Magyar Hírlap, 1999. augusztus (32. évfolyam, 178-202. szám)

1999-08-10 / 185. szám

1999. AUGUSZTUS 10., KEDD „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Baj­társak Hiába tart mind kevesebb fiatalra igényt a honvédség, rövidül a sorkatonai szolgálati idő, ráadásul a bakák a kiképzés első három hónapját olyan központokban töltik, ahol hozzájuk hasonlóan mindenki újonc, mégis virágzik a sereg évtizedes, sőt a vezérkari fő­nök szerint évszázados hagyománya. A katonai ügyészségek csak az első félév­ben 261 esetben indítottak eljárást sorkato­nák sanyargatása miatt; ez 42 százalékkal több a tavalyi hasonló időszakban regisztrált ügyeknél. De csak találgatni lehet, tényleg rosszabbra fordult az újoncok sorsa, vagy az új generáció viseli nehezebben az ágy alatti kúszásokat, és bátrabban jelentik fel az ön­magukat szórakoztató öregeket. Az utóbbira enged következtetni az om­budsman korábbi vizsgálata, amelynek név­telen kérdőíves felmérésére minden negye­dik katona azt válaszolta: kiállt valamilyen procedúrát. Megdöbbentőbb, hogy a tortú­rán átesett katonák közül saját bevallásuk szerint is minden második átörökítette a ha­gyományt. Nem tévedés: a katonai ügyészsé­gek szerint sem a rettegett tiszthelyettesek élik ki magukat, hanem a sorkatonák élvez­­kednek társaikkal. A honvédségi illetékes szerint a beavatási szertartások, a kiszolgál­tatottak csicskáztatása nemcsak a sereg sa­játja, általában is jellemző minden zárt kö­zösségre. Ám ne feledjük, ha nem tetszenek a lakótársak, mondjuk, a kollégiumnál vala­mivel bonyolultabb elhagyni egy kaszárnyát. Amíg sorkatonai szolgálatra kötelezik a fiatalokat, gondoskodni is kellene róluk. Az ombudsman szerint a sorkatonák jóko­ra hányada amúgy is emberhez méltatlan körülmények között kénytelen szolgálni. Ez persze elsősorban anyagi kérdés, nem úgy mint a keménykedő „öregkatonák” el­leni fellépés. Közben pedig lehet folytatni a gondolkodást a hivatásos hadseregre való átállásról. HASZÁN ZOLTÁN Új térfélen a felelősség Véget ért a magyar labdarúgás történetének egyik legviharosabb fejezete. Az MLSZ közgyűlése elérte azt, ami a sportminiszter­nek nem sikerült: mostantól nem Kovács Attila a futballszövetség elnöke. Téved, aki úgy véli, hogy manipuláció révén alakult így a szavazás, hiszen a küldöttek titkosan vok­soltak, s így még inkább félelem nélkül dönt­hettek volna Kovács javára, mint ahogyan decemberben nyíltan megszavazták, hogy személyi ügyek napirendre se kerüljenek. De ha már szóba került a félelem, annak azért nyilvánvalóan volt szerepe az elnök visszahívásában. Félelem attól, hogy a kor­mány által a sportágnak ígért, amúgy régóta esedékes tőkeinjekció elmarad, és akkor a magyar labdarúgás rövid úton kiszenved, mert attól már igazán nem áll távol. Ebben persze az elnök is ludas, hiszen neki legalább beszélő viszonyban kellett volna lennie a mindenkori hatalommal, attól ugyanis még nem csorbul a demokrácia. Most tehát a magyar sporttal folyó, oly­kor megalázó pingpongjátékban az adoga­tás joga és felelőssége átkerült a hatalom­hoz. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a szövet­ség szeptember végén megválasztandó új vezérkara elfogadja a kormány - anya­giakkal is alátámasztott - javaslatát a sport­ág korszerűsítésére. Az új vezérkarnak, ha jól működik, mégis nehezebb dolga lehet, mint Kovácsnak volt, aki ökölvívó-alapállás­ban még a segítségtől is meg akarta védeni a magyar futballt. Mert másfelől meg nem sza­bad a szervilizmus hibájába esni, az ugyanis éppoly súlyos helyzetet okozhat, mint az exelnök konoksága. A magyar labdarúgás felnőttségének vizsgája következik, meg kell találnia a béke és az együttműködés módját a mostanság ellenérdekelt amatőr­nek és profinak, és azt a hiteles személyisé­get is, akit pajzsra lehet emelni. Megterem­teni a saját, korszerű, végre előrevivő szak­mai programot, amellyel kapcsolatban vi­szont semmiféle alkunak, engedménynek nem lehet helye. SZEKERES ISTVÁN M­ost, a két évforduló közti napok­ban minden patetikus fölhorka­­nást kerülve csöndesen kérdezem: miért, hogy Petőfi halálának százötvenedik évfordulóján a legtöbb napilapban csak méltatlanul semmitmondó írások jelentek meg? Olyan izzóan érdekes volt a bel- és a külpolitika, hogy nem maradt hely számára? Az egyetlen kimagaslóan eredeti vállal­kozást az ország legkevésbé hallgatott adó­ján, a Bartók rádióban hallhattuk, ahol két álló napon át elhangzott Petőfi minden ver­se. Fantasztikus költői életrajz kerekedett ebből. Szinte napról napra követhettük a nyugtalan, az egész országot bejáró fiatal­embert, érzéseinek, gondolatainak hullám­zását. Az egyik nap még Pangó Panniről ír verset Szerencsen, aki így mutatkozik be: „a csárdák lakosa vagyok,/ Keblem betyá­rok vánkosa.” Másnap már Széphalmon jár és keserűen ironikus versben Kazinczyról ír, aki „csak félszázadik/ Tartá vállán, mint Atlasz az eget,/ A nemzetiségnek ügyét.” „S most sírja olyan elhagyott,/ Mint számű­­zötté, ki idegen földön vesz el.” Ha tehát fél szívvel, felemás módon, csak néhány napra, a médiának csak kis ré­szében is, de Petőfi halálának évfordulója kirántotta a legsűrűbb közönyből a forra­dalom és szabadságharc tizenhét hónapjá­nak történetét. Tavaly március 15-e táján még félni lehe­tett: a kerek másfélszáz éves évforduló al­kalmát a hatalom ugyanúgy önigazolásra használja fel, miként tették ezt az elődök az 50. és a 100. évforduló idején. Jókai 1898 márciusában úgy beszélt, mintha a kiegye­zés Osztrák-Magyar Monarchiája a költő álmainak beteljesülése lett volna, azaz a sza­badságharc egykori véres kezű eltiprója, Ferenc József uralma alatt megvalósult vol­na Petőfi álma. Még ennél is tragikomiku­­sabb volt 1948, a centenárium idején, ami­kor a Rákosi-féle szalámitaktika jegyében gőzerővel folyt a politikai pluralizmus ma­radványainak eltakarítása az ÁVH és a KGB terrorgépezetének tevékeny közre­működésével. A vezető ideológus, Révai Jó­zsef nemcsak könyveimként mondta ki, hogy Lobogónk Petőfi, hanem ünnepi be­szédében is. Aztán, ahogy tavaly múltak a hetek, a hónapok, mind nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lesz itt semmi évfordulózás sem a közéletben, sem a sajtóban. Legyünk őszinték, talán jobb, hogy így történt. Mit lehetett volna ebben a kifordult világban leírni a feddhetetlen emlékű márciusi ifjú­ságról, Táncsicsról, Vasváriról, Szacsvay Imréről, a külföldiekről, a lengyelekről, a bécsiekről, Guyon Richardról és ezernyi más szereplőjéről a kornak, amelynek semmi közös vonása nincs a jelenkor ural­kodó szellemével. Manapság egy nemes célért kockázatot vállaló magyar­ katonától is, aki elvadult