Magyar Hírlap, 2002. április (35. évfolyam, 76-90. szám)
2002-04-16 / 88. szám
2002. április 16., kedd „A HÍR szent, a vélemény szabad Csoda a Kossuth téren Ha április hetedikének vasárnapja még nem is, az első fordulót követő hét eseményei bizonyossá tették az ellenzék győzelmét. A közszolgálatinak nevezett televízió műsorát nézve, a konzervatívnak nevezett sajtót olvasva meggyőződhet róla bárki. Nincs egy halk hang, nincs egy elemző publicista, aki feltenné a kérdést: vajon csak a diabolikusan vicsorgó kommunisták és idegenszívűek a hangok, nem vagyunk mi is benne ebben a választási fiaskóban? Ső, a bírálhatatlan, nem hibázott-e? Mélyen elgondolkodtató, hogy az első fordulós vereségre az ellenzék féktelen ócsárlása és patologikus, félelemkeltő rágalomhadjárat az egyetlen válasz. Egy választási kampányban lehet hazugságnak és mételynek nevezni az ellenfél ígéreteit, de talán közelebb vinne az igazsághoz, ha azt vizsgálnák, miért is hatott ez a választópolgárra? Hagyták magukat megtéveszteni a rózsaszínű jövőt festő közvélemény-kutatóktól, a szavazótábor pedig az optimista vezérkartól. Ennek volt köszönhető a vasárnapi elszontyolodás s a keddi hálás ünneplés: lám, nem halt meg a király, s nem is meztelen. Ám a varázsdoboz kiürült, az ellenzék által is mitizált píárgépezet megállt. Semmit nem értek a csillagászati összegért megrendelt, határidőre legyártott újabb kortestermékek. Észre sem vette senki a Hídember bemutatóját. S ha nem hat hónapok óta a látványtervezés, amelyet a sok átadási ünnepséggel olyan emelkedettnek gondoltak, nem marad más hátra, mint az 1994-ben olyan rosszul bevált recept, a kommunistázás. Holott nyilvánvaló volt, hogy az veszít a választásokon, aki hibázik. Sokáig úgy látszott, az MSZP annyira félt ettől, hogy márciusban szinte leállította a kampányát. A miniszterelnök-jelöltek és miniszterek vitájáról szóló szánalmas vitának is ő volt a vesztese, hiszen ez értékes médiamegjelenés lett volna számára, lehetőség a programismertetésre, a Fidesz látszateredményeinek eloszlatására. E lassú, ám biztosnak tűnő öngyilkosságból csak az utolsó héten emelte ki a legnagyobb ellenzéki pártot a Kövér László által dobott kötél. A történelmet gyakran véletlenek döntik el. Meggyőződésem, hogy ez is véletlen volt. Itt nem a MIÉP-szavazók megnyerése volt a cél, egyszerű elbizakodottság volt ez, őszinte megnyilatkozása Kövérnek és pártjának: aki A szerző tanár, történész nincs velünk, az nincs, vagy ne is legyen. Azt gondolták, nemcsak sokan vannak, hanem elegen is ahhoz, hogy kimondhassák, mit gondolnak a többiekről. Ettől támadt föl az MSZP, s Kovács elegáns előkészítése után Medgyessy az esélytelenek nyugalmával elment vitázni. Szerintem nem ő győzött, de másnap a piacon, a gőzben, a vonaton mégis azt hallottam, hogy ő volt a győztes. Persze vigyázni kell az ilyen maszek közvélemény-kutatással, mégis jól mutatta, hogy a szintén óvatosan langyos Orbán helyett az emberek inkább voltak vevők a szegények, öregek, hátrányos helyzetűek kissé demagóg védelmezőjére, mint az unásig ismert álmok és nagyítólencse alá helyezett szerény eredmények ismételt felmutatójára. Mindkét oldalon sok ziccer maradt ki, a napi politikai ügyekben láthatóan tájékozatlanabb s magát nehezebben kifejező, lassabban reagáló Medgyessyt Orbán megalázó helyzetbe hozhatta volna, de Medgyessy sem tarolt a korrupciós ügyekkel, nem idézte a könyörtelen számokat az álmokkal szemben. Az MSZP tehát jól kihasználva az ellenfél hibáit, felbátorodott az utolsó pillanatban, megmutatta, hogy él, és