Magyar Hírlap, 1995. július (28. évfolyam, 152-164. szám)

1995-07-08 / 158. szám

IV A nyár itt van. S talán lesz még valaki ebben a mai világ­ban is, aki a szabadság alatt áldozni tud a külföldi utazás­ra, s eljut Londonba. A brit főváros két pompás új-régi látnivalóval várja vendégeit. Megnyitották a nagyközönség előtt Diana, walesi hercegnő őseinek londoni palotáját és négyévi szü­net után újra megtekinthető Wellington herceg pazar műkincsek­kel ékes otthona, az Apsley House. A Spencer-palota az, amelynek szobáit, termeit bejárva Ráday Mihály mennybe menne. Ugyanis ennek az enteriőrjét, berende­zését szinte a semmiből teremtették elő. Tíz éve még csak a puszta falak álltak, csak a szép stukkó mennyezetet nem sikerült min­denütt tönkretenniök a beköltözött irodáknak. A történet a következő: 1755-ben a huszonegy éves Spencer őrgróf feleségül vette gyerekkori szerelmét, a tizennyolc éves, vi­lágszép Georgiana Poyntz s kisasszonyt. Ritka volt az ilyesfajta sze­relmi házasság akkoriban. És Spencerék fenemód gazdagok voltak. A vőlegény esküvői cipőjét például harmincezer font értékű gyé­mántokkal díszítették. Az ifjú pár úgy határozott, hogy a Greek Park mellett építtet házat a kor neoklasszikus stílusában, majd - a felső osztályok szokásának megfelelően - elindul a Grand Tourra, azaz bejárja Nyugat-Európa legszebb tájait és kulturális központ­jait, már csak azért is, hogy útközben megvásárolja az új palota mű­kincseit, berendezését, képanyagát. A „görögösség” volt akkoriban divat, a festményeket pedig főleg Olaszországból hordták haza. Minden szép és jó volt, egészen az 1870-es évekig, amikor a soro­zatosan gyenge termés miatt az ötödik őrgróf pénzzavarba került. A szép palotát bérlők kezére adta s még szerencse, hogy nem bon­tották le, mint megannyi társát a húszas-harmincas évek során, ak­koriban ugyanis az arisztokraták egy része feladta londoni palotáját és visszahúzódott vidéki óriás kastélyaiba. 1927-től 1943-ig a Spencer-palota egy női klub bérleménye volt, majd amikor meg­kezdődött a blitz, záporozni kezdtek a német bombák Londonra, Spencer őrgróf a teljes berendezést levitette az althorpi kastélyba, még a márvány kandallókat és az ajtótokokat is. Olyan siralmasan nézett ki a palota, mint magyar társai a háború után. Jó nevű cégek költöztek be később, például a Christie’s, a Bri­tish Oxygen, meg egy gazdasági kutatóintézet. Majd 1985-ben a Rothschild-bankosok. Ez volt a fordulópont. Lord Rothschild ha­tározta el, hogy a palotát pontosan olyanná építik újjá, amilyen 1765-ben volt. Eredetileg tíz évig készült, most tíz éven át reno­válták. Ugyanis a jelenlegi Spencer őrgrófok Althorpból nem ad­tak vissza semmit, csak kegyesen megengedték, hogy a mesterem­berek mintát vegyenek az ajtótokokról és a kandallókról újrafara­­gás végett. Ilyenkor jön jól az üzleti ének. Lord Rothschild a palota nevé­ben céget alapított, szervezett tizennyolcezer befektető részvé­nyest (most figyeljenek a hazai kastélyvállalkozók), a befolyó tő­ke összegéből négy és fél millió fontot arra használt fel, hogy olyan jellegű korabeli műtárgyakat vásároljon, amelyek ehhez a Palla­­dio-stílusú házhoz illenek. (Remek mulatság lehetett.) Jó néhány nagy értékű festmény kölcsönként van letétben, a Spencer House vállalat restauráltatta ezeket, rendbe hozatta a kereteket és fizeti a biztosítást. Rothschild lordnak gyűjtőútján olykor hallatlan sze­rencséje