törzsi gyűlölettel gyilkolászó népcsoportok közé merészkedik békefenntartónak, elő­ször azt kérdezik: mennyi a napidíj, mennyit lehet ott keresni. Lassan termé­szetesnek tekintjük, hogy a politika sokak számára nem a szolgálat, hanem a meggaz­dagodás eszköze. A demokratikus parla­mentnek nemcsak az üresen tátongó szék­sorok miatt oly csekély a népszerűsége, ha­nem, mert az új politikai elit zárt, szűk kö­rén kívül maradó milliók mindinkább úgy látják, hogy a pártok közötti sárdobálás és csatározás elsősorban a posztokkal járó be­folyásért megy, amely - ha olykor áttétele­sen is - pénzt, sok pénzt jelent. Nem vélet­len, hogy a tavalyi választásokon a legna­gyobb „párt” a nem szavazók pártja volt. Egy ilyen világnak mi köze lehet Petőfi­hez és társaihoz? A mából visszatekintve reménytelen idealistáknak látszanak mind­azok, akiket kizárólag erkölcsi elvek, ne­mes eszmék vezéreltek mindhalálig. Jobb is, őszintébb is tehát, hogy nem tör­tént komoly kísérlet a forradalom és sza­badságharc ideológiai integrálására. Amit viszont sajnálhatunk, hogy elma­radt egy izgalmas időutazás. Mert elég az utca emberét megkérdezni, azonnal kide­rül, milyen elementáris tudatlanság uralko­dik 1848/49 körül. Még az értelmiség köre­iben is meglehetősen felszínes a műveltség. Az ismeretanyag e tárgyban csak a „sarok­­fényekre” szorítkozik és keveset tudunk a köztes eseményekről, a nemzetiségek füg­getlenségi törekvéseiről, a magyar forrada­lomra adott válaszairól. Jó néhány olyan huszadik századi ma­gyar traumát említhetnénk, amelyet talán jobban kezelhetnénk, ha ismernénk az előzményeit. Ha például olvashattunk vol­na egy népszerűen, érthetően megfogalma­zott elemzést Ferenc József olmützi alkot­mányáról, amely koronatartományokra da­rabolta fel az addig oszthatatlannak elis­mert történelmi Magyar Királyságot. Azaz leválasztotta róla Erdélyt és Partiumot, egyesítette Horvátországot, Szlavóniát és a tengermelléket, valamint megteremtette a Szerb Vajdaság kereteit a Bácskából és a Temesközből. Mi más ez, mint a trianoni döntés hetven évvel korábbi előképe? Hi­ányzik belőle Szlovákia és a Felvidék? Erre nézve is eligazít némileg a részletesebb ese­ménytörténet. A szlovákság jelentős része támogatta a magyar szabadságharcot. A másik oldal, a Szlovák Nemzeti Tanács, csak 1849. március 19-én, az „oktrojált” ol­mützi alkotmány kihirdetése után két hét­tel terjesztette a császár elé kívánságát az önálló szlovák tartomány szervezésére. Ké­résüket Ferenc József már másnap elutasí­totta. Érdekes lett volna egy elemzés arról, vajon ebben az esetben, miért védte Ma­gyarország területi integritását, szerepe volt-e a döntésben annak, hogy az aulikus érzelmű magyar földesuraknak kiterjedt birtokaik voltak a Felvidéken? Megannyi alig tárgyalt érdekes fejlemé­nye van még a rendkívüli másfél év törté­netének. A balázsfalvai román nemzeti gyűlés például két hónappal a pesti forra­dalom által deklarált 12 pont után már úgy fogalmazott, hogy az unió Erdéllyel „a ma­gyarok számára életet, a románokra pedig örök szolgaságot jelent”. Ennek a kijelen­tésnek szellemében követeltek politikai önállóságot, szabad nyelvhasználatot, álla­mi iskolarendszert. Ugyancsak érdekes lehetett volna Ausztria horvát politikájának elemzése, a gyökeres változás okainak bemutatása. A horvát