Magyar Hírlap, 2021. november (54. évfolyam, 253-277. szám)
2021-11-10 / 260. szám
publicisztika@magyarhirlap.hu „A hír szent, a vélemény szabad” A most lezajlott klímacsúcs után újra gratulálhat önmagának a világot irányító, „nem létező” hatalmi struktúra, mert a globális „fődestruktőr” minden ilyen alkalommal elmélyíti azt a létcsapdát, amelyben azt a „valamit” tárolja, amit emberiségnek nevezünk. Mindezt főként azzal képes elérni, hogy tematizációs és értelmező hatalmi gépezetét mozgásba hozva, hamis narratíváival mesterséges valóságokat képes felépíteni. Már maga az is igazi telitalálat, hogy az elmúlt lassan egy évtized során három olyan „csinált világtémát” sikerült megkonstruálnia, amelyeket sehol a Földön nem kell lefordítani, hisz a migráció, klíma és vírus szavak szinte minden nyelvben jelen vannak, és hasonlóan is hangzanak. E „beetetési” fázis után már csak arra van szükség, hogy mindig „történjen” valami, és minő meglepetés, valóban mindig történik valami, mármint e „nem létező” világerő kiterjesztett virtuális valóságában. Lehet persze, hogy a valóságos valóságban is van „valami”, de ennek már nem nagyon van jelentősége, mert a valóságos valóság soha nem volt annyira elérhetetlen s megismerhetetlen az ember számára, mint a bizonyítékokon alapuló (evidence-based) modern tudomány szép új világában. Azért az egzotikum kedvéért néha talán érdemes kísérletet tennünk arra, hogy eltöprengjünk azon, hogy vajon mi lehet a virtuális vetített valóság (köd)függönye mögött. Természetesen nem arról van szó, hogy ne létezne a migráció, klíma és a vírus mint kérdés az emberi létezés számára, „csak” annyi a probléma, hogy a globális uralkodó valóság által „csinált” elbeszélési mód éppen arra szolgál, hogy egyre távolabb vigyen minket e valóban drámai kérdéskörök valóságos valóságától. Hogy bevigyen minket abba a „nagy sötét erdőbe”, ahol már Dante sem lelhette meg az igaz utat. Egyre valószínűbb, hogy Dante óta nagyon sokat romlott az emberi megismerés esélye arra, hogy közelebb kerüljön a nagy sötét erdőből kivezető igaz út megtalálásához, de aki nem hisz a csodákban, az nem realista, tartja a mondás. Tegyünk kísérletet arra, hogy megfogalmazzuk, mit kellene egyáltalán végiggondolnunk a kivezető út megtalálásához, ami azért nem holnap lesz. Először azt próbáljuk megfogalmazni, hogy mi kapcsolja össze a tektonika mélyszerkezetében a migráció, a klíma és a vírus kérdéskörét. Ha egyetlen fogalomba kellene belesűríteni a lényeget, a létrontás. Az, hogy az élet szakrális kultúrája helyett a halál deszakrális, önfelemésztő civilizációjába vagyunk bezárva. Tegyük mindjárt hozzá, hogy az emberiség meghatározó hányadának ehhez már semmilyen reflexív viszonya nincs. Ezt a helyzetet a Mátrix című film főszereplője így foglalja össze: „A Mátrix egy rendszer, de amikor benne vagy és körülnézel, üzletembereket látsz, tanárokat, ügyvédeket, ácsokat, akik amíg a Mátrixban élnek, részei a rendszernek, és ellenségként tekintenek mindenkire, aki ezt szeretné elbeszélni nekik. A legtöbb közülük nem érett meg a valóságra, és sokuk úgy megszokta, oly gyógyíthatatlanul függ a Mátrix rendszerétől, hogy foggal-körömmel védeni fogja azt.” Nekünk, magyaroknak Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse ezt úgy beszéli el, hogy „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, mindenki szem a láncban, te magad is zsarnokság vagy”. Hol létrontás van, ott létrontás van, és aki ezt felismeri, esetleg ki is mondja, netán megpróbál erről másokat is meggyőzni, mi több, cselekedni kívánna, az ne csodálkozzon, ha a „birodalom viszszavág”. A migráció, a klíma és a vírus e létrontás tragikus következményeinek egy-egy önkényesen kiragadott és hamis értelmezési keretbe helyezett, hamis fogalomkészlettel elbeszélt szelete. A történet arról szól, hogy a létrontás Mátrixa szétroncsolja az emberi létezés külső természetét és belső természetét egyaránt. Ezt azonban egy olyan elbeszélésbe ágyazza bele, amely mindezt az emberi létezés legnagyszerűbb tetteként írja le, és az ezzel való teljes együttműködést, vagyis az emberiség kollektív öngyilkosságát