Magyar Hírlap, 1997. október (30. évfolyam, 229-241. szám)

1997-10-06 / 233. szám

1997. OKTÓBER 6., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Status quo Sokak örömére - és sokak bosszúságára - nem szakadt ketté a Romániai Magyar De­mokrata Szövetség. A pesszimista jóslato­kat megcáfolva az elmúlt hét végén tartott marosvásárhelyi kongresszus aránylag ke­vés változást hozott az RMDSZ politikai helyzetében - vagyis az erdélyi magyar kö­zösség érdekvédelmi szervezete a status quo mellett állt ki. Ez több szempontból is pozitívumnak számít, hiszen másutt a ki­sebbségben élő magyarok egymásra acsar­kodó párt­ocskái saját maguknak okozzák a legnagyobb kárt. Bátor döntés az is, hogy az RMDSZ nem adta fel a bukaresti kor­mányban betöltött pozícióit, holott a kong­resszuson voltak olyan küldöttek, akik a koalíciós nézeteltérések túldramatizálásá­­val ellenzékbe szerették volna visszaterelni a szövetséget. A legtöbben mégis a kor­mányzati szerep megőrzésére voksoltak, és úgy tűnik, pillanatnyilag ez a helyes döntés. Victor Ciorbea miniszterelnök kilátásba helyezte ugyanis, hogy szakít azokkal a pártján belüli politikusokkal, akik az okta­tási törvénymódosítást az RMDSZ-szel kö­tött megállapodás ellenére el akarják gán­csolni a parlamentben. A marosvásárhelyi kongresszuson változatlan maradt a tiszte­letbeli elnök helyzete is, így Tőkés László püspök nem kényszerül hallgatásra a szö­vetség politikai lépéseinek értékelésekor. Meg nem erősített hírek szerint azonban a tiszteletbeli elnök és Markó Béla szövetsé­gi elnök között megegyezés született, mely­nek értelmében Tőkés püspök ezentúl tar­tózkodik az RMDSZ operatív vezetőinek nyilvános bírálatától - előbb mindenkép­pen egyeztet majd velük. A status quo persze azt is jelenti, hogy a komoly nézetkülönbségek továbbra is megmaradtak az RMDSZ-ben. A kong­resszus után is vita tárgya, hogy félre le­­het-e tenni a teljes körű autonómiára vo­natkozó terveket a kormányzati pozícióban elérhető apróbb, ám azonnali sikerek ked­véért. A hétvégi tanácskozáson a küldöttek többsége megértette, hogy a jelenlegi hely­zetben nem szabad kikényszeríteni a végső döntést. De rövidesen fellángolhatnak az indulatok e téma körül. Az RMDSZ eddigi konfliktuskezelő érettsége azonban biztosí­ték, hogy az egységet még a nagy véle­ménykülönbségek ellenére is meg tudja őrizni a szövetség. NEUMANN OTTÓ Politikai paranoia Miután Vladimír Meciar kijelentette: a kereszténydemokrata ellenzék vezetői meg akarták gyilkoltatni, többen úgy vél­ték, a kormányfőn egyre inkább elhara­­pódzik az üldözési mánia. Én azt hiszem, az eset súlyosabb. Nem közönséges, ha­nem politikai paranoiáról van szó, mely­nek célja, hogy a hatalmon lévők közé egységbe tömörítse a nemzetet. A politi­kai üldözési mánia tudniillik nem ismer ellenzéket, csak ellenséget. S ha a vezér a nemzet érdekeinek megtestesítője, aki ellene van, az hazája ellen van. Ami Meciar támadásának érdekessé­ge, az a legújabb célpont. Jól nyomon kö­vethető folyamat vezetett a keresztény­­demokratákhoz: eddig az „ellenség” a „katonai agresszióval fenyegető” Ma­gyarország és „ötödik hadoszlopa”, a szlovákiai magyar kisebbség volt. Ez egé­szült most ki a politikai ellenlábasokkal, mint potenciális merénylőkkel. Azaz már nemcsak az „idegeneknek" célpont a szlovákok nagy vezére, de az