nemzeti gyűlés 1848. március 24- én a nemzeti nyelv bevezetését és felelős horvát kormány kinevezését kérte. V. Fer­­dinánd pár nap múlva fogadta ugyan Bécs­­ben a zágrábi küldöttséget, de hangsúlyoz­ta előttük, hogy Horvátország a magyar Szent Korona része. Május végén tovább ment: megtiltotta Jellaéicnak a horvát or­szággyűlés megtartását. Az országgyűlést júniusban mégis megtartották. Erre a ki­rály felfüggesztette a báni tisztségből Jella­­ékcot. Hogyan lesz két hónap múlva a Béccsel packázó horvát diktátorból Bécs eszköze a magyarok ellen? Igaz, tanultuk történelemből a szeptemberi fordulat je­lentőségét, amikor Magyarország a meghó­dolás helyett a törvényes önvédelmi harcot választotta. Tehát Bécsben a kisebbik en­gedetlent választották a nagyobbikkal szemben? Egyáltalán hogyan alakult a magyar kor­mány gondolkodása nemzetiségi kérdések­ben? Csak a magyarokra rontó, gyújtogató és gyilkoló szabadcsapatok tevékenysége késleltette a nemzetiségi törvény elfogadá­sát egészen 1849 júliusáig? A megválaszo­latlan kérdéseket még sokáig sorolhatnánk. Az évfordulók mind elmúltak, s most már csak Hegel híresen cinikus mondásával vi­gasztalhatjuk magunkat: „A történelemből megtanulhatjuk, hogy nem tanulunk semmit a történelemből.” KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR újságíró Segesvár és Világos között Sok rosszat el lehet mondani a volt szovjet szatelitállamoknak a demokrácia rögös útján eltöl­tött első évtizedéről, de sehol Kelet-Európában nem történ­hetett volna meg az, ami hétfőn esett meg Moszkvában. Pedig már szombaton tudni lehetett, hogy - a szép emlékű Arkagyij Rajkint idézve - „valami van”. A Kommerszant­ Daily című lap ugyanis, amelyet alig né­hány hete kaparintott meg a Kreml-közeli királycsináló dol­lármilliárdos Borisz Berezovsz­­kij köre, szombati számában megírta, hogy hétfőn valaki re­pülni fog. Vagy Alekszandr Vo­­losin, az elnöki igazgatás kissé bohém vezetője, amiért szép testű felesége több tízezer pél­dányban minden moszkvai ut­casarkon pucéran virít az egyik népszerű hetilap címlapján, vagy Szergej Sztyepasin minisz­terelnök, aki a napokban hiva­talos bonni és washingtoni láto­gatásán túlontúl jó benyomást tett vendéglátóira, s ezzel ma­gára haragította Jelcin körét. A két „jó benyomás” közül a meztelen keblek bizonyultak bocsánatosabb bűnnek. Sztye­­pasint annak ellenére menesz­tették - minden indok nélkül szégyenszemre elkergették, mint egy rossz cselédet -, hogy az Oroszországi Föderációban napokon belül magasra lobban az iszlám fundamentalizmus lángja által szított máris rend­kívül kegyetlen törzsi-etnikai háború. Csecsen fegyveresek fanatikus arab fegyverbarát­­jaikkal lerohanták Dagesztánt, hogy az ott élő huszonkét­­ fele részben nem is mohamedán vallású - nemzetiséget a kauká­zusi földeket egyesítő hatalmas iszlám állam részévé tegyék. Sztyepasin tegnapelőtt járt a forrongó térségben. Ő volt az egyetlen orosz politikus, aki ta­lán valóban tenni tudott volna valamit a keresztény és az isz­lám világ hosszú konfrontációt ígérő válságának enyhítéséért. Az egykor terepruhában Groz­­nijt járó tábornok ugyanis öt éve ápolja a korántsem dicső orosz-csecsen háborúban kiala­kított kapcsolatait, köztük kü­lönös vérszerződését Maszha­­dov csecsen elnökkel, akinek egykor véletlen folytán meg­mentette