Magyar Hírlap, 1999. szeptember (32. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-08 / 209. szám
1999. SZEPTEMBER 8., SZERDA „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 ШШШШЙЩ Bemikrofonozva Hogyan fordulhatott elő, hogy Kovács László a rádióban mikrofon mögé ült, és válaszolhatott is a hallgatók kérdéseire? Ha megtörtént, hát megtörtént, utólag ezen kár keseregni. De legalább akkor maradjon csöndben a szocialisták frakcióvezetője, és ne kérje számon Orbán Viktoron a parlamentben, a tévé nyilvánosságát is kihasználva, a közmédiák állítólagos kormánypárti megszállását. Mert mint a parlament nyitónapján a kormányfő válaszából kiderült, az előző ciklusban arról csak álmodhattak az akkori ellenzék vezetői, hogy bejussanak a rádióba. Ennek vége, lám most már Orbán mint kés a vajon jut át a biztonságiakon, akár hetente többször is, hogy kielégítse a hallgatók kíváncsiságát. Azt azért senki nem várhatja el, hogy állandóan a kérdésekre válaszoljon, ott vannak például az államügyek is, hogy a felcsúti edzésekről most ne essék szó. Baj ekkor sincs, hiteles információt kaphat a polgár a miniszterektől is. A kabinet valamelyik tagja pedig mindig ráér. Akkor meg minek van szükség ellenzéki riportalanyokra? Orbán az ellenzék egyik kivonulásakor meg is mondta, hogy a parlament elműködik nélkülük. Hát akkor a rádió? Az is. Bizonyítja ezt az MSZP-s és SZDSZ-es kurátorok bejelentése, amely szerint a Reggeli Krónikában a megszólaló kormánypártiak a politikusok beszédidejének 97 százalékát mondhatják magukénak. Az a három százalék már a hibahatáron belül van. (A Vasárnapi Újságban a MIÉP-esek, legalább statisztikailag ellenzékinek számítanak.) Nemrég volt egy film a mozikban, amely eljátszott a gondolattal, hogy mi történnék, ha szappanoperát készítenének egy valóságos ember életéből, akinek valamennyi lépését több száz kamera kísérné. Ennek mintájára talán be lehetne mikrofonozni a kabinet valamennyi tagját, és a rádióhallgatók a labdarúgó-mérkőzések körkapcsolásához hasonlóan figyelemmel kísérhetnék a miniszterek tevékenységét. Napi 24 órában. HASZÁN ZOLTÁN Ha ő egyszer kinyitja Ha a székely falu bölcsei egy sün miatt zavarba jöttek („ez vagy valami, vagy megy valahová”), akkor Szabó képviselő viselt dolgai hallatán kivétel nélkül az elmeosztályon kötnének ki. Merthogy Szabó megy és marad. Marad, de átül. Szabó elindul, ámbátor nincs szándéka neki sehová sem megérkezni. Szabót, a csopaki rizling kupa szikvíz koszorúval és reszkető komcsikkal díszített érdemérmének idei várományosát tegnap hasztalan szólította fel távozásra a Fidesz-frakció vezetése, hiába minősítette viselkedését képviselőhöz méltatlannak: nem mond le mandátumáról. A frakcióban sem marad, ám nem is ül át máshová. Szabó független lesz, mint egy 45 éves, babaarcú, önhibáján kívül elvált, csinosnak mondott, mellett, káros szenvedélyektől mentes, macskáit egyedül nevelő mérlegképes könyvelőnő. Szabó nem döntötte el, a pártból kilépő. Az sem rajta múlik, mondta, hogy alkalomadtán visszatérne-e a Fidesz frakciójába. A jó szándék ezek szerint megvan, és ez a lényeg. (Talán könnyebben megbocsátana a párt, ha Szabó bejelentené: úgy érzi, az SZDSZ-ben a helye - aztán hadakozzon vele a Kuncze, ha már annyira ráér.) Hanem olyat is mondott Szabó képviselő, aminek elolvasása gyengébb idegzetűeknek kifejezetten ellenjavallt. Azt mondta, hogy ezentúl választókörzete polgáraiért akar - az eseményről tudósító hírügynökség szerint legalábbis - tevékenykedni. A jeges borzongás leállította a légkondit. Szabó képviselő tevékenykedni fog. A 29 másodperces parlamenti hozzászóláscsúcsot jegyző politikus - tartózkodó magatartásával szakítva - rakétáit beindítva veti magát a közéletbe, politikába és munkába. Kapaszkodj Vásárhely, légy erős Csopak. Rettegjetek kommunisták. MAKAI JÓZSEF A VDSZSZ tisztségviselőjeként szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni Hajnal László „Sok hűhó...” című, a Magyar Hírlap 1999. augusztus 27-ei számában megjelent cikkéhez. A cikk írója nagyjából helyesen fogalmazta meg azokat a körülményeket, amelyek a MÁV Rt.