Magyar Hírlap, 1999. szeptember (32. évfolyam, 203-228. szám)

1999-09-08 / 209. szám

1999. SZEPTEMBER 8., SZERDA „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 ШШШШЙЩ Bemikrofonozva Hogyan fordulhatott elő, hogy Kovács László a rádióban mikrofon mögé ült, és válaszolhatott is a hallgatók kérdéseire? Ha megtörtént, hát megtörtént, utólag ezen kár keseregni. De legalább akkor maradjon csöndben a szocialisták frakcióvezetője, és ne kérje számon Orbán Viktoron a parla­mentben, a tévé nyilvánosságát is kihasznál­va, a közmédiák állítólagos kormánypárti megszállását. Mert mint a parlament nyitónapján a kormányfő válaszából kiderült, az előző cik­lusban arról csak álmodhattak az akkori el­lenzék vezetői, hogy bejussanak a rádióba. Ennek vége, lám most már Orbán mint kés a vajon jut át a biztonságiakon, akár hetente többször is, hogy kielégítse a hallgatók kí­váncsiságát. Azt azért senki nem várhatja el, hogy állandóan a kérdésekre válaszoljon, ott vannak például az államügyek is, hogy a fel­­csúti edzésekről most ne essék szó. Baj ek­kor sincs, hiteles információt kaphat a pol­gár a miniszterektől is. A kabinet valamelyik tagja pedig mindig ráér. Akkor meg minek van szükség ellenzéki riportalanyokra? Orbán az ellenzék egyik kivonulásakor meg is mondta, hogy a parlament elműködik nélkülük. Hát akkor a rádió? Az is. Bizo­nyítja ezt az MSZP-s és SZDSZ-es kuráto­rok bejelentése, amely szerint a Reggeli Krónikában a megszólaló kormánypártiak a politikusok beszédidejének 97 százalékát mondhatják magukénak. Az a három száza­lék már a hibahatáron belül van. (A Vasár­napi Újságban a MIÉP-esek, legalább sta­tisztikailag ellenzékinek számítanak.) Nemrég volt egy film a mozikban, amely eljátszott a gondolattal, hogy mi történnék, ha szappanoperát készítenének egy valósá­gos ember életéből, akinek valamennyi lé­pését több száz kamera kísérné. Ennek min­tájára talán be lehetne mikrofonozni a kabi­net valamennyi tagját, és a rádióhallgatók a labdarúgó-mérkőzések körkapcsolásához hasonlóan figyelemmel kísérhetnék a mi­niszterek tevékenységét. Napi 24 órában. HASZÁN ZOLTÁN Ha ő egyszer kinyitja Ha a székely falu bölcsei egy sün miatt za­varba jöttek („ez vagy valami, vagy megy valahová”), akkor Szabó képviselő viselt dolgai hallatán kivétel nélkül az elme­osztályon kötnének ki. Merthogy Szabó megy és marad. Marad, de átül. Szabó el­indul, ámbátor nincs szándéka neki sehová sem megérkezni. Szabót, a csopaki rizling kupa szikvíz koszorúval és reszkető komcsikkal díszí­tett érdemérmének idei várományosát teg­nap hasztalan szólította fel távozásra a Fi­­desz-frakció vezetése, hiába minősítette viselkedését képviselőhöz méltatlannak: nem mond le mandátumáról. A frakció­ban sem marad, ám nem is ül át máshová. Szabó független lesz, mint egy 45 éves, babaarcú, önhibáján kívül elvált, csinos­nak mondott, mellett, káros szenvedélyek­től mentes, macskáit egyedül nevelő mér­legképes könyvelőnő. Szabó nem döntötte el, a pártból kilép­­ő. Az sem rajta múlik, mondta, hogy alka­lomadtán visszatérne-e a Fidesz frakciójá­ba. A jó szándék ezek szerint megvan, és ez a lényeg. (Talán könnyebben megbocsáta­na a párt, ha Szabó bejelentené: úgy érzi, az SZDSZ-ben a helye - aztán