az életét. Az Icskerije Köztársaság fogyatkozó hatal­mú vezetőjének pedig a maga kulturális hagyományai szerint ezért kötelessége lett volna megegyezni Sztyepasinnal. Aki­­ ezt három hónapos miniszter­­elnöki regnálása alatt a vártnál gyakrabban bizonyította - elég­gé ékesszóló ahhoz, hogy visszafogja az Oroszországi Föderáció egymásnak feszülő polgárait. Ez azonban senkit nem érdek A szerző egyetemi oktató kel a Kremlben. Az sem, hogy az elnöki igazgatásban csak „VV”-ként emlegetett 47 éves Putyinnak nincsenek politikai kapcsolatai a Kaukázusban és a legkevésbé sem ékesszóló: híres arról, hogy elkékül az izgalom­tól, ha nagyobb hallgatóság elé kell állnia. Az 1975 óta hivatá­sos felderítőként dolgozó szent­pétervári jogász kollégái szerint KGB-snek is csapnivaló volt. Noha hosszú évekig kémkedett Németországban, nem sok ra­gadt rá a nyugati világból. Még az ismeretek szintjén sem: 1996 tavaszán egy ellene indult pol­gári perben egyebek mellett el­hangzott, hogy Putyinnak az orosz törvények megszegésével vásárolt nyaralója van a francia Riviérán. Mire a válasz az volt: „Azt se tudom, merre van a francia Riviéra...” Egyébként nem ez volt Pu­tyin első ügye a bíróságon. Szentpétervári képviselők je­lentették fel 1991-ben, mert szerintük elsikkasztotta a nyersanyag- és színesfémszállít­mányok fejében Szentpétervár­nak küldött hatalmas külföldi élelmiszer-mennyiséget. Putyin ugyanis 1990 óta egykori egye­temi társa, majd oktatója, Ana­­tolij Szobcsak szentpétervári polgármester legközelebbi munkatársa volt. (A demokrata politikusként fellépő Szobcsak­­nak a szemére hányták ugyan, hogy egy volt KGB-s a fő bizal­mi embere, ő azonban ezt azzal hárította el, hogy Putyin nem KGB-s, hanem a tanítványa. Ami majdnem olyan híres bon­­mot lett, mint a származását szégyellő Zsirinovszkij kijelen­tése, miszerint az ő mamája orosz, a papája pedig jogász.) A most szintén gazdasági bűntettek miatt körözött Ana­­tolij Szobcsak mellett - aki az oroszországi viszonyokra jel­lemző módon úgy kerüli el a fe­lelősségre vonást, hogy indul a decemberi parlamenti választá­sokon, és ezzel mentelmi jogot szerez - Putyin volt a Szentpé­­tervár-szerte csak a szürke emi­nenciásként emlegetett pénztá­ros, biztonsági főnök és főleg a gazdasági ügyek lebonyolítója. Iszonyatos hatalom összponto­sult a kezében. Ő intézte el pél­dául, hogy a külföldi bankok közül a legelsők között orosz­­országi pénzintézetet nyisson a Dresdner Bank. Amikor a kommunista nómenklatúra egy oszlopos tagjával szemben a pártfogója elbukta a szentpé­tervári polgármesteri választá­sokat - bár nehéz lenne meg­mondani, hogy a rendszervál­tástól Szobcsak pártfogolta-e Putyint vagy fordítva: a jó öreg „Cég” az újsütetű demokratát -, nos, akkor Pétervár-szerte mondogatták, hogy a szürke eminenciás „abszolút nem érti a választási rendszer működé­sét”. A demokrácia alapját. Az egyszerre befolyásos és kisszerű, zavaros fejű végrehaj­tó, első vonalbeli politikusok hűséges fegyverhordozója, jogi útra terelt kétes gazdasági ma­chinációk értelmi szerzője, iga­zi politikusi múlt nélküli aláza­tos adminisztrátor... hogyan kerülhet a világ egyik kulcsfon­tosságú országának élére? Hát ez az, ami miatt ez sehol Kelet- Európában nem történhetett volna meg. Putyin 1996 júniu­sától a Kreml-igazgatás