Magyar Hírlap, 1999. augusztus (32. évfolyam, 178-202. szám)
1999-08-10 / 185. szám
1999. AUGUSZTUS 10., KEDD „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Bajtársak Hiába tart mind kevesebb fiatalra igényt a honvédség, rövidül a sorkatonai szolgálati idő, ráadásul a bakák a kiképzés első három hónapját olyan központokban töltik, ahol hozzájuk hasonlóan mindenki újonc, mégis virágzik a sereg évtizedes, sőt a vezérkari főnök szerint évszázados hagyománya. A katonai ügyészségek csak az első félévben 261 esetben indítottak eljárást sorkatonák sanyargatása miatt; ez 42 százalékkal több a tavalyi hasonló időszakban regisztrált ügyeknél. De csak találgatni lehet, tényleg rosszabbra fordult az újoncok sorsa, vagy az új generáció viseli nehezebben az ágy alatti kúszásokat, és bátrabban jelentik fel az önmagukat szórakoztató öregeket. Az utóbbira enged következtetni az ombudsman korábbi vizsgálata, amelynek névtelen kérdőíves felmérésére minden negyedik katona azt válaszolta: kiállt valamilyen procedúrát. Megdöbbentőbb, hogy a tortúrán átesett katonák közül saját bevallásuk szerint is minden második átörökítette a hagyományt. Nem tévedés: a katonai ügyészségek szerint sem a rettegett tiszthelyettesek élik ki magukat, hanem a sorkatonák élvezkednek társaikkal. A honvédségi illetékes szerint a beavatási szertartások, a kiszolgáltatottak csicskáztatása nemcsak a sereg sajátja, általában is jellemző minden zárt közösségre. Ám ne feledjük, ha nem tetszenek a lakótársak, mondjuk, a kollégiumnál valamivel bonyolultabb elhagyni egy kaszárnyát. Amíg sorkatonai szolgálatra kötelezik a fiatalokat, gondoskodni is kellene róluk. Az ombudsman szerint a sorkatonák jókora hányada amúgy is emberhez méltatlan körülmények között kénytelen szolgálni. Ez persze elsősorban anyagi kérdés, nem úgy mint a keménykedő „öregkatonák” elleni fellépés. Közben pedig lehet folytatni a gondolkodást a hivatásos hadseregre való átállásról. HASZÁN ZOLTÁN Új térfélen a felelősség Véget ért a magyar labdarúgás történetének egyik legviharosabb fejezete. Az MLSZ közgyűlése elérte azt, ami a sportminiszternek nem sikerült: mostantól nem Kovács Attila a futballszövetség elnöke. Téved, aki úgy véli, hogy manipuláció révén alakult így a szavazás, hiszen a küldöttek titkosan voksoltak, s így még inkább félelem nélkül dönthettek volna Kovács javára, mint ahogyan decemberben nyíltan megszavazták, hogy személyi ügyek napirendre se kerüljenek. De ha már szóba került a félelem, annak azért nyilvánvalóan volt szerepe az elnök visszahívásában. Félelem attól, hogy a kormány által a sportágnak ígért, amúgy régóta esedékes tőkeinjekció elmarad, és akkor a magyar labdarúgás rövid úton kiszenved, mert attól már igazán nem áll távol. Ebben persze az elnök is ludas, hiszen neki legalább beszélő viszonyban kellett volna lennie a mindenkori hatalommal, attól ugyanis még nem csorbul a demokrácia. Most tehát a magyar sporttal folyó, olykor megalázó pingpongjátékban az adogatás joga és felelőssége átkerült a hatalomhoz. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a szövetség szeptember végén megválasztandó új vezérkara elfogadja a kormány - anyagiakkal is alátámasztott - javaslatát a sportág korszerűsítésére. Az új vezérkarnak, ha jól működik, mégis nehezebb dolga lehet, mint Kovácsnak volt, aki ökölvívó-alapállásban még a segítségtől is meg akarta védeni a magyar futballt. Mert másfelől meg nem szabad a szervilizmus hibájába esni, az ugyanis éppoly súlyos helyzetet okozhat, mint az exelnök konoksága. A magyar labdarúgás felnőttségének vizsgája következik, meg kell találnia a béke és az együttműködés módját a mostanság ellenérdekelt amatőrnek és profinak, és azt a hiteles személyiséget is, akit pajzsra lehet emelni. Megteremteni a saját, korszerű, végre előrevivő szakmai programot, amellyel kapcsolatban viszont semmiféle alkunak, engedménynek nem lehet helye. SZEKERES ISTVÁN Most, a két évforduló közti napokban minden patetikus fölhorkanást kerülve csöndesen kérdezem: miért, hogy Petőfi halálának százötvenedik évfordulóján a legtöbb napilapban csak méltatlanul semmitmondó írások jelentek meg? Olyan izzóan érdekes volt a bel- és a külpolitika, hogy nem maradt hely számára? Az egyetlen kimagaslóan eredeti vállalkozást az ország legkevésbé hallgatott adóján, a Bartók rádióban hallhattuk, ahol két álló napon át elhangzott Petőfi minden verse. Fantasztikus költői életrajz kerekedett ebből. Szinte napról napra követhettük a nyugtalan, az egész országot bejáró fiatalembert, érzéseinek, gondolatainak hullámzását. Az egyik nap még Pangó Panniről ír verset Szerencsen, aki így mutatkozik be: „a csárdák lakosa vagyok,/ Keblem betyárok vánkosa.” Másnap már Széphalmon jár és keserűen ironikus versben Kazinczyról ír, aki „csak félszázadik/ Tartá vállán, mint Atlasz az eget,/ A nemzetiségnek ügyét.” „S most sírja olyan elhagyott,/ Mint száműzötté, ki idegen földön vesz el.” Ha tehát fél szívvel, felemás módon, csak néhány napra, a médiának csak kis részében is, de Petőfi halálának évfordulója kirántotta a legsűrűbb közönyből a forradalom és szabadságharc tizenhét hónapjának történetét. Tavaly március 15-e táján még félni lehetett: a kerek másfélszáz éves évforduló alkalmát a hatalom ugyanúgy önigazolásra használja fel, miként tették ezt az elődök az 50. és a 100. évforduló idején. Jókai 1898 márciusában úgy beszélt, mintha a kiegyezés Osztrák-Magyar Monarchiája a költő álmainak beteljesülése lett volna, azaz a szabadságharc egykori véres kezű eltiprója, Ferenc József uralma alatt megvalósult volna Petőfi álma. Még ennél is tragikomikusabb volt 1948, a centenárium idején, amikor a Rákosi-féle szalámitaktika jegyében gőzerővel folyt a politikai pluralizmus maradványainak eltakarítása az ÁVH és a KGB terrorgépezetének tevékeny közreműködésével. A vezető ideológus, Révai József nemcsak könyveimként mondta ki, hogy Lobogónk Petőfi, hanem ünnepi beszédében is. Aztán, ahogy tavaly múltak a hetek, a hónapok, mind nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lesz itt semmi évfordulózás sem a közéletben, sem a sajtóban. Legyünk őszinték, talán jobb, hogy így történt. Mit lehetett volna ebben a kifordult világban leírni a feddhetetlen emlékű márciusi ifjúságról, Táncsicsról, Vasváriról, Szacsvay Imréről, a külföldiekről, a lengyelekről, a bécsiekről, Guyon Richardról és ezernyi más szereplőjéről a kornak, amelynek semmi közös vonása nincs a jelenkor uralkodó szellemével. Manapság egy nemes célért kockázatot vállaló magyar katonától is, aki