Magyar Hírlap, 1997. október (30. évfolyam, 229-241. szám)
1997-10-06 / 233. szám
1997. OKTÓBER 6., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Status quo Sokak örömére - és sokak bosszúságára - nem szakadt ketté a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. A pesszimista jóslatokat megcáfolva az elmúlt hét végén tartott marosvásárhelyi kongresszus aránylag kevés változást hozott az RMDSZ politikai helyzetében - vagyis az erdélyi magyar közösség érdekvédelmi szervezete a status quo mellett állt ki. Ez több szempontból is pozitívumnak számít, hiszen másutt a kisebbségben élő magyarok egymásra acsarkodó pártocskái saját maguknak okozzák a legnagyobb kárt. Bátor döntés az is, hogy az RMDSZ nem adta fel a bukaresti kormányban betöltött pozícióit, holott a kongresszuson voltak olyan küldöttek, akik a koalíciós nézeteltérések túldramatizálásával ellenzékbe szerették volna visszaterelni a szövetséget. A legtöbben mégis a kormányzati szerep megőrzésére voksoltak, és úgy tűnik, pillanatnyilag ez a helyes döntés. Victor Ciorbea miniszterelnök kilátásba helyezte ugyanis, hogy szakít azokkal a pártján belüli politikusokkal, akik az oktatási törvénymódosítást az RMDSZ-szel kötött megállapodás ellenére el akarják gáncsolni a parlamentben. A marosvásárhelyi kongresszuson változatlan maradt a tiszteletbeli elnök helyzete is, így Tőkés László püspök nem kényszerül hallgatásra a szövetség politikai lépéseinek értékelésekor. Meg nem erősített hírek szerint azonban a tiszteletbeli elnök és Markó Béla szövetségi elnök között megegyezés született, melynek értelmében Tőkés püspök ezentúl tartózkodik az RMDSZ operatív vezetőinek nyilvános bírálatától - előbb mindenképpen egyeztet majd velük. A status quo persze azt is jelenti, hogy a komoly nézetkülönbségek továbbra is megmaradtak az RMDSZ-ben. A kongresszus után is vita tárgya, hogy félre lehet-e tenni a teljes körű autonómiára vonatkozó terveket a kormányzati pozícióban elérhető apróbb, ám azonnali sikerek kedvéért. A hétvégi tanácskozáson a küldöttek többsége megértette, hogy a jelenlegi helyzetben nem szabad kikényszeríteni a végső döntést. De rövidesen fellángolhatnak az indulatok e téma körül. Az RMDSZ eddigi konfliktuskezelő érettsége azonban biztosíték, hogy az egységet még a nagy véleménykülönbségek ellenére is meg tudja őrizni a szövetség. NEUMANN OTTÓ Politikai paranoia Miután Vladimír Meciar kijelentette: a kereszténydemokrata ellenzék vezetői meg akarták gyilkoltatni, többen úgy vélték, a kormányfőn egyre inkább elharapódzik az üldözési mánia. Én azt hiszem, az eset súlyosabb. Nem közönséges, hanem politikai paranoiáról van szó, melynek célja, hogy a hatalmon lévők közé egységbe tömörítse a nemzetet. A politikai üldözési mánia tudniillik nem ismer ellenzéket, csak ellenséget. S ha a vezér a nemzet érdekeinek megtestesítője, aki ellene van, az hazája ellen van. Ami Meciar támadásának érdekessége, az a legújabb célpont. Jól nyomon követhető folyamat vezetett a kereszténydemokratákhoz: eddig az „ellenség” a „katonai agresszióval fenyegető” Magyarország és „ötödik hadoszlopa”, a szlovákiai magyar kisebbség volt. Ez egészült most ki a politikai ellenlábasokkal, mint potenciális merénylőkkel. Azaz már nemcsak az „idegeneknek" célpont a szlovákok nagy vezére, de az ellenzékieknek is, bár ők eddig igyekeztek távolságot tartani a magyar pártoktól, éppen a hazaárulás vádját elkerülendő. Tudhatták volna pedig, hogy ahol egy ország vezetése „idegenekről” beszél, ott hamar ebbe a kategóriába kerülnek azok is, akik bármi okból szemben állnak vele. A sors keserű fintora, hogy talán éppen ez a politika fogja kikényszeríteni a szlovákiai magyar és szlovák ellenzék egységét. S hogy a Tátra Géniusza mivel magyarázza