Magyar Hírlap, 2002. április (35. évfolyam, 76-90. szám)
2002-04-16 / 88. szám
2002. április 16., kedd FORUM Kell-e szeretni a szocialistákat?H a jól értettük Orbán Viktor szombati szavait, ő és tábora ezentúl - legalábbis mint kedves ellenséget - szeretni fogja a szocialistákat. A címben felvetett kérdés azonban nem a jelenlegi kormány híveire, hanem azokra vonatkozik, akik ettől a kormánytól meg akarnak szabadulni. Az első forduló kimenetele után ez most már minden kétséget kizáróan csak úgy lehetséges, ha szavazatukat az MSZP emberére, illetve néhány esetben azokra az ellenzéki jelöltekre adják le, akiket az MSZP is támogat. Ebben az összefüggésben ötelhet fel sokak számára, SZDSZ-párti és más demokratákban a kérdés, hogy szeretni is kell-e azokat, akiknek a nevét a szavazólapon kipipálják. A válasz egyértelműen nemleges. Nem azért, mintha az MSZP mint politikai irányzat nem volna szerethető, sem azért, mintha soraiban ne volnának szép számban rokonszenves, jó képességű hölgyek és urak. Hanem azért, mert egy országos választás második fordulójában már nem arról van szó, hogy nekem mint szuverén egyednek mi a politikai vagy emberi ideálom, hanem pusztán és egyszerűen arról, hogy mint választópolgár, mint a nemzeti közösség tagja és annak szerény - adott esetben ötmilliomodnyi - mértékben meghatározó ereje, hogy tudok „mindent megfontolva és meggondolva” a rosszabbá szemben a jobb mellett dönteni. Nem az abszolút jó mellett, hanem a lehetséges legelfogadhatóbb, ha úgy tetszik, a kevésbé rossz mellett. Minden kétfordulós választás végén ez az alternatíva, nem pedig az, hogy én mit szeretnék, hogy én mit tartanék a legkívánatosabbnak. Hogy a 2002. tavaszi Magyarországon a rendszerváltásból kinőtt Fidesszel szemben az a párt jelenti a „kisebb rosszat”, amely 12 évvel ezelőtt még mint szocialista utódpárt küzdött az elfogadtatásért, s az első szabadon választott Országgyűlésnek éppen csak megtűrt tagja volt - ez bizony különös paradoxon, s szinte hihetetlen volna valaki olyannak, aki az elmúlt nyolc-tíz évet mondjuk átaludta... Annak A szerző történész „A Fidesz mint hatalomtechnikus kétségkívül kenterben veri elődjét. Propagandájában viszont, amelynek stílusa demokrácia előtti időkre emlékeztet, azért kell folyton a jövőre helyeznie a hangsúlyt, mert valós mérlege teli van kérdőjelekkel, viselt dolgainak jó részével pedig nem tud, de nem is akar elszámolni. ” azonban, aki nem aludta át ezt a tíz évet, s különösképpen nem az utóbbi négy évet, az előttünk álló alternatíva már nem is tűnik olyan képtelennek. Először is, mert a mögöttünk álló tíz év a nagy metamorfózisok évtizede volt. Másodszor pedig azért, mert egy működő demokráciában a választás nem elvont képzetek szerint történik - bár egy kicsikét azért azok szerint is! -, hanem főleg a kormányzati tapasztalatok összehasonlítása alapján. Csak magára vethet az 1998-ban megválasztott kormánytöbbség, ha ez az összehasonlítás 2002-ben az urnák elé járult választópolgárok többsége számára az ő rovására ütött ki. Mert elődjének, a Horn vezette szocialista-szabaddemokrata kormánynak ugyan sok minden felróható, de az nem, hogy - mint a Fidesz, hatalomra kerülésének szinte első pillanatától kezdve - semmibe vette volna a demokratikus játékszabályokat, sem az, hogy az ország jövőjét kockára téve meghátrált volna a gazdasági szanálás kínos, de nélkülözhetetlen feladatai elől. A felelősség szellemétől vezérelve, a szocialistaszabaddemokrata kormány tartózkodott a demagógiától, s komolyan vette azt az elvet, hogy bármely percben elszámoltatható. Ezzel szemben az Orbán-Torgyánkormány tagjai azon versenyeztek, ki tud közülük nagyobbat mondani, abból a célból pedig, hogy nehezebben lehessen őket szemfényvesztéseiken rajtakapni, lezárták a hivatalos információ csatornáit, megfosztották az ellenzéket - s vele a közvéleményt - az ügyekbe való betekintés lehetőségétől. A Fidesz mint hatalomtechnikus kétségkívül