győzni akar. Nem nagyon tudok hinni a bujkáló MSZP-szavazókban, inkább hajlok arra, hogy a mérsékelt, apolitikus közép döntötte el az első fordulót. Aki megriadt a Fidesztől, a legnagyobb ellenzéki pártot választotta. Ebben a láthatatlan középben nem bízott eléggé a Fidesz, inkább a szélsőségeseket halászta tovább a MIÉP elől. S ebbe - talán - mindkettőjük belebukott. Szép, tankönyvekbe való igazság! De ha már Orbán Viktor úgyis elhanyagolta a dakota bölcsességeket - mondjuk ki: nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. Valóban lehetetlen feladat előtt állt a Fidesz: egyszerre begyűjteni a szélsőségesek s a mérsékeltek szavazatát. Tudatosan ment a szélsőségek felé, s vidéken nem is csalódott. Annak idején ahelyett, hogy domesztikálni igyekezett volna, bámulatos hazardőrséggel a vesztébe kergette a kisgazdapártot. A kisgazdaszavazatok egy része az ölébe is hullott, de a kompromisszumkötések elkerüléséért drága árat fizetett, elvesztett egy bebetonozottnak tűnő szövetségest. Ezt is rosszul mérte fel tehát. Bebizonyosodott az is, hogy a marginalizálódott, alacsony iskolázottságú rétegek szavazatai nehezen vagy alig-alig mobilizálhatók a hatalom oldalán, ez talán önmagában elég lett volna Torgyán bukásához. Abba a megalázó helyzetbe azonban nem ment bele az elvakult Orbán, hogy inkább támogatja Torgyánt és Csurkát azzal, hogy meghagyja bázisukat. Gőgjében és elvakultságában nem tette. Nem hagyta Torgyánra és Csurkára a borzalmas tagságot, pedig voksaikra szüksége lett volna. A Fidesz pragmatikus politikusai is inkább engedtek álmaiknak, fantáziának több millió jóarcú, megelégedett, jó illatú, frissen vasalt, kokárdás polgárról, ám két hete vasárnap kiderült: sokan vannak, de nincsenek elegen. Negyvennyolc óra kevés volt a stratégiaváltásra, nem lehetett metrót építeni a fővárosnak, autópályát Szegednek, fizetést emelni az egészségügyinek, pedagógusnak az életpályamodell sztaniolpapírja helyett, hiszen tudták: a tett első, a szó csak második. Logikusan folytatták tehát a rossz irányt - talán csak Kővárt nem szerepeltették feltűnően. Akit az elmúlt évek nem győztek meg, azt már Hídemberrel, iskolaavatóval, kenetes beszédekkel, Széchenyi terves, olimpiás álmok álmodásával nem lehet meggyőzni. Ezért operált a MIÉP- esek bebiztosításával és irracionális elemekkel Orbán Viktor, hiszen tudta, csak a csoda segíthet. Ilyen irracionális elem, a „mindenki hozzon még egy szavazót” ötlet. Meg is indult aztán az állásukat féltő csinovnyikok, túlbuzgó tanárok, papok segítségével az a szánalmas és gyomorforgató SMS-, e-mail-, suttogópropaganda-hadjárat, amely valószínűleg lényegesen többet ártott a pártnak, mint használt. A következő irracionális ötlet a tüntetés a kormány mellett. Nem kell tehát meglepődni, hogy csoda történt, százezer négyzetméteren elfért kétmillió ember, egész Budapest ott volt tehát a Kossuth Lajos téren. Csak azt nem tudom, hogy hol volt az a néhány százezer, aki nem a polgári jövőre szavazott? Az MSZP-nek ismét semmit sem kellett tenni, csak csendben várni, hogyan veszti el neki a választást a Fidesz. „Lehetetlen feladat előtt állt a Fidesz: egyszerre begyűjteni a szélsőségesek s a mérsékeltek szavazatát. Tudatosan ment a szélsőségek felé, s vidéken nem is csalódott. Annak idején ahelyett, hogy domesztikálni igyekezett volna, bámulatos hazardőrséggel a vesztébe Hamvay Péter kergette a kisgazdapártot.” A szerző történész 2002. április közepe s zombaton megtörtént. Megtörtént az, ami mintegy sűrítménye az elmúlt évek szürrealizmusának. A Kossuth