népének, miért szőne összeesküvést Szlovákia ellen az Európai Unió, az Egyesült Államok, Magyarország és a szlovákok egy része, azt nem tudom. Azonban azt igen, hogy az „ostromlott erőd” taktika még sosem biztosított hosszú uralkodást alkalmazóinak, és csakis szenvedést hozott az erőd lakóira. BARABÁST. JÁNOS Mészáros Tamás rovata Megvallom, én mindig is úgy véltem, hogy G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, a kisgazdák és az országgyűlés alelnök asszonya csakugyan elképesztő magatartást tanúsít, de igazán nem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor ezt maga a párt, jelesül Torgyán József is nyilvánosságra fogja hozni. Múlt szombaton azonban az elnök úr bizony kerek perec ezt mondta a rádió 16 óra című műsorában: „Amióta belépett a kisgazdapártba”, Maczó Ágnes „tudatosan szembehelyezkedik a testületi döntésekkel”, és amúgy általában is „elképesztő magatartást tanúsít". Kijelentése meglepett ugyan, de én hiszek Torgyán Józsefnek. Mert nem volt neki könnyű eldöntenie, hogy nyíltan szembeforduljon „az Ágikával”, aki - mint az elnök úr most elmesélte - egyszer még a párt megyei elnökeit is en bloc lehülyézte. És azért nem volt könnyű, mert éppen hogy nem a megyei kisgazdaelnököktől kell tartania Torgyánnak, ha kiássa a csatabárdot ezzel a sujtásos mellényecskékbe öltözött, tőrölmetszett magyar családanyával, aki a nemzeti identitással fekszik és kél, és belsejéből vezérelt fanatizmussal ostorozza a nép ellenségeit. Nem, Torgyán doktornak az egyszerű kisgazdahívőktől és szimpatizánsoktól van félnivalója, ha ujjat húz Maczó Ágnessel, mert kettejük közül mindenképp az aktuális megbántottságában sírásra görbülő szájjal nyilatkozó, ám választott ellenfeleit gátlástalanul pocskondiázó, törékeny női lélek az autentikusabb személyiség. A harmincas évek amerikai mozigengsztereinek stílusában öltözködő, dörzsölt pesti ügyvéd valójában anakronisztikus figura egy döntően mégiscsak parasztpárt jellegű politikai szervezet élén, már-már parodisztikusan jogászkodó kifejezéseivel, minduntalan visszatérő körülményeskedő szófordulataival („engedtessék meg nekem, hogy felhívjam a figyelmet...”), egész habitusával meglehetősen távol áll a tősgyökeres népképviselő ideáljától. Hozzá képest kétségkívül Maczó Ágnes a hitelesebb, a csakugyan népből jött Miasszonyunk-reminiszcencia, a mindennapi küzdelmes életet élő emberek feltörekvő, tanult leánya, egyszerre többkötetes, alkotmánytervezet-készítő intellektus és a demográfiai katasztrófával áldozatosan szembeforduló, személyes termékenységszimbólum. Egyszóval ha a magyarságteljesítményüket összevetjük, Ágnes asszony bízvást lekörözi Torgyán Józsefet. És Torgyán ezt pontosan tudja. Rég megbánta már, hogy pártjába fogadta a zsigerileg politizáló renitenst, mi több, alelnököt csinált belőle, de hát ez annak idején még jó ötletnek tűnt, növelte a kisgazdák népszerűségét a falun. Torgyán pedig azt remélte, hogy kezelni tudja majd a jelenséget, kihozza belőle a hasznot, de leszereli, ha kényelmetlenné válik. Az elnök úrra egyébként is jellemző, hogy enged a rövid távú politikai gyakorlatiasságnak, egyszersmind túlbecsüli saját képességeit. Ő is a messianisztikus fajtából való - csakhogy ez egy számító, pózoktól vezérelt, hatalommániás exhibicionizmusból ered, míg Maczó elhivatottsága átszellemített és őszinte, hagymázas szenvedélyén nem üt át semmi cinizmus. Maczó ezért veszélyes Torgyánra: az emberek könnyen megérzik a kalkuláló politikus és az ösztönös néptribun közötti különbséget. Torgyán József mégis kénytelen volt kenyértörésre vinni a dolgot. Közelednek a választások, és a kisgazdaelnök egyértelműen fogalmazott, amikor Csurkával és a MIÉP- pel való viszonyáról ezt mondta: „A szélről csak ordítani