hadakozzon vele a Kuncze, ha már annyira ráér.) Hanem olyat is mondott Szabó képvise­lő, aminek elolvasása gyengébb idegzetű­eknek kifejezetten ellenjavallt. Azt mond­ta, hogy ezentúl választókörzete polgárai­ért akar - az eseményről tudósító hírügy­nökség szerint legalábbis - tevékenykedni. A jeges borzongás leállította a légkon­dit. Szabó képviselő tevékenykedni fog. A 29 másodperces parlamenti hozzászó­láscsúcsot jegyző politikus - tartózkodó magatartásával szakítva - rakétáit beindít­va veti magát a közéletbe, politikába és munkába. Kapaszkodj Vásárhely, légy erős Csopak. Rettegjetek kommunisták. MAKAI JÓZSEF A VDSZSZ tisztségviselőjeként szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni Hajnal László „Sok hűhó...” című, a Magyar Hír­lap 1999. augusztus 27-ei számában megje­lent cikkéhez. A cikk írója nagyjából helyesen fogal­mazta meg azokat a körülményeket, ame­lyek a MÁV Rt.-nél az augusztus végi álla­pot kialakulásához vezettek. A MÁV Rt.-nél 1992 óta a vállalat és a három reprezentatív szakszervezet kon­szenzusán alapuló bértarifarendszer szerint kapják bérüket a munkavállalók. A felső vezetői réteg nem tartozik a tarifarendszer hatálya alá. Ők egyéni munkaszerződés sze­rint kapják a bérüket, amelynek mértékéről csak informális úton szerzett ismereteink vannak, hiszen személyiségi jogaikra ké­nyesen ügyelve ezeket az adatokat nem publikálják. Tény azonban, hogy alapbé­rüknek többszörösét teszik ki azok a nehe­zen megnevezhető pénzáramlatok, ame­lyek rendszeres időközönként átcsörgedez­nek a menedzsment zsebén. Azzal természetesen a VDSZSZ is egyet­ért, hogy a vezetői réteget a vásárlóerő-pari­tást figyelembe véve meg kell fizetni, de ezt átláthatóvá kell tenni. A leírtak alapján gon­dolom, világossá vált, hogy a vezetés bére nem tarifaérzékeny, így az „együtt sírunk, együtt nevetünk” alapszituációból a munka­­vállalói oldalnak jobbára csak a sírás marad, amikor a menedzsment gondterhelt arccal a milliárdos veszteségeken kesereg. Miben különbözött 1999 a korábbi évektől? Az előző években a bérvitáknak az volt a lényegük, hogy a tarifatáblázatot hány szá­zalékkal emeljék meg. Tény, hogy a külön­böző munkavállalói csoportok időről időre hangot adnak annak a szándékuknak, hogy kitörjenek a tarifarendszerből. Ebben a mozdonyvezetők jeleskedtek, akik mindig is hajlamosak voltak az átlag vasutasság fö­lé emelni magukat. Évekig jól tudták elad­ni, hogy a MÁV Rt.-nél csak az ő szakszer­vezetük sztrájkképes. Tekintve, hogy a korábbi hároméves bér- és munkaügyi megállapodásból a vas­utasság többsége vesztesen jött ki, a VDSZSZ megfogalmazta azt az igényét, hogy a bérfejlesztés mértéke tegye lehetővé a nemzetgazdasági átlaghoz való közelítést. Miután a MÁV Rt. ajánlata messze el­maradt ettől, és a VDSZSZ is kitartott kö­vetelése mellett, a vezetés - felrúgva a ko­rábbi évek gyakorlatát -, külön tárgyalá­sokba kezdett a másik két reprezentatív szakszervezettel. Olyan alkut hoztak tető alá, amely szerint a vállalat 16 százalékos átlagos bérfejlesztést biztosít, de nem a tarifatáblázat egységes megemelésével, hanem bizonyos munkakö­rök átlagon felüli privilegizálásával. Hogy mérsékeljék a mozdonyvezetők ellen kiala­kult hangulatot, és növeljék a