elvadult törzsi gyűlölettel gyilkolászó népcsoportok közé merészkedik békefenntartónak, először azt kérdezik: mennyi a napidíj, mennyit lehet ott keresni. Lassan természetesnek tekintjük, hogy a politika sokak számára nem a szolgálat, hanem a meggazdagodás eszköze. A demokratikus parlamentnek nemcsak az üresen tátongó széksorok miatt oly csekély a népszerűsége, hanem, mert az új politikai elit zárt, szűk körén kívül maradó milliók mindinkább úgy látják, hogy a pártok közötti sárdobálás és csatározás elsősorban a posztokkal járó befolyásért megy, amely - ha olykor áttételesen is - pénzt, sok pénzt jelent. Nem véletlen, hogy a tavalyi választásokon a legnagyobb „párt” a nem szavazók pártja volt. Egy ilyen világnak mi köze lehet Petőfihez és társaihoz? A mából visszatekintve reménytelen idealistáknak látszanak mindazok, akiket kizárólag erkölcsi elvek, nemes eszmék vezéreltek mindhalálig. Jobb is, őszintébb is tehát, hogy nem történt komoly kísérlet a forradalom és szabadságharc ideológiai integrálására. Amit viszont sajnálhatunk, hogy elmaradt egy izgalmas időutazás. Mert elég az utca emberét megkérdezni, azonnal kiderül, milyen elementáris tudatlanság uralkodik 1848/49 körül. Még az értelmiség köreiben is meglehetősen felszínes a műveltség. Az ismeretanyag e tárgyban csak a „sarokfényekre” szorítkozik és keveset tudunk a köztes eseményekről, a nemzetiségek függetlenségi törekvéseiről, a magyar forradalomra adott válaszairól. Jó néhány olyan huszadik századi magyar traumát említhetnénk, amelyet talán jobban kezelhetnénk, ha ismernénk az előzményeit. Ha például olvashattunk volna egy népszerűen, érthetően megfogalmazott elemzést Ferenc József olmützi alkotmányáról, amely koronatartományokra darabolta fel az addig oszthatatlannak elismert történelmi Magyar Királyságot. Azaz leválasztotta róla Erdélyt és Partiumot, egyesítette Horvátországot, Szlavóniát és a tengermelléket, valamint megteremtette a Szerb Vajdaság kereteit a Bácskából és a Temesközből. Mi más ez, mint a trianoni döntés hetven évvel korábbi előképe? Hiányzik belőle Szlovákia és a Felvidék? Erre nézve is eligazít némileg a részletesebb eseménytörténet. A szlovákság jelentős része támogatta a magyar szabadságharcot. A másik oldal, a Szlovák Nemzeti Tanács, csak 1849. március 19-én, az „oktrojált” olmützi alkotmány kihirdetése után két héttel terjesztette a császár elé kívánságát az önálló szlovák tartomány szervezésére. Kérésüket Ferenc József már másnap elutasította. Érdekes lett volna egy elemzés arról, vajon ebben az esetben, miért védte Magyarország területi integritását, szerepe volt-e a döntésben annak, hogy az aulikus érzelmű magyar földesuraknak kiterjedt birtokaik voltak a Felvidéken? Megannyi alig tárgyalt érdekes fejleménye van még a rendkívüli másfél év történetének. A balázsfalvai román nemzeti gyűlés például két hónappal a pesti forradalom által deklarált 12 pont után már úgy fogalmazott, hogy az unió Erdéllyel „a magyarok számára életet, a románokra pedig örök szolgaságot jelent”. Ennek a kijelentésnek szellemében követeltek politikai önállóságot, szabad nyelvhasználatot, állami iskolarendszert. Ugyancsak érdekes lehetett volna Ausztria horvát politikájának elemzése, a gyökeres változás okainak bemutatása. A horvát