ellenzékiek­nek is, bár ők eddig igyekeztek távolságot tartani a magyar pártoktól, éppen a haza­árulás vádját elkerülendő. Tudhatták vol­na pedig, hogy ahol egy ország vezetése „idegenekről” beszél, ott hamar ebbe a kategóriába kerülnek azok is, akik bármi okból szemben állnak vele. A sors keserű fintora, hogy talán éppen ez a politika fogja kikényszeríteni a szlovákiai magyar és szlovák ellenzék egységét. S hogy a Tátra Géniusza mivel ma­gyarázza népének, miért szőne összees­küvést Szlovákia ellen az Európai Unió, az Egyesült Államok, Magyarország és a szlovákok egy része, azt nem tudom. Azonban azt igen, hogy az „ostromlott erőd” taktika még sosem biztosított hosszú uralkodást alkalmazóinak, és csakis szenvedést hozott az erőd lakóira. BARABÁST. JÁNOS Mészáros Tamás rovata Megvallom, én min­dig is úgy véltem, hogy G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, a kis­gazdák és az ország­­gyűlés alelnök asszo­nya csakugyan elké­pesztő magatartást tanúsít, de igazán nem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor ezt maga a párt, jelesül Torgyán Jó­zsef is nyilvánosságra fogja hozni. Múlt szombaton azonban az elnök úr bizony ke­rek perec ezt mondta a rádió 16 óra című műsorában: „Amióta belépett a kisgazda­­pártba”, Maczó Ágnes „tudatosan szembe­helyezkedik a testületi döntésekkel”, és amúgy általában is­ „elképesztő magatartást tanúsít". Kijelentése meglepett ugyan, de én hi­szek Torgyán Józsefnek. Mert nem volt ne­ki könnyű eldöntenie, hogy nyíltan szem­beforduljon „az Ágikával”, aki - mint az el­nök úr most elmesélte - egyszer még a párt megyei elnökeit is en bloc lehülyézte. És azért nem volt könnyű, mert éppen hogy nem a megyei kisgazdaelnököktől kell tar­tania Torgyánnak, ha kiássa a csatabárdot ezzel a sujtásos mellényecskékbe öltözött, tőrölmetszett magyar családanyával, aki a nemzeti identitással fekszik és kél, és belse­jéből vezérelt fanatizmussal ostorozza a nép ellenségeit. Nem, Torgyán doktornak az egyszerű kisgazdahívőktől és szimpatizánsoktól van félnivalója, ha ujjat húz Maczó Ágnessel, mert kettejük közül mindenképp az aktuális megbántottságában sírásra görbülő szájjal nyilatkozó, ám választott ellenfeleit gátlás­talanul pocskondiázó, törékeny női lélek az autentikusabb személyiség. A harmincas évek amerikai mozigengsztereinek stílusá­ban öltözködő, dörzsölt pesti ügyvéd valójá­ban anakronisztikus figura egy döntően mégiscsak parasztpárt jellegű politikai szer­vezet élén, már-már parodisztikusan jogász­­kodó kifejezéseivel, minduntalan visszatérő körülményeskedő szófordulataival („enged­tessék meg nekem, hogy felhívjam a figyel­met...”), egész habitusával meglehetősen távol áll a tősgyökeres népképviselő ideáljá­tól. Hozzá képest kétségkívül Maczó Ágnes a hitelesebb, a csakugyan népből jött Mi­­asszonyunk-reminiszcencia, a mindennapi küzdelmes életet élő emberek feltörekvő, tanult leánya, egyszerre többkötetes, alkot­mánytervezet-készítő intellektus és a de­mográfiai katasztrófával áldozatosan szem­beforduló, személyes termékenységszimbó­lum. Egyszóval ha a magyarságteljesítmé­nyüket összevetjük, Ágnes asszony bízvást lekörözi Torgyán Józsefet. És Torgyán ezt pontosan tudja. Rég meg­bánta már, hogy pártjába fogadta a zsigeri­­leg politizáló renitenst, mi több, alelnököt csinált belőle, de hát ez annak