vasutasság megosztottságát, néhány munkakört még beemeltek a kiváltságosok közé, így azután volt, aki 1999-ben 13 százalé­kos és volt, aki 21 százalékos bérfejlesztés­ben részesült. A mozdonyvezetők ismét jól jártak, a Vasutasok Szakszervezetének in­kább csak szavakban harcos vezetése pedig beérte néhány forgalmi munkakör kiemelt díjazásával. Kötöttek egy meglehetősen megalázó - ráadásul jogsértő - megállapo­dást a munkaidő-kedvezmény megváltásá­ról, majd a két szakszervezet vezetése elé­gedetten hátradőlt székében. Miután sikerült felrúgni a kollektív szer­ződésnek a bértarifát rendező elveit is, ja­nuárra sztrájkot hirdettünk, most már nem­csak a bérfejlesztés mértéke, hanem annak módja miatt is. Ezt meg kellett tenni már csak azért is, mert a tagság jelentős hányada ismét pórul járt. A vezetés azonban töretle­nül hitt a VDSZSZ sztrájkképtelenségében, ezért nem is törekedett megállapodásra. A korábbi évek gyakorlatával ellentétben még arra sem volt hajlandó, hogy megálla­podjanak a még elégséges szolgáltatás szint­jében, és a sztrájk alatt követendő munka­ügyi kapcsolatokban. Ellentétben a vezetés nyilatkozataival és az MH cikkírójának megítélésével, a ja­nuári négy nap alatt összeomlott a vasúti közlekedés. Már nem jártak a nemzetközi vonatok, teljes káosz uralkodott a belföldi közlekedésben, amikor a MÁV Rt. vezeté­se még mindig utazásra buzdította a lakos­ságot, és a sztrájk erőszakos letörésével próbálkozott. A Legfelsőbb Bíróság június 9-ei törvé­nyességi felülvizsgálatát követően, jóllehet a döntés teljes egészében a VDSZSZ jogi álláspontját támasztotta alá, ismét fellán­golt a vita. Kollektív szerződés erejű bér­megállapodás ugyanis - a Legfelsőbb Bíró­ság határozata szerint - nincs a három rep­rezentatív szakszervezet aláírása nélkül. A VDSZSZ a Legfelsőbb Bíróság végzésé­nek birtokában, két ízben is kérte a Vasúti Érdekegyeztető Tanács összehívását. A munkáltató nyögvenyelősen végre össze­hívta a VÉT-et, de a másik két szakszerve­zet elutasította a VDSZSZ tárgyalási javas­latának napirendre tűzését. A sztrájkbizottság ezért augusztus 26-ára országos vasutassztrájkot hirdetett meg. A MÁV Rt. most már hajlandó volt tárgyal­ni. A megromlott kapcsolatok miatt mind­két fél úgy ítélte meg, hogy az MKDSZ be­vonása segíthet a rendezésben. Ez a vára­kozás nem volt hiábavaló, mert végül is augusztus 25-én késő este, az utolsó órák­ban sikerült megállapodni. Vajon valóban semmiért volt a sok hűhó? Tény, hogy a nyolc hónapos konfliktus vége felé a kifáradás jelei mutatkoztak a fe­leken, de egy meghirdetett sztrájkot előre leírni nagy felelőtlenség. Ezt az MH cikk­írójával ellentétben még a MÁV Rt. sem tette meg. Tény az is, hogy a megállapodásnak 1999-re nincs bérkihatása. De tény az is, hogy a MÁV Rt. korábbi megnyilatkozásai­val ellentétben elismerte, hogy a vasutasok bére elmarad a nemzetgazdasági átlagtól, és ígéretet tett a lemaradás fokozatos felszá­molására. Vállalta, hogy az idén kialakult bér­aránytalanságokat megszünteti, az idei vesztesek bérpozícióit jövőre kiegyenlíti. (A Mozdonyvezetők Szakszervezetének ügyvezető alelnöke máris tiltakozik.) Bővíti a teljesítményjutalmazásba be­vontak körét. Egyszer és mindenkorra vé­gük a