Magyar Horgász, 1949 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1949. január / 1. szám

A kutató orvostudomány népszerűségének vitathatatlan jele, hogy szeretve tiszelt ba­­rátom és mesterem, Szalkay Béla is a h­orgászbetegségekről ír oldalas cikket Miután nem valószínű, hogy az „Orvosi Hetilap14 közölje a pontyfogás és m­áléfőzés közötti kapcsolatokról szóló értekezésemet kénytelen vagyok a Magyar Horgász ha­sábjain újabb orvosi értekezésben védel­membe venni azokat a szerencsétlen bete­geket, akik a „Fantasiitis pescatorium­ Szalkayensis“, azaz a Szalkay által leírt és horgászfantáziának nevezett nyavalyában szenvednek. Sajnos, a kérdés csak az első pillanatban komolytalan és tréfásnak látszó, valóság­ban a tudat alatt legtöbbünknél ott lap­pang a saját eredménytelenségünk, vagy csökkent eredményeink okait kutató kínzó és talán kissé irigy gondolatsor, ami éppen azért, mert a kellő élettani és módszertani korlátok hiányoznak, már az elején hibás vágányra siklik és a legszörnyűbb babo­nákra vezet. Ugyanez érvényes azokra a közepesen eredményes, vagy elég eredmé­nyes horgászokra is, akik eredményessé­gük okát egész elképesztően naiv külső okokban keresik. Hányszor halljuk, hogy bár csak volna még abból a kilencszáz­­huszonhetes kukoricából, mikor azt a hét kilós pontyot fogtam (szegény öngyilkos, requiescat in pace), vagy hogy tettél-e petrezselymet és krumplicukrot a máléba öcsém, mert ezen a vízen a ponty csak az olyanra kap. „Horgászfantáziát*­ kiválthat úgy az eredményes, mint az eredménytelen horgászás éppen az ok keresése révén, a gyógykezelés útját Szalkay Béla tökélete­sen kijelöli én inkább a kortörténetet is­mertetem. NEM LEHET MINDENKI ÉS HORGÁSZ! Először is sem testileg, sem lelkileg egy­forma ember még nem született. Ezt úgy is mondhatnék, hogy minden ember egyé­niség, individuum, melyet bizonyos jel­lemző külső és belső sajátosságok pontosabb leírásával elég jól meghatározhatunk. Azt, hogy valamely foglalkozásra, művészetre, vagy sportra ki alkalmas és ki alkalmat­lan, számos kisebb tulajdonság léte, vagy hiánya dönti el. Akinél a cél érdekében szükséges tulajdonságok legnagyobb része megvan, az kiválóan alkalmas, akinél csak­nem mindegyik hiányzik, az alkalmatlan az eredményes tevékenységre. Minkét vég­let ritka. Igen kevés a nagy eredménye­ket állandóan felmutató, mondjuk félhor­gászt” és szerencsére igen kevés a teljesen tehetségtelen, de horgászatot kedvelő sport­ember. A nagy átlag, a középhorgászok tömege, ezek fejlődésképes, igyekvő sport­barátok, akiknek ugyan nem tölti be min­den gondolatát a horgászat, de megfelelő mesterek kezében igen jól formálhatók, ne vihetők és nívós szakirodalommal tanítha­tók. A horgászat szeretete lelki folyamat, furcsa keveréke az ősöktől örökölt vadász­­ösztönnek és kóborlás­­vágynak, a modern élettel szembehelyezkedő természetszeretet­nek és a magányba menek­ülésnek. A hét­köz­­napok egyhangúságával, felelősségével, po­rával, füstjével szemben áll a kikapcsoló­dás, a friss levegő, a kaland és a változa­tosság. Tudom, hogy sokkal egyszerűbben és olcsóbban elérhető, de ennek megfelelően értéktelenebb izgalmak is vannak mint a horgászás (mellette a csak minőségileg kü­lönböző rokon vadászattal, evezéssel és tu­risztikával), miután azonban éppen a hor­gászat akárcsak középszerű űzéséhez is igen sok kiváló képességnek kell a birto­kában lennünk, nem lesz érdektelen, ha megpróbáljuk orvosi szemszögből elemezni azt, hogy mondjuk csak a halfogás egy­ tört részéhez, a bevágáshoz milyen bonyo­lult élettani mechanizmust kell mozgásia­ hoznunk. ÉLETTAN ÉS HORGÁSZATI Tegyük fel a következőket: Tükörsima állóvízben, fehérre festett és a vízből öt centiméterre kiemelkedő úszóval, nappal a hátunkban partról pon­tyozunk, kezünkben tartott pálcával. Az az érzésem, hogy kedves olvasóim felsóhajtanak