idején még jó ötletnek tűnt, növelte a kisgazdák népszerű­ségét a falun. Torgyán pedig azt remélte, hogy kezelni tudja majd a jelenséget, kihoz­za belőle a hasznot, de leszereli, ha kényel­metlenné válik. Az elnök úrra egyébként is jellemző, hogy enged a rövid távú politikai gyakorlatiasságnak, egyszersmind túlbecsüli saját képességeit. Ő is a messianisztikus faj­tából való - csakhogy ez egy számító, pózok­tól vezérelt, hatalommániás exhibicioniz­musból ered, míg Maczó elhivatottsága át­­szellemített és őszinte, hagymázas szenvedé­lyén nem üt át semmi cinizmus. Maczó ezért veszélyes Torgyánra: az emberek könnyen megérzik a kalkuláló politikus és az ösztö­nös néptribun közötti különbséget. Torgyán József mégis kénytelen volt ke­nyértörésre vinni a dolgot. Közelednek a vá­­­lasztások, és a kisgazdaelnök egyértelműen fogalmazott, amikor Csurkával és a MIÉP- pel való viszonyáról ezt mondta: „A szélről csak ordítani lehet, kormányozni csak a centrumból.” Torgyánnak tehát a közép fe­lé kell navigálnia, ha potenciális szövetsé­gest keres, márpedig keres: újabban ismételt ajánlatokat címez a Fidesznek. Maczó viszont elszánt híve a MIÉP-pel való együttműködésnek, vagyis egy olyan pártot favorizál, amelynek egyrészt nincs tö­megbázisa, másrészt nem komilfó Európá­ban. S Torgyán, aki csak retorikusan szokta volt elragadtatni magát, de voltaképpen nem érzéketlen a reáliák iránt, józanul látja, hogy a MIÉP-szövetséggel aránytalanul többet veszítene, mint nyerne. Ezért ha ne­hezen is, ha telve aggodalommal is, de félre­állította alelnökét. Nem szeretne ebből bot­rányt, elhúzódó csatározásokat, hiszen még itt kísért a Giczy-Isépy-viadal szelleme, a Torgyán-Maczó-párbaj könnyen hozhat ha­sonló eredményt a kisgazdáknál. Csakhogy ami érdeke Torgyánnak, az nem érdeke Maczónak. A leváltott alelnök aligha marad csendben, nem olyan a termé­szete. Maczó Ágnes mindenképp időzített bomba a kisgazdáknál, s nem lesz elég ho­mokzsák, hogy elfojtsák. Ha pedig - akár késleltetve is - felrobban egyszer, a válasz­tók a pártot fogják büntetni. És ezek a fejlemények merőben új hely­zetet teremthetnek a belpolitikai erőviszo­nyokban. A most kétfejű ellenzék számotte­vő elemei a Fidesz oldalán egységesülhet­nek, másfelől persze erősödnek a szocialis­ták is. Megkapó, hogy ennek a folyamatnak - amely már a KDNP-beli eseményekkel el­kezdődött - egy másfél százalékon ha jegy­zett, parlamenten kívüli radikális pártocska, a MIÉP a kovásza. Egy úgynevezett „szélső­ség”, amely puszta létével oly erős vonzást gyakorol némely politikusokra, hogy aztán másokat még hevesebben taszít egy vágyott centrum felé, megint másokat pedig felőröl és kiiktat a közéletből. Nyugtázhatjuk, hogy a dialektika túlélte a materializmust. Elképesztő magatartás ROSTA A szerző nemzetközi jogász Valki László A káderhiány fenyegető réme Már nem kell túl sokat alud­nunk ahhoz, hogy felvegyenek bennünket a NATO-ba, leg­alábbis akkor, ha szerencsésen túljutunk a demokrácia magunk és mások állította csapdáin, ne­vezetesen a népszavazáson, majd pedig a mostani tagálla­mok ratifikációs eljárásán. Az­tán még sokat kell aludnunk ugyan, de előbb-utóbb felvesz­nek bennünket az Európai Unióba is, persze újabb népsza­vazások és ratifikációk után. Ám ha mindez jól sikerül, akkor leszünk igazán bajban. Ugyanis megint megjelenik