-nél az augusztus végi állapot kialakulásához vezettek. A MÁV Rt.-nél 1992 óta a vállalat és a három reprezentatív szakszervezet konszenzusán alapuló bértarifarendszer szerint kapják bérüket a munkavállalók. A felső vezetői réteg nem tartozik a tarifarendszer hatálya alá. Ők egyéni munkaszerződés szerint kapják a bérüket, amelynek mértékéről csak informális úton szerzett ismereteink vannak, hiszen személyiségi jogaikra kényesen ügyelve ezeket az adatokat nem publikálják. Tény azonban, hogy alapbérüknek többszörösét teszik ki azok a nehezen megnevezhető pénzáramlatok, amelyek rendszeres időközönként átcsörgedeznek a menedzsment zsebén. Azzal természetesen a VDSZSZ is egyetért, hogy a vezetői réteget a vásárlóerő-paritást figyelembe véve meg kell fizetni, de ezt átláthatóvá kell tenni. A leírtak alapján gondolom, világossá vált, hogy a vezetés bére nem tarifaérzékeny, így az „együtt sírunk, együtt nevetünk” alapszituációból a munkavállalói oldalnak jobbára csak a sírás marad, amikor a menedzsment gondterhelt arccal a milliárdos veszteségeken kesereg. Miben különbözött 1999 a korábbi évektől? Az előző években a bérvitáknak az volt a lényegük, hogy a tarifatáblázatot hány százalékkal emeljék meg. Tény, hogy a különböző munkavállalói csoportok időről időre hangot adnak annak a szándékuknak, hogy kitörjenek a tarifarendszerből. Ebben a mozdonyvezetők jeleskedtek, akik mindig is hajlamosak voltak az átlag vasutasság fölé emelni magukat. Évekig jól tudták eladni, hogy a MÁV Rt.-nél csak az ő szakszervezetük sztrájkképes. Tekintve, hogy a korábbi hároméves bér- és munkaügyi megállapodásból a vasutasság többsége vesztesen jött ki, a VDSZSZ megfogalmazta azt az igényét, hogy a bérfejlesztés mértéke tegye lehetővé a nemzetgazdasági átlaghoz való közelítést. Miután a MÁV Rt. ajánlata messze elmaradt ettől, és a VDSZSZ is kitartott követelése mellett, a vezetés - felrúgva a korábbi évek gyakorlatát -, külön tárgyalásokba kezdett a másik két reprezentatív szakszervezettel. Olyan alkut hoztak tető alá, amely szerint a vállalat 16 százalékos átlagos bérfejlesztést biztosít, de nem a tarifatáblázat egységes megemelésével, hanem bizonyos munkakörök átlagon felüli privilegizálásával. Hogy mérsékeljék a mozdonyvezetők ellen kialakult hangulatot, és növeljék a vasutasság megosztottságát, néhány munkakört még beemeltek a kiváltságosok közé, így azután volt, aki 1999-ben 13 százalékos és volt, aki 21 százalékos bérfejlesztésben részesült. A mozdonyvezetők ismét jól jártak, a Vasutasok Szakszervezetének inkább csak szavakban harcos vezetése pedig beérte néhány forgalmi munkakör kiemelt díjazásával. Kötöttek egy meglehetősen megalázó - ráadásul jogsértő - megállapodást a munkaidő-kedvezmény megváltásáról, majd a két szakszervezet vezetése elégedetten hátradőlt székében. Miután sikerült felrúgni a kollektív szerződésnek a bértarifát rendező elveit is, januárra sztrájkot hirdettünk, most már nemcsak a bérfejlesztés mértéke, hanem annak módja miatt is. Ezt meg kellett tenni már csak azért is, mert a tagság jelentős hányada ismét pórul járt. A vezetés azonban töretlenül hitt a VDSZSZ sztrájkképtelenségében, ezért nem is törekedett