különalkuknak. Bebizonyosodott, hogy igazukért nem csak a mozdonyveze­tők tudnak sztrájkolni. A megállapodás a jelenlegi helyzetből kihozható maximum. Nem győzelem, nem vereség, de kölcsönös engedmény, jóval több a semminél. Hajnal Lászlónak a tiszt­ségviselők tiszteletdíjára vonatkozó slussz­poénja pedig módfelett ízléstelen. A VDSZSZ tisztségviselői az idén nem kaptak tiszteletdíjat - jelenleg mások a prioritások, de ez benne van a pakliban. A VDSZSZ vezetése - másokkal ellentét­ben - nem írt alá és nem is fog aláírni olyan megállapodást, amely a munkaidő-kedvez­mény megváltása fejében a szakszervezetet akár a legcsekélyebb mértékben is elköte­lezné a munkáltatónál. OROSZI RUDOLF, a VDSZSZ munkavédelmi referense D­isputa Engedmény, jóval több a semminél Kolláth György Drukkerháború és prevenció Legutóbb Pécsett csapott össze egy futballmeccs ürügyén két szurkolótábor kemény magja. Senki nem halt meg, csupán né­hány tucatnyi sérült van. Nem ja­vasolnám, hogy bárki is kárör­­vendően - vagy legyintve - kom­mentálja az eseményeket. Hatá­rozottan ellenezném az üres mo­­ralizálást is arról, például, hogy „a mai világ már csak ilyen”; hogy „tartsuk távol magunkat „ezektől”; és hogy „ne vegyünk a hirigról tudomást”. Sokan gon­dolják, azért van a rendőrség, te­gye csak a dolgát; nekünk ehhez semmi közünk nincsen. Ámde a baj elkenésének leg­alább két veszélye van. Egyrészt ha a vandálok simán és olcsón megúszhatják, akkor valójában elérték céljukat. Győznek, mert rendre a nyilvánosság figyelme mellett tönkretehetik mások szó­rakozását, testi épségét, vagyo­nát, így a pusztító erőszak úrrá lehet a sport s a békés emberi kapcsolatok felett. Másrészt az, hogy a jogállam tehetetlennek, kiszolgáltatottnak - esetleg ne­vetségesnek is - bizonyulhat a bűnös rendbontókkal szemben. Nemcsak hogy képtelen a polgá­rait megvédeni, hanem még csak el sem bizonytalanítja - egyelőre csak a stadionok környékének - köztörvényes bűnözőit. A futballhuliganizmus mind­inkább a foci többé-kevésbé szer­vezett alvilága, amivel nem jó ko­­kettálni. A diktatúra ugyan a ma­ga erőszakgépezetével megféke­zi, elnyomja, megfélemlíti a van­dálokat, a nyugat-európai de­mokratikus jogállam pedig egész intézményrendszerével - erővel és hiteles prevencióval - próbálja elejét venni a rendzavarásoknak. Ebben a tekintetben Magyar­­ország a két rezsim közötti senki földjén téblábol, s ha valami vál­tozás egyáltalán van, az még in­kább a rossz irányba mutat. Írásom „úti beszámoló”, mely Futbóliából Abszurdisztánba ve­zet, szemléltetvén, hogy a párt­­politikai engesztelhetetlenség, keresztbe tevés vagy közömbös­ség bármilyen sportszerű célt vagy megoldást megakadályoz, sőt elutál. A parlament ifjúsági és sport­­bizottsága nemrég másodízben is megpróbálta elővenni és előmoz­dítani a sportrendezvények biz­tonságának ügyét. (Erről szól a Bakonyi-Páva-féle MSZP-s ön­álló törvényjavaslat, melynek szakmai munkáit mintegy két­százan egyengettük.) A kudarc kifejezés túl enyhe a helyzet jellemzésére, annál sú­lyosabb az, ami történt. A vita süketek párbeszédét példázta. A vitázók többsége a tervezetről és a szükséges tennivalókról úgy beszélt és ítélt, hogy kiviláglott, még csak nem is olvasta azt, amit kifogásol. Az