téren előadta zavaros mondandóját Szlovákia egyik magyar nemzetiségű politikusa. Közölte, hogy forradalom (?) van (?), és úgy vélte: megmondhatja azt, hogy a magyar állam polgárai kire szavazzanak. Ő ugyan nem fizet itt adót, hiszen egy másik állam polgára, de úgy érzi, jogában áll megmondani, hogy ki költse el a magyar adóforintokat. Igazi szürreál. A dikcióban nem oly jártas akadémikus felemlegeti a kommunizmus borzalmait - miközben azért nem az akadémikusok voltak a kommunizmus első számú üldözöttjei. Csak egy levelet kellett volna felolvasnia, ehelyett hosszan és unalmasan beszél. A háttérből mondandójához bólogat egy másik akadémikus, aki szintén nem a kommunizmus üldözöttjei közé tartozott. A szürreál folytatódik. Szólásra emelkedik az érdemdús, legidősebb fiataldemokrata, aki néhány igazán emberi mondat után belevág az 1947-48-as belpolitikai helyzet elemzésébe, 2002 áprilisában. Érezhető: folytatja az ötvenöt éves politikai diskurzust, harcosan fellép a régen halott Rákosival szemben. A tömeg egy idő után, a beszéd közben a mostani Vezér keresztnevét skandálja. Ami abszurd, az abszurd. Megjelenik a nemzet egykori büszkesége, a nagyszerű sportolónő, aki azonban valamilyen ok miatt nem tudja saját levelét felolvasni - ezt egy pártelnök teszi meg helyette. Az abszurditás fájdalmas fintora. Kiöregedett rockénekesek közé ékelve a műsorközlő bejelenti: immár kétmillió (?!?) ember van a téren - miközben tudják, tudjuk, hogy ez fizikailag, politikailag tökéletesen lehetetlen. A hazugság még annál is nagyobb, mint amilyennek szánják. Aztán megjelenik a várva várt szónok, a leköszönő miniszterelnök. Kedden még fenyegetve érezte hitünket, családunkat, hazánkat, szombaton azonban erről már nincs szó, hiszen az ország egy pályaudvar, ahonnan vonatok indulnak a... Hová is? Lassan, kimérten közli: tizenkét megyéből tizenkettőben nyertünk. Csakhogy Magyarországnak, a Nagy pályaudvarnak nem tizenkét megyéje van. A választás második fordulója előtt hirtelen felfedezi a szeretetet, azt a nagyszerű emberi képességet, amit kedden még nem érzékelt. Egy hétközi tévéinterjúja ötletmorzsájára építve a hazát nem Magyarországban, hanem a fölött látja, mintegy a határokon átnyúlva. A kulturális nemzetfogalom persze átnyúlik a határokon, de a haza is? Közli, hogy itt a nacionalizmusnak, antiszemitizmusnak nincs helye, miközben az őt ajnározó tömegben ott állnak a honi szélsőjobb vezérei, talpasai saját pártzászlóikkal. A sajnos nem is oly szürreális egység szimbólumai. Váratlan fordulattal azt is megtudjuk: Magyarország nem részvénytársaság, hanem köztársaság. Mily igaz felismerés! Kár, hogy négy éven át ez nem jutott eszébe, és a rokonoknak, barátoknak, üzletfeleknek erről nem szólt. A párt és állam, no meg a magánhaszon összefonódásának évei után a felismerés üdvözlendő, habár a hiteltelenség elsöprő ereje uralja. Az ünnepség a Kossuth-nótával ér véget. „Ha még egyszer azt üzeni...” A kétmilliárdos Széchenyi-film és a Széchenyi terv mögül hirtelen felbukkan az eddig mellőzött Kossuth Lajos. Igaz is: ha forradalom (?) van (?), akkor semmi helye a nem létező Széchenyi-nótának. A szent koronás zászlók között harsogják Kossuth nevét. A szürrealitás határtalanul árad. A tömeg - az ő tömege - hálás: akármi van, akármi hangzik el, ütemesen skandálja a Vezér - az ő vezére - keresztnevét. A Vezér beszédében meg-megáll, hagyja, hogy keresztneve bejárja Kossuth terét, az Alkotmány utcáját s a televíziókon, rádiókon át bejusson a lakásokba, az emberek fülébe. A Vezér hagyja népét örülni, szája