lehet, kormányozni csak a centrumból.” Torgyánnak tehát a közép felé kell navigálnia, ha potenciális szövetségest keres, márpedig keres: újabban ismételt ajánlatokat címez a Fidesznek. Maczó viszont elszánt híve a MIÉP-pel való együttműködésnek, vagyis egy olyan pártot favorizál, amelynek egyrészt nincs tömegbázisa, másrészt nem komilfó Európában. S Torgyán, aki csak retorikusan szokta volt elragadtatni magát, de voltaképpen nem érzéketlen a reáliák iránt, józanul látja, hogy a MIÉP-szövetséggel aránytalanul többet veszítene, mint nyerne. Ezért ha nehezen is, ha telve aggodalommal is, de félreállította alelnökét. Nem szeretne ebből botrányt, elhúzódó csatározásokat, hiszen még itt kísért a Giczy-Isépy-viadal szelleme, a Torgyán-Maczó-párbaj könnyen hozhat hasonló eredményt a kisgazdáknál. Csakhogy ami érdeke Torgyánnak, az nem érdeke Maczónak. A leváltott alelnök aligha marad csendben, nem olyan a természete. Maczó Ágnes mindenképp időzített bomba a kisgazdáknál, s nem lesz elég homokzsák, hogy elfojtsák. Ha pedig - akár késleltetve is - felrobban egyszer, a választók a pártot fogják büntetni. És ezek a fejlemények merőben új helyzetet teremthetnek a belpolitikai erőviszonyokban. A most kétfejű ellenzék számottevő elemei a Fidesz oldalán egységesülhetnek, másfelől persze erősödnek a szocialisták is. Megkapó, hogy ennek a folyamatnak - amely már a KDNP-beli eseményekkel elkezdődött - egy másfél százalékon ha jegyzett, parlamenten kívüli radikális pártocska, a MIÉP a kovásza. Egy úgynevezett „szélsőség”, amely puszta létével oly erős vonzást gyakorol némely politikusokra, hogy aztán másokat még hevesebben taszít egy vágyott centrum felé, megint másokat pedig felőröl és kiiktat a közéletből. Nyugtázhatjuk, hogy a dialektika túlélte a materializmust. Elképesztő magatartás ROSTA A szerző nemzetközi jogász Valki László A káderhiány fenyegető réme Már nem kell túl sokat aludnunk ahhoz, hogy felvegyenek bennünket a NATO-ba, legalábbis akkor, ha szerencsésen túljutunk a demokrácia magunk és mások állította csapdáin, nevezetesen a népszavazáson, majd pedig a mostani tagállamok ratifikációs eljárásán. Aztán még sokat kell aludnunk ugyan, de előbb-utóbb felvesznek bennünket az Európai Unióba is, persze újabb népszavazások és ratifikációk után. Ám ha mindez jól sikerül, akkor leszünk igazán bajban. Ugyanis megint megjelenik majd a letűnt idők kísértő réme, a káderhiány. Ez a fogalom még az átkosban keletkezett ugyan, de tartalmát tekintve korántsem rendszerspecifikus. A mostani káderhiány azonban merőben újszerű lesz. Korábban ilyen jellegű hiány nem alakulhatott ki, hiszen nem volt szükség jelentős számú kül- és biztonságpolitikai vagy integrációs szakemberre. Nemcsak azért, mert a tagság kérdése akkoriban még szóba sem jöhetett, hanem azért, mert Magyarország nem volt kifejezetten független állam. Egy ilyen államban pedig nincs igény jelentősebb kutató- és oktatóbázisra, különösen nem a külpolitikai tudományok területén. Ez annak idején meghatározta a korszak két legfontosabb intézményének, a Marx Károly nevét viselő közgazdaság-tudományi egyetemen létesített nemzetközi szaknak és a külügyi intézetnek a nagyságát, vezetését, személyi állományát, kutatási irányait és színvonalát is. E két intézményben jó produktumok születtek ugyan, de azok inkább az egyes szerzőket, mint a megrendelőt vagy a hátteret dicsérték. Az intézet Külpolitika című folyóirata volt a szakma egyetlen publikációs fóruma. A nemzetközi kapcsolatokat művelő szakemberek közül összeállítható volt ugyan egy egészen európai módon festő válogatott csapat, a külföldi megfigyelőknek azonban egy idő múlva feltűnt, hogy minden konferencián ugyanazokkal akadnak össze. Egy B válogatottat már nem tudtunk