mint az egyetlen erkölcsileg helyénvaló cselekvéssort ábrázolja. Hamis narratívája mindössze a lényeget takarja el. Azt, hogy a migráció azért megy végbe, mert az emberiség szétroncsolta és kifosztotta nagy részének természetes élőhelyét. A klímakérdésnél azt, hogy a globális hatalmi rendszer roncsolja szét folyamatosan a földi élet legfőbb feltételrendszerét. Itt ráadásul többszörösen hamis a narratíva, mert „előre megfontolt szándékkal” egyetlen részletet (ez a „klíma”) ragad ki, azt is meghamisítva. És végül a vírus mint harmadik „világtéma’,’ esetében még tovább mennek a világ „nem létező” urai, mert itt már minden tökéletesen zár, és úgy zajlik az emberiség történetének legnagyobb drámája, hogy sejtelmünk sincs, és a jelek szerint soha nem is lesz arról, hogy mi is megy végbe valójában. Itt már az uralkodó elbeszélési módon belül is totális káosz örvénylik, egymásnak és saját maguknak is ellentmondó narratívák zavaros és szennyes áradata ömlik ránk egyre vészjóslóbban. A létrontó Mátrix tehát a végső kapcsolat az elmúlt évtized három nagy világtémája között, de a kapcsolat mélyebb lényegének megértésével nem nagyon boldogulunk. Sejtéseink és feltételezéseink vannak ugyan, de az egész rendszert, a Mátrix egész rendszerét átlátni képes értelmezési keretünk, bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, egyelőre nincs. Talán ennél is nagyobb dráma annak a belátása, hogy e hiány legmélyebb oka az, hogy szellemileg nincs rálátásunk a Mátrixra. Csak alulnézetből próbáljuk kitalálni, hogy ki ő és mit akar. Sebaj, innen szép győzni! Mátrix Bogár László közgazdász 2021. november 10., szerda Vélemény és vita 11 Hamiskártyások az ivóban László Tamás építész, volt országgyűlési képviselő Vadnyugati filmekben látunk olyan alakokat, akik naphosszat együtt kártyáznak, isznak. A kártyáról, amivel játszanak, mindegyikük tudja, hogy cinkelt, zsíros, felpöndörödött szélű, fekete körömmel megjelölt. Pontosan tudják, hogy a másik csaló, persze saját maguk is azok, köztudottan, de ez nem zavarja őket. A kocsma, inkább ivó, természetes módon fogadja be mindennap az izzadt kezű, homlokú társaságot. Szinte részei a bútorzatnak, belesimulnak a félhomályos környezetbe, a füstös szobákba. Villogó szemekkel méregetik egymást a csapzott, rendetlen haj, zsíros kalap alól. A kezük ügyében vagy az asztal alatt bekészítve ott van a pisztolyuk, hogy az első gyanús mozdulatra lelőhessék egymást. Ők az örök hamiskártyások, az emberiség egy archetípusa. Nézzünk körbe az ivóban, ahol a hamiskártyások rendszeresen öszszejönnek! Ha Rejtő Jenő élne, róluk mintázná meg egyik pikareszkje szereplőit. Csak amíg Fülig Jimmy, Piszkos Fred, Troppauer Hümér, a Nagy Bivaly és társaik rendkívül veszélyes, de szerethető alvilági figurák, ebben az ivóban viszont az igazi semmirekellő söpredék gyűlik össze! Nézzünk körbe a kártyaasztal és a pult körül! Bemutatjuk a hamiskártyások néhány alaptípusát. Az első hamiskártyás köztudottan iszik, valójában ő a főnök, ő a legnagyobb hangú, a többiek félnek tőle. Hazudozó nagy rablónak, Keresztapának hívják a kocsmában, és ha erre rákérdeznek, hogy rendes dolog-e ez, a hetyke, gátlástalan válasza: „Mi az hogy, nagyon is!” Tudják, hogy bárkit megveret, lejárat, kikészít. A második, a főnök felesége is főszereplő az ivóban, mindenki tudja róla, hogy egy tömeggyilkos leszármazottja, ezért tőle is félnek (sokak szerint valójában ő a főnök, ő a nyak, amelyik a főnök fejét forgatja, ezért a háta mögött csak Nyaknak hívják). Egy lopott villában él a Keresztapával, de emiatt semmi bűntudata nincsen, sőt. Rablott milliárdjaik fedezékéből leereszkedve a nép közé ígérgetnek fűt-fát-bokrot, majd olyan terheket raknak rá hiszékenysége jutalmául, hogy arról koldul. Egy dologban hisznek: az istenadta nép kóros feledékenységében. A harmadiknak több Unicumot kell meginnia a főnökkel való találkozáshoz. Ő az igazi Slemil, a háta mögött röhögnek rajta, de mivel magas és vékony, és olyan szerethető képe van (a kocsmabeli nők bomolnak érte!), a többiek maguk elé tolják. Dolgozni nem szeret, valójában kártyázni se, ő a született