szélén kis mosollyal nyugtázza és ösztönzi a lelkesedést. A politikai szürreál politikai giccsé lett. Horgolt terítő Kossuthtal, Istennel, pályaudvarral, tizenkét megyével, forradalommal, szeretettel. Hazugságból és ízléstelenségből horgolták. Aki akarja, megszerezheti. Most ingyen adják. Csak eddig került sokba. Egy polgár NAPLÓJA Gerő András MH-ÁLLÁSPONT Hamis gulyásleves Vigyázat! Ha így folytatódik a történet, kiderülhet, hogy még a gulyásleves sem volt igazi. Már a főzésnél is csaltak, s álgulyáslevessel etették az embereket Gyöngyösön, hogy a szocialistákra szavazzanak. Most ugyanis ott tartunk, hogy azt se tudjuk, mi történt, hogy történt-e ott egyáltalán valami. Ebben a pillanatban az biztos, hogy Gyöngyösön nem kell megismételni a választás első fordulóját, mert a reklamálók későn ébredtek. Ráadásul az sem bizonyítható, hogy a szocialisták valójában kiket etettek és itattak, és főleg, hogy mikor. Tegnap viszont már arról értesülhettünk, hogy nem késői ébredésről van szó, hanem hamis tanúzásra biztatásról. Legalábbis a szocialisták elnökhelyettese bizonyítékokkal rendelkezik, hogy kormányoldalról több választót megpróbáltak lefizetni, hamis tanúzásra bírni. E fordulatos történet végét nem ismerjük, nem zárható ki, hogy lesz még néhány meglepő változás az ügyben. Csurka István ennél messzebb ment. Az EBESZ választási megfigyelőinek vezetőjéhez is eljuttatja azt a levelet, amelyben több mint száz gyanús esetet emleget. Ezek - szerinte - megkérdőjelezik az első forduló törvényességét és tisztaságát. Csurka úgy véli, hogy a benyújtott kifogásokat érdemi vizsgálat nélkül elutasították. Ne feledjük: Csurka pártja, a MIÉP kiszorult a parlamentből. Beadványuk korábban megjárta a törvényes fórumot, s ott elutasították, így a mostani akció puszta hangulatkeltés a nyertesek ellen. Olyan látszatot teremt, hogy a választás nem volt tiszta, nem volt törvényes, s ennek a törvénytelenségnek áldozata az ő pártja. Csurka és - ha igaz Szili Katalin állítása - a gyöngyösi politikusok egy része veszélyes utakra tévedt. Nincs annál kockázatosabb akció, mint egy országban a választások tisztaságát, a törvényességet megkérdőjelezni, így minden relativizálódik: az amúgy is bizalomhiányos társadalmi légkört a totális gyanakvás lengi át. Senki nem hisz el semmit, s a demokrácia ünnepe, a négyévenkénti választás a demokrácia megcsúfolásává válik. Ismét csak azt kérhetjük: a politikusok őrizzék meg nyugalmukat és józan eszüket. A tömegek hiszterizálásával nem szerezhetnek szavazatokat, ami ugyanis most folyik Magyarországon, az inkább elképeszti, felháborítja az embereket. Egyszer csak elegük lesz az egészből, s e hét végén kevesen mennek szavazni. Ennek pedig éppen az ellenkezőjét akarja elérni minden politikai erő. Magyar Hírlap 11 és a „popinter” Magyarország 2004. január elsején remélhetőleg be fog lépni egy olyan szervezetbe, az Európai Unióba, ahol tilos különbséget tenni vállalkozás és vállalkozás között annak alapján, hogy a tulajdonosi lánc végén álló személyek hol születtek, milyen nyelven beszélnek, vagy milyen útlevéllel rendelkeznek. És ki fog lépni abból a világból, ahol a kormány közeli vállalkozók pályázatok nélkül nyerik el a kormánymegbízásokat, vagy ahogy a miniszterelnök a Kossuth Lajos téren eufemisztikusan megfogalmazta: „A magyar vállalkozók végre fővállalkozók lehetnek saját hazájuk építésében.” Amikor a Testnevelési Egyetemen, majd a Kossuth Lajos téren elmondott piacellenes, nagytőkeellenes kijelentések a konzervatív európai sajtó útján eljutnak az