Magyar Hírlap, 2002. április (35. évfolyam, 76-90. szám)

2002-04-16 / 88. szám

2002. április 16., kedd „A HÍR szent, a vélemény szabad Csoda a Kossuth téren Ha április hetedikének vasárnapja még nem is, az első fordulót köve­tő hét eseményei bizonyossá tet­ték az ellenzék győzelmét. A köz­­szolgálatinak nevezett televízió műsorát nézve, a konzervatívnak nevezett sajtót olvasva meggyő­ződhet róla bárki. Nincs egy halk hang, nincs egy elemző publicista, aki feltenné a kérdést: vajon csak a diabolikusan vicsorgó kommu­nisták és idegenszívűek a hangok, nem vagyunk mi is benne ebben a választási fiaskóban? S­ő, a bírál­­hatatlan, nem hibázott-e? Mélyen elgondolkodtató, hogy az első for­dulós vereségre az ellenzék fék­telen ócsárlása és patologikus, fé­lelemkeltő rágalomhadjárat az egyetlen válasz. Egy választási kampányban le­het hazugságnak és mételynek ne­vezni az ellenfél ígéreteit, de talán közelebb vinne az igazsághoz, ha azt vizsgálnák, miért is hatott ez a választópolgárra? Hagyták magu­kat megtéveszteni a rózsaszínű jö­vőt festő közvélemény-kutatók­tól, a szavazótábor pedig az opti­mista vezérkartól. Ennek volt kö­szönhető a vasárnapi elszontyolo­­dás s a keddi hálás ünneplés: lám, nem halt meg a király, s nem is meztelen. Ám a varázsdoboz ki­ürült, az ellenzék által is mitizált píárgépezet megállt. Semmit nem értek a csillagászati összegért meg­rendelt, határidőre legyártott újabb kortestermékek. Észre sem vette senki a Hídember bemutató­ját. S ha nem hat hónapok óta a látványtervezés, amelyet a sok átadási ünnepséggel olyan emel­kedettnek gondoltak, nem marad más hátra, mint az 1994-ben olyan rosszul bevált recept, a kommu­­nistázás. Holott nyilvánvaló volt, hogy az veszít a választásokon, aki hibázik. Sokáig úgy látszott, az MSZP annyira félt ettől, hogy március­ban szinte leállította a kampányát. A miniszterelnök-jelöltek és mi­niszterek vitájáról szóló szánal­mas vitának is ő volt a vesztese, hi­szen ez értékes médiamegjelenés lett volna számára, lehetőség a programismertetésre, a Fidesz lát­szateredményeinek eloszlatására. E lassú, ám biztosnak tűnő ön­­gyilkosságból csak az utolsó héten emelte ki a legnagyobb ellenzéki pártot a Kövér László által dobott kötél. A történelmet gyakran vé­letlenek döntik el. Meggyőződé­sem, hogy ez is véletlen volt. Itt nem a MIÉP-szavazók megnyeré­se volt a cél, egyszerű elbizako­dottság volt ez, őszinte megnyilat­kozása Kövérnek és pártjának: aki A szerző tanár, történész nincs velünk, az nincs, vagy ne is legyen. Azt gondolták, nemcsak sokan vannak, hanem elegen is ahhoz, hogy kimondhassák, mit gondolnak a többiekről. Ettől tá­madt föl az MSZP, s Kovács ele­gáns előkészítése után Medgyessy az esélytelenek nyugalmával el­ment vitázni. Szerintem nem ő győzött, de másnap a piacon, a gőzben, a vonaton mégis azt hal­lottam, hogy ő volt a győztes. Per­sze vigyázni kell az ilyen maszek közvélemény-kutatással, mégis jól mutatta, hogy a szintén óvatosan langyos Orbán helyett az emberek inkább voltak vevők a szegények, öregek, hátrányos helyzetűek kis­sé demagóg védelmezőjére, mint az unásig ismert álmok és nagyító­lencse alá helyezett szerény ered­mények ismételt felmutatójára. Mindkét oldalon sok ziccer ma­radt ki, a napi politikai ügyekben láthatóan tájékozatlanabb s ma­gát nehezebben kifejező, lassab­ban reagáló Medgyessyt Orbán megalázó helyzetbe hozhatta vol­na, de Medgyessy sem tarolt a kor­rupciós ügyekkel, nem idézte a könyörtelen számokat az álmok­kal szemben. Az MSZP tehát jól kihasználva az ellenfél hibáit, fel­bátorodott az utolsó pillanatban, megmutatta, hogy