egyik gazdasági irányítójaként - te­hát már három éve - bizonyítja, hogy nem tesz feleslegesen „önálló lépéseket”, nem kelt „jó benyomást”, ellenben ma­radéktalanul végrehajtja, amit várnak tőle. Tőle pedig azt várják, hogy „a Család” - Jelcin elnök dol­­lármilliárdokban mérhető zű­rös pénzügyi machinációkkal megvádolt lánya és egyben ta­nácsadója, valamint a mögötte álló gazdasági lobbicsoport­­ sértetlenül vészelte át, hogy Jel­cin elnök „a demokrácia nor­máinak megfelelően” jövőre tá­vozik a hatalomból. A politikai, jogi, gazdasági felelősséget véli elkerülhetőnek „a Család” az­zal, hogy egy tehetségtelen, ám korrumpált KGB-st állít a kor­mány élére. Ahogy az országot és a világot döntéséről tájékoz­tató Jelcin elnök a televízióban mondta: Putyin az, aki képes lesz egyesíteni a nemzetet az oroszországi reformok folytatá­sára. A kissé vizenyős tekintetű új miniszterelnök pedig, a kine­vezése utáni hatodik órában bejelentette, hogy indul a jövő évi elnökválasztáson. „Ahol a beosztottak egymás után rossznak bizonyulnak, ott a főnök a rossz”, kommentálta szokásos népies lakonikusságá­­val a kétségtelenül túl gyakori miniszterelnöki fejcserét Alek­szandr Lebegy krasznojarszki kormányzó. Magomedov da­­gesztáni elnök kijelentette: „A Sztyepasin-kormány leváltása a jelen helyzetben nem a legjobb segítség Dagesztánnak.” Zju­­ganov kommunista pártvezető pedig, az örökös vesztésre ítélt ellenlábas acsarkodott, mint mindig: „Amíg Jelcin ül a Kremlben a maga családi polit­­bürójával, addig az országban senki nem tud értelmesen dolgozni”. Zjuganovnak ezúttal igazat kell adnunk. Talán annyi ki­egészítéssel, hogy Oroszország­ban valószínűleg akkor sem fog tudni senki „értelmesen dol­gozni”, ha majd nem Jelcin ül a Kremlben. Mert „a Család” élettől, valóságtól és elemi tisz­tességtől elrugaszkodott káder­­politikája ellenére a jelenlegi elnök uralma után nem a putyi­nok szánalmasságában is félel­metes világa következik, ha­nem az orosz történelem inter­regnumainak örök velejárója, a késhegyig menő hatalmi harc és a káosz.­ ­ Gereben Ágnes A legújabb moszkvai őrségváltás „A »Család« élettől, valóságtól és elemi tisztességtől elrugaszkodott káderpolitikája ellenére a jelenlegi elnök uralma után nem a putyinok szánalmasságában is félelmetes világa következik, hanem az orosz történelem interregnumainak örök velejárója, a késhegyig menő hatalmi harc és a káosz.” N­apelnök A természet most törleszt. Amit korábbi „jelenségeivel” a hóval, árvízzel, belvízzel, özönvízzel kivett a zsebünkből, most a napfogyatkozással valamelyest kárpótolja. Nost­radamus jóslata szerint nagy bevételre számíthatnak a szállo­dások, a szemüvegárusok és a zsebmetszők. Amikor tehát sö­tét lesz, az utcán sétálók ne az eget kémleljék, a buszon, villa­moson utazók ne az ablakhoz tülekedjenek, hanem mindenki kapjon a zsebéhez, táskájához. Aki nem teszi, meglátja a fo­gyatkozást pénztárcáján is. Az ország azonban biztosan gazda­godik, tódul hozzánk a külföldi, s fizetni fog olyasmiért, amit nem lát. Hisz az a különleges helyzet áll elő, hogy valaminek a nem látása lesz az attrakció. Magyarország gyorsan fölvirágoz­na, ha ezt ki lehetne terjeszteni: rengeteg olyan dolog van ná­lunk, amit nem lehet látni, vagy mert nincs - Nemzeti Színház, négyes metró, viszkis rabló, szerény