majd a letűnt idők kísértő réme, a káderhiány. Ez a fogalom még az átkosban keletkezett ugyan, de tartalmát tekintve korántsem rendszer­specifikus. A mostani káderhiány azon­ban merőben újszerű lesz. Ko­rábban ilyen jellegű hiány nem alakulhatott ki, hiszen nem volt szükség jelentős számú kül- és biztonságpolitikai vagy integrá­ciós szakemberre. Nemcsak azért, mert a tagság kérdése ak­koriban még szóba sem jöhetett, hanem azért, mert Magyaror­szág nem volt kifejezetten füg­getlen állam. Egy ilyen államban pedig nincs igény jelentősebb kutató- és oktatóbázisra, külö­nösen nem a külpolitikai tudo­mányok területén. Ez annak idején meghatározta a korszak két legfontosabb intézményé­nek, a Marx Károly nevét viselő közgazdaság-tudományi egyete­men létesített nemzetközi szak­nak és a külügyi intézetnek a nagyságát, vezetését, személyi állományát, kutatási irányait­­ és színvonalát is. E két intéz­ményben jó produktumok szü­lettek ugyan, de azok inkább az egyes szerzőket, mint a megren­delőt vagy a hátteret dicsérték. Az intézet Külpolitika című fo­lyóirata volt a szakma egyetlen publikációs fóruma. A nemzet­közi kapcsolatokat művelő szak­emberek közül összeállítható volt ugyan egy egészen európai módon festő válogatott csapat, a külföldi megfigyelőknek azon­ban egy idő múlva feltűnt, hogy minden konferencián ugyan­azokkal akadnak össze. Egy B válogatottat már nem tudtunk volna kiállítani, nem beszélve egy utánpótláskeretről. A gond az, hogy a válogatott vagy utánpótláskeret azóta sincs. Tény, hogy az ország im­már nyolcadik esztendeje füg­getlen, ám az oktatási-kutatási szférában ez kevéssé éreztette hatását. A közgazdaság-tudo­mányi egyetem nemzetközi kap­csolatok tanszékén a főállású oktatók száma ma sem haladja meg a tízet, a külügyi intézetben napjainkban nyolc kutató dol­gozik. Létrejött egy közép-euró­pai ügyekkel, valamint egy biz­tonságpolitikával foglalkozó ku­tatóintézet is, de az előbbiben szintén tíz, az utóbbiban alig nyolc kutatót alkalmaznak. Egy független alapítvány, amely ugyancsak biztonságpolitikával foglalkozott, épp napjainkban szünteti be működését. A kül­politika a függetlenség első négy esztendejében egyszerűen meg sem jelent, csak ’95-ben sikerült halottaiból feltámasztani. Pél­dányszáma azóta is alacsony, ke­vesen olvassák; a szakma műve­lőinek száma nyilvánvalóan az olvasótáborét is meghatározza. Elvileg ugyan nem attól függ a színvonal, hogy a szóban forgó tudományterületet hányan mű­velik vagy oktatják, a mennyiség azonban - ki ne emlékezne rá? - egy idő múlva mennyiségbe csap át. Egyébként is tíz kutatóból ál­talában csak hat vagy hét a had­ra fogható, a többiek rendsze­rint külföldön vannak, az itthon jó - taktikai - érzékkel használ­ja. (A fentebb említett műhe­lyek - részben az előbbiek miatt - csupán csekély mértékben let­tek volna képesek hozzájárulni a külpolitikai stratégia kialakítá­sához.) Csakhogy ebből nem le­het hosszú távra szóló tudo­mánypolitikai következtetése­ket levonni. Az iránytű ugyanis csak a fő irányok meghatározá­sára alkalmas, a részletek tekin­tetében nem feltétlenül ad ,t­hogy az információk jelentős ré­sze „minősített”, tehát majd csak évtizedek múlva lesz hoz­záférhető. Önmagába visszatérő körről van szó. Az apparátus úgy érzi, hogy a kutatóval nem érdemes érintkeznie, felesleges őt