volna kiállítani, nem beszélve egy utánpótláskeretről. A gond az, hogy a válogatott vagy utánpótláskeret azóta sincs. Tény, hogy az ország immár nyolcadik esztendeje független, ám az oktatási-kutatási szférában ez kevéssé éreztette hatását. A közgazdaság-tudományi egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékén a főállású oktatók száma ma sem haladja meg a tízet, a külügyi intézetben napjainkban nyolc kutató dolgozik. Létrejött egy közép-európai ügyekkel, valamint egy biztonságpolitikával foglalkozó kutatóintézet is, de az előbbiben szintén tíz, az utóbbiban alig nyolc kutatót alkalmaznak. Egy független alapítvány, amely ugyancsak biztonságpolitikával foglalkozott, épp napjainkban szünteti be működését. A külpolitika a függetlenség első négy esztendejében egyszerűen meg sem jelent, csak ’95-ben sikerült halottaiból feltámasztani. Példányszáma azóta is alacsony, kevesen olvassák; a szakma művelőinek száma nyilvánvalóan az olvasótáborét is meghatározza. Elvileg ugyan nem attól függ a színvonal, hogy a szóban forgó tudományterületet hányan művelik vagy oktatják, a mennyiség azonban - ki ne emlékezne rá? - egy idő múlva mennyiségbe csap át. Egyébként is tíz kutatóból általában csak hat vagy hét a hadra fogható, a többiek rendszerint külföldön vannak, az itthon jó - taktikai - érzékkel használja. (A fentebb említett műhelyek - részben az előbbiek miatt - csupán csekély mértékben lettek volna képesek hozzájárulni a külpolitikai stratégia kialakításához.) Csakhogy ebből nem lehet hosszú távra szóló tudománypolitikai következtetéseket levonni. Az iránytű ugyanis csak a fő irányok meghatározására alkalmas, a részletek tekintetében nem feltétlenül ad ,thogy az információk jelentős része „minősített”, tehát majd csak évtizedek múlva lesz hozzáférhető. Önmagába visszatérő körről van szó. Az apparátus úgy érzi, hogy a kutatóval nem érdemes érintkeznie, felesleges őt megkérdeznie, mivel az utóbbi nem kellően tájékozott. Csak akkor válna azzá, ha ellátnák információval, de erre éppen az apparátus lenne képes. Az apparátus azonban ezt nem teszi vagy nem teheti meg. Sajátos jelenség, hogy a legérdemibb kötetlen eszmecserék az utóbbi időben éppen az Információs Hivatalban szerveződtek, és nem a Bem rakparton. Sajnos nem sikerült az elzárkózás burkát áttörnie a külügyi vagy az atlanti társaságnak sem, holott ezeknek a szervezeteknek éppen az lett volna az egyik funkciójuk, hogy fórumot teremtsenek az érintkezésre. Mindez azonban csupán a külügy (és a kutatóműhelyek) magánügye lenne, ha nem járulna hozzá a krónikus káderhiány kialakulásához is. A káderhiány ugyanis kétféle módon értendő: a szó közvetlen és intellektuális értelmében. A NATO brüsszeli központjában és monsi főparancsnokságán belépésünk másnapján egyes hírek szerint mintegy másfél száz posztot kellene betölteni, az unióba való felvételünket követően pedig Brüsszelben és másutt durva becslések szerint félezret. Itthon is igen sok szakemberre lesz majd szükség, mégpedig nemcsak a minisztériumokban, hanem például a bíróságokon vagy az ügyvédi irodákban is. Elképesztő mennyiségű uniós norma született az elmúlt négy évtizedben, amelyeket minden jogalkalmazónak ismernie kell majd, nemcsak a szakjogászoknak. Tudom, létrejöttek már kormányszintű programok és megindultak bizonyos itthoni és külföldi képzések is, így a kellő időpontban talán meglesz a megfelelő számú, idegen nyelveket is jól beszélő szakember. Kérdés azonban, milyen ismeretanyaggal lesznek útnak indítva. És itt jelentkezik majd az intellektuális értelemben vett káderhiány. Addig ugyanis, amíg létre nem jön egy, a jelenleginél nagyságrenddel nagyobb, a minisztériumi apparátusokkal folyamatos kapcsolatot tartó és naprakészen informált kutatói