Magyar Hírlap, 2017. május (50. évfolyam, 100-125. szám)
2017-05-24 / 119. szám
E-MAIL: PUBLICISZTIKA@MAGYARHIRLAP.HU Igazságtétel Milotán LEZSÁK SÁNDOR költő, az Országgyűlés alelnöke Köszöntöm a málenkij robotra emlékező és a Kecskési Tollas Tibor emlékművét avató ünnepi gyülekezetét, a kezdeményezőket, mindazokat, akik megvalósították ezt a mai napot. Köszöntöm tisztelettel és szeretettel Tollas Tibor özvegyét, Mária aszszonyt, Tibor gyermekei közül Csillát, Tamást és a távol maradt Krisztinát. Tollas Tibor versekben megénekelt Varázsköréből lélekben itt van közöttünk életének koronatanúja, a hűséges barát, Juhász László, a történész. Tollas Tibor a 20. század szabadságharcos lírai költője, katonája, politikusa, lapszerkesztője és a magyar nemzeti ellenállás rendíthetetlen szervezője volt. Az élet sorozatban mérte rá a megpróbáltatásokat, de ő mindvégig állta a csapásokat, és talpon maradt. Átélte a háború szörnyűségeit, megtapasztalta mind a nácizmus, mind pedig a bolsevizmus, a barna és a vörös rémuralom embertelen iszonyatát. Tollas Tibor élete arra is példázat, hogy tisztességes ember tudott maradni az embertelen világban is. Sok százezernyi társával együtt hamis vádak miatt Rákosi börtönébe került, majd részt vett 1956 csodálatos forradalmában, és ezt követően 1956 szellemiségének egyik leghitelesebb utazó nagykövete lett szerte a világban. Kecskési Tollas Tibor 1920 decemberében született a Borsod megyei Nagybarcán. Családi örökségként kapta a hazaszeretetet. Apai felmenőinek családjában volt, aki honvéd ezredesként harcolt az 1848. évi forradalom és szabadságharc idején. Édesanyja Geleji Katona István református püspöknek, Bethlen Gábor fejedelem udvari papjának, zsoltárfordítónak és nyelvtudósnak a leszármazottja volt. Édesanyját már korán, tízéves korában elveszítette. A négygyermekes apa nehéz anyagi helyzete miatt Tibor fiát a tiszti családok számára ingyenes katonaiskolában taníttatta, először a kőszegi kadétiskolában, majd a soproni hadapródiskolában. A Ludovika Akadémia elvégzése után 1941-ben avatták hadnaggyá, majd csendőrtiszt lett. 1945 márciusában kilátástalannak látta csapatának helyzetét, és Kőszeg mellett letette a fegyvert. A szovjet parancsnokság szabad elvonulást biztosított százada számára. A front átvonulása után a nagyon szigorú mérce szerint ítélő rendkívüli igazolóbizottság alkalmasnak találta arra rajta kívül még tizenegy magasabb rangú csendőrtisztet hogy a magyar kormány honvédségében szolgáljon. A rendkívüli igazolóbizottság elé azokat bocsátották, akik igazolni tudták náciellenes beállítottságukat. Kecskési Tibor ezt beregi, muraközi, és Veszprém megyei tanúkkal és esetekkel igazolni tudta. Négy ujját ez utóbbi helyen egy olyan robbanásban veszítette el, amelyik egy nyilas csoporton történt rajtaütés másnapján következett be, gyanús és tisztázatlan körülmények között. Értesülve a szovjet megszállás rémtetteiről, mint katona jött el tájékozódni az érintett Tisza menti falvakba. Magyarország eme szeglete, ahol Milota is fekszik, 1945-ben baljós fordulópontot hozott Kecskési Tollas Tibor életébe, de egyben az ő jelenléte reményt jelentett Milota számára. A szovjet hadvezetés 1944 decemberében úgy döntött, hogy a Tiszahát, a huszonhárom Tisza menti magyar falu területével növelni kell a Szovjetunió területét. Közöttük Tiszabecs, Uszka és Milota területe a szovjet hatalom hídfőállása lett volna. A helyi lakosság ellenállását tömeges deportálásokkal kívánták megtörni: ebből a három faluból mintegy kétezer férfit hurcoltak el, akiknek csak egy kis része - mintegy egytizede - élte túl a fogságot, a málenkij robotot. Tollas Tibor rendkívül nagy szerepet játszott abban, hogy ezt a három falut nem csatolták el Magyarországtól, és a szovjet hadvezetés kényszerűen