megkérdeznie, mivel az utób­bi nem kellően tájékozott. Csak akkor válna azzá, ha ellátnák in­formációval, de erre éppen az apparátus lenne képes. Az ap­parátus azonban ezt nem teszi vagy nem teheti meg. Sajátos je­lenség, hogy a legérdemibb kö­tetlen eszmecserék az utóbbi időben éppen az Információs Hivatalban szerveződtek, és nem a Bem rakparton. Sajnos nem sikerült az elzárkózás bur­kát áttörnie a külügyi vagy az at­lanti társaságnak sem, holott ezeknek a szervezeteknek ép­pen az lett volna az egyik funk­ciójuk, hogy fórumot teremtse­nek az érintkezésre. Mindez azonban csupán a külügy (és a kutatóműhelyek) magánügye lenne, ha nem járul­na hozzá a krónikus káderhiány kialakulásához is. A káderhiány ugyanis kétféle módon értendő: a szó közvetlen és intellektuális értelmében. A NATO brüsszeli központjában és monsi főpa­rancsnokságán belépésünk másnapján egyes hírek szerint mintegy másfél száz posztot kel­lene betölteni, az unióba való felvételünket követően pedig Brüsszelben és másutt durva becslések szerint félezret. Itt­hon is igen sok szakemberre lesz majd szükség, mégpedig nemcsak a minisztériumokban, hanem például a bíróságokon vagy az ügyvédi irodákban is. Elképesztő mennyiségű uniós norma született az elmúlt négy évtizedben, amelyeket minden jogalkalmazónak ismernie kell majd, nemcsak a szakjogászok­nak. Tudom, létrejöttek már kormányszintű programok és megindultak bizonyos itthoni és külföldi képzések is, így a kellő időpontban talán meglesz a megfelelő számú, idegen nyel­veket is jól beszélő szakember. Kérdés azonban, milyen isme­retanyaggal lesznek útnak indít­va. És itt jelentkezik majd az in­tellektuális értelemben vett ká­derhiány. Addig ugyanis, amíg létre nem jön egy, a jelenleginél nagyságrenddel nagyobb, a mi­nisztériumi apparátusokkal fo­lyamatos kapcsolatot tartó és naprakészen informált kutatói hálózat, addig az oktatás színvo­nala sem lesz különösképpen magas. Valószínűtlen ugyanis, hogy egy kutatásra hagyatkozó terület fejlettebb legyen saját gyökereinél. Az oktatásban - a világgazdaságtant leszámítva - többnyire csak a bevezető kur­zusoknál tartunk, amelyeken a hallgató csupán az alapvető is­mereteket sajátítja el a nemzet­közi kapcsolatok valamely terü­letén. Bevezetőből már renge­teg van, ezeket azonban egy igen szűk körű oktatói gárda tartja. Ennek tagjai egyelőre úgy viselkednek, mint ama in­diánregények hősei, akik a fe­hér ember tábora körül futólé­pésben körözve a legkülönbö­zőbb helyeken bukkannak fel, s ezzel a jelentős számbeli erőfö­lény látszatát keltik. Egyelőre azonban még az in­diánok, azaz a tanárok képzése sem megoldott. „A NATO brüsszeli központjában és monsi főparancsnokságán belépésünk másnapján egyes hírek szerint mintegy másfél száz posztot kellene betölteni, az unióba való felvételünket követően pedig Brüsszelben és másutt durva becslések szerint félezret. Itthon is igen sok szakemberre lesz majd szükség, mégpedig nemcsak a minisztériumokban, hanem például a bíróságokon vagy az ügyvédi irodákban is.A levők pedig jobb esetben írnak, de nem olvasnak, rosszabb eset­ben egyiket sem teszik, csak ta­nítanak. Ez persze szinte minde­nütt így van, mégis könnyebb helyzetben van egy olyan or­szág, amelyben mondjuk százas nagyságrendből lehet kiindulni. Jelentős probléma az is, hogy ilyen csekély számú szakember­rel