európai konzervatív csoportokig, az ottani középosztályig, a konszernek vezetőiig, tovább csökken a magyar miniszterelnök tekintélye elvbarátai körében. Mégis, a jobboldali-konzervatív-polgári erők többsége a populizmust kitörölte a szótárából, és átengedte a radikális kis pártoknak, amelyeknek esetenként igénybe veszi a segítségét a parlamenti többséghez. Legutóbb Portugáliában fordult elő, hogy a magát szociáldemokratának nevező, mégis inkább jobbközép győztes a 8,8 százalékot elérő Partido Popular voksaival került hatalomra. A 12 százalékos parlamenti aránnyal büszkélkedő Dán Néppárttól az önmagában is populista szólamokkal operáló Berlusconit támogató, 12 százalékos Nemzeti Szövetségig és a 4 százalékos Északi Ligáig, nem beszélve Jörg Haider 27 százalékos osztrák Szabadságpártjáról. Európa-szerte erősödik a jobboldali radikalizmus. E mozgalmak retorikája körülbelül Orbán Testnevelési Egyetemen elmondott beszédénél kezdődik, néha nyílt rasszizmuson vagy antiszemitizmuson kapják őket, és általában euroszkeptikusok, piacvédők. Európa jelenlegi jobboldali kormányfői és pártelnökei - a bajor kormányfő Edmund Stoibert is beleértve - ezzel szemben nem kelnek ki sem a nagytőke-pénztőke, sem a nemzetközi befektetések, sem a tőzsde, sem a kisrészvényesek, sem az oroszkrémtorta ellen. A jobboldal európai térnyerésének pszichológiai magyarázata mellett (a szeptember 11-e utáni hangulatban a hagyományos értékek és biztonság keresése) általában társadalmi-gazdasági okok szólnak e fordulat mellett. Bár aligha vethetők egybe száz százalékig az európai belpolitikák, a recesszió okozta munkanélküliség és a feldolgozatlan bevándorlási hullám mind a jobboldal malmára hajtják a vizet. Lassan csak azok a szociáldemokrata kormányok képesek talpon maradni, amelyek annyira középre húzódnak, hogy szinte már konzervatív gazdaságpolitikát folytatnak. Erre példa Tony Blair, aki Nagy-Britanniában képes volt újra győzni, holott olyan hagyományos területeken, mint az egészségügy vagy az oktatás, igencsak lemaradt az európai átlagtól. Szabadpiaci, liberális téziseivel azonban hamar talált egy jobboldali társat: Silvio Berlusconit, akinek rugalmas munkaerőről szóló politikájáról éppen most kívánnak véleményt mondani az olasz munkavállalók egy általános sztrájk keretében. Mivel a konzervatívok nem húznak ujjat a tőkével, a szocdemek pedig kifejezetten a kegyeit keresik (mint Schröder Németországban), a piacellenes, nemzetgazdaság-védő szólamok szabad prédává váltak a szélsőjobb (és az antiglobalizációs erők) számára. A kereszténydemokraták ízlése nem engedi, érdekeit pedig tiltják azokat az érveket, amelyekkel a magyar kormányfő meg kívánja győzni a vidéki lakosságot. Az ideológiai alapvetés (amelyet Orbán a Testnevelési Egyetemen úgy foglalt össze, hogy „az élet mégiscsak több, mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. És amivel több, az teszi igazán széppé és fontossá a számunkra: a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk!”) Európában még éppen belefér egy vidéki kereszténydemokrata szónok túlfűtött beszédébe (bár inkább az Egyesült Államok republikánus jobbszárnyára emlékeztet), a tőzsde piszkálása azonban már nem. Orbán azonban még nem Haider. Hiba lenne azt gondolni, hogy a konzervatív európai tábor, például a Fideszt is magába fogadó Európai Demokrata Unió örökre elfordulna Orbántól. Vissza lehet még táncolni innen, ha a politikai realitás Orbánt újra kényszerű partnerré teszi. A szerző lapunk külpolitikai rovatvezetője. Email: ujvari@mhirlap.hu Újvári Miklós