nemzeti gyűlés 1848. március 24- én a nemzeti nyelv bevezetését és felelős horvát kormány kinevezését kérte. V. Ferdinánd pár nap múlva fogadta ugyan Bécsben a zágrábi küldöttséget, de hangsúlyozta előttük, hogy Horvátország a magyar Szent Korona része. Május végén tovább ment: megtiltotta Jellaéicnak a horvát országgyűlés megtartását. Az országgyűlést júniusban mégis megtartották. Erre a király felfüggesztette a báni tisztségből Jellaékcot. Hogyan lesz két hónap múlva a Béccsel packázó horvát diktátorból Bécs eszköze a magyarok ellen? Igaz, tanultuk történelemből a szeptemberi fordulat jelentőségét, amikor Magyarország a meghódolás helyett a törvényes önvédelmi harcot választotta. Tehát Bécsben a kisebbik engedetlent választották a nagyobbikkal szemben? Egyáltalán hogyan alakult a magyar kormány gondolkodása nemzetiségi kérdésekben? Csak a magyarokra rontó, gyújtogató és gyilkoló szabadcsapatok tevékenysége késleltette a nemzetiségi törvény elfogadását egészen 1849 júliusáig? A megválaszolatlan kérdéseket még sokáig sorolhatnánk. Az évfordulók mind elmúltak, s most már csak Hegel híresen cinikus mondásával vigasztalhatjuk magunkat: „A történelemből megtanulhatjuk, hogy nem tanulunk semmit a történelemből.” KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR újságíró Segesvár és Világos között Sok rosszat el lehet mondani a volt szovjet szatelitállamoknak a demokrácia rögös útján eltöltött első évtizedéről, de sehol Kelet-Európában nem történhetett volna meg az, ami hétfőn esett meg Moszkvában. Pedig már szombaton tudni lehetett, hogy - a szép emlékű Arkagyij Rajkint idézve - „valami van”. A Kommerszant Daily című lap ugyanis, amelyet alig néhány hete kaparintott meg a Kreml-közeli királycsináló dollármilliárdos Borisz Berezovszkij köre, szombati számában megírta, hogy hétfőn valaki repülni fog. Vagy Alekszandr Volosin, az elnöki igazgatás kissé bohém vezetője, amiért szép testű felesége több tízezer példányban minden moszkvai utcasarkon pucéran virít az egyik népszerű hetilap címlapján, vagy Szergej Sztyepasin miniszterelnök, aki a napokban hivatalos bonni és washingtoni látogatásán túlontúl jó benyomást tett vendéglátóira, s ezzel magára haragította Jelcin körét. A két „jó benyomás” közül a meztelen keblek bizonyultak bocsánatosabb bűnnek. Sztyepasint annak ellenére menesztették - minden indok nélkül szégyenszemre elkergették, mint egy rossz cselédet -, hogy az Oroszországi Föderációban napokon belül magasra lobban az iszlám fundamentalizmus lángja által szított máris rendkívül kegyetlen törzsi-etnikai háború. Csecsen fegyveresek fanatikus arab fegyverbarátjaikkal lerohanták Dagesztánt, hogy az ott élő huszonkét fele részben nem is mohamedán vallású - nemzetiséget a kaukázusi földeket egyesítő hatalmas iszlám állam részévé tegyék. Sztyepasin tegnapelőtt járt a forrongó térségben. Ő volt az egyetlen orosz politikus, aki talán valóban tenni tudott volna valamit a keresztény és az iszlám világ hosszú konfrontációt ígérő válságának enyhítéséért. Az egykor terepruhában Groznijt járó tábornok ugyanis öt éve ápolja a korántsem dicső orosz-csecsen háborúban kialakított kapcsolatait, köztük különös vérszerződését Maszhadov csecsen elnökkel, akinek egykor véletlen folytán megmentette az