eszmecserére itt-ott a politikai ellenfelek cini­kus megvetése és lekezelése nyomta rá a bélyeget. Kompro-A szerző alkotmányjogász, a TF tanára misszumnak a halvány esélye sem mutatkozott. Néhány meg­szólaló felfogásában a szotyola­­héj nézőtéri szétszórása vagy a zajos nemtetszés-nyilvánítás kö­rülbelül ugyanolyan helytelen­ség, mint az ultrák véres leszá­molása vagy a rendőrség mo­­lesztálása. Az önmaga létét ed­dig még nem legitimált sport­­bizottság kormányzati oldala többségi szavazással így a hideg­re tette az ellenzéki képviselők törvényjavaslatát (a parlament­ben öt-hat éve a sporttárgyú ja­vaslatok még 90-95 százalékos szavazással mentek át). A bizottság az ellenőrzési fel­adatát sem teljesítette. A kor­mánynak ugyanis törvényben adott felhatalmazása, illetve sza­bályozási kötelezettsége volt e tárgyban, ám az teljesen meghiú­sult. Teljesítésként több tárca szakapparátusa erről semmi ér­demlegeset nem tudott leírni. Ám ennek okát, felelőseit, más konzekvenciáit és esetleges pót­lását mégsem firtatták. Működő demokráciákban ilyenkor a fele­lősök önként - vagy némi rásegí­tés útján - távoznak. Nálunk ellenben ül mindenki a posztján, azzal a meggyőző­déssel, hogy válaszadással sem tartozik. Rémisztő, hogy a hozzá nem értés, a valós tettektől való irtózás és az érdekeltek együtt­működésének hiánya miatt eset­leg valaki az életével fizet - akár véletlenül is - a futballhuliganiz­mus eszkalálódásáért. Mindez pedig egyes politikaformálókat alig érdekli; elég öröm az, ha si­került az ellenzéknek fügét mu­tatni. Ez az a sportellenes - „tor­nából felmentett” - gondolko­dásmód, amelyik a sporttárca „kitüntetett felelőssége” alatt csak azt érti, hogy ne szóljon bele senki a kormányzat munká­jába. Kényelmetlen, ha számot kell adni-vetni. A sportrendezvények bizton­ságáról szóló törvénytervezet „szövegszerkesztőjeként” sem gondolom, hogy pusztán parag­rafusokkal a vandalizmus gyó­gyítható. De mivel alaposan ele­meztük a „normarendezés" előtt a néző­tér­i erőszak hazai és nemzetközi trendjeit, néhány jo­gi és preventív tennivalót talán sikerülne törvényi rendbe szed­nünk. Miért van szükség mar­káns, tartalmas, szigorú törvény­re is a randalírozók elrettentésé­re és megfékezésére? A futballhuligánt csak az tart­ja vissza tettétől, ha tudja, hogy szinte biztosan megtalálják, azo­nosítják őt, gyorsan és egyértel­műen a törvény(szék) elé állítják, s nem csak megbüntetik, de a pá­lyáktól is távol tartják. Ennek a jogi „infrastruktúrája” legfeljebb 30 százalékban áll ma rendelke­zésünkre. Miközben érvényesíte­ni kell azok felelősségét, akik a mai jogi rendelkezéseket is el­mulasztják betartani, új polgári és büntető, továbbá igazgatási (rend)szabályok is szükségesek. Ezek jogállami szempontból egy­szerre legyenek igényesek és korrektül szavatolhatók. Ne ve­hessen jegyet a notórius vandál, ellenben verjék rá azt a kárt, amit okozott. Hatékonyan vegyék elejét például a részegek meccs­látogatásának. Kamera is segít­sen kiszűrni a tömegben meg­bújó rendbontókat. Viseljenek valóságos felelősséget azok a szervezetek és személyek, ame­lyeknek a kezébe tízezrek biz­tonságát tették le. A sportfor­mák változatossága szerint le­gyen adekvát biztonsági helyzet, illetve