él, és győzni akar. Nem nagyon tudok hinni a buj­káló MSZP-szavazókban, inkább hajlok arra, hogy a mérsékelt, apolitikus közép döntötte el az el­ső fordulót. Aki megriadt a Fi­­desztől, a legnagyobb ellenzéki pártot választotta. Ebben a látha­tatlan középben nem bízott elég­gé a Fidesz, inkább a szélsőségese­ket halászta tovább a MIÉP elől. S ebbe - talán - mindkettőjük be­lebukott. Szép, tankönyvekbe va­ló igazság! De­­ ha már Orbán Viktor úgyis elhanyagolta a dako­ta bölcsességeket - mondjuk ki: nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. Valóban lehetetlen fel­adat előtt állt a Fidesz: egyszerre begyűjteni a szélsőségesek s a mérsékeltek szavazatát. Tudato­san ment a szélsőségek felé, s vi­déken nem is csalódott. Annak idején ahelyett, hogy domeszti­­kálni igyekezett volna, bámulatos hazardőrséggel a vesztébe kerget­te a kisgazdapártot. A kisgazda­szavazatok egy része az ölébe is hullott, de a kompromisszumkö­tések elkerüléséért drága árat fi­zetett, elvesztett egy bebetono­­zottnak tűnő szövetségest. Ezt is rosszul mérte fel tehát. Bebizo­nyosodott az is, hogy a marginali­zálódott, alacsony iskolázottságú rétegek szavazatai nehezen vagy alig-alig mobilizálhatók a hatalom oldalán, ez talán önmagában elég lett volna Torgyán bukásához. Abba a megalázó helyzetbe azon­ban nem ment bele az elvakult Orbán, hogy inkább támogatja Torgyánt és Csurkát azzal, hogy meghagyja bázisukat. Gőgjében és elvakultságában nem tette. Nem hagyta Torgyánra és Csur­­kára a borzalmas tagságot, pedig voksaikra szüksége lett volna. A Fidesz pragmatikus politikusai is inkább engedtek álmaiknak, fan­táziának több millió jóarcú, meg­elégedett, jó illatú, frissen vasalt, kokárdás polgárról, ám két hete vasárnap kiderült: sokan vannak, de nincsenek elegen. Negyven­­nyolc óra kevés volt a stratégiavál­tásra, nem lehetett metrót építeni a fővárosnak, autópályát Szeged­nek, fizetést emelni az egészség­­ügyinek, pedagógusnak az életpá­­lyamodell sztaniolpapírja helyett, hiszen tudták: a tett első, a szó csak második. Logikusan folytatták te­hát a rossz irányt - talán csak Kő­várt nem szerepeltették feltűnő­en. Akit az elmúlt évek nem győz­tek meg, azt már Hídemberrel, is­­kolaavatóval, kenetes beszédek­kel, Széchenyi terves, olimpiás ál­mok álmodásával nem lehet meg­győzni. Ezért operált a MIÉP- esek bebiztosításával és irracioná­lis elemekkel Orbán Viktor, hi­szen tudta, csak a csoda segíthet. Ilyen irracionális elem, a „min­denki hozzon még egy szavazót” ötlet. Meg is indult aztán az állásu­kat féltő csinovnyikok, túlbuzgó tanárok, papok segítségével az a szánalmas és gyomorforgató SMS-, e-mail-, suttogópropaganda-had­járat, amely valószínűleg lényege­sen többet ártott a pártnak, mint használt. A következő irracionális ötlet a tüntetés a kormány mellett. Nem kell tehát meglepődni, hogy csoda történt, százezer négyzet­­méteren elfért kétmillió ember, egész Budapest ott volt tehát a Kossuth Lajos téren. Csak azt nem tudom, hogy hol volt az a né­hány százezer, aki nem a polgári jövőre szavazott? Az MSZP-nek ismét semmit sem kellett tenni, csak csendben várni, hogyan vesz­ti el neki a választást a Fidesz. „Lehetetlen feladat előtt állt a Fidesz: egyszerre begyűjteni a szélsőségesek s a mérsékeltek szavazatát. Tudatosan ment a szélsőségek felé, s vidéken nem is csalódott. Annak idején ahelyett, hogy domesztikálni igyekezett volna, bámulatos hazardőrséggel a vesztébe Hamvay Péter kergette a kisgazdapártot.” A szerző történész 2002. április közepe s­ zombaton megtörtént. Meg­történt az, ami mintegy sűrít­ménye az elmúlt évek