politikus, fehér holló, hosszú távú országkoncepció, együttműködésre való hajlam, a megfigyelési ügy bizonyítékai stb. -, vagy mert eltakarják, el­dugják előlünk. (Itt a fölsorolást az olvasóra bízom.) Ha eze­kért a nem látható dolgokért hajlandók volnának fizetni a bal­ga külföldiek, hazánk hamar túlszárnyalná a fejlett Nyugatot, rengeteg mindent építenénk, igaz, így hamarosan kifogynánk a nem látható néznivalóból, csökkennének idegenforgalmi bevé­teleink, de akkor már mindegy, hisz föl lennénk virágozva. Ámbár: átirányíthatnánk a kíváncsi külföldiek figyelmét, s büszkén mutathatnánk a nem látható szegényeket, hajléktala­nokat, munkanélkülieket. De ne álmodozzunk, érjük be azzal, hogy hazánk jó nagy ré­sze beleesik a teljes napfogyatkozás sávjába, és kasszírozha­tunk, méghozzá úgy, hogy lényegében nem tettünk érte sem­mit. A napfogyatkozás - noha várható volt - nem szerepelt a Fidesz negyven pontjában, nem volt benne az évszázad legjobb költségvetésében, nem született róla kormányhatározat, ennek ellenére a mostani kormányzat sikerlistáját gyarapítja: az előző kormány ilyesmit nem tudott fölmutatni. A fogyatkozás műfa­jában csak egy Bokros-csomaggal tudott előjönni, igaz, annak hatása tovább tartott két-három percnél. Nem akarok hajuknál fogva előráncigált összefüggéseket kreálni a földi és az égi jelenségek között, pedig egyenesen kí­nálja magát például a teljes napfogyatkozások és a Nemzeti Színház-építés meghiúsulásoknak kísérteties együttállása az időben. Az előző napfogyatkozás 1842-ben volt, akkortájt fu­tott zátonyra először a Nemzeti ügye, most ’99-ben ismét, s ha ez a magyaros tempó megmarad, akkor 2001-ben éppúgy nem fogják látni a Nemzetit unokáink, mint a Napot. Az összefüggés ékes bizonyítéka az Erzsébet tér, ahol már ma is teljes színházfogyatkozás látható - sötét szemüveg nélkül. Én most már legszívesebben azért könyörögnék, hogy ne építsenek semmit sehova. A szép millenniumi gondolat végleg kompromittálódott, a marakodó politikusok kapcarongya lett. A tét már régen nem a magyar kultúra fellegvára, hanem, hogy ki kit győz le. A kormány követte el a legújabb kori eredendő bűnt - a korábbi vitákat és a nevezetes robbantást most nem számítva - az Erzsébet téri építkezés leállításával, de most már a főváros is kezd felzárkózni az ügy gáncsolásában. Schwajda magatartása az ő szempontjából teljesen logikus, ha 2002 tava­szán - még ebben a kormányzati ciklusban­­ avatni akarnak, akkor nem lehet új pályázatot kiírni, s nem lehet időt húzni a hatástanulmányokkal sem. Neki egy elvi „igen”-re vagy „nem”-re volt szüksége a városligeti helyszínről, a kérdése alighanem csak egy szondázás volt: hogyan reagál a főváros. A várható „nem”-hez pedig nem kellenek részletes hatástanul­mányok. Most viszont már a kormányé a pálya. Lehet sietni és kell is. Vitának, konszenzuskeresésnek, közmegegyezésnek immár nincs helye, a hírek szerint a helyszínről maga a kor­mányfő fog dönteni. Alighanem egyedülálló eset lesz nemcsak a színháznemépülések, hanem a modern demokráciák történe­tében is. Királyok böktek így régen a térképre, köztük termé­szetesen a Napkirály is. Ma már legföljebb Napelnökünk lehet, aki hamarosan kijelentheti: az állami telek én vagyok. Kétség­kívül ez a leggyorsabb helykijelölés. Hogy jó-e a hely, az más kérdés, de nincs