és azt mondják, hogy a körülmények ilyen ked­vező összetalálkozása az életben talán nem is esik meg. Nyomatékosan hangsúlyozom újból, hogy ez csak feltevés, aminek főleg az a célja, hogy lehetőleg egyszerűsítse az egész gondolatmenetet. Már bevezetőben is két egymástól alap­jaiban eltérő lehetőséggel kell számolnunk. Első esetben a feltételezett bevágásnál már eleve elhatároztuk azt, hogy az úszó leg­kisebb mozdulásánál habozás nélkül be­vágunk, második esetben úgy döntünk, hogy előzőleg fontolóra vesszük az úszó mozdulásának milyenségét és csak akkor vágunk be, ha megítélésünk szerint az erre alkalmas pillanat bekövetkezett. Az első és kétség kívül egyszerűbb eset­ben a bevágás folyamata a következő rész­letekből tevődik össze: 1. Meglátjuk az úszó megmozdulását. 2. Karunk hajlító izomzatának gyors működtetésével a horgászpálca és horogin közbenjöttével a kívánt mértékben be­vágunk. Elhanyagolható az az idő, amit a fény az úszótól szemünk látóhártyá­jáig megtesz. A fény sebessége kereken háromszázezer kilométer másodpercenként és ezen hihetet­len sebesség mellett m­ég akkor sem kés­nénk el a bevágást, ha Budapesten ülve a­­ Rajkálban horgásznánk. Igen számottevő az ingerület terjedése az idegrendszerben. Szemünk látóhártyájától a kisagyban lévő látásközpontig, onnan a kéregben lévő mozgáscentrum­ig, majd a legtávolabb fekvő kézizomig kereken egy méter az út, amit a másodpercenként az idegben átlag har­minc méter sebességgel terjedő Ingerület egyharmincad másodperc alatt tenne meg akkor, ha itt bele nem avatkozna a folya­matba egy fékező, gátló gépezet. Ahhoz, hogy ez az egész folyamat meginduljon, elsősorban is elegendő nagy ingernek kell a szemben keletkeznie. Ha a feltételezett öt centiméteres úszótól öt méternyire ülünk, akkor elegendő lesz az úszó két centiméte­res megmozdulása, feltéve, hogy az legfel­­jebb egy másodperc alatt zajlik le, hogy közben sem az úszó, sem a víz nincsen folyamatosan mozgásban, hogy az úszó fehér és végül a legfontosabb, hogy tekin­tetünket pontosan az úszóra irányítjuk. Ha ettől a szemtengelytől csak kilenc fok­kal eltér az úszó tengelye, azaz, ha csak harminc centiméterrel arrébb nézünk, már akkor tizennégy(!) centimétert kell az­ úszónak mozdulnia, hogy biztosan észre­vegyük. Íme a tudományos magyarázata anna­k, hogy miért eredménytelenebb két úszóval horgászni, mint eggyel. Ha közben akár az úszó, akár a víz folyamatosan mo­zog, vagy am­i eredményében ezzel egy ér­tékű, tekintetünk folyamatosan vándorol két úszó között, a két centiméteres érték megduplázódik, míg ha az úszótól való tá­volságunkat emeljük duplájára, tíz méterre, akkor megnégyszereződik. A tudomány azt a legkisebb behatást, amit éppen hogy észre veszünk, „küszöb érték“-nek nevezi. Ingerküszöb akkor, ha a behatás a kör­nyezettől élesen különbözik, pl. fehér úszó a sötét víztől- differenciaküszöb akkor, ha hasonló behatások közül az egyiket kell kiválasztanunk, pl. hullámos vízen mozgó MIÉRT LEHETETLENSÉG A KAPÁS PILLANATÁBAN IDŐVESZTESÉG NÉLKÜL BEVÁGNI? A kapás észlelésétől, tehát az úszó megmozdulásától a bevágás pillanatáig igen komplikált élettani folyamat zaj­lik le. Az úszó (1) megmozdul, a mozdulatot a szem (2) észleli, az in­gert a megfelelő ideg az agy akarat központjába vezeti (4). Hogy azonban az akarat mozgást (bevágás) váltson ki, az akaratingernek hatnia kell az agy motorikus központjára, az izom­mozgató központra (5). Megindul az izommozgást kiváltó folyamat, a meg­felelő mozgató ideg (6) vezeti az in­gert ahhoz az izomhoz, illetve izom­csoporthoz (7), me­g összehúzódva ki­váltja a bevágáshoz szükséges moz­gást. A folyamat lezajlásához időre van szükség, ezt az időt hívják reakció­időnek. (Illusztráció: a Magyar Ter­mészettudományi Társaság eredeti rajza nyomán.) Írta: d­r. MIHALKOVICs SZILÁRD Tiéd a hal­d magadnak védedl.

Next