szürrealiz­musának. A Kossuth téren előadta zava­ros mondandóját Szlovákia egyik magyar nemzetiségű politikusa. Közölte, hogy forradalom (?) van (?), és úgy vélte: megmondhatja azt, hogy a magyar állam polgárai kire szavazzanak. Ő ugyan nem fizet itt adót, hiszen egy másik ál­lam polgára, de úgy érzi, jogában áll megmondani, hogy ki költse el a magyar adóforintokat. Igazi szürreál. A dikcióban nem oly jártas akadémikus felemlegeti a kom­munizmus borzalmait - miköz­ben azért nem az akadémikusok voltak a kommunizmus első szá­mú üldözöttjei. Csak egy levelet kellett volna felolvasnia, ehelyett hosszan és unalmasan beszél. A háttérből mondandójához bólo­gat egy másik akadémikus, aki szintén nem a kommunizmus ül­dözöttjei közé tartozott. A szür­reál folytatódik. Szólásra emelkedik az érdem­dús, legidősebb fiataldemokrata, aki néhány igazán emberi mon­dat után belevág az 1947-48-as belpolitikai helyzet elemzésébe, 2002 áprilisában. Érezhető: foly­tatja az ötvenöt éves politikai dis­kurzust, harcosan fellép a régen halott Rákosival szemben. A tö­meg egy idő után, a beszéd köz­ben a mostani Vezér keresztne­vét skandálja. Ami abszurd, az abszurd. Megjelenik a nemzet egykori büszkesége, a nagyszerű sporto­lónő, aki azonban valamilyen ok miatt nem tudja saját le­velét felolvasni - ezt egy pártelnök teszi meg helyette. Az abszurditás fáj­dalmas fintora. Kiöregedett rock­énekesek közé ékelve a műsorköz­lő bejelenti: im­már kétmillió (?!?) ember van a téren - miközben tudják, tudjuk, hogy ez fi­zikailag, politikailag tökéletesen lehetetlen. A hazugság még an­nál is nagyobb, mint amilyennek szánják. Aztán megjelenik a várva várt szónok, a leköszönő miniszterel­nök. Kedden még fenyegetve érezte hitünket, családunkat, ha­zánkat, szombaton azonban erről már nincs szó, hiszen az ország egy pályaudvar, ahonnan vona­tok indulnak a... Hová is? Las­san, kimérten közli: tizenkét me­gyéből tizenkettőben nyertünk. Csakhogy Magyarországnak, a Nagy pályaudvarnak nem tizen­két megyéje van. A választás má­sodik fordulója előtt hirtelen fel­fedezi a szeretetet, azt a nagysze­rű emberi képességet, amit ked­den még nem érzé­kelt. Egy hétközi tévéinterjúja ötlet­morzsájára építve a hazát nem Magyar­­országban, hanem a fölött látja, mintegy a határokon át­nyúlva. A kulturá­lis nemzetfogalom persze átnyúlik a határokon, de a ha­za is? Közli, hogy itt a nacionalizmusnak, antiszemitizmusnak nincs helye, miközben az őt ajná­­rozó tömegben ott állnak a honi szélsőjobb vezérei, talpasai saját pártzászlóikkal. A sajnos nem is oly szürreális egység szimbó­lumai. Váratlan fordulattal azt is megtudjuk: Magyarország nem részvénytársaság, hanem köztár­saság. Mily igaz felismerés! Kár, hogy négy éven át ez nem jutott eszébe, és a rokonoknak, bará­toknak, üzletfeleknek erről nem szólt. A párt és állam, no meg a magánhaszon összefonódásának évei után a felismerés üdvözlen­dő, habár a hiteltelenség elsöprő ereje uralja. Az ünnepség a Kossuth-nótá­­val ér véget. „Ha még egyszer azt üzeni...” A kétmilliárdos Széche­­nyi-film és a Széchenyi terv mö­gül hirtelen felbukkan az eddig mellőzött Kossuth Lajos. Igaz is: ha forradalom (?) van (?), akkor semmi helye a nem létező Szé­­chenyi-nótának. A szent koronás zászlók között harsogják Kossuth nevét. A szürrealitás határtalanul árad. A tömeg - az ő tömege - hálás: akármi van, akármi hangzik el, ütemesen skandálja a Vezér - az ő vezére - keresztnevét. A Vezér beszédében meg-megáll, hagyja, hogy keresztneve bejárja Kos­suth terét, az Alkotmány utcáját s a televíziókon, rádiókon át be­jusson a lakásokba, az emberek fülébe. A