lemondott a többi tiszaháti településről is. Demszky Gábor a nyolcvanas évek második felében a Beszélő című szamizdat folyóiratban készített riportot Tollas Tiborral, és dokumentumokkal igazolta Tollas Tibor bátor helytállását. Az ünnepségünkön is jelen lévő Demszky Gábortól ez év március végén levelet kaptam, ebből idézek most. „Tisztelt Lezsák Sándor! Az ukrán határszélen élő barátaimtól tudom, hogy hamarosan meg fogunk emlékezni Tollas Tiborról. Jó hír ez nekem, mert Tibort jól ismertem, és még egy hosszabb interjút is készítettem vele. Fontosnak tartom a politikai rehabilitációját, mert Tollas érdemei a »málenkij robot« feltárásában és az 1944. decemberében kezdődő elcsatolási kísérlet megakadályozásában elvitathatatlanok, és egy kirakatperben való meghurcolása, majd elítélése a korszak egyik durva jogsértése. ” Demszky Gábornak most is megköszönöm, hogy nemcsak a nyolcvanasas évek második felében, de ma is határozottan kiáll Tollas Tibor történelmi bátorsága és igazsága mellett. Bár Demszky Gábor és köztem a politikai ellentét kibékíthetetlen, 1988 után útjaink elváltak, de a múltunkból bennünket kizárni nem lehet, és ma is köszönöm a Beszélőben megjelent, Tollas Tiborral készített interjút és azt, hogy véleménye Tollas Tiborról évtizedek után sem változott. Demszky Gábor is közli Nagy Ferenc emigrációba menekült, volt magyar miniszterelnöknek egy 1966. évi nyilatkozatát: „Alulírott Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök igazolom, hogy Kecskési Tollas Tibort 1945 és 1946 esztendőkből ismerem, aki akkor, mint a demokratikus honvédség főhadnagya különleges megbízást kapott tőlem és a honvédelmi minisztertől, hogy a Bereg megyei orosz csapatok által megszállt, és közigazgatásilag is kisajátított községek elhurcoltjai érdekében felderítést végezzen. Kecskési Tollas Tibor ezt a feladatát a legnehezebb körülmények között mindvégig becsületes magyar munkával végezte még akkor is, amikor a katonapolitikai osztály és az államvédelmi szervek erre fölfigyeltek. Jelentései nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az akkori Szövetséges Ellenőrző Bizottság közreműködésével sikerült elérni, hogy e területet újból visszacsatolják az anyaországhoz. Tudomásom szerint a későbbiekben ez volt az igazi oka annak az üldözésnek, melyet ellene az ÁVO megindított, s mely később börtönbe juttatta. ” A miniszterelnök nyilatkozata mellett volt katonatársai visszaemlékezései szerint is egyértelműen azért ítélték el koholt vádak alapján Kecskési Tibort tíz évre, hogy megtorolják a szövetséges négyhatalmi Ellenőrző Bizottság amerikai tagjaihoz eljuttatott jelentéseit, amelyek alapján a Szovjetunió kénytelen volt megszüntetni a szovjet közigazgatást a Magyarországtól elcsatolásra előkészített területen, így Milotán is. Kecskési Tibort azzal vádolták, hogy részt vett a beregszászi zsidó családok kifosztásában, és kegyetlenül is bánt velük. A hamis vádak olyan gyenge lábakon álltak, hogy még az 1956. évi forradalom kitörése előtt, 1956 júliusában a hozzátartozói által benyújtott kegyelmi kérvényt elbíráló bizottság feltételesen szabadlábra helyezte. Ügyének részletes kivizsgálását követően a Magyar Köztársaság Legfelső Bírósága 1991-ben megsemmisítette az egykori koncepciós per ítéletét. Fogsága 1947 decemberében kezdődött. Először a Gyűjtőfogházban, majd a váci börtönben és a tatabányai bánya-munkatáborban, a 14-es aknában raboskodott. Mint Kecskési Tibort vetették börtönbe, és itt határozta el, hogy felveszi a „Kecskési Tollas Tibor” nevet. Vácon a fegyház igazgatója az ott raboskodó mintegy ezer rabtól még a napvilágot is megvonta. Bádoggal szegeztette be az ablakokat, emiatt sok rab angolkórt és tüdővészt kapott. Itt, a börtönben született meg világhírű, sok nyelvre lefordított