Kibic (ez a másik neve), leginkább csak álldogál az asztalnál ülők-csalók fölött. Hiú a magasságára és vékonyságára, ezért bármit elvállal, ha a többiek felkérik. Volt már minden, csak akasztott ember nem, de lehet, hogy arra is alkalmatlan, ez a szerencséje. A negyedik neve Parizeres, mert látványosan a legolcsóbb parizeres bemutatókat tartja, közben testőrökkel, sofőrökkel jár-kel. Neki van a legnagyobb pofája, számára az egész világ egy hatalmas kocsma, számára mindenki kocsmatöltelék. A „szellem és a lélek nyomorult kis gyilkosait” igyekszik megszólítani (akikkel egyébiránt tele van a kocsma), azokat, akik „azt lesik, hogy a másiknak mije van. Ha egy hamutartóval többje van, már följelenti, álmában megöli”. Bárkit kiszolgál, a Terror Háza „átöltözőszobájának” örökös szereplője. Az ötödiket Fegyőrnek hívják a háta mögött, talán a felmenői viselt dolgai miatt is. Olyan bamba képet tud vágni, hogy képesek vagyunk megsajnálni. Valójában ez csak álca, lényegileg nagypofájú hazudozó. El tudja számítani magát, a társai buktatják meg, mert már ők sem tudják elviselni a hazugságait. Társaival együtt képesek tönkretenni bármilyen nagy ügyet, közben meg pénzt vesznek fel ugyanennek a reklámozására. Ők a kocsma veszélyes suhancai, és azt hiszik, hogy a kocsmán kívül minden fiatal ilyen vad suhanc, mint ők. A hatodik a legveszélyesebb a kocsmában mind között. A többiek csak a Nagy Álszentnek hívják, mintha Moliére darabjából lépne elő, ő Tartuffe, a látszólag mélyen vallásos, cselszövő kalandor. Kereszténynek mondja magát, és közben ahhoz dörgölődzik, vonul füstös szobákba alkudozni, aki naponta bérmálkozik, és az egyházak ellen fenekedik. Ugyanő olyanokkal van együtt, akik a keresztény tanítást, a természetjogot megcsúfolva csatlakoznak azokhoz, akik a női és férfi identitást alapjaiban kérdőjelezik meg. Sokgyermekes családapaként azokat fogadja el társául, akik kihirdették, hogy a férfiak is szülhetnek. A korrupcióellenesség bajnokának mutatja magát, közben - nem is olyan csekély személyes haszonért - olyanok mellett vállal közösséget, akikhez az elmúlt évtizedek legsúlyosabb korrupciói fűződnek. Ha valaki a felsoroltak közül netán konkrét személyekre ismer, az valószínűleg nem a véletlen műve. A hamiskártyások vidáman együtt tudnak élni ezekkel az ellentmondásokkal, igaz rájuk a mondás, miszerint „a lelkiismeret érdekes dolog. Nem azokat gyötri, akiket kellene, hanem azokat, akiknek van”. Ők azok, akiknek lelkiismeretük nincsen, ezért mindezeket az ellentmondásokat vidáman viselik, mert a hamiskártyások mentesek az ilyen furcsa kötöttségektől. Ellenfeleiket olyanokkal vádolják meg rezzenéstelen pofával, amiket ők maguk követtek és követnek el folyamatosan. Ismerős ez a társaság, netán itt járnak-kelnek közöttünk? Ők ágálnak nemcsak a kocsmában, hanem kint, a maguk ácsolta színpadokon, itthoni és nemzetközi fórumokon árulják gátlástalanul a hazát? Olyanokkal állnak szóba itthon, Európa-szerte, a nagyvilágban, akikről pontosan tudják, hogy hasonszőrűek, szintén hamiskártyások? Netán egymást és a közvéleményt is folyamatosan becsapják, elárulják? Ígérgetnek gátlástalanul és felelőtlenül: európai minimálbért, munka nélküli alapjövedelmet, összeurópai nyugdíjat és társait? Kik hiszik el ezeket? Valószínűleg azok, akik a szívük-lelkük legmélyén maguk is hamiskártyások... A lényeg, hogy ne kelljen semmit se tenni saját magukért, a közösségért. A közösség számukra nem létezik, csak az a mikrokörnyezet, ahol kártyázni lehet. Milyen cél lebeg előttük? Egyetlen: mások és egymás kifosztása a cinkelt kártyák - és végső soron az ököljog és a pisztolyok - segítségével. Közöttünk igazi hamiskártyások járnak-kelnek, Pilinszky János Könyörgés a csalókért című írásában pontosan írja le ezt a karaktert: „Mély részvétet érzek a hamiskártyások iránt, azokkal szemben, akik sose tudnak szembesülni önmagukkal és tetteikkel. Mivel hozzájuk mérten akár egy gyilkos is, aki fölmérte és megszenvedte tettét: bárány és győztes áldozat. De milyen lehet izzadt, fekete körmökkel az »örökös csúsztatás« légkörében élni? Rosszabb sors ez a bérgyilkosénál.” 'mmi