Vezér hagyja népét örülni, szája szélén kis mosollyal nyugtázza és ösztönzi a lelke­sedést. A politikai szürreál politikai giccsé lett. Horgolt terítő Kos­suthtal, Istennel, pályaudvarral, tizenkét megyével, forradalom­mal, szeretettel. Hazugságból és ízléstelenség­ből horgolták. Aki akarja, megszerezheti. Most ingyen adják. Csak eddig került sokba. Egy polgár NAPLÓJA Gerő András MH-ÁLLÁSPONT H­amis gulyásleves Vigyázat! Ha így folytatódik a történet, kiderülhet, hogy még a gulyás­leves sem volt igazi. Már a főzésnél is csaltak, s álgulyáslevessel etették az embereket Gyöngyösön, hogy a szocialistákra szavazzanak. Most ugyanis ott tartunk, hogy azt se tudjuk, mi történt, hogy tör­­tént-e ott egyáltalán valami. Ebben a pillanatban az biztos, hogy Gyön­gyösön nem kell megismételni a választás első fordulóját, mert a rekla­málók későn ébredtek. Ráadásul az sem bizonyítható, hogy a szocialis­ták valójában kiket etettek és itattak, és főleg, hogy mikor. Tegnap viszont már arról értesülhettünk, hogy nem késői ébredésről van szó, hanem hamis tanúzásra biztatásról. Legalábbis a szocialisták el­nökhelyettese bizonyítékokkal rendelkezik, hogy kormányoldalról több választót megpróbáltak lefizetni, hamis tanúzásra bírni. E fordulatos történet végét nem ismerjük, nem zárható ki, hogy lesz még néhány meglepő változás az ügyben. Csurka István ennél messzebb ment. Az EBESZ választási megfigye­lőinek vezetőjéhez is eljuttatja azt a levelet, amelyben több mint száz gyanús esetet emleget. Ezek - szerinte - megkérdőjelezik az első fordu­ló törvényességét és tisztaságát. Csurka úgy véli, hogy a benyújtott kifo­gásokat érdemi vizsgálat nélkül elutasították. Ne feledjük: Csurka pártja, a MIÉP kiszorult a parlamentből. Bead­ványuk korábban megjárta a törvényes fórumot, s ott elutasították, így a mostani akció puszta hangulatkeltés a nyertesek ellen. Olyan látszatot teremt, hogy a választás nem volt tiszta, nem volt törvényes, s ennek a törvénytelenségnek áldozata az ő pártja. Csurka és - ha igaz Szili Katalin állítása - a gyöngyösi politikusok egy része veszélyes utakra tévedt. Nincs annál kockázatosabb akció, mint egy országban a választások tisztaságát, a törvényességet megkérdőjelezni, így minden relativizálódik: az amúgy is bizalomhiányos társadalmi légkört a totális gyanakvás lengi át. Senki nem hisz el semmit, s a demokrácia ün­nepe, a négyévenkénti választás a demokrácia megcsúfolásává válik. Ismét csak azt kérhetjük: a politikusok őrizzék meg nyugalmukat és józan eszüket. A tömegek hiszterizálásával nem szerezhetnek szavaza­tokat, ami ugyanis most folyik Magyarországon, az inkább elképeszti, felháborítja az embereket. Egyszer csak elegük lesz az egészből, s e hét végén kevesen mennek szavazni. Ennek pedig éppen az ellenkezőjét akarja elérni minden politikai erő. Magyar Hírlap 11 és a „popinter” M­agyarország 2004. január elsején remélhetőleg be fog lépni egy olyan szervezetbe, az Európai Unióba, ahol tilos különbséget ten­ni vállalkozás és vállalkozás között annak alapján, hogy a tulajdonosi lánc végén álló személyek hol születtek, milyen nyelven beszélnek, vagy milyen útlevéllel rendelkeznek. És ki fog lépni abból a világból, ahol a kormány közeli vállalkozók pályázatok nélkül nyerik el a kormánymeg­bízásokat, vagy ahogy a miniszterelnök a Kossuth Lajos téren eufemisz­­tikusan megfogalmazta: „A magyar vállalkozók végre fővállalkozók le­hetnek saját hazájuk építésében.” Amikor a Testnevelési Egyetemen, majd a Kossuth Lajos téren el­mondott piacellenes, nagytőkeellenes kijelentések a konzervatív euró­pai sajtó útján eljutnak