Bebádogoztak minden ablakot című költeménye. A verset egy intelemmel fejezi be: „S Váctól Pekingig zúgják a rabok: Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot! ” A börtön lakói nem kaptak egy darabka papírt sem, és természetesen nem volt íróeszközük sem. Tollas Tibor kezdetben tehát „fejben” írta, és fejben tartotta a költeményeit. Amikor egy-egy verse kész lett, akkor kívülről megtanulta, memorizálta azt, remélve, hogy valamikor majd csak akad egy papírlap, amelyikre lejegyezheti. A rabok találékonysága megsegítette. Hetenként háromszor ugyanis lekvárt kaptak a rabok. Rájöttek arra, hogy a lekváradag zsírpapírját kitűnően fel lehet használni írólapnak. A mosdóban leáztatták a zsírpapírról a lekvármaradékot, és megszárították a papírokat. Bármilyen apró fémmel belekarcolták a zsírpapírba a verseiket. A cellákat gyakran ellenőrizték, átvizsgálták - így gondoskodni kellett a megszületett irodalom elrejtéséről is. Börtön-vaságyak üreges lábaiba, szekrények falemezei közé szorítva, leválasztott és kimélyített ablakdeszkák üregeibe rejtve küzdöttek a túlélésért a miniatűr rabkönyvtárak. Tollas Tibor körül a börtönben lassan-lassan egy egész irodalmi kör alakult ki. A közös szenvedés és a közös meggyőződés mondatta ki vele azt a megállapítást - amit volt rabtársai gyakran felidéztek - hogy „Még a vérségi kapcsolatnál is fontosabb, szentebb a szellemi összetartozás! ”. 1956 júliusában szabadult, és az Astoria Szállóban helyezkedett el fűtőként. Az 1956-os forradalomban katonai tapasztalatai alapján a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztjeként vett részt. November első napjaiban rádión keresztül egy lap alapításának megbeszélésére hívták össze a költő és író rabtársakat. November negyedike után hamar felmérte a reális erőviszonyokat, és a rá váró veszélyeket, ezért még novemberben Ausztriába menekült. Végül is egykori rabtársaival 1956. december 1-jén itt alapította meg az egyik legnagyobb hatású emigráns irodalmi lapot, a Nemzetőrt, amelynek negyven éven át volt a főszerkesztője. A Nemzetőr évtizedekig sikerrel szolgálta az emigráció fennmaradását és a szétszóródott magyarság megmaradását. Akik írták, szerkesztették, tördelték, korrigálták, azok mindvégig hűek maradtak fogadalmukhoz, miszerint munkájukért egy kétkezi dolgozó bérénél többet nem fogadnak el. Tollas Tibor elöl járt ebben a mértékletességben; ezt a család is jól érzékelte annak idején. A Tollas Tibor körül kialakult szellemi holdudvar jelentős teljesítménye volt, hogy már 1957-ben közreadta Füveskert című verskötetét. A szabadságharcos magyar írók első együttes irodalmi jelentkezését rövid idő alatt több nyelvre lefordították. Óriási elhivatottságérzés töltötte el mind a volt rabokat, mind Tollas Tibort a levert forradalmat követően. Ő maga így ír erről a Forgószélben című versében: „Kezemben kilenc csillag világít, visszük a remény kilenc mécsét, s az éjszakában tüzet gyújtunk, hol legsötétebb a sötétség. ” Volt még más érzés is az emigráns írókban és költőkben a kidőlt harcostársak helyett történő küzdés kötelezettségének az érzete. Erről így szólt Tollas Tibor, aki úgy érezte, hogy cselekednie kell a hitelbe kapott baráti bizalomért is: „A hitelt azok a barátaim adják, akiket otthon hagytam, és azok, akiket kivégeztek vagy hősi halált haltak, mint Gérecz Attila, aki szintén költő volt. Ő meghalt, én életben maradtam. Helyette is dolgozni akartam. Az a tudat hajtott, hogy bebizonyítsam, nem azért mentünk ki, hogy elhagyjuk a nemzetünket, hazánkat, és jobb életet éljünk. Azért mentünk ki, hogy őértük kiáltsunk, dörömböljünk a világ lelkiismeretének kapuján kicsi hazánkért és a Kárpát-medencében élő minden magyarért, testvéreinkért!” folytatása a 8. oldalon min MAGYAR HÍRLAP, 2017. MÁJUS 24., SZERDA