életét. Az Icskerije Köztársaság fogyatkozó hatalmú vezetőjének pedig a maga kulturális hagyományai szerint ezért kötelessége lett volna megegyezni Sztyepasinnal. Aki ezt három hónapos miniszterelnöki regnálása alatt a vártnál gyakrabban bizonyította - eléggé ékesszóló ahhoz, hogy visszafogja az Oroszországi Föderáció egymásnak feszülő polgárait. Ez azonban senkit nem érdek A szerző egyetemi oktató kel a Kremlben. Az sem, hogy az elnöki igazgatásban csak „VV”-ként emlegetett 47 éves Putyinnak nincsenek politikai kapcsolatai a Kaukázusban és a legkevésbé sem ékesszóló: híres arról, hogy elkékül az izgalomtól, ha nagyobb hallgatóság elé kell állnia. Az 1975 óta hivatásos felderítőként dolgozó szentpétervári jogász kollégái szerint KGB-snek is csapnivaló volt. Noha hosszú évekig kémkedett Németországban, nem sok ragadt rá a nyugati világból. Még az ismeretek szintjén sem: 1996 tavaszán egy ellene indult polgári perben egyebek mellett elhangzott, hogy Putyinnak az orosz törvények megszegésével vásárolt nyaralója van a francia Riviérán. Mire a válasz az volt: „Azt se tudom, merre van a francia Riviéra...” Egyébként nem ez volt Putyin első ügye a bíróságon. Szentpétervári képviselők jelentették fel 1991-ben, mert szerintük elsikkasztotta a nyersanyag- és színesfémszállítmányok fejében Szentpétervárnak küldött hatalmas külföldi élelmiszer-mennyiséget. Putyin ugyanis 1990 óta egykori egyetemi társa, majd oktatója, Anatolij Szobcsak szentpétervári polgármester legközelebbi munkatársa volt. (A demokrata politikusként fellépő Szobcsaknak a szemére hányták ugyan, hogy egy volt KGB-s a fő bizalmi embere, ő azonban ezt azzal hárította el, hogy Putyin nem KGB-s, hanem a tanítványa. Ami majdnem olyan híres bonmot lett, mint a származását szégyellő Zsirinovszkij kijelentése, miszerint az ő mamája orosz, a papája pedig jogász.) A most szintén gazdasági bűntettek miatt körözött Anatolij Szobcsak mellett - aki az oroszországi viszonyokra jellemző módon úgy kerüli el a felelősségre vonást, hogy indul a decemberi parlamenti választásokon, és ezzel mentelmi jogot szerez - Putyin volt a Szentpétervár-szerte csak a szürke eminenciásként emlegetett pénztáros, biztonsági főnök és főleg a gazdasági ügyek lebonyolítója. Iszonyatos hatalom összpontosult a kezében. Ő intézte el például, hogy a külföldi bankok közül a legelsők között oroszországi pénzintézetet nyisson a Dresdner Bank. Amikor a kommunista nómenklatúra egy oszlopos tagjával szemben a pártfogója elbukta a szentpétervári polgármesteri választásokat - bár nehéz lenne megmondani, hogy a rendszerváltástól Szobcsak pártfogolta-e Putyint vagy fordítva: a jó öreg „Cég” az újsütetű demokratát -, nos, akkor Pétervár-szerte mondogatták, hogy a szürke eminenciás „abszolút nem érti a választási rendszer működését”. A demokrácia alapját. Az egyszerre befolyásos és kisszerű, zavaros fejű végrehajtó, első vonalbeli politikusok hűséges fegyverhordozója, jogi útra terelt kétes gazdasági machinációk értelmi szerzője, igazi politikusi múlt nélküli alázatos adminisztrátor... hogyan kerülhet a világ egyik kulcsfontosságú országának élére? Hát ez az, ami miatt ez sehol Kelet- Európában nem történhetett volna meg. Putyin 1996 júniusától a Kreml-igazgatás egyik gazdasági irányítójaként - tehát már három éve - bizonyítja, hogy nem tesz feleslegesen „önálló lépéseket”, nem kelt „jó benyomást”, ellenben maradéktalanul végrehajtja, amit várnak tőle. Tőle pedig azt várják, hogy „a Család” - Jelcin elnök dollármilliárdokban mérhető zűrös pénzügyi machinációkkal megvádolt lánya és egyben tanácsadója, valamint a mögötte álló gazdasági lobbicsoport sértetlenül vészelte át, hogy Jelcin elnök „a demokrácia normáinak megfelelően” jövőre távozik a hatalomból. A politikai, jogi, gazdasági felelősséget véli elkerülhetőnek „a Család” azzal, hogy egy tehetségtelen, ám korrumpált KGB-st állít a kormány élére. Ahogy az országot és a világot döntéséről tájékoztató Jelcin elnök a televízióban mondta: Putyin az, aki képes lesz egyesíteni a nemzetet az oroszországi reformok folytatására. A kissé vizenyős tekintetű új miniszterelnök pedig, a kinevezése utáni hatodik órában bejelentette, hogy indul a jövő évi elnökválasztáson. „Ahol a beosztottak egymás után rossznak bizonyulnak, ott a főnök a rossz”, kommentálta szokásos népies lakonikusságával a kétségtelenül túl gyakori miniszterelnöki fejcserét Alekszandr Lebegy krasznojarszki kormányzó. Magomedov dagesztáni elnök kijelentette: „A Sztyepasin-kormány leváltása a jelen helyzetben nem a legjobb segítség Dagesztánnak.” Zjuganov kommunista pártvezető pedig, az örökös vesztésre ítélt ellenlábas acsarkodott, mint mindig: „Amíg Jelcin ül a Kremlben a maga családi politbürójával, addig az országban senki nem tud értelmesen dolgozni”. Zjuganovnak ezúttal igazat kell adnunk. Talán annyi kiegészítéssel, hogy Oroszországban valószínűleg akkor sem fog tudni senki „értelmesen dolgozni”, ha majd nem Jelcin ül a Kremlben. Mert „a Család” élettől, valóságtól és elemi tisztességtől elrugaszkodott káderpolitikája ellenére a jelenlegi elnök uralma után nem a putyinok szánalmasságában is félelmetes világa következik, hanem az orosz történelem interregnumainak örök velejárója, a késhegyig menő hatalmi harc és a káosz. Gereben Ágnes A legújabb moszkvai őrségváltás „A »Család« élettől, valóságtól és elemi tisztességtől elrugaszkodott káderpolitikája ellenére a jelenlegi elnök uralma után nem a putyinok szánalmasságában is félelmetes világa következik, hanem az orosz történelem interregnumainak örök velejárója, a késhegyig menő hatalmi harc és a káosz.” Napelnök A természet most törleszt. Amit korábbi „jelenségeivel” a hóval, árvízzel, belvízzel, özönvízzel kivett a zsebünkből, most a napfogyatkozással valamelyest kárpótolja. Nostradamus jóslata szerint nagy bevételre számíthatnak a szállodások, a szemüvegárusok és a zsebmetszők. Amikor tehát sötét lesz, az utcán sétálók ne az eget kémleljék, a buszon, villamoson utazók ne az ablakhoz tülekedjenek, hanem mindenki kapjon a zsebéhez, táskájához. Aki nem teszi, meglátja a fogyatkozást pénztárcáján is. Az ország azonban biztosan gazdagodik, tódul hozzánk a külföldi, s fizetni fog olyasmiért, amit nem lát. Hisz az a különleges helyzet áll elő, hogy valaminek a nem látása lesz az attrakció. Magyarország gyorsan fölvirágozna, ha ezt ki lehetne terjeszteni: rengeteg olyan dolog van nálunk, amit nem lehet látni, vagy mert nincs - Nemzeti Színház, négyes metró, viszkis rabló, szerény politikus, fehér holló, hosszú távú