volt. Például egy párizsi régiségüzlet kirakatában talált meg egy eredetileg innen származó Spencer-karosszéket. S hogyan számíthatnak osztalékra a részvényesek? Úgy, hogy a palotába hat font a belépőjegy (csak vasárnap van nyit­va), ötezer font egy magánparti (a jelentkezők versengenek a bérletért), és az alagsort, ahol valaha főúri konyhák voltak, mo­dern irodákká alakították át. Hétközben a Rothschild cég kok­téljait és igazgatósági üléseit bonyolítják a termekben, szobák­ban, ahol immár minden úgy van, mint volt (a kandallókat tíz mester összesen 7500 órán át faragta). Még értekezni is kelle­mes lehet, ha az ember Chippendale székeken ül és a falakról Guido Reni, Salvator Rosa, Panini, Ostade meg az angol ro­mantikusok képei néznek le rá. Az Aspley-palota, melyet a főváros lakói népszerűen London Numero 1-nek neveztek el megépülése után, ugyanis ott húzó­dott 1778-ban a város széle és a mostani elegáns Kensington ne­gyed csak pár kilométerre fekvő Kensington falucska volt, nem számít a Spencer House-hoz hasonló totál felújításra, de júniusi megnyitásáig éveken át dolgoztak a renoválásán. Falai megszen­vedték a Park Lane és Knightsbridge iszonyú forgalmát. Az egyik repedésen át galambcsalád nemzedékek költöztek a díszterem padlója alatti üregbe, ott éltek-haltak, s amikor a munkálatok so­rán felbontották ezt a kazamatát, mázsányi bűzös guanóra meg galambcsontvázakra leltek. Ez most már a múlté és a termeket sok száz négyzetméternyi új szőnyeg borítja, az eredeti hű mása, melyet a palotát igazgató Victoria és Albert iparművészeti mú­zeum a Wellington hercegek vidéki kastélyának padlásán talált néhány végnyi minta után szövetett. Az Apsley az egyetlen londoni palota, amelyben benne lak­nak az eredeti arisztokrata tulajdonosok, s nem oly szerényen, mint a Károlyiak az Irodalmi Múzeumban, hanem egész épület­­szárnyakat elfoglalva. A földszinten a Wellington hercege, az emeleten Druro márki, porosz királyi hercegnő hitvesével és öt gyerekkel. De azért marad bőven néznivaló a hatalmas épületben (hétfő kivételével mindennap és fele annyi belépődíjért, mint Spenceréknél). Van néhány monstruozitásában lélegzetelállító, esetlen darab, például a százezer unciás portugál ezüst asztali kész­let, amellyel a Waterlooi csata veteránjainak évenkénti ebédjére terítettek (ezrek gyűltek össze a palota előtt bámulni az érkező­ket, mint manapság a hollywoodi Oscar-osztásnál.) De a leg­szebb a festészeti anyag, amelynek az a története, hogy Bonapar­te József, Napóleon bátyja, úton volt ezzel, miután kirabolta a spanyol királyt, ám Wellington 1813-ban rajtaütött a Ouvre fe­lé tartó hadizsákmányon. Néhány festményt az angol katonák tábortűzgyújtásra használtak, de 83 kép ma is megtekinthető az Apsley-palotában - így Brueghel, Velazquez, Murillo, Rubens és Van Dyck művei. A ház renoválása idejére minden tárgyat elszállítottak, a fest­ményeket a Nemzeti Képtárnak adták kölcsön. Egyetlen tárggyal nem tudtak megbirkózni, Napóleon két és fél tonnás, mezítelen alakjával, melyet Canova faragott fehér márványba. Ezt plasztik lepedőkkel takarták le, amíg körötte festettek, építkeztek. Napó­leon modellt ült a szoborhoz, de csak a fejhez és nem a pompás izomzatú figurához. A kész művet nem szerette, Wellingtonnak azonban egyik kedvence volt a szobor. Ugyanis Napóleon már­­ványkezén aranyozott bronzból ott ül a győzelem istennője. Csak éppen hátat fordít neki. S éppen elreppenni készül. Londoni levél Albioni utazóknak Sárközi Mátyás „A legbelsőbb énünket kell előgyötörnünk” Találkozás Hegedűs D. Gézával Bóta Gábor Hegedűs D. Géza igen hamar közismert lett, mégis tíz évbe telt, hogy a szakma is igazán elismerje. Néhány éve rendezőként is dolgozik. Múlt héten mutatták be a József Attila Színházban A kölyök című musicalt, amit ő állított színpadra.