hálózat, addig az oktatás színvonala sem lesz különösképpen magas. Valószínűtlen ugyanis, hogy egy kutatásra hagyatkozó terület fejlettebb legyen saját gyökereinél. Az oktatásban - a világgazdaságtant leszámítva - többnyire csak a bevezető kurzusoknál tartunk, amelyeken a hallgató csupán az alapvető ismereteket sajátítja el a nemzetközi kapcsolatok valamely területén. Bevezetőből már rengeteg van, ezeket azonban egy igen szűk körű oktatói gárda tartja. Ennek tagjai egyelőre úgy viselkednek, mint ama indiánregények hősei, akik a fehér ember tábora körül futólépésben körözve a legkülönbözőbb helyeken bukkannak fel, s ezzel a jelentős számbeli erőfölény látszatát keltik. Egyelőre azonban még az indiánok, azaz a tanárok képzése sem megoldott. „A NATO brüsszeli központjában és monsi főparancsnokságán belépésünk másnapján egyes hírek szerint mintegy másfél száz posztot kellene betölteni, az unióba való felvételünket követően pedig Brüsszelben és másutt durva becslések szerint félezret. Itthon is igen sok szakemberre lesz majd szükség, mégpedig nemcsak a minisztériumokban, hanem például a bíróságokon vagy az ügyvédi irodákban is.A levők pedig jobb esetben írnak, de nem olvasnak, rosszabb esetben egyiket sem teszik, csak tanítanak. Ez persze szinte mindenütt így van, mégis könnyebb helyzetben van egy olyan ország, amelyben mondjuk százas nagyságrendből lehet kiindulni. Jelentős probléma az is, hogy ilyen csekély számú szakemberrel nem lehet minden területet „lefedni”. Manapság sokan írogatnak (írogatunk) az észak-atlanti szövetségről, de ki emlékszik arra, hogy valaki az utóbbi években mélyebb elemzését adta volna az Egyesült Államok, Anglia, Olaszország, vagy Ausztria külpolitikájának? Egyáltalán, ki az, akit ma nálunk az amerikai, a brit, az olasz vagy az osztrák külpolitika elismert szaktekintélyének lehetne tekinteni? Az említett országok pedig azoknak az euroatlanti integrációs intézményeknek a tagjai, amelyekbe éppen belépni készülünk. Még szerencse, hogy nem kell globális külpolitikát folytatnunk, így fel sem vetődik, hogy a 193 milliós indonéz világ külügyeinek van-e itthon avatott ismerője. A mai magyar külpolitika tehát nem azért kiváló, mert kivitelezői a tudományos műhelyek termékeit bújják. Napjainkra olyan tapasztalt gárda jött össze a Bem rakparton, amelynek biztos iránytű van a kezében, s azt mutatást. Az elkövetkezendő hónapokban, években pedig egyre inkább a részletekre helyeződik majd a hangsúly, olyan részletekre, amelyek kezeléséhez speciális szakértelem vagy gondolkodásmód szükséges, amely lehet hogy az adott területen empirikusan jelen van a külügyi apparátusban, de az is lehet, hogy nincs. A mostani feltételek között nem alakulhat ki valamilyen közös gondolkodásmód sem. Magyarországon - ellentétben néhány más ország gyakorlatával - semmiféle hagyománya sincs a külügyi apparátus és a civil kutatói szféra közötti átjárásnak. Ha valaki az apparátusban kezdett dolgozni, az ott is fogja folytatni, vagy máshol - de semmi esetre sem valamelyik kutatóhelyen. Ez fordítva is így van, bár láttam már az apparátusba elvándorló kutatókat is. Annak sincs hagyománya, hogy az apparátus munkatársai rendszeresen eszmét cseréljenek a lézengő, a külügyi szakma bizalmas jellege miatt egyébként is óvatosan kezelendő civilekkel. A dolog természetéből következően az apparátus rendelkezik a friss információk monopóliumával. E téren a kutató örökre behozhatatlan késésben van; friss, naprakész értesülésekkel a folyóiratok vagy a szakkönyvek aligha látják el. Nem beszélve arról. Érdemes-e meghalni a hazáért? Ha ezt a kérdést tennék föl mostanság népszavazásra, nem lenne kétséges a többségi válasz: nem érdemes. Elvekért? Nem érdemes. Szabadságért? Nem érdemes. Más korban