Magyar Hírlap, 2008. március (41. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-14 / 63. szám
MAGYAR HÍRLAP | MÁRCIUS 14., ÜNNEPI MELLÉKLET szerkesztette: Apáti Miklós és Dippold Pál Eljött megint egy március. Olyan hazug és gyalázatos lesz-e megint a hivatalosság, mint az utóbbi években volt? Most Kossuth szobrát rácsok kerítik. Ma már, ha az ország háza előtt „ünnepelnek" pénzben, csalásban, hazugságban vitézlő nagyjaink, berácsozzák magukat. Legfőbb közjogi méltóságaink félnek. Petőfi szobránál - szokása szerint - egy Demszky nevű főpolgármester szónokol, testőrei, ha esik, ha süt, esernyőket szorongatnak körülötte a röpködő tojások kivédésére. Egy Gyurcsány nevű miniszterelnök úgy áll a Nemzeti Múzeum előtt, majdnem ott,ahol egykor Petőfi szavalta a Nemzeti dalt, hogy a háztetőkről mesterlövészek vigyázzák szerény személyét. Koszorúznak is persze illendően, gumibotjukat lengető, fekete ruhás, pajzsos, rejtett arcú rendvédelmi alakulatoktól körülvéve. Nesze neked, Negyvennyolc, nesze neked, Március Tizenötödike, és nesze neked, koszorú, Petőfi és Kossuth, s mind a többiek: ti hiába szavaltatok, szónokoltatok és haltatok, most íme a szabadság, íme a demokrácia. „Mi megcsináltuk.” Eljött megint az ünnep. A hivatalosság koszorúi mint betontömbök nehezednek Petőfi és Kossuth, nemzet és szabadság emlékezetére. Mert mára már csak az emlékek maradtak meg tisztán és fényesen, de ennek a mai hatalomnak ezek az emlékek is idegenek és ingerlők. A látszatra azonban még úgy-ahogy adni kell, hazudni pedig muszáj, még ha koszorúzva is! Mintha csak ma szólnának igazán súlyos felszólításként Babits Mihály szavai a Petőfi koszorúiból az ifjúsághoz, hogy Petőfi emlékét ne hagyja elnyomni a hazug hatalom koszorúival: „Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!... légy virág, légy vigasz! / Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz / az Ő ünnepségén...” Ám aggodalommal egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: hol van az a magyar ifjúság, amely hasonlatos lehetne a reformkor országgyűlési ifjúságához vagy Petőfiékhez? Ezzel együtt azonban kérdezhetjük azt is, hogy hol vannak azok az anyák, akik március 15-én gyermekeiknek feltűzik a kokárdát, és hol vannak az apák, akik mennek velük ünnepelni, ünneplőbe öltözve, ünnepi szívvel, nem koszorúval, csak egy szál virággal a kezükben. Vannak, vannak, csak kevesen ahhoz, hogy a jövőt biztosnak tudjuk. Tudhat-e még vigasza lenni a hazának az ifjúság, lehet-e lelke szabad, és hangja igaz ott, ahol a lelket ölik ki az emberből a legnagyobb kéjjel, és ahol a hazugság, a félrevezetés kormányprogrammá nemesült? Az ifjak nagy többsége előtt szentnek számít-e még a nemzetiszínű kokárda és a nemzeti himnusz? Mit várhat a nemzet attól az ifjúságtól, amely végignézhette a televízió képernyőjén, amint 2006. október 23-án, egy másik forradalmunk tiszteletére, egyenruhás rendőr (vagy annak álcázott idegen kommandós?) állami alkalmazottként, állami egyenruhában, állami fegyverzetben és állami pénzen a Magyar Köztársaság állami zászlóját tapossa az utcán? A nemzetiszínű zászlót, mely negyvennyolc és a magyar függetlenség, a magyar szabadság zászlaja is egyben. Ezt a képet nem lehet A hivatalosság koszorúi mint betontömbök nehezednek Petőfi és Kossuth, nemzet és szabadság emlékezetére, elfelejteni. Felejtheti-e valaha az a fiatal, aki látta? És ha nem felejti, hogyan tudja feldolgozni az idegrendszere? Vállrándítással igyekszik túltenni magát ezen az élményen, vagy újra meg újra elfogja majd a félelem, és tartózkodni fog a nemzeti színektől? Vagy a dühöt táplálja benne az emlék, és marad lelkében a szikra, hogy majd egyszer valamikor, kiszámíthatatlanul lángra lobbanjon? Gondoljuk meg: mi történt volna egy ilyen emberrel, civillel vagy katonával 1848-49-ben? Akkor ott helyben agyonütötték volna, vagy Görgei seregében intő példaként felakasztják. Itt és most mintha mi sem történt volna, de az is lehet, hogy csendben kitüntette a kormány, mert megtette azt, amit ők maguk is szívesen megtennének, hogy még jelkép se maradjon, ami magyarra, nemzetre s történelmünk legfényesebb napjaira emlékeztessen. Mit tettek volna Franciaországban azzal, aki Párizs utcáin a trikolórt tapossa, vagy Amerikában, vagy bárhol a világon hasonló esetben? Vagy börtön, vagy az őrültek háza lett volna az ilyen egyenruhás végső menedéke. Súlyos kérdések ezek március ünnepén, de súlyos az a helyzet is, az a lelki teher is, amely ránk nehezedik, most már nemcsak egy kis csoport lelki terrorjaként, mint eddig is, évtizedek óta, de megbocsáthatatlan kormányzati magatartásként is. Ám abban bízni kell, hogy a márciusi ifjúság ma is létezik, bent a szívekben, mindenek ellenére, csak szunnyad meg, mert még bizonytalan, tanácstalan, mert bizonytalanná tették az életét és az értékrendjét is. Szóljon neki a biztatás március idusán Ady Endre soraival: „De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim, / Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni, / Az Élet szent okokból élni akar / S ha Magyarországra dob ki valakit, / Annak százszorta inkább kell akarni.” BÍRÓ ZOLTÁN Az ünnep nem eladó ■ . ' Török Richárd: Petőfi-síremlék DÖBRENTEI KORNÉL Atpingált március Uramisten, mennyi csapodár kokárda, nemzeti színre játszik a régi gárda, s míg jó szokás szerint törvényt tisztelni int cinkelt lapokból oszt, nem veszhet a parti, minden gesztenyét magának kapar ki, meghamisul s tisztátalan lesz az ünnep, hogy cafrangos hazafiként előtűnnek: renegát hontiprók, sorsunkba rondítok, a vörösen fújtató, demokratikus terrorlegények, meghitt jelszavuk a kuss, tegnapi kardlapozók, a halállisták ihletői, és a sárpurlár szadisták, az ultrabal lator, a vadbarom vallató, testvércsiszár, spicli, magyarkodnak bátran és más gonosztevők bírói talárban. Egy ünnep sem az engedélytől nemzeti, a hatalom kegye csak lezüllesztheti, nagy hazugság, kis népfelkelésünk dicsét most haynau-utódok kezdik zengeni, s a húsos kondért köréből nem engedi a kiváltságban dús, exkluzív csőcselék, népet hergel, szárazon tartva lőszerét s abban is biztos ám, marad hitbizomány ez a 301-es parcella-ország, átfestett frázisaik körülhordozzák, mint véres kardot, mely egy táborba várna, inkább a tűzharc. Jan Pallah főnix-lángja -maszlag és gumibot, mi nékünk kijutott, a végső kenetet trágyadombon várva. Uramisten, mennyi csapodár kokárda. 17