országkoncepció, együttműködésre való hajlam, a megfigyelési ügy bizonyítékai stb. -, vagy mert eltakarják, eldugják előlünk. (Itt a fölsorolást az olvasóra bízom.) Ha ezekért a nem látható dolgokért hajlandók volnának fizetni a balga külföldiek, hazánk hamar túlszárnyalná a fejlett Nyugatot, rengeteg mindent építenénk, igaz, így hamarosan kifogynánk a nem látható néznivalóból, csökkennének idegenforgalmi bevételeink, de akkor már mindegy, hisz föl lennénk virágozva. Ámbár: átirányíthatnánk a kíváncsi külföldiek figyelmét, s büszkén mutathatnánk a nem látható szegényeket, hajléktalanokat, munkanélkülieket. De ne álmodozzunk, érjük be azzal, hogy hazánk jó nagy része beleesik a teljes napfogyatkozás sávjába, és kasszírozhatunk, méghozzá úgy, hogy lényegében nem tettünk érte semmit. A napfogyatkozás - noha várható volt - nem szerepelt a Fidesz negyven pontjában, nem volt benne az évszázad legjobb költségvetésében, nem született róla kormányhatározat, ennek ellenére a mostani kormányzat sikerlistáját gyarapítja: az előző kormány ilyesmit nem tudott fölmutatni. A fogyatkozás műfajában csak egy Bokros-csomaggal tudott előjönni, igaz, annak hatása tovább tartott két-három percnél. Nem akarok hajuknál fogva előráncigált összefüggéseket kreálni a földi és az égi jelenségek között, pedig egyenesen kínálja magát például a teljes napfogyatkozások és a Nemzeti Színház-építés meghiúsulásoknak kísérteties együttállása az időben. Az előző napfogyatkozás 1842-ben volt, akkortájt futott zátonyra először a Nemzeti ügye, most ’99-ben ismét, s ha ez a magyaros tempó megmarad, akkor 2001-ben éppúgy nem fogják látni a Nemzetit unokáink, mint a Napot. Az összefüggés ékes bizonyítéka az Erzsébet tér, ahol már ma is teljes színházfogyatkozás látható - sötét szemüveg nélkül. Én most már legszívesebben azért könyörögnék, hogy ne építsenek semmit sehova. A szép millenniumi gondolat végleg kompromittálódott, a marakodó politikusok kapcarongya lett. A tét már régen nem a magyar kultúra fellegvára, hanem, hogy ki kit győz le. A kormány követte el a legújabb kori eredendő bűnt - a korábbi vitákat és a nevezetes robbantást most nem számítva - az Erzsébet téri építkezés leállításával, de most már a főváros is kezd felzárkózni az ügy gáncsolásában. Schwajda magatartása az ő szempontjából teljesen logikus, ha 2002 tavaszán - még ebben a kormányzati ciklusban avatni akarnak, akkor nem lehet új pályázatot kiírni, s nem lehet időt húzni a hatástanulmányokkal sem. Neki egy elvi „igen”-re vagy „nem”-re volt szüksége a városligeti helyszínről, a kérdése alighanem csak egy szondázás volt: hogyan reagál a főváros. A várható „nem”-hez pedig nem kellenek részletes hatástanulmányok. Most viszont már a kormányé a pálya. Lehet sietni és kell is. Vitának, konszenzuskeresésnek, közmegegyezésnek immár nincs helye, a hírek szerint a helyszínről maga a kormányfő fog dönteni. Alighanem egyedülálló eset lesz nemcsak a színháznemépülések, hanem a modern demokráciák történetében is. Királyok böktek így régen a térképre, köztük természetesen a Napkirály is. Ma már legföljebb Napelnökünk lehet, aki hamarosan kijelentheti: az állami telek én vagyok. Kétségkívül ez a leggyorsabb helykijelölés. Hogy jó-e a hely, az más kérdés, de nincs különösebb