­­ • E­nnek igen komoly mesterei voltak a főiskolán, hiszen Horvai István és Kapás Dezső osztályába járt... - A mi osztályunkkal, 1971-ben indult az ő pedagógiai munkásságuk. Éppen húsz éve végeztünk. Igen reprezentatív listát tenne ki azoknak a színészeknek a felsorolása, akik az ő tanítványaik voltak. Horvai és Kapás nagyon erősen hatottak ízlésben, szemlélet­ben, a munkához való viszonyban. Önállóságra neveltek, megtaní­tottak arra is, mit csináljunk, ha rossz rendezővel hoz össze a sorsunk. Megmutatták, mi az, amin dolgoznunk kell a pályán eltöltött első tíz év alatt, hogy jó színészekké váljunk, és segítettek abban, hogy le­gyen önismeretünk. - A Várkonyi Zoltán nevével fémjelzett korszak végén került a Vígszínházhoz, egy olyan nagyon erős csapathoz, amelyben akko­riban már változások kezdődtek - például zenés darabokat mutat­tak be... - Várkonyi, amikor a színházhoz kerültem, még ereje teljében volt, a főiskola rektoraként is dolgozott. A saját ízlésbeli „parancsait” alá tudta rendelni a színház érdekének. Valójában nem vonzódott a pop, a rock műfajához, de pontosan tudta, hogy a fiatal tehetségeket a társulatnak mindig magába kell olvasztania. És ezzel párhuzamosan az új, felnövekvő közönséget is be kell csalogatni a színházba. Prog­resszív gesztus volt a részéről, hogy a populárisabb műfajt is beenged­te a színházba. Én magam elég későn érő típus voltam, biológiailag sem voltam befejezett, főiskolás koromban még nőttem. Jó pillanat­ban kerültem a Vígbe, eleven, pezsgő szellemiségű hely volt. Várko­nyi próbálta odacsalogatni a jelentős írókat. Nagyon örülök, hogy beszélgethettem például Örkény Istvánnal, találkozhattam Déry Ti­borral. Egy színpadon lehettem Sulyok Máriával, Páger Antallal, Bulla Elmával, Tomanek Nándorral, Somogyvári Rudolffal, Ruttkai Évával, Bilicsi Tivadarral, Pethes Sándorral, Szathmári Istvánnal, Darvas Ivánnal.­­ Mit vettek át önök a nagy öregektől és mit tagadtak meg? - Minden nemzedék arra vár, hogy megmutathassa magát. Ez na­gyon jó tesz a színháznak, nem baj, hogy mindenki úgy érzi, már a sarkában „lihegnek”. A Víg társulata nem tagadni akar, hanem szin­tézis teremtésére törekszik. Egy évszázados folyamatot kötelességünk továbbvinni. Tudnunk kell, hogy nem lehet helyzeteket megúszni, csak szinte belehalva a játékba lehet jó előadásokat létrehozni. En­gem többen, például Benkő Gyula, Bilicsi Tivadar, Páger Antal segí­tettek abban, hogy lássam, miként kell hitelesen játszani. Bartók Bé­la például fiatal korában hihetetlen módon fitymálta Liszt Ferenc munkásságát. Később revidiálta a nézeteit, megemelte a kalapját Liszt művészete előtt. Azt hiszem gyakran mi is így teszünk az idő­sebb kollégákkal, lázongunk ellenük, majd esetleg rájövünk, micso­da értéket képvisel az életművük. Fiatal korában az ember nem lát tisztán, én is naiv voltam bizonyos dolgokban. - Ön egykor a KISZ KB tagja volt, s nyilván hittel végezte a munkáját, amiként hittel szavalt a hivatalos március 15-ei ünnep­ségeken is. Ugyanakkor a szakmai elismertsége