színvonal egy szabadidős futóversenyen, egy küzdősport rendezvényén vagy egy nagy kockázatú foci kupadöntőn. Ehhez a törvény jogi alapot és rendezési szinteket adna. Intéz­ményesítsük a megelőzést, azt is ideértve, hogy minden egyes „eseményt” független elemzés, kiértékelés és visszacsatolás kí­sérje, így legalább ugyanaz a baj még egyszer sehol ne történhes­sék meg. A törvény a világszerte bevált és itthon is bevezethető biztonsági megoldások megho­nosítását célozza: sem többet, sem kevesebbet. (Nemzetközi zsűrizése eddig arcpirítóan elis­merő, de ez itthon semmit sem számít.) Minderre mondott da­cosan nemet a kormányzati ol­dal, de alternatív elgondolása, cselekvése­­ vagy együttműkö­dési készsége­­ nincsen, így a várható, további összetűzések kontroll nélkül zúdulhatnak ránk. (Pécsett például körülbelül 150 ember verekedett, de egyi­kük sincs „fogva”.) Mit lehetne tenni a kényszerű patthelyzetben? A hűvös, unalmas, kontinen­tális jogrendszer alapján lehetet­len, hogy „egy az egyben, ki-ki alapon” felsorakoztassuk a van­dálokkal szemben mindazokat, akik a biztonsági törvénykezés kerékkötői. Nem vicc, de az talán igen, hogy - egyes hírek szerint - maguk a kemény fiúk is csak mo­solyognak a politikusok szeren­csétlenkedésén, vagy olykor san­da összekacsintásán. Kizárólag a nehézfiúknak jó a mai képtelen és „megengedő” helyzet. Ezért ne nagyon tessék derülni majd azon, ha esetleg a focihuligánok „Éljen T. J. vagy D. T.!” feliratú táblákkal vonulnak a meccsre - vagy mennek egymásnak. A szakmai tisztesség ugyanak­kor megkívánja, hogy jelezzem: csendes, kedvező változás érlelő­dik ezekben a hónapokban az ISM sporthozzáállásában. Most nincsenek öngólok, tisztul a lég­kör, lehetne tehát éppen a sport­biztonság terén okos kezdemé­nyezést, gesztust tenni. Ne ve­gyük egy kalap alá a rendbontók mentegetését és a bürokrácia bé­­náskodását! „A futballhuliganizmus a foci többé-kevésbé szervezett alvilága. A diktatúra az erőszakgépezetével megfélemlíti a vandálokat, a nyugat-európai demokratikus jogállam pedig intézményrendszerével próbálja elejét venni a rendzavarásoknak. Magyarország a két rezsim közötti senki földjén téblábol, s ha valami változás egyáltalán van, az még inkább a rossz irányba mutat.” Ezredvég MAROS ANDRÁS T­opmodell Budapest, Margit híd töve. Kihasználva az idegenvezető pillanatnyi figyelemkihagyását, az egyik hatvan év körüli házaspár lemaradt a turistacsoporttól. Ame­rikaiak. A férj körülbelül száz kiló­­ szénsavas szörpöt szürcsöl, iz­zad, liheg, fújtat, viszont kedélyállapota töretlenül vidám: arcán non-stop cheese-mosoly. Felesége is csaknem ugyanolyan kövér, de kevésbé liheg; edzőcipőt hord nejlonharisnyával, ami - a harmincöt fokos hőmérsékletet tekintve - több mint szívtelenség a szellőzni vágyó lábbal szemben. Na de miért is maradtak le? Nyugodt körülmények között akartak fényképeket készíteni. Ne már minden fotón az ötven amerikai nyugdíjas legyen, akikkel las­san egy hónapja vannak összezárva - Prága, Varsó, Bécs -, a privát kis albumba kerüljön olyan kép is, amelyen kizárólag ők vannak. Megkezdődött a kattintgatás. Férj és Duna. Duna és férj. Budapest-térképet tanulmányozó férj és Duna. Dunát tanulmányozó férj Budapest-térképpel a