az európai konzervatív csoportokig, az ottani kö­zéposztályig, a konszernek vezetőiig, tovább csökken a magyar minisz­terelnök tekintélye elvbarátai körében. Mégis, a jobboldali-konzerva­­tív-polgári erők többsége a populizmust kitörölte a szótárából, és áten­gedte a radikális kis pártoknak, amelyeknek esetenként igénybe veszi a segítségét a parlamenti többséghez. Legutóbb Portugáliában fordult elő, hogy a magát szociáldemokratá­nak nevező, mégis inkább jobbközép győztes a 8,8 százalékot elérő Partido Popular voksaival került hatalomra. A 12 százalékos parlamen­ti aránnyal büszkélkedő Dán Néppárttól az önmagában is populista szó­lamokkal operáló Berlusconit támogató, 12 százalékos Nemzeti Szövet­ségig és a 4 százalékos Északi Ligáig, nem beszélve Jörg Haider 27 szá­zalékos osztrák Szabadságpártjáról. Európa-szerte erősödik a jobbolda­li radikalizmus. E mozgalmak retorikája körülbelül Orbán Testnevelési Egyetemen elmondott beszédénél kezdődik, néha nyílt rasszizmuson vagy antiszemitizmuson kapják őket, és általában euroszkeptikusok, piacvédők. Európa jelenlegi jobboldali kormányfői és pártelnökei - a bajor kormányfő Edmund Stoibert is beleértve - ezzel szemben nem kelnek ki sem a nagytőke-pénztőke, sem a nemzetközi befektetések, sem a tőzsde, sem a kisrészvényesek, sem az oroszkrémtorta ellen. A jobboldal európai térnyerésének pszichológiai magyarázata mellett (a szeptember 11-e utáni hangulatban a hagyományos értékek és bizton­ság keresése) általában társadalmi-gazdasági okok szólnak e fordulat mel­lett. Bár aligha vethetők egybe száz százalékig az európai belpolitikák, a recesszió okozta munkanélküliség és a feldolgozatlan bevándorlási hul­lám mind a jobboldal malmára hajtják a vizet. Lassan csak azok a szociál­demokrata kormányok képesek talpon maradni, amelyek annyira közép­re húzódnak, hogy szinte már konzervatív gazdaságpolitikát folytatnak. Erre példa Tony Blair, aki Nagy-Britanniában képes volt újra győzni, holott olyan hagyományos területeken, mint az egészségügy vagy az ok­tatás, igencsak lemaradt az európai átlagtól. Szabadpiaci, liberális tézisei­vel azonban hamar talált egy jobboldali társat: Silvio Berlusconit, akinek rugalmas munkaerőről szóló politikájáról éppen most kívánnak véle­ményt mondani az olasz munkavállalók egy általános sztrájk keretében. Mivel a konzervatívok nem húznak ujjat a tőkével, a szocdemek pe­dig kifejezetten a kegyeit keresik (mint Schröder Németországban), a piacellenes, nemzetgazdaság-védő szólamok szabad prédává váltak a szélsőjobb (és az antiglobalizációs erők) számára. A kereszténydemok­raták ízlése nem engedi, érdekeit pedig tiltják azokat az érveket, ame­lyekkel a magyar kormányfő meg kívánja győzni a vidéki lakosságot. Az ideológiai alapvetés (amelyet Orbán a Testnevelési Egyetemen úgy foglalt össze, hogy „az élet mégiscsak több, mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. És amivel több, az teszi igazán széppé és fon­tossá a számunkra: a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell véde­nünk!”) Európában még éppen belefér egy vidéki kereszténydemokrata szónok túlfűtött beszédébe (bár inkább az Egyesült Államok republiká­nus jobbszárnyára emlékeztet), a tőzsde piszkálása azonban már nem. Orbán azonban még nem Haider. Hiba lenne azt gondolni, hogy a konzervatív európai tábor, például a Fideszt is magába fogadó Európai Demokrata Unió örökre elfordulna Orbántól. Vissza lehet még táncol­ni innen, ha a politikai realitás Orbánt újra kényszerű partnerré teszi. A szerző lapunk külpolitikai rovatvezetője. E­mail: ujvari@mhirlap.hu Újvári Miklós

Next