nem volt egyértel­mű. Gondolom, sok mindent tisztáznia kellett magával... - Ma nincs senki Magyarországon, aki a politikai szüzességét ne vesztette volna el. Nincs az a pillanat az életemben, amit ne vállal­nék. Azt gondolom, velem mindennek úgy kellett történnie, aho­gyan történt, mert minden az én személyiségemből fakadt. A Víg­színházban megtanítottak gondolkodni, megtanítottak a világra fi­gyelni, nyitottnak lenni. - Nádas Péter Találkozás című darabjában eljátszotta a fiatal­embert, aki egyszer csak ott áll meghalt apja volt szeretője előtt, s az vallomás­szerűen mesélni kezdi neki a múltat. A fiú meztelenné, védtelenné válik előtte, át kell gondolnia az életét, de talán vala­mit képes „továbbvinni” a múltból. Gyanítom, hogy önnek is ke­resztül kellett mennie ehhez hasonló metamorfózison. Hegedűs D. Géza - Ez a szerep más minőségbe billentett át engem, máshogy kezd­tem magamhoz is közeledni. Addig is megbecsültek, hatalmas fel­adatokat kaptam, mégis, igazán Nádas darabja volt rám rendkívüli hatással. Az is igen fontos volt, hogy az író közelébe kerülhettem. Elég sokat beszélgettünk. Nádas segített hozzá ahhoz, hogy elfogad­jam magam olyannak, amilyen vagyok. Akkoriban elég sokan bán­tottak, beszéltem vele erről, úgy gondoltam, bűnhődnöm kell. Ná­das azt mondta, hogy én már mindent megbűnhődtem, mialatt nem bántottak, nem piszkáltak a sajtóban. Hogy önvizsgálatnak vetettem alá magam, az jót tett nekem. Mondhatnám, hogy többen voltak körülöttem, akikben hittem, és sok tudást kaptam tőlük. Hogy később derült ki, nem mindent kellett volna elhinnem. Hogy nem észleltem olyan „mélyen” a negatívumokat, ahogy később szembesültem velük, hiszen jó szerepeket kaptam, hívtak a rádió­ba, a tévébe. Azt is mondhatnám, hogy ennek ellenére voltak ké­telyeim, de hittem abban, hogy én magam is sok mindenen tudok változtatni. És furcsa volt rájönni, hogy akik segítettek, azok el­hallgattak előlem lényeges dolgokat. Hogy előttünk „lesatíroz­ták” a múltat. De mindezt nem mondom, mert úgy gondolom, hogy az ember a felelelőst mégiscsak saját magában keresse. Ma­gammal kellett szembenéznem, s ehhez jól jött, hogy Nádas a ke­zembe adta Freud Pszichoanalízisét. Borzasztóan hatott rám az is, hogy a Találkozásban Ruttkai Évával játszhattam. Akkor már sú­lyosan beteg volt, mégis hihetetlen alázattal küzdötte végig a pró­bafolyamatot. Egy hatalmas művész, fantasztikus életművel a há­ta mögött, minden addigi eszközét elvetette, a megújulás igényé­vel állt neki a munkának. Előfordult, hogy hátat kellett fordíta­nia a közönségnek, mert nem kapott levegőt, mégis hittel csinált mindent. Megrendítő élményt jelentett számomra, hogy tudott a halálnak nyelvet ölteni. De az is nagyon hatott rám, hogy Nádas megmutatta azt az 1975-ben megjelent kritikát, amiben rólam írt. Azt írta, ha majd merek megcsúnyulni, ha majd a mosolyom körül a ráncok megkeményednek, akkor majd nagy színész lesz belőlem. - Mert megcsúnyulni? - Jobb lenne, ha ezt nem én ítélném meg. - Az tény, hogy fordult a kocka, jó néhány év óta igen pozitívan ítélik meg a szakmabeliek a munkáját. - Ezt jó volt megélnem. Az ember egy idő után rájön, nincs külö­nösebb értelme a hiúságnak, a lényeg belül van. A legbensőbb énün­ket kell „előgyötörnünk” magunkból, azt kell megmutatnunk a szín­padon. - Rendezőként még nem alakult ki olyan egyértelmű kép önről, mint színészként... - A rendezői pályafutásomnak