hóna alatt és Duna. Férj és Duna és szárnyas hajó. Férj és Duna és szár­nyas hajó feneke. Parlamentet tenyerén tartó férj és Duna. És eh­hez hasonlók. Vagy tizenöt kép. A feleség pontosan tudja a dolgát: hol guggol, hol áll, tengely körül forgatja a masinát, közelebb lép, hátrál - ahogy az adott kompozíció megkívánja. Végtelen türelem­mel instruálja a modellt: jobbra menj, balra menj, ne rágózz, az nem mutat jól, mosolyogj, még jobban, még jobban, még jobban, most jó, kezed inkább csípőn legyen, nem az, a másik, most vedd föl a baseballsapkát, úgy ni, fordítsd hátra, mégse, jobb ha leveszed. Tudja, mikre kell nagyon odafigyelni: alighanem a prágai, varsói, bécsi képek már elő vannak hivatva. Rutinosan pózol a férj, akár egy topmodell. A feleségről egyetlen kép sem készül, viszont a csoport már a Komjádinál tart. Szinkronkocogás a bicikliúton. Maros András 1971-ben született, kötete még nincs ­ A féligazság nevében A kormány szerint csökkennek az adóterhek, az ellenzék sze­rint nőnek. Választási ígéretek - kormány szerint betartva, ellenzék szerint megszegve. Az Orbán-Horn-találkozón előbbi szerint a kormány működésében minden jó, a tendenciák­­ javulnak, utóbbi szerint minden rossz, a tendenciák romlanak. Le­hetnek-e ezek az állítások normális ésszel mérve egyszerre iga­zak? Nem, de hát nem normális, hanem politikusi ésszel mérik­­ őket. Úgy pedig hasznosak lehetnek: egy politikusi szöveg célja nem az igazság megközelítése, hanem a megcélzott hallgatóság­­ rokonszenvének megközelítése. S az ellenféltől való eltávolítása. Lehet-e rokonszenvet kelteni hazugsággal, féligazságokkal, illetve az igazság egyik felének kizárólagos hangoztatásával? Saját­­ szurkolók körében talán, ám az az elfogulatlan hallgatóban, a po­litika iránt bizalmatlan vagy közönyös többség körében aligha.­­ ! Hiszen amit átél, tapasztal és érez, azzal a szélsőségesen fekete, illetve fehér helyzetképek köszönő viszonyban sincsenek. S nem­­ igaz, hogy a két féligazságot a hallgató majd összerakja egy teljes-­­­sé. Ez nem számtanlecke. A politikai beszédmód nagy ellentmondása, hogy politikai lo­gikával készül a szöveg normálisan gondolkodó embereknek. Mégis egyre inkább tért hódít a szemérmetlenül egyoldalú siker­­propaganda, illetve a minden körülményt - a múltat is, melynek pedig főszereplői voltak - figyelmen kívül hagyó ostorozása mind­annak, ami az Orbán-kormány ideje alatt történt és történik. Nyil­ván összefügg a kettő: a szemben álló felek úgy vélik, fölborulna a mérleg, ha egyikük árnyaltan kezdene fogalmazni. Márpedig ez egyáltalán nem biztos. Milyen üdítő lett volna hal­lani például a parlamenti nyitónapon sok végletes féligazság kö­zött egy pontosságra törekvő hangot: egy kis önkritikát, egy kis elismerést az ellenfélnek. Pedig volt rá némi esély. Orbán Viktor bevezetőjében nem a szokásos „kétfrontos píárt" alkalmazta. Csak az egyik frontot nyi­totta meg, az öndicséretét, Orbán termelési jólét beszámolójában így az volt az érdekes, amiről hallgatott. Azzal, hogy nem szidta az előző kormányt, hallgatólagosan elismerte, hogy a mai eredmén­y­é­nyek azokra a pozitív folyamatokra épülnek, amelyeknek tavaly s május előtt is létezniük kellett. Mintha azt ajánlotta volna - ki­mondatlanul - vegyük szolidabbra, akár unalmasabbra a közbe­szédet, mert félő, hogy az egész politikai elit végképp lejáratódik. Az ellenzék vezetői nem fogadták el a feléjük nyújtott szordí- ■ nót. Ennek több oka lehet. Először az, hogy a beszédben ugyan­­ nem volt támadás, de nem volt egyetlen önkritikus mondat sem. Márpedig, ha valaki azt kívánja, ne bírálják folytonosan, jó ha jel­zi, ő maga is képes szembenézni a saját hibáival. Orbán nem jelez­te. Másodszor: az ellenzéknek szinte egyetlen fegyvere a bírálat, Orbán gesztusán kívül semmi ok rá, hogy lehalkítsa önmagát. A Fidesz sem tette ellenzéki korában. A fölkínált hangnem azért sem arathatott sikert, mert néhány nappal korábban egy másik Fidesz-politikus, Kövér László egé­szen másfajta hangot ütött meg Kőszegen egy ifjúsági fesztiválon. Mintha kiosztották volna a szerepeket. Orbán nem mond semmi népszerűtlent, durvát, keményet, legyen az mind Kövér László tárca- és jó modor nélküli miniszter reszortja. Orbán ma már nem mondana olyat, mint Kövér Kőszegen . a Németh-kormány működéséről szólva: „minden szemét, ami még itt büdösödik az udvarunkban, akkor keletkezett”. A tudósítások­ból ítélve a miniszter előadása elképesztően egyoldalú lehetett,­­ persze nyilvánvaló: ennek az előadásnak csak a témája volt a­­ rendszerváltás tíz év előtti eseménysora, a funkciója nagyon is ak­­tuálpolitikai volt: Németh Miklós lejáratása. A hazatérést tervező szocialista politikust és pártját, úgy látszik, mégiscsak veszélyes el­­l­lenfélnek tartja a Fidesz, ha ennyire támadja. Pedig Kövér előadásában volt egy pontos mondat, mely jó ki­indulást nyújtott volna egy valódi elemzéshez: Németh szerepe „minimum ellentmondásos volt”. Igen, az volt. Csakhogy utána Kövér ellentmondásmentesen ördöginek írja le ezt a szerepet. Le­hetséges volna, hogy minden ma bűzlő szemét abban az egy évben keletkezett? Semmi az előző negyvenben, semmi az azt követő tízben? Tényleg csak abban az egy évben kezdték széthordani az országot? Se előtte, se utána? A társasági törvénynek csak a sza­bad rablást köszönhetjük? A piacgazdaság alapját jelentő tulaj­donszerkezeti átalakítást nem? Igazságtalan volt? Igen. Átmentés volt? Igen. Muszáj volt mégis megcsinálni a magánosítást? Igen. Lehetett volna jobban? Biztosan. Másképp? Talán. Hogy Kövér így gondolkodik, vagy csak a rá osztott szerepnek­­ igyekszik megfelelni, nem tudom. Mindenesetre hátborzonga­tóan hiteles. Mintha belülről jönne. Egyébként nem Németh Miklóst védem. Valóban minimum ellentmondásos a múltbeli szerepe. És a jelenbeli is. Népszerűsé­géhez sok megalapozatlan nosztalgia is tapad. Az a szerencséje, hogy sok jó remény öltött testet működése idején, de mert az na­gyon rövid volt, minden csalódás és rossz az utódaira maradt. Nem őt védem tehát, hanem a pontosságot. Ha hétfőn a parla­mentben közönség ült volna, persze elfogulatlan, pontos helyzet- s elemzésre vágyó közönség, kifütyült volna minden vezérszónok­o­kot. A fő felelősség azonban a kormánypártoké. Ők felelősek az­­ ország helyzetéért, s nekünk, hogy hűen beszámoljunk róla. Az­­ egyoldalú sikerpropaganda azt jelenti, hogy ostobának tartanak minket. S ez nem csak az ellenzéket idegesíti. ШШШШШШшттщтщщ Ш - ш ««мшмшминв

Next