes tapintású, szép kerek „magyar ezüstből” (színtiszta ajkai alumíniumból) veretett régi egyforintost visszavonták, maradék biztonságérzetünk is elpárolgott. Végtelen mélységbe süllyedt a szocialista Atlantisz, az olcsó SZOT-üdülések, az egyforrintos fagylalt, a hetvenfilléres átszállójegy, a négyhúszas kőbaltás sör világa, ahol kedélyes eszmesúrlódások közepette - hisz akkor még legalább a csendes hétfő estéken, a tévé adásszünetei idején beszélgettek egymással az emberek - állampolgári jogon karbantartott fogainkkal rágtuk a kettőnyolcvanas kolbászt. Igaz, másnap a tömés netán kiesett, de legalább ingyen volt. Mégis téved, aki azt gondolja, hogy a könnyen elérhető hitvány minőség iránt támad bennünk édes nosz- s talgia. Bár joggal érezhetnénk ilyesmit, mert eddigi életünk gazdasági válságok sorozata volt, s a prosperitás az én nemzedékem számára legföljebb szépirodalmi és Forintos nosztalgiák Starkbauer László mény. Nem véletlen, hogy a régi húszforintos bankón magasra emelt sarlóval, búzakalásszal kérkedő pőre férfialak szkeptikus lenyomatát így őrizte meg a népköltészet: „Hiába vetsz, hiába aratsz/ Mindig ilyen meztelen maradsz.” De szegénységünket - mintha azt magunk vállaltuk volna - ragyogó foncsorral vonta be valami kemény nonkomformista dac. Állítottuk, hogy mi aztán megvetjük a földi javakat, (különösen azokat, amelyek amúgy is elérhetetlenek számunkra). Most már tudjuk, az ösztönös önvédelem, az önvigasztalás magasiskolája volt ez a korszak. Ám ma - mikor minden erővel törekszünk mindazon dolgok megszerzésére, amelyeket korábban megvetettünk - még hatékonyabban gyakoroljuk az önáltatást, mint történelmileg bevált, hatékony túlélési technikát. És ha most vitrinbe tesszük az alumínium egyforintost, úgy érezzük, mintha a „a boldog nincstelenség szabadságérzetét” zárnánk üveg mögé. Ennyivel szegényebbek lettünk megint, miközben emlékeink is lassan, de biztosan amortizálódnak. / Életképek ' % 1995. július 8., szombat