még az elején tartok. A kölyök a nyolcadik rendezésem. Gál Gábor vállalkozó tulajdona a darab, amit nagy sikerrel játszottak az Arizona Színházban, a vezetőségváltás miatt azonban megszakadt a sikersorozat. Gál Gábor szerette volna, ha tovább él, s ennek az anyagi fedezetét is előteremtette. Hallotta, hogy hűthető a József Attila Színház nézőtere, megkereste Léner Pé­ter igazgatót, hogy itt legyen nyáron A kölyök újabb bemutatója. A szerzők eljátszanak azzal a gondolattal, mi történne, ha egy némafilm egyszer csak hangossá változna. Ebből az ötletből született egy édes­bús musical, egy álomjáték, amelyben Charlie Chaplin megálmodja A kölyök című filmet és csavargóként maga is végigéli a történetet. Megfogott a darabban, hogy van benne egy csomó jóravaló, perifé­riára szorult szegényember, akiknek hihetetlen nehézséget jelent a mindennapi megélhetés. Sajnos, mostanában ugyanezt tapasztaljuk nap mint nap. De arról is szól a darab, mit jelent, ha a magányt meg­osztja velünk valaki, és ha valaki másért felelősséget vállalunk. Ha rokonszenvet tudok ébreszteni ezek iránt a nem éppen szerencsés sorsú emberek iránt, akkor jó előadás jöhet létre. K­ i ne tudná, hogy ha egy délvidéki sertéstenyésztő (szláv vezetéke­s magyar keresztnévvel) és Mária Te­rézia daliás, vitéz grófja, továbbá a cselekményt no­­szogató-magyarázó cigány jósnő a nevelt lányával (a temesvá­ri pasa gyermekével), meg egy artistává deklasszálódott ma­gyar emigráns nemes vakért, csárdást, verbunkost, polkát és mazurkát fúj-jár egy operett fináléjában, az egyszóval annyit tesz: Monarchia? Ámde amikor Nikolaus Harnoncourt és ku­tató-szerkesztő társa, Norbert Linke felhúzzák A cigánybáró háttérfüggönyét, meglepő történelmi-politikai, művészeti és személyi összefüggések világosodnak meg. A felsorolt táncok karakterszimbólumok, együttesen a csász.-kir. közös hazafias­ság alaphangjáról indulnak, és a bomlás előtti Habsburg-biro­­dalom utolsó csillogó éveinek ritmusát kopogják; csereforgal­muk és csereértékük a soknemzetiségű, multikulturális monar­chiában a nagybetűs közép-európaiság fogalmát (lényegét?) fejezi ki. A nemzeti stílusok összeolvasztásából születő új forma a „bécsi operett”, műfaji csúcsa A cigánybáró, benne kölcsö­nös affinitásuk révén a bécsi és a magyar zene dualizmusa do­minál, s a magyar elem immár nélkülözhetetlen. A folytatásról Lehár és Kálmán gondoskodik, míg a fajsú­lyosabb művészeti ágakban már magáról a bomlásról szól a szá­zadforduló. Harnoncourt, aki - ő mondja - „csak nagy műveket diri­gál”, „hihetetlenül szépnek” és a Schuberttől Alban Bergig íve­lő fejlődés kulcsművének nevezi A cigánybárót, Szaffit „Lulu nagymamájának”, Strausst a zenei festés nagy koloristájának. A ’40-50-es években a Volksoper csellistájaként sokszor ját­szotta a darabot, és most megelégelte az örökös átdolgozásokat, ezért alakította ki Linkével a maga változatát, az eddigi legtel­jesebbet, amely Strauss eredeti szándékához a legközelebb áll”. A cigánybáró fogantatása a keringőkirály 1882-83-as pes­ti látogatásaihoz fűződik. Miközben Liszt Ferenccel whistezik vagy Jókaival társalog, felmerül egy „magyar operett” terve. A nagy mesemondó saját beszélyét ajánlja témául. Harnon­­courték Schnitzer eredeti, még cenzúrázatlan szövegkönyvére alapozzák elemzéseiket, mert az többet és mást mond, mint az 1885. október 24-én bemutatott mű. A cenzor ugyanis kihú­zatta a pacifistának