élünk, mint másfél százada. Mások lettek a prioritások. Persze nem az emberi élet lett értékesebb. Igaz, az aradi vértanúk sem akartak meghalni a hazáért. Har-coltak érte, és ezzel vállalták ugyan a halál kockázatát, de csak a kockázatát. Sőt a tizenháromból jó néhányan még harcolni sem akartak, inkább csak belekeveredtek a mi forradalomnak indult szabadságharcunkba. Aztán beleszerettek, igaz és nemes ügynek látták, részint mert különben nem tudtak volna érte hősiesen s harcolni s nyugodt lelkiismerettel meghalni, részint mert valóban igaz és nemes ügy volt. Legalábbis a magyarság számára. A császárnak s a birodalomban élő nemzetiségek jó részének erről persze más volt a véleménye. Belekeveredtek, mondom, hisz ezeket a tiszteket voltaképpen is idevezényelték mint a császár katonáit, és föleskették őket a mai gyár királyra, s így az első felelős magyar kormány fennhatósága alá kerültek. Amikor pedig a harc megkezdődött, nekik dönteniük kellett, melyik esküjükhöz legyenek hűek. A vértanúk a mail gyár esküt követték, ezért kellett meghalniuk. Voltak, akik akkor kiszálltak, nem akartak a császár ellen fegyvert fogni. Akkor sem, ha épp a császár hozta őket ilyen lehetetlen helyzetbe. Kor- rekt döntés volt, senki sem tett szemrehányást nekik. De teljesen korrekt volt a magyar eskü követése is, nemcsak katonailag, er-kölcsileg is. Az idevezényeltek többsége eszerint döntött. Ilyen se fordult elő sokszor a történelemben: föláll egy hadsereg, mely- nek tagjai nem toborzótisztek hívó szavára hallgattak, hanem a szívükre és a lelkiismeretükre. Ám úgy látszik, az egyszerű kato nai és emberi erények életveszélyesek, ha hatalmi, politikai jó erőtérbe kerülnek, így válhattak árulóvá és felségsértővé a katolnailag is, erkölcsileg is feddhetetlen aradi tizenhármak, és ugyanígy válhatott világcsavargóvá - a keserű vicc szerint - a huszadik század első felében a faluját soha el nem hagyó kárpátaljai ember, s ma így kerülhet megoldhatatlan erkölcsi dilemmák elé bár- | mely modern magyar pártalakulat bármely képviselője, ha szétválik pártja, ha megszűnik a frakciója vagy ha csak egyszerűen | | nem tudja követni pártja eszmei, politikai kacskaringóit. A kilé | pések, átülések, pálfordulások korántsem csak gyenge jellemű képviselőkről, politikai szélkakasokról szólnak, hanem legalábbennyire gyenge karakterű pártokról is. Az aradiak nem ültek át és nem álltak át. Vállaltak egy ügyet, s ahhoz hűek maradtak1849. október 6-áig. Ez a nap az erkölcsös, egyenes ember tragédiájának emléknapja. Hogy lehet becsületesnek maradni a fortélyos törvények igazgatta világban? | Melyik törvényt, melyik esküt kövessem, ha azok szemben áll- I nak egymással - ezt kérdezte magától Antigonétól Leiningen | | Westerburg Károlyig annyi nagy jellem az emberi történelem során. Közös bennük, hogy választásukért megölték őket. Persze meg lehet érteni bizonyos szempontból Kreont is, Ferenc Józsefet is. Úgymond ők se tehettek mást. A különbség csak annyi, hogy ezek hatalmi kényszerből öltek, azok erkölcsi kényszerből meghaltak. Október 6-a tehát korántsem csupán gyásznap, hanem tiltakozás a hatalmi kényszer ellen és hódolat az erkölcsi nagyság előtt. Talán ezért lehet ez a magyarság egyik legbensőségesebb emléknapija. A magyar halottak napja, afféle közös gyertyagyújtás azokért, akik valamiért haltak meg, nemcsak azért, mert a halál az élet természetes velejárója. Ezt a valamit a romantikus lelkek a hazának hívták, s hívják talán még ma is. S ezt a napot, egyedül ezt, mintha a viták is elkerülnék. Talán mert a bitófa körül nem illik hangoskodni? Vagy mert október 6-át nem érdemes kisajátítani? Egy hatalomra törő párt mégsem vallhatja magát az aradiak örökösének, hogy lám mi milyen szépen, milyen méltósággal