jelentősége, hiszen ha nem épül föl a színház, mindegy, hogy hol nem épül föl. Márpedig Schwajdával ellentétben én már nem hiszek az új színházban, sőt már nem is vágyom rá. Ez már nem lehet a nemzeti kultúra fellegvára, csak valamelyik politikai erő győzelmi trófeája. Játsszanak vele és játsszanak benne ők. Jó mulatást. Mi pedig végül játsszunk el azzal a gondolattal: mi lenne, ha holnap a Nap, miután elbújt a Hold mögött, végleg ott maradna, örök sötétségbe borítva a Földet. Megállna a fotoszintézis, a költségvetési előirányzatoktól függetlenül tönkremenne a mezőgazdaság, a tönkremennének a napszemüveggyártók, s utána megfagyna minden, mi is. Jó kis lecke lenne, bölcsebbek lennénk egy nagy tapasztalattal, ám ennek végső tanulságát már nem lenne, aki megszívlelje. A Nap persze biztosan elő fog bújni, mert a Naprendszert nem az ember csinálta, s - szerencsére - nem is tudja elrontani. A Nap fölött nincs hatalma, csak a sugaraitól védő levegőburkot képes károsítani, azt viszont teszi is, igen serényen. Ezzel együtt a Naprendszer a legjobb rendszer, a Nap az életünk forrása-jól látták az ősi egyiptomiak, hogy Amon Rá, a Napisten teremtett bennünket -, s meglehet, ő okozza majd a végünket is. Az ő sugara lesz az a bibliai lángpallos, mellyel kiűzetünk a földi paradicsomból. Prózaibban, védőburok híján jól agyonsüt bennünket. Ezredvég BIHARI LÁSZLÓ Felvilágosítás a szigeten Fejek, a zárt, komor fejek, elálló fülekkel a sötétségben. Mind megnyílt, és teljesen egyszerre hullámzani kezdett a tömeg. A koncert a végkifejlet felé tartott. Az énekes látván a hatást, ezt ordította: - This is our church! „Mindenkié!” - toldotta hozzá a fekete ember, tehát hogy minden vallás közös egyháza ez itt. Agyba hatoló, vad fények. Ekkor tudatosodott bennem, hogy a reflektorok nem a zenekart világítják meg, hanem a néző szemébe küldik az üzenetet. Mint amikor magába zár egy ölelés. Peace. Idegesítő közhely, azt mondod? A szeretet. Ez is ide tartozik, ami ebben a pillanatban nem más, mint azt akarni, hogy többiek is értsék meg, amit te már megértettél. Jó, legyen ez is közhely, én mégis a Faithless (Hitetlen) koncerten éltem át, hogy mit jelent. Lassú vagyok, egyszerű fogalmakon rágódom harminckét éves koromban. Sebaj. Borderline személyiség az, akinek semmi nem evidens, ezt is olvastam az ilyen alakokról, mint én lehetek. Visszatérve a szigetre. A peace hogy jön egyáltalán ide, erről beszélek, hogy kerül szóba a béke egy koncerten, ahol több tízezer ember extázisban van. Rohadt egyszerű szavak: extázis. Nem tudom, kinek milyen élménye fűződik hozzá. Nekem az, hogy tömegben még nem volt szerencsém kilépni az arcom mögül, és érezni, hogy a többiekkel azonos az egyik legrejtettebb és legszégyelltebb ösztönöm. A feloldódásé. Az állapot, melyben érthetetlenné válik a háború meg a hazugság meg egyáltalán sok-sok vágy, amely nem számol ezzel a lehetőséggel. Innen, ebből a nézőpontból képtelenség felfogni, amúgy szokványos jelenségeket, mondjuk azt a vágyat, hogy egy földrajzi terület tartozzon inkább ehhez az államhoz, ne ahhoz. Pontosabban: megértettem, hogy aki vad vágyakat táplál értelmetlen előnyökért, az nem érti az önmagáért való közös extázist, amelynek nincs más célja, csak a felszabadulás. Ez baromi egyszerű?