nem lehet minden területet „lefedni”. Manapság sokan íro­gatnak (írogatunk) az észak-at­lanti szövetségről, de ki emlék­szik arra, hogy valaki az utóbbi években mélyebb elemzését ad­ta volna az Egyesült Államok, Anglia, Olaszország, vagy Ausztria külpolitikájának? Egyáltalán, ki az, akit ma nálunk az amerikai, a brit, az olasz vagy az osztrák külpolitika elismert szaktekintélyének lehetne te­kinteni? Az említett országok pedig azoknak az euroatlanti in­tegrációs intézményeknek a tag­jai, amelyekbe éppen belépni készülünk. Még szerencse, hogy nem kell globális külpolitikát folytatnunk, így fel sem vetődik, hogy a 193 milliós indonéz világ külügyeinek van-e itthon ava­tott ismerője. A mai magyar külpolitika te­hát nem azért kiváló, mert kivi­telezői a tudományos műhelyek termékeit bújják. Napjainkra olyan tapasztalt gárda jött össze a Bem rakparton, amelynek biz­tos iránytű van a kezében, s azt mutatást. Az elkövetkezendő hónapokban, években pedig egyre inkább a részletekre he­lyeződik majd a hangsúly, olyan részletekre, amelyek kezelésé­hez speciális szakértelem vagy gondolkodásmód szükséges, amely lehet hogy az adott terü­leten empirikusan jelen van a külügyi apparátusban, de az is lehet, hogy nincs. A mostani feltételek között nem alakulhat ki valamilyen kö­zös gondolkodásmód sem. Ma­gyarországon - ellentétben né­hány más ország gyakorlatával - semmiféle hagyománya sincs a külügyi apparátus és a civil kuta­tói szféra közötti átjárásnak. Ha valaki az apparátusban kezdett dolgozni, az ott is fogja folytatni, vagy máshol - de semmi esetre sem valamelyik kutatóhelyen. Ez fordítva is így van, bár láttam már az apparátusba elvándorló kutatókat is. Annak sincs ha­gyománya, hogy az apparátus munkatársai rendszeresen esz­mét cseréljenek a lézengő, a kül­ügyi szakma bizalmas jellege miatt egyébként is óvatosan ke­zelendő civilekkel. A dolog ter­mészetéből következően az ap­parátus rendelkezik a friss infor­mációk monopóliumával. E té­ren a kutató örökre behozhatat­lan késésben van; friss, napra­kész értesülésekkel a folyóira­tok vagy a szakkönyvek aligha látják el. Nem beszélve arról. ­É­rdemes-e meghalni a hazáért? Ha ezt a kérdést tennék föl­­ mostanság népszavazásra, nem lenne kétséges a többségi­­ válasz: nem érdemes. Elvekért? Nem érdemes. Szabadsá­gért? Nem érdemes. Más korban élünk, mint másfél százada. Mások lettek a prioritások. Persze nem az emberi élet lett érté­­­­kesebb. Igaz, az aradi vértanúk sem akartak meghalni a hazáért. Har-­­­coltak érte, és ezzel vállalták ugyan a halál kockázatát, de csak a­­ kockázatát. Sőt a tizenháromból jó néhányan még harcolni sem­­ akartak, inkább csak belekeveredtek a mi forradalomnak indult­­ szabadságharcunkba. Aztán beleszerettek, igaz és nemes ügynek látták, részint mert különben nem tudtak volna érte hősiesen s harcolni s nyugodt lelkiismerettel meghalni, részint mert valóban­­ igaz és nemes ügy volt. Legalábbis a magyarság számára. A csá­szárnak s a birodalomban élő nemzetiségek jó részének erről­­ persze más volt a véleménye. Belekeveredtek, mondom, hisz ezeket a tiszteket voltaképpen is idevezényelték mint a császár katonáit, és föleskették őket a ma­i­ gyár királyra, s így az első felelős magyar kormány fennhatósága alá kerültek. Amikor pedig a harc megkezdődött, nekik dönte­niük kellett, melyik