kenterben veri elődjét. Propagandájában viszont, amelynek stílusa demokrácia előtti időkre emlékeztet, azért kell folyton a jövőre helyeznie a hangsúlyt, mert valós mérlege teli van kérdőjelekkel, viselt dolgainak jó részével pedig nem tud, de nem is akar elszámolni. Valamilyen értelemben persze igaza van ennek a propagandának, amikor azt sulykolja, hogy itt most „a jövő” ütközik meg „a múlttal”. Csak éppen másképp, mint ezt kormányoldalról sugallják. A Fidesz-uralom, kemény antikommunizmusa ellenére - vagy talán nem is egészen függetlenül attól - felélesztette a pártállami múltat, sőt az állampártiságot is, annak nem egy, már-már ijesztő reflexével. De ez csak a stílus; tartalmilag az országot nem a Kádár-szocializmus visszatérése s persze nem is a plutokrácia uralma fenyegeti, hanem ama régebbi múlt feléledése, amellyel a Fidesz mindinkább közösséget vállalt: ama „nemzeti” Magyarországé, ahol a nép kiskorú, s ahol az Isten, Haza, Család nevében kormányzó főhatalom változó szeszélye dönti el, hogy mi a jó hű népének. E retrográd jövőképpel állítható szembe egy kevésbé fellengzős, de jóval korszerűbb ajánlat: az 1989-ben kiharcolt alkotmányos jogok és szabadságok helyreállítása. Az MSZP talán még nem vágott el minden szálat, amely érzelmileg a saját, 1989 előtti múltjához köti, de az bizonyos, hogy egyértelműen, nyomatékosan és visszafordíthatatlanul elkötelezte magát az alkotmányos demokrácia, az állampolgárok politikai egyenlősége és szabadsága mellett. Szellemileg és a mindennapok gyakorlata szerint is legalább akkora utat tett meg a szabadságelvű hatalomfelfogás irányában, mint Orbánék a megfordított irányban, a fiatalos ultramoderntől az öreges retronacionalizmusig. Ha április 21-én győz a Medgyessy Péter és Kovács László vezetése alatt küzdő s az elmúlt hét óta már Kuncze Gábor nevével is fémjelzett tábor, akkor első feladata nyilván a tűzoltás lesz, mind az ellentábor soraiban elszabadult hangulatra, mind a kormányzati előd által véghezvitt túlköltekezésre való tekintettel. Nem kevésbé sürgős, bár valamivel hosszabb lélegzetű feladat a normális állapotok, azaz a pallérozott hangnem és a tisztességes eljárásmód helyreállítása a közéletben és az államvezetésben, valamint az ország külföldi partnereiben felhalmozódott ingerültségek lecsillapítása. Csak ezután kerülhet sor a jövőre irányuló pozitív tervek részletesebb, az ország valóságos helyzetét figyelembe vevő kimunkálására, s azoknak nemcsak a szárnyaló képzelet, hanem a földön járó tények világában való folyamatba helyezésére. A szocialista párt választási ajánlatának ez a feladatsor lesz a próbája; hogy jogosult volt-e a szocialistákba fektetett bizalom, azt nem az eddig megszerzett s vasárnap még megszerezhető szavazatok száma, hanem az ezt követő prózai mindennapok, a kormányzati hatalom gyakorlásának mikéntje fogja megmutatni. S végül egy szó, csupán emlékeztetőül (mert nem a választás finise az ilyen dolgok megvitatásának legalkalmasabb helye) arról a szimbolikus kölöncről, amelyet az MSZP még mindig maga után vonszol. Azt a szocialista nemzedéket, amely 1989-ben szakított az elődpárttal, annak törvényen és államon felüli kiváltságos helyzetével, a Kádár-rendszer viselt dolgaiért közvetlen felelősség nem terheli. Ezt minden normális észjárású ember elismerheti, mint ahogy méltányolnia kell az azóta megtett utat is. Köztudomású továbbá, hogy az MSZP szellemi köréhez tartozó történészek és politikai szakírók alaposan részt vettek, s nem is a szépítés szándékával, az 1945 utáni egypártdiktatúra tévútjainak, bűntetteinek, kudarcainak a feltárásában. Maradt mégis egy hiány: a Horn vezetése alatt újrakezdő párt nem mondta meg világosan, mindenki számára hallhatóan, hogy mit gondol arról a mozgalomról, amelyből 1989-ben kinőtt; mivel nem azonosul annak múltjában; mik azok az elvek és módszerek, amelyeket elvet, amelyekkel örökre szakított. Pedig ez volna a feltétele a magyar társadalom azon