tudunk meghalni. De itt az ideje, hogy végleg félretegyük a szép szavakat és a nemes érzeményeket, s föltegyük hozzánk illőbb prakticizmussal is a kérdést: mi közünk van egyáltalán az aradi tizenhármakhoz és a többiekhez, túlélőkhöz, hajókhoz, raboskodókhoz, bujdosók- •hoz, tönkrement életűekhez? Amit ők akartak, azt mi már nem akarjuk. Ahogy ők viselkedtek, mi már nem akarunk s nem is túlszunk viselkedni. Évről évre elsiratjuk a magyar igazságot, a magyar szabadságot, melyet akkor eleinknek nem sikerült kivívni, s amely hét éve a véletlen folytán minden harc nélkül az ölünkbe hullott. Kétszeresen hiábavaló lett volna a vértanúság? Hisz a birodalmak, lám, elhalnak maguktól is, és ez a szabadság sem az a szabadság már, amelyre az aradiak gondoltak a siralomházban, fs A politikai függetlenséget illuzórikussá teszi a gazdasági és pénzügyi függés, s mi, az aradi tizenhármak ivadékai mindent elkövetünk, hogy a lehető legszorosabbra fűzzük kapcsolatainkat Ausztriával, ad nótám az Európai Unióval. Akkor a nemzeti identitás szimbóluma a függetlenség, eszköze a függetlenségi is harc volt, ma a szimbóluma a nyugati integráció, eszköze pedig a pedálozás. Ezért meghalni csak infarktusban lehet. Nagyon úgy fest, a hősöknek nem célszerű megérniük azt, amiért meghaltak. Lehangoló lenne, ha kiderülne számukra, hogy az a valami milyen gyarló, milyen kisszerű a vágyaikhoz képest. Még szerencse, hogy a mi rendszerváltással egybekötött szabadságunkért nem halt meg senki. Nem érte volna meg. Persze, éppenséggel élni is lehetne érte, de úgy látszik, ma már ez sem éri meg. SZÁLE LÁSZLÓ Arad A néző legyen a cenzor Az új magántévék megjelenése újra felveti azt a kérdést - amellyel a Nyugat már jó ideje birkózik -, hogy mit lehetne tenni a televíziós tömegtermelésben a silányság és a káros hatások kiküszöbölése érdekében? A legtöbb nyugati magántévénél az egyetlen szempont, hogy a műsorok minél több nézőt vonzzanak. Mert ez határozza meg a hirdetések árát és mennyiségét, emezek pedig a bevételt. Minden közszolgálati és minőségi ígéret mellett ez a probléma meg fog jelenni a magyar magánadóknál is. Tökéletes megoldás persze nincs, de sokat jelenthet például az írók, szerkesztők, rendezők, vállalkozók erkölcsi felelősségtudata. A múlt században, amikor még nem volt rádió és televízió, az írók működését általában magas színvonal és nagy erkölcsi felelősség jellemezte, legalábbis erre enged következtetni a korabeli művek túlnyomó többsége. Most nyilván falra hányt borsó lenne azt javasolni, hogy ne írjanak, ne rendezzenek, ne gyártassanak olyan programokat, amelyek erkölcsi szempontból károsak. De annyi talán mondható, hogy tartsák szem előtt Benjamin Franklin mondását: az írók, újságírók a nemzet tanítómesterei. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Hasonló a felelősségük a híres színészeknek is, mert sokszor egy gyengébb színvonalú film vagy műsor azért lesz sikeres, mert híres, közkedvelt színész játszik benne. Felelősek a díjak adományozói is, akiknek nemcsak a művek anyagi sikerét kellene szem előtt tartaniuk. A jámbor óhaj és a felelősségérzet emlegetésénél hatásosabb érv lenne, ha a filmek, adások színvonalától függően állapítanák meg azok adóját. Nem könnyű, de talán nem is lehetetlen. Természetesen adó alá esne a bennük sugárzott hirdetésekből származó bevétel is. Ezekből lehetne támogatni a kulturális értékű adásokat. Nem hagyható ki a nézők felelőssége sem, hiszen tudjuk, az emberek jelentős része úgyszólván kizárólag a televízióban keresi nemcsak a szórakozását, hanem informálódásának, ismeretszerzésének a forrását is. Pedig az igazi „cenzúra” a nézők kezében van. Minden silány és káros műsort sugárzó adó tönkremegy, ha nem nézik. BALOGH ELEMÉR München