Magyar Horgász, 1949 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1949. január / 1. szám
A kutató orvostudomány népszerűségének vitathatatlan jele, hogy szeretve tiszelt barátom és mesterem, Szalkay Béla is a horgászbetegségekről ír oldalas cikket Miután nem valószínű, hogy az „Orvosi Hetilap14 közölje a pontyfogás és máléfőzés közötti kapcsolatokról szóló értekezésemet kénytelen vagyok a Magyar Horgász hasábjain újabb orvosi értekezésben védelmembe venni azokat a szerencsétlen betegeket, akik a „Fantasiitis pescatorium Szalkayensis“, azaz a Szalkay által leírt és horgászfantáziának nevezett nyavalyában szenvednek. Sajnos, a kérdés csak az első pillanatban komolytalan és tréfásnak látszó, valóságban a tudat alatt legtöbbünknél ott lappang a saját eredménytelenségünk, vagy csökkent eredményeink okait kutató kínzó és talán kissé irigy gondolatsor, ami éppen azért, mert a kellő élettani és módszertani korlátok hiányoznak, már az elején hibás vágányra siklik és a legszörnyűbb babonákra vezet. Ugyanez érvényes azokra a közepesen eredményes, vagy elég eredményes horgászokra is, akik eredményességük okát egész elképesztően naiv külső okokban keresik. Hányszor halljuk, hogy bár csak volna még abból a kilencszázhuszonhetes kukoricából, mikor azt a hét kilós pontyot