rétegeivel való hosszú távú kiegyezésnek, amelyek a szocialista kísérletnek inkább voltak kárvallottjai, mint haszonélvezői. Ez nemcsak képviselő-választási kérdés, de az is. A magyar társadalom, a magyar nemzet ma azért megosztott, mert csaknem ötven év majd mindenkit így vagy úgy érintő történéseit még mindig zavar övezi. S e zavar a régebbi múlt szemléletére is visszahat: a rosszul kibeszélt bűnök egymásnak adnak felmentést. Ebből a bűvös körből kellene végre kiszabadulni, s ennek egyik feltétele az a szocialista önvizsgálat, amely még várat magára. De amelynek a siker - a széles körű elismertség - talán jobban kedvez, mint az ostromlottság, az igazságtalannak érzett karantén, a védekezés folytonos kényszere. Kende Péter A (határon túli) magyar ész kritikájaM egkockáztatnám: nem föltétlenül Magyarország kettéosztott, hanem a magyar agyak. A Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szervezete (DMISZ), e Magyarországon - nem tudni, mit és miből fungáló szervezet - vasárnap az újvidéki Magyar Szóban féloldalas hirdetésben biztatta a magyar állampolgársággal rendelkező vajdasági magyarokat, hogy szavazzanak a Fidesz-MDF-re, hiszen „az elmúlt négy év a délvidéki magyarság számára is meghozta gyümölcsét: kollégiumok, kulturális intézetek épültek, fiataljaink ösztöndíjat kaptak”, valamint mert a státustörvénynek hála a délvidéki magyarok újra a nemzet részének érezhetik magukat... Az most kevésbé érdekes, hogy eme vívmányokból egyet s mást korábban is élvezhettek a vajdasági magyarok, figyelmünket inkább vessük arra, miféle komplex (identitás)mezővel van itt dolgunk. Nézzük hát ezt a csomót: egy Magyarországon bejegyzett szervezet, mely a Vajdaságból elszármazottakat, odaát tanulókat igyekszik tömöríteni, biztatja azokat az itthon maradt magyarokat, akiknek amúgy van magyar állampolgárságuk is, hogy kire szavazzanak. Mármost tipikusnak mondható, hogy akinek van magyar állampolgársága, az azért maradt/tért vissza Vajdaságba(n), mert valamiképp itt is boldogul (ha nem boldogulna, átmenne), a magyar útlevél egyfajta biztosítékot jelent arra az esetre, ha majd itt minden kötél szakad. Továbbá, akinek van magyar útlevele, az éppen azokat a „vívmányokat” nem élvezheti, amelyekre a hirdetés hivatkozik: nem kaphat státusigazolványt, ösztöndíjat. És akkor igazodjék el az ember, hogy most a Fideszkormányzat miért jó neki... És persze a DMISZ is elgondolkodhatna, de hát nyilván ők ezt is teszik, hiszen a Fidesz hatalmon maradása számukra létkérdés, mármint a támogatások fényében. De semmivel sem egyszerűbb a helyzet, ha úgy általában vetünk egy pillantást a határon túli magyarokra. Törvényszerűségnek mondható, hogy egy kisebbség, melynek van anyaországa, inkább az anyaországi nemzeti (jobboldali, konzervatív, nacionalista húrokat pengető) politikai erőkkel azonosul inkább. Bár kérdés, hogy abszolút többségben vannak-e ők, mert érzésem szerint a többséget nem túlságosan érdekli az, hogy mi van odaát. A többséget hidegen hagyja az anyaországi belpolitikai csatározás, az érdeklődők meg nemigen vitatkoznak, mert hát egyöntetűen „jövőpártiak”, „a Viktor jó beszél”, aztán annyi. Egyesek megrettentek az első forduló utáni hétfőn: mi van, akkor visszajönnek a kommunisták?! Azt hiszem, ennél nagyobb ijedtséget csak akkor élnének át újra, ha magát Slobodan Milosevicet hoznák vissza Hágából. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy itt is voltak-vannak családi és baráti viták azon, kire is kéne szavazni (mintha ez jogunkban állna). Ám az emberi gondolkodás inkoherenciája miatt azt eddig - legalábbis nekem - nem sikerült megmagyarázni, hogy miért gondolják élet és halál kérdésének a Fidesz győzelmét, ha nem Magyarországon élünk, és státusfizetést sem kapunk. A jobboldalnak való drukkolás ugyanis nehezen magyarázható meg azzal, hogy - ha az adatok igazak - a Fidesz tényleg több pénzt juttatott a határon túlra (na ja, már volt is miből), mint a Horn-kormány. Mert ebből - legalábbis az életszínvonal terén - itt semmit sem érezni (azokat leszámítva, akik az alapítványok körül sertepertélnek). A Németh Zsolt-féle teóriának a gazdasági nemzetegyesítésről (vagy miről) sincs semmi értelme, mert a Vajdaságban magyar céget még nemigen láttam, kétheti szegedi árokásástól meg még senkinek sem nőtt kokárda a szíve fölé. A magyarázatra való törekedés akkor sem jár teljesen jó úton, ha arra hivatkozunk, hogy a határon túli magyarság megy a vezetői után, hiszen az erdélyi Tőkés és a vajdasági Ágoston vagy a felvidéki Duray, akik fideszesebbek a fideszeseknél is, nem bírják a többség támogatását. Mi több, inkább az állítható, hogy a határon túli magyarság vezetői többnyire igyekeznek pragmatikusan viszonyulni a magyarországi politikai erőkhöz, hisz a túlzott elkötelezettség azt is jelentheti, hogy ha nem az általuk istenített erők ülnek a kormánykerékhez, akkor az a saját bukásukat is jelentheti, de legalábbis jócskán megnehezül a helyzetük. Becsületükre legyen mondva, a határon túli magyar vezetők többnyire jobban lavíroznak, mint szerencsétlen Farkas Flórián. Magam tehát a határon túli ész egzakt kritikájára képtelen vagyok. Fogalmam sincs, miért várják el egy ország állampolgárai egy másik ország kormányától (még ha egyazon nemzet tagjai is), hogy sorskérdéseiket egy az egyben megoldja, továbbá hogy egyes magyar kormányok miért éltetik ezt az illúziót. Különösen érdekes a kérdés, ha tudjuk, hogy az eddigi, rendszerváltás utáni magyar kormányzatok határon túli magyar politikája inkább nómenklatúra-teremtésnek, utánpótlás-biztosításnak és pénzelésnek nevezhető, mintsem politizálásnak a szó eredeti értelmében. (Azt hiszem, ez egy új kormányzat esetében sem fog lényegesen változni.) A tudathasadás így megmarad, s meglehet, ez a normális állapot, hisz a kisebbségi helyzetben úgy általában is ilyesmi lép fel. A kisebbségi persze szeretne kilépni kisebbségi helyzetéből, és örül, ha valaki felkínálja neki, hogy legyen maga is a többség része. Ebben az értelemben a Fidesz taktikája világos volt, s ezzel szemben, a határon túliakból ösztönös ellenérzéseket szült az, ahogyan Medgyessy elkezdett köröket róni, és öt- meg tízmillió magyarról beszélt ahelyett, hogy hagyta volna az egész számháborúsdit annak kapcsán, ki hány millió magyar miniszterelnöke akar lenni. Ahhoz tehát, hogy a határon túli magyar ész kritikáját világosan megfogalmazzuk, először is magyar ész kritikáját kell megejtenünk, ami szintén nem kis feladat. S ehhez befejezésül csak egy adalék: a Duna Televízióban az egyik tőzsdei kisbefektető elmondta, hogy mint kisbefektetőnek neki jól jön a kormányváltás, de mint családosnak bizony nem... Ha ez a szegény magyar állampolgár így gondolja, akkor persze ne csodálkozzunk azon, hogy a határon túl is igen zagyva módon gondolkodnak. Bár ami azt illeti, inkább azt kell mondani, hogy itt és odaát is: megáll az ész. Szerbhorváth György újságíró, a vajdasági Kishegyesen él Magyar Hírlap . --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------■----- HIRDETÉS ~~~ —..— ------------— I— ...............bhhmm-----------«HB«aaaBajBMM— — ................—n— jS: az Önt megillető hely q j Ép rPtJ Erke" András 1 ff\ i. I I W Farkas Balázs 2002. május 26., Budapest Msrriott Hotel J****^^ jtorG,1!',“ Egyedülálló esemény (Magyarországon QJI Heltai Lajos Láng György Olyan közreműködő személyiségekkel találkozhat, akiknek a sikerről alkotott véleményét, hitvallását Phil Harkins ,> , ,i ,, i i., i Polgár Judit életpályájuk hitelesíti. Hír Rendezvény a siker jegyében www.siker2002.hu Sopronyi János .................. Steiner László rrésztvételi díj: 49.500 Ft + 252Partnereink: Tel 437-1414 Tokody Ilona 2002 ipnus 30-ij tsrtmn* jelmtkszés gyémánt: ezüst: média partnerek: közterületi ^ Vásáry Tamás H2'°00 Ft *25% éfByjv, * média partner: \ j Citibank jSSJsSLT gSanomaBudapest HMJUP zuiac! Peter a programnétozás jogát itéznem*