különösebb jelentősége, hiszen ha nem épül föl a színház, mindegy, hogy hol nem épül föl. Márpedig Schwajdával ellentétben én már nem hiszek az új színházban, sőt már nem is vágyom rá. Ez már nem lehet a nemzeti kultúra fellegvára, csak valamelyik politikai erő győzelmi trófeája. Játsszanak vele és játsszanak benne ők. Jó mulatást. Mi pedig végül játsszunk el azzal a gondolattal: mi lenne, ha holnap a Nap, miután elbújt a Hold mögött, végleg ott marad­na, örök sötétségbe borítva a Földet. Megállna a fotoszintézis, a költségvetési előirányzatoktól függetlenül tönkremenne a mezőgazdaság, a tönkremennének a napszemüveggyártók, s utána megfagyna minden, mi is. Jó kis lecke lenne, bölcsebbek lennénk egy nagy tapasztalattal, ám ennek végső tanulságát már nem lenne, aki megszívlelje. A Nap persze biztosan elő fog bújni, mert a Naprendszert nem az ember csinálta, s - szeren­csére - nem is tudja elrontani. A Nap fölött nincs hatalma, csak a sugaraitól védő levegőburkot képes károsítani, azt viszont te­szi is, igen serényen. Ezzel együtt a Naprendszer a legjobb rendszer, a Nap az életünk forrása-jól látták az ősi egyiptomi­ak, hogy Amon Rá, a Napisten teremtett bennünket -, s meg­lehet, ő okozza majd a végünket is. Az ő sugara lesz az a bibli­ai lángpallos, mellyel kiűzetünk a földi paradicsomból. Próza­ibban, védőburok híján jól agyonsüt bennünket. Ezredvég BIHARI LÁSZLÓ Felvilágosítás a szigeten Fejek, a zárt, komor fejek, elálló fülekkel a sötétségben. Mind megnyílt, és teljesen egyszerre hullámzani kezdett a tömeg. A koncert a végkifejlet felé tartott. Az énekes látván a hatást, ezt ordította: - This is our church! „Mindenkié!” - toldotta hozzá a fekete ember, tehát hogy min­den vallás közös egyháza ez itt. Agyba hatoló, vad fények. Ekkor tudatosodott bennem, hogy a reflektorok nem a zenekart világítják meg, hanem a néző szemé­be küldik az üzenetet. Mint amikor magába zár egy ölelés. Peace. Idegesítő közhely, azt mondod? A szeretet. Ez is ide tartozik, ami ebben a pillanatban nem más, mint azt akarni, hogy többiek is értsék meg, amit te már megér­tettél. Jó, legyen ez is közhely, én mégis a Faithless (Hitetlen) koncerten éltem át, hogy mit jelent. Lassú vagyok, egyszerű fo­galmakon rágódom harminckét éves koromban. Sebaj. Border­line személyiség az, akinek semmi nem evidens, ezt is olvastam az ilyen alakokról, mint én lehetek. Visszatérve a szigetre. A peace hogy jön egyáltalán ide, erről beszélek, hogy kerül szóba a béke egy koncerten, ahol több tízezer ember extázisban van. Rohadt egyszerű szavak: extázis. Nem tudom, kinek milyen élménye fű­ződik hozzá. Nekem az, hogy tömegben még nem volt szeren­csém kilépni az arcom mögül, és érezni, hogy a többiekkel azonos az egyik legrejtettebb és legszégyelltebb ösztönöm. A feloldódá­sé. Az állapot, melyben érthetetlenné válik a háború meg a ha­zugság meg egyáltalán sok-sok vágy, amely nem számol ezzel a lehetőséggel. Innen, ebből a nézőpontból képtelenség felfogni, amúgy szokványos jelenségeket, mondjuk azt a vágyat, hogy egy földrajzi terület tartozzon inkább ehhez az államhoz, ne ahhoz. Pontosabban: megértettem, hogy aki vad vágyakat táplál értel­metlen előnyökért, az nem érti az önmagáért való közös extázist, amelynek nincs más célja, csak a felszabadulás. Ez baromi egyszerű?

Next