megállapodásra. A korábbi évek gyakorlatával ellentétben még arra sem volt hajlandó, hogy megállapodjanak a még elégséges szolgáltatás szintjében, és a sztrájk alatt követendő munkaügyi kapcsolatokban. Ellentétben a vezetés nyilatkozataival és az MH cikkírójának megítélésével, a januári négy nap alatt összeomlott a vasúti közlekedés. Már nem jártak a nemzetközi vonatok, teljes káosz uralkodott a belföldi közlekedésben, amikor a MÁV Rt. vezetése még mindig utazásra buzdította a lakosságot, és a sztrájk erőszakos letörésével próbálkozott. A Legfelsőbb Bíróság június 9-ei törvényességi felülvizsgálatát követően, jóllehet a döntés teljes egészében a VDSZSZ jogi álláspontját támasztotta alá, ismét fellángolt a vita. Kollektív szerződés erejű bérmegállapodás ugyanis - a Legfelsőbb Bíróság határozata szerint - nincs a három reprezentatív szakszervezet aláírása nélkül. A VDSZSZ a Legfelsőbb Bíróság végzésének birtokában, két ízben is kérte a Vasúti Érdekegyeztető Tanács összehívását. A munkáltató nyögvenyelősen végre összehívta a VÉT-et, de a másik két szakszervezet elutasította a VDSZSZ tárgyalási javaslatának napirendre tűzését. A sztrájkbizottság ezért augusztus 26-ára országos vasutassztrájkot hirdetett meg. A MÁV Rt. most már hajlandó volt tárgyalni. A megromlott kapcsolatok miatt mindkét fél úgy ítélte meg, hogy az MKDSZ bevonása segíthet a rendezésben. Ez a várakozás nem volt hiábavaló, mert végül is augusztus 25-én késő este, az utolsó órákban sikerült megállapodni. Vajon valóban semmiért volt a sok hűhó? Tény, hogy a nyolc hónapos konfliktus vége felé a kifáradás jelei mutatkoztak a feleken, de egy meghirdetett sztrájkot előre leírni nagy felelőtlenség. Ezt az MH cikkírójával ellentétben még a MÁV Rt. sem tette meg. Tény az is, hogy a megállapodásnak 1999-re nincs bérkihatása. De tény az is, hogy a MÁV Rt. korábbi megnyilatkozásaival ellentétben elismerte, hogy a vasutasok bére elmarad a nemzetgazdasági átlagtól, és ígéretet tett a lemaradás fokozatos felszámolására. Vállalta, hogy az idén kialakult béraránytalanságokat megszünteti, az idei vesztesek bérpozícióit jövőre kiegyenlíti. (A Mozdonyvezetők Szakszervezetének ügyvezető alelnöke máris tiltakozik.) Bővíti a teljesítményjutalmazásba bevontak körét. Egyszer és mindenkorra végük a különalkuknak. Bebizonyosodott, hogy igazukért nem csak a mozdonyvezetők tudnak sztrájkolni. A megállapodás a jelenlegi helyzetből kihozható maximum. Nem győzelem, nem vereség, de kölcsönös engedmény, jóval több a semminél. Hajnal Lászlónak a tisztségviselők tiszteletdíjára vonatkozó slusszpoénja pedig módfelett ízléstelen. A VDSZSZ tisztségviselői az idén nem kaptak tiszteletdíjat - jelenleg mások a prioritások, de ez benne van a pakliban. A VDSZSZ vezetése - másokkal ellentétben - nem írt alá és nem is fog aláírni olyan megállapodást, amely a munkaidő-kedvezmény megváltása fejében a szakszervezetet akár a legcsekélyebb mértékben is elkötelezné a munkáltatónál. OROSZI RUDOLF, a VDSZSZ munkavédelmi referense Disputa Engedmény, jóval több a semminél Kolláth György Drukkerháború és prevenció Legutóbb Pécsett csapott össze egy futballmeccs ürügyén két szurkolótábor kemény magja. Senki nem halt meg, csupán néhány tucatnyi sérült van. Nem javasolnám, hogy bárki is kárörvendően - vagy legyintve - kommentálja az eseményeket. Határozottan ellenezném az üres moralizálást is arról, például, hogy „a mai világ már csak ilyen”; hogy „tartsuk távol magunkat „ezektől”; és hogy „ne vegyünk a hirigról tudomást”. Sokan gondolják, azért van a rendőrség, tegye csak a dolgát; nekünk ehhez semmi közünk nincsen. Ámde a baj elkenésének legalább két