értelmezhető, illetve a cigányokat kedve­ző színben feltüntető mondatokat. Egyfelől hiányolta a hábo­rús készülődéssel kapcsolatos egyértelmű lelkesedést, másfelől „túl hősiesnek” találta a cigányok megjelenítését. Beavatkozá­sa átrajzolta a figurákat: az eredetiben Zsupán és Ottokár gyá­va fickók, a cigányok pedig a XIX. századi romantikus recept egzotikus és vonzó, esetleg félelmetes, de semmiképp sem ne­vetséges színpadi „népsége”. Harnoncourt és társa szemszögé­ből a cigányok, valamint a XVIII. századi bevándorlók szere­peltetése A monarchia és az idegenek című kérdéskör verete­te. Közbevetőleg megjegyzem, hogy okfejtésükben - a zene és a librettó több utalásával egybehangzóan - egy kalap alá ve­szik a magyarokat és a cigányokat (ami a zenében Liszttel is megesett), viszont nem veszik észre, hogy az elűzött, majd visszatérő „török kollaboránsok” a politikailag kevésbé szalon­képes Rákóczi-emigrációt képvisel(het)ik. Bizonyára a cenzor ügyelt rá, hogy Rákóczi neve még 175 évvel a szabadságharc után se hangozzék el. Mindebből a szerkesztők azt vonják le, hogy a háborúellenesség és az idegenkérdés dolgában Strauss nem osztotta a Ferenc József-i rendszer hivatalos nézeteit, in­kább hajlott a mai liberálisabb felfogás előképe felé. Gondo­­latmenetük tetszetős, de... mintha túlzottan ideológiai fene­ket kerítenének egy operettnek. Vagy mégsem? A régizene Cigányok, bárók, *­­z liberálisok Uhrman György enfant terriblé­ jéből Nagy Öreggé érdemesült Harnoncourt ismét okkal kavarta fel az állóvizeket, s nem holmi hitelességi rögeszméből ragaszkodik az eredetihez? A felvétel tavaly készült a bécsi Konzerthaus hangverse­nyén. Ilyen Cigánybárót nemcsak a hat előző lemez ismerője, de Strauss sem hallhatott! A kb. 40 perc „újonnan felfede­zett” muzsika ugyanis a (szerző által) kihagyott részek, néhány énekes szám és többletstrófák visszaállításából adódik, a kar­csúbb hangszerelés és a terjedelemesebb kórusszólamok szin­tén az „első szándékú” kéziratból. Az anyag hiteles és kifogá­­solhatatlan, az eljárás mégis vitatható, mert figyelmen kívül hagyja az utolsó szerzői kézvonás elvét. Viszont a vígopera, daljáték és operett között ingadozó Strauss itt a német nagy­opera irányába óhajtott lépni, ez indokolná a tágasabb kere­tek újrarajzolását. A szokottnál hosszabban és gondosabban dolgozó szerző ezúttal a hangszereléshez sem vett igénybe se­gítséget, minden kottafej az ő tollából való­ változtatásokra csak soros neje és direktora meg a korabeli gyakorlat ösztö­nözték. A Theater an der Wien bemutatója legnagyobb szín­padi és személyes sikerét hozta, még életében (1899-ig) 140 színház tűzte műsorra A cigánybárót! A rettegett Wagner-el­­lenes kritikus, Hanslick őszinte és friss, sehol sem erőltetett dallaminvencióról írt, kiemelvén, hogy a komponista min­denütt legjobb önmagát adja. Harnoncourt legjobb érve az előadás. - Ez a legjobb Strauss-lemeze - állítja az operett-tudor Andrew Lamb. Ne­kem elsősorban a fiatal címszereplő, Herbert Lippert tetszett, akárcsak a Scala nemrég közvetített Szöktetésében. A Peter Schreier örökébe lépő német lírai tenorok között övé a legkel­lemesebb­ hangszín. Zsupánt a bemutatón a híres színész, Gi­rardi (V.kalapos) alakította, itt egy Wagner-tenor, Rudolf Schasching remekel vele. Hamari Júlia mellőzi a cigányos sab­lonokat; ez csak javára válik Ciprának. A dalénekes Wolfgang Holzmarr finom baritonja nem a legalkalmasabb a (karmeste­rünk szerint kegyetlen képzeteket is felidéző) Verbunkhoz. A negatívum az amerikai Pamela Cobur. Szaffijiát tremolós magasságok egyénítik és a bécsies-magyaros helyén ohiói stí­lus. Neijijyvall egykori mesterére, Schwarzkopfra, aki tökélete­sen tud®ezt a műfajt is. 1. Johann Strauss Sgy A cigánybáró !