esküjükhöz legyenek hűek. A vértanúk a ma­il gyár esküt követték, ezért kellett meghalniuk. Voltak, akik ak­kor kiszálltak, nem akartak a császár ellen fegyvert fogni. Akkor­­ sem, ha épp a császár hozta őket ilyen lehetetlen helyzetbe. Kor-­­ rekt döntés volt, senki sem tett szemrehányást nekik. De teljesen­­ korrekt volt a magyar eskü követése is, nemcsak katonailag, er-­­­kölcsileg is. Az idevezényeltek többsége eszerint döntött. Ilyen­­ se fordult elő sokszor a történelemben: föláll egy hadsereg, mely-­­ nek tagjai nem toborzótisztek hívó szavára hallgattak, hanem a­­ szívükre és a lelkiismeretükre. Ám úgy látszik, az egyszerű kato­­­ nai és emberi erények­­ életveszélyesek, ha hatalmi, politikai j­ó erőtérbe kerülnek, így válhattak árulóvá és felségsértővé a kato­­l­­­nailag is, erkölcsileg is feddhetetlen aradi tizenhármak, és ugyan­így válhatott világcsavargóvá - a keserű vicc szerint - a huszadik­­ század első felében a faluját soha el nem hagyó kárpátaljai em­­­­ber, s ma így kerülhet megoldhatatlan erkölcsi dilemmák elé bár- | mely modern magyar pártalakulat bármely képviselője, ha szét­válik pártja, ha megszűnik a frakciója vagy ha csak egyszerűen | | nem tudja követni pártja eszmei, politikai kacskaringóit. A kilé­ | pések, átülések, pálfordulások korántsem csak gyenge jellemű képviselőkről, politikai szélkakasokról szólnak, hanem legalább­­­­­ennyire gyenge karakterű pártokról is. Az aradiak nem ültek át és nem álltak át. Vállaltak egy ügyet,­­ s ahhoz hűek maradtak­­1849. október 6-áig. Ez a nap az erköl­csös, egyenes ember tragédiájának emléknapja. Hogy lehet be­csületesnek maradni a fortélyos törvények igazgatta világban? | Melyik törvényt, melyik esküt kövessem, ha azok szemben áll- I nak egymással - ezt kérdezte magától Antigonétól Leiningen | | Westerburg Károlyig annyi nagy jellem az emberi történelem so­­­­rán. Közös bennük, hogy választásukért megölték őket. Persze­­ meg lehet érteni bizonyos szempontból Kreont is, Ferenc Józse­fet is. Úgymond ők se tehettek mást. A különbség csak annyi, hogy ezek hatalmi kényszerből öltek, azok erkölcsi kényszerből­­ meghaltak. Október 6-a tehát korántsem csupán gyásznap, hanem tiltako­zás a hatalmi kényszer ellen és hódolat az erkölcsi nagyság előtt. Talán ezért lehet ez a magyarság egyik legbensőségesebb em­­­­léknapija. A magyar halottak napja, afféle közös gyertyagyújtás­­ azokért, akik valamiért haltak meg, nemcsak azért, mert a halál­­ az élet természetes velejárója. Ezt a valamit a romantikus lelkek a hazának hívták, s hívják talán még ma is. S ezt a napot, egyedül ezt, mintha a viták is elkerülnék. Talán­­ mert a bitófa körül nem illik hangoskodni? Vagy mert október 6-­­­­át nem érdemes kisajátítani? Egy hatalomra törő párt mégsem­­ vallhatja magát az aradiak örökösének, hogy lám mi milyen szé­pen, milyen méltósággal tudunk meghalni. De itt az ideje, hogy végleg félretegyük a szép szavakat és a ne­mes érzeményeket, s föltegyük hozzánk illőbb prakticizmussal is a kérdést: mi közünk van egyáltalán az aradi tizenhármakhoz és­­ a többiekhez, túlélőkhöz, hajókhoz, raboskodókhoz, bujdosók- •­hoz, tönkrement életűekhez? Amit ők akartak, azt mi már nem­­ akarjuk. Ahogy ők viselkedtek, mi már nem akarunk s nem is tú­ls­zunk viselkedni. Évről évre elsiratjuk a magyar igazságot, a