veszélye van. Egyrészt ha a vandálok simán és olcsón megúszhatják, akkor valójában elérték céljukat. Győznek, mert rendre a nyilvánosság figyelme mellett tönkretehetik mások szórakozását, testi épségét, vagyonát, így a pusztító erőszak úrrá lehet a sport s a békés emberi kapcsolatok felett. Másrészt az, hogy a jogállam tehetetlennek, kiszolgáltatottnak - esetleg nevetségesnek is - bizonyulhat a bűnös rendbontókkal szemben. Nemcsak hogy képtelen a polgárait megvédeni, hanem még csak el sem bizonytalanítja - egyelőre csak a stadionok környékének - köztörvényes bűnözőit. A futballhuliganizmus mindinkább a foci többé-kevésbé szervezett alvilága, amivel nem jó kokettálni. A diktatúra ugyan a maga erőszakgépezetével megfékezi, elnyomja, megfélemlíti a vandálokat, a nyugat-európai demokratikus jogállam pedig egész intézményrendszerével - erővel és hiteles prevencióval - próbálja elejét venni a rendzavarásoknak. Ebben a tekintetben Magyarország a két rezsim közötti senki földjén téblábol, s ha valami változás egyáltalán van, az még inkább a rossz irányba mutat. Írásom „úti beszámoló”, mely Futbóliából Abszurdisztánba vezet, szemléltetvén, hogy a pártpolitikai engesztelhetetlenség, keresztbe tevés vagy közömbösség bármilyen sportszerű célt vagy megoldást megakadályoz, sőt elutál. A parlament ifjúsági és sportbizottsága nemrég másodízben is megpróbálta elővenni és előmozdítani a sportrendezvények biztonságának ügyét. (Erről szól a Bakonyi-Páva-féle MSZP-s önálló törvényjavaslat, melynek szakmai munkáit mintegy kétszázan egyengettük.) A kudarc kifejezés túl enyhe a helyzet jellemzésére, annál súlyosabb az, ami történt. A vita süketek párbeszédét példázta. A vitázók többsége a tervezetről és a szükséges tennivalókról úgy beszélt és ítélt, hogy kiviláglott, még csak nem is olvasta azt, amit kifogásol. Az eszmecserére itt-ott a politikai ellenfelek cinikus megvetése és lekezelése nyomta rá a bélyeget. Kompro-A szerző alkotmányjogász, a TF tanára misszumnak a halvány esélye sem mutatkozott. Néhány megszólaló felfogásában a szotyolahéj nézőtéri szétszórása vagy a zajos nemtetszés-nyilvánítás körülbelül ugyanolyan helytelenség, mint az ultrák véres leszámolása vagy a rendőrség molesztálása. Az önmaga létét eddig még nem legitimált sportbizottság kormányzati oldala többségi szavazással így a hidegre tette az ellenzéki képviselők törvényjavaslatát (a parlamentben öt-hat éve a sporttárgyú javaslatok még 90-95 százalékos szavazással mentek át). A bizottság az ellenőrzési feladatát sem teljesítette. A kormánynak ugyanis törvényben adott felhatalmazása, illetve szabályozási kötelezettsége volt e tárgyban, ám az teljesen meghiúsult. Teljesítésként több tárca szakapparátusa erről semmi érdemlegeset nem tudott leírni. Ám ennek okát, felelőseit, más konzekvenciáit és esetleges pótlását mégsem firtatták. Működő demokráciákban ilyenkor a felelősök önként - vagy némi rásegítés útján - távoznak. Nálunk ellenben ül mindenki a posztján, azzal a meggyőződéssel, hogy válaszadással sem tartozik. Rémisztő, hogy a hozzá nem értés, a valós tettektől való irtózás és az érdekeltek együttműködésének hiánya miatt esetleg valaki az életével fizet - akár véletlenül is - a futballhuliganizmus eszkalálódásáért. Mindez pedig egyes politikaformálókat alig érdekli; elég öröm az, ha sikerült az ellenzéknek fügét mutatni. Ez az a sportellenes - „tornából felmentett” - gondolkodásmód, amelyik a sporttárca „kitüntetett felelőssége” alatt csak azt érti, hogy ne szóljon bele senki a kormányzat munkájába. Kényelmetlen, ha számot kell adni-vetni. A sportrendezvények biztonságáról szóló törvénytervezet „szövegszerkesztőjeként” sem gondolom, hogy pusztán paragrafusokkal a vandalizmus gyógyítható. De mivel alaposan elemeztük a „normarendezés" előtt a nézőtéri erőszak hazai és nemzetközi trendjeit, néhány jogi és preventív tennivalót talán sikerülne törvényi rendbe szednünk. Miért van szükség markáns, tartalmas, szigorú törvényre is a randalírozók elrettentésére és megfékezésére? A futballhuligánt csak az tartja vissza tettétől, ha tudja, hogy szinte biztosan megtalálják, azonosítják őt, gyorsan és egyértelműen a törvény(szék) elé állítják, s nem csak megbüntetik, de a pályáktól is távol tartják. Ennek a jogi „infrastruktúrája” legfeljebb 30 százalékban áll ma rendelkezésünkre. Miközben érvényesíteni kell azok felelősségét, akik a mai jogi rendelkezéseket is elmulasztják betartani, új polgári és büntető, továbbá igazgatási (rend)szabályok is szükségesek. Ezek jogállami szempontból egyszerre legyenek igényesek és korrektül szavatolhatók. Ne vehessen jegyet a notórius vandál, ellenben verjék rá azt a kárt, amit okozott. Hatékonyan vegyék elejét például a részegek meccslátogatásának. Kamera is segítsen kiszűrni a tömegben megbújó rendbontókat. Viseljenek valóságos felelősséget azok a szervezetek és személyek, amelyeknek a kezébe tízezrek biztonságát tették le. A sportformák változatossága szerint legyen adekvát biztonsági helyzet, illetve színvonal egy szabadidős futóversenyen, egy küzdősport rendezvényén vagy egy nagy kockázatú foci kupadöntőn. Ehhez a törvény jogi alapot és rendezési szinteket adna. Intézményesítsük a megelőzést, azt is ideértve, hogy minden egyes „eseményt” független elemzés, kiértékelés és visszacsatolás kísérje, így legalább ugyanaz a baj még egyszer sehol ne történhessék meg. A törvény a világszerte bevált és itthon is bevezethető biztonsági megoldások meghonosítását célozza: sem többet, sem kevesebbet. (Nemzetközi zsűrizése eddig arcpirítóan elismerő, de ez itthon semmit sem számít.) Minderre mondott dacosan nemet a kormányzati oldal, de alternatív elgondolása, cselekvése vagy együttműködési készsége nincsen, így a várható, további összetűzések kontroll nélkül zúdulhatnak ránk. (Pécsett például körülbelül 150 ember verekedett, de egyikük sincs „fogva”.) Mit lehetne tenni a kényszerű patthelyzetben? A hűvös, unalmas, kontinentális jogrendszer alapján lehetetlen, hogy „egy az egyben, ki-ki alapon” felsorakoztassuk a vandálokkal szemben mindazokat, akik a biztonsági törvénykezés kerékkötői. Nem vicc, de az talán igen, hogy - egyes hírek szerint - maguk a kemény fiúk is csak mosolyognak a politikusok szerencsétlenkedésén, vagy olykor sanda összekacsintásán. Kizárólag a nehézfiúknak jó a mai képtelen és „megengedő” helyzet. Ezért ne nagyon tessék derülni majd azon, ha esetleg a focihuligánok „Éljen T. J. vagy D. T.!” feliratú táblákkal vonulnak a meccsre - vagy mennek egymásnak. A szakmai tisztesség ugyanakkor megkívánja, hogy jelezzem: csendes, kedvező változás érlelődik ezekben a hónapokban az ISM sporthozzáállásában. Most nincsenek öngólok, tisztul a légkör, lehetne tehát éppen a sportbiztonság terén okos kezdeményezést, gesztust tenni. Ne vegyük egy kalap alá a rendbontók mentegetését és a bürokrácia bénáskodását! „A futballhuliganizmus a foci többé-kevésbé szervezett alvilága. A diktatúra az erőszakgépezetével megfélemlíti a vandálokat, a nyugat-európai demokratikus jogállam pedig intézményrendszerével próbálja elejét venni a rendzavarásoknak. Magyarország a két rezsim közötti senki földjén téblábol, s ha valami változás egyáltalán van, az még inkább a rossz irányba mutat.” Ezredvég MAROS ANDRÁS Topmodell Budapest, Margit híd töve. Kihasználva