| Vezényel: Harnoncourt K­V 2-Teldec, 1995 Fotó: Müller Jud­it E­z micsoda? - kérdi színlelt naivitással évek óta min­denki, megvetéssel méregetve az ujja hegyén a tá­lyoghoz hasonlatos érmét. Csináltasson új szemüveget - böki oda az eredeti tőkefelhalmozás keresetlen modorá-­­­ban a postás, a pénztáros vagy éppen a zöldséges - hát nem látja, hogy ez az új egyforintos. A mindennap lezajló párbeszéd nélkülözhetetlen ele­­l­me a legújabb kori folklórnak és vészjósló előjele egy ki­adós panaszáradatnak. Hisz az új egyforintos olyan apró és szánalmas, hogy már-már aláássa önbecsülésünket, s óhatatlanul fölidézi összes sérelmeinket, mellőztetés­­­seinket. Eddig is ott motoszkált homloklebenyünk mögött, hogy bizony, ha a világ jobbik felén születtünk volna, pénzünk és munkánk háromszor-négyszer vagy akár tíz­szer ennyit érne, de ez nem fájt annyira, míg jelentékte­lenségünk, leértékelődésünk szinte megfoghatatlan, gú­nyosan kuncogó szimbólumával - az aprópénzként is alig használható új egyforintossal - nem kellett lépten-nyo-­­ mon szembesülni. Most pedig, hogy a jó fogású, kellemes tapintású, szép kerek „magyar ezüstből” (színtiszta ajkai alumíniumból) veretett régi egyforintost visszavonták, maradék bizton­ságérzetünk is elpárolgott. Végtelen mélységbe süllyedt a szocialista Atlantisz, az olcsó SZOT-üdülések, az egyfor­­­rintos fagylalt, a hetvenfilléres átszállójegy, a négyhúszas kőbaltás sör világa, ahol kedélyes eszmesúrlódások köze­pette - hisz akkor még legalább a csendes hétfő estéken, a tévé adásszünetei idején beszélgettek egymással az em­berek - állampolgári jogon karbantartott fogainkkal rág­tuk a kettőnyolcvanas kolbászt. Igaz, másnap a tömés ne­tán kiesett, de legalább ingyen volt. Mégis téved, aki azt gondolja, hogy a könnyen elér­hető hitvány minőség iránt támad bennünk édes nosz- s talgia. Bár joggal érezhetnénk ilyesmit, mert eddigi éle­tünk gazdasági válságok sorozata volt, s a prosperitás az én nemzedékem számára legföljebb szépirodalmi és­ Forin­tos nosztalgiák Starkbauer László mény. Nem véletlen, hogy a régi húszforintos bankón magasra emelt sarlóval, búzakalásszal kérkedő pőre fér­fialak szkeptikus lenyomatát így őrizte meg a népkölté­szet: „Hiába vetsz, hiába aratsz/ Mindig ilyen meztelen maradsz.” De szegénységünket - mintha azt magunk vállaltuk volna - ragyogó foncsorral vonta be valami kemény non­­komformista dac. Állítottuk, hogy mi aztán megvetjük a földi javakat, (különösen azokat, amelyek amúgy is elér­hetetlenek számunkra). Most már tudjuk, az ösztönös ön­védelem, az önvigasztalás magasiskolája volt ez a korszak. Ám ma - mikor minden erővel törekszünk mindazon dolgok megszerzésére, amelyeket korábban megvetet­tünk - még hatékonyabban gyakoroljuk az önáltatást, mint történelmileg bevált, hatékony túlélési technikát. És ha most vitrinbe tesszük az alumínium egyforintost, úgy érezzük, mintha a „a boldog nincstelenség szabadság­érzetét” zárnánk üveg mögé. Ennyivel szegényebbek let­tünk megint, miközben emlékeink is lassan, de biztosan amortizálódnak. / Életképek ' % 1995. július 8., szombat

Next