ma­gyar szabadságot, melyet akkor eleinknek nem sikerült kivívni, s­­ amely hét éve a véletlen folytán minden harc nélkül az ölünkbe­­ hullott. Kétszeresen hiábavaló lett volna a vértanúság? Hisz a bi­rodalmak, lám, elhalnak maguktól is, és ez a szabadság sem az a­­ szabadság már, amelyre az aradiak gondoltak a siralomházban, fs A politikai függetlenséget illuzórikussá teszi a gazdasági és pénz­ügyi függés, s mi, az aradi tizenhármak ivadékai mindent elköve­tünk, hogy a lehető legszorosabbra fűzzük kapcsolatainkat­­ Ausztriával, ad nótám az Európai Unióval. Akkor a nemzeti­­ identitás szimbóluma a függetlenség, eszköze a függetlenségi is harc volt, ma a szimbóluma a nyugati integráció, eszköze pedig a pedálozás. Ezért meghalni csak infarktusban lehet. Nagyon úgy fest, a hősöknek nem célszerű megérniük azt, amiért meghaltak.­­ Lehangoló lenne, ha kiderülne számukra, hogy az a valami mi­lyen gyarló, milyen kisszerű a vágyaikhoz képest. Még szerencse, hogy a mi rendszerváltással egybekötött sza­badságunkért nem halt meg senki. Nem érte volna meg. Persze, éppenséggel élni is lehetne érte, de úgy látszik, ma már­­ ez sem éri meg. SZÁLE LÁSZLÓ Arad A néző legyen a cenzor Az új magántévék megjelenése újra felveti azt a kérdést - amellyel a Nyugat már jó ideje birkózik -, hogy mit lehetne tenni a televíziós tömeg­­termelésben a silányság és a káros hatások kiküszöbölése érdekében? A legtöbb nyugati magántévénél az egyetlen szempont, hogy a mű­sorok minél több nézőt vonzzanak. Mert ez határozza meg a hirdeté­sek árát és mennyiségét, emezek pedig a bevételt. Minden közszolgá­lati és minőségi ígéret mellett ez a probléma meg fog jelenni a magyar magánadóknál is. Tökéletes megoldás persze nincs, de sokat jelenthet például az írók, szerkesztők, rendezők, vállalkozók erkölcsi felelősségtudata. A múlt században, amikor még nem volt rádió és televízió, az írók működését általában magas színvonal és nagy erkölcsi felelősség jellemezte, leg­alábbis erre enged következtetni a korabeli művek túlnyomó többsége. Most nyilván falra hányt borsó lenne azt javasolni, hogy ne írjanak, ne rendezzenek, ne gyártassanak olyan programokat, amelyek erkölcsi szempontból károsak. De annyi talán mondható, hogy tartsák szem előtt Benjamin Franklin mondását: az írók, újságírók a nemzet tanító­­mesterei. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Hasonló a felelőssé­gük a híres színészeknek is, mert sokszor egy gyengébb színvonalú film vagy műsor azért lesz sikeres, mert híres, közkedvelt színész játszik benne. Felelősek a díjak adományozói is, akiknek nemcsak a művek anya­gi sikerét kellene szem előtt tartaniuk. A jámbor óhaj és a felelősségérzet emlegetésénél hatásosabb érv lenne, ha a filmek, adások színvonalától függően állapítanák meg azok adóját. Nem könnyű, de talán nem is lehetetlen. Természetesen adó alá esne a bennük sugárzott hirdetésekből származó bevétel is. Ezek­ből lehetne támogatni a kulturális értékű adásokat. Nem hagyható ki a nézők felelőssége sem, hiszen tudjuk, az embe­rek jelentős része úgyszólván kizárólag a televízióban keresi nemcsak a szórakozását, hanem informálódásának, ismeretszerzésének a forrá­sát is. Pedig az igazi „cenzúra” a nézők kezében van. Minden silány és káros műsort sugárzó adó tönkremegy, ha nem nézik. BALOGH ELEMÉR München

Next