az idegenvezető pillanatnyi figyelemkihagyását, az egyik hatvan év körüli házaspár lemaradt a turistacsoporttól. Amerikaiak. A férj körülbelül száz kiló szénsavas szörpöt szürcsöl, izzad, liheg, fújtat, viszont kedélyállapota töretlenül vidám: arcán non-stop cheese-mosoly. Felesége is csaknem ugyanolyan kövér, de kevésbé liheg; edzőcipőt hord nejlonharisnyával, ami - a harmincöt fokos hőmérsékletet tekintve - több mint szívtelenség a szellőzni vágyó lábbal szemben. Na de miért is maradtak le? Nyugodt körülmények között akartak fényképeket készíteni. Ne már minden fotón az ötven amerikai nyugdíjas legyen, akikkel lassan egy hónapja vannak összezárva - Prága, Varsó, Bécs -, a privát kis albumba kerüljön olyan kép is, amelyen kizárólag ők vannak. Megkezdődött a kattintgatás. Férj és Duna. Duna és férj. Budapest-térképet tanulmányozó férj és Duna. Dunát tanulmányozó férj Budapest-térképpel a hóna alatt és Duna. Férj és Duna és szárnyas hajó. Férj és Duna és szárnyas hajó feneke. Parlamentet tenyerén tartó férj és Duna. És ehhez hasonlók. Vagy tizenöt kép. A feleség pontosan tudja a dolgát: hol guggol, hol áll, tengely körül forgatja a masinát, közelebb lép, hátrál - ahogy az adott kompozíció megkívánja. Végtelen türelemmel instruálja a modellt: jobbra menj, balra menj, ne rágózz, az nem mutat jól, mosolyogj, még jobban, még jobban, még jobban, most jó, kezed inkább csípőn legyen, nem az, a másik, most vedd föl a baseballsapkát, úgy ni, fordítsd hátra, mégse, jobb ha leveszed. Tudja, mikre kell nagyon odafigyelni: alighanem a prágai, varsói, bécsi képek már elő vannak hivatva. Rutinosan pózol a férj, akár egy topmodell. A feleségről egyetlen kép sem készül, viszont a csoport már a Komjádinál tart. Szinkronkocogás a bicikliúton. Maros András 1971-ben született, kötete még nincs A féligazság nevében A kormány szerint csökkennek az adóterhek, az ellenzék szerint nőnek. Választási ígéretek - kormány szerint betartva, ellenzék szerint megszegve. Az Orbán-Horn-találkozón előbbi szerint a kormány működésében minden jó, a tendenciák javulnak, utóbbi szerint minden rossz, a tendenciák romlanak. Lehetnek-e ezek az állítások normális ésszel mérve egyszerre igazak? Nem, de hát nem normális, hanem politikusi ésszel mérik őket. Úgy pedig hasznosak lehetnek: egy politikusi szöveg célja nem az igazság megközelítése, hanem a megcélzott hallgatóság rokonszenvének megközelítése. S az ellenféltől való eltávolítása. Lehet-e rokonszenvet kelteni hazugsággal, féligazságokkal, illetve az igazság egyik felének kizárólagos hangoztatásával? Saját szurkolók körében talán, ám az az elfogulatlan hallgatóban, a politika iránt bizalmatlan vagy közönyös többség körében aligha. ! Hiszen amit átél, tapasztal és érez, azzal a szélsőségesen fekete, illetve fehér helyzetképek köszönő viszonyban sincsenek. S nem igaz, hogy a két féligazságot a hallgató majd összerakja egy teljes-sé. Ez nem számtanlecke. A politikai beszédmód nagy ellentmondása, hogy politikai logikával készül a szöveg normálisan gondolkodó embereknek. Mégis egyre inkább tért hódít a szemérmetlenül egyoldalú sikerpropaganda, illetve a minden körülményt - a múltat is, melynek pedig főszereplői voltak - figyelmen kívül hagyó ostorozása mindannak, ami az Orbán-kormány ideje alatt történt és történik. Nyilván összefügg a kettő: a szemben álló felek úgy vélik, fölborulna a mérleg, ha egyikük árnyaltan kezdene fogalmazni. Márpedig ez egyáltalán nem biztos. Milyen üdítő lett volna hallani például a parlamenti nyitónapon sok végletes féligazság között egy pontosságra törekvő hangot: egy kis önkritikát, egy kis elismerést az ellenfélnek. Pedig volt rá némi esély. Orbán Viktor bevezetőjében nem a szokásos „kétfrontos píárt" alkalmazta. Csak az egyik frontot nyitotta meg, az öndicséretét, Orbán termelési jólét beszámolójában így az volt az érdekes, amiről hallgatott. Azzal, hogy nem szidta az előző kormányt, hallgatólagosan elismerte, hogy a mai eredményények azokra a pozitív folyamatokra épülnek, amelyeknek tavaly s május előtt is létezniük kellett. Mintha azt ajánlotta volna - kimondatlanul - vegyük szolidabbra, akár unalmasabbra a közbeszédet, mert félő, hogy az egész politikai elit végképp lejáratódik. Az ellenzék vezetői nem fogadták el a feléjük nyújtott szordí- ■ nót. Ennek több oka lehet. Először az, hogy a beszédben ugyan nem volt támadás, de nem volt egyetlen önkritikus mondat sem. Márpedig, ha valaki azt kívánja, ne bírálják folytonosan, jó ha jelzi, ő maga is képes szembenézni a saját hibáival. Orbán nem jelezte. Másodszor: az ellenzéknek szinte egyetlen fegyvere a bírálat, Orbán gesztusán kívül semmi ok rá, hogy lehalkítsa önmagát. A Fidesz sem tette ellenzéki korában. A fölkínált hangnem azért sem arathatott sikert, mert néhány nappal korábban egy másik Fidesz-politikus, Kövér László egészen másfajta hangot ütött meg Kőszegen egy ifjúsági fesztiválon. Mintha kiosztották volna a szerepeket. Orbán nem mond semmi népszerűtlent, durvát, keményet, legyen az mind Kövér László tárca- és jó modor nélküli miniszter reszortja. Orbán ma már nem mondana olyat, mint Kövér Kőszegen . a Németh-kormány működéséről szólva: „minden szemét, ami még itt büdösödik az udvarunkban, akkor keletkezett”. A tudósításokból ítélve a miniszter előadása elképesztően egyoldalú lehetett, persze nyilvánvaló: ennek az előadásnak csak a témája volt a rendszerváltás tíz év előtti eseménysora, a funkciója nagyon is aktuálpolitikai volt: Németh Miklós lejáratása. A hazatérést tervező szocialista politikust és pártját, úgy látszik, mégiscsak veszélyes elllenfélnek tartja a Fidesz, ha ennyire támadja. Pedig Kövér előadásában volt egy pontos mondat, mely jó kiindulást nyújtott volna egy valódi elemzéshez: Németh szerepe „minimum ellentmondásos volt”. Igen, az volt. Csakhogy utána Kövér ellentmondásmentesen ördöginek írja le ezt a szerepet. Lehetséges volna, hogy minden ma bűzlő szemét abban az egy évben keletkezett? Semmi az előző negyvenben, semmi az azt követő tízben? Tényleg csak abban az egy évben kezdték széthordani az országot? Se előtte, se utána? A társasági törvénynek csak a szabad rablást köszönhetjük? A piacgazdaság alapját jelentő tulajdonszerkezeti átalakítást nem? Igazságtalan volt? Igen. Átmentés volt? Igen. Muszáj volt mégis megcsinálni a magánosítást? Igen. Lehetett volna jobban? Biztosan. Másképp? Talán. Hogy Kövér így gondolkodik, vagy csak a rá osztott szerepnek igyekszik megfelelni, nem tudom. Mindenesetre hátborzongatóan hiteles. Mintha belülről jönne. Egyébként nem Németh Miklóst védem. Valóban minimum ellentmondásos a múltbeli szerepe. És a jelenbeli is. Népszerűségéhez sok megalapozatlan nosztalgia is tapad. Az a szerencséje, hogy sok jó remény öltött testet működése idején, de mert az nagyon rövid volt, minden csalódás és rossz az utódaira maradt. Nem őt védem tehát, hanem a pontosságot. Ha hétfőn a parlamentben közönség ült volna, persze elfogulatlan, pontos helyzet- s elemzésre vágyó közönség, kifütyült volna minden vezérszónokokot. A fő felelősség azonban a kormánypártoké. Ők felelősek az ország helyzetéért, s nekünk, hogy hűen beszámoljunk róla. Az egyoldalú sikerpropaganda azt jelenti, hogy ostobának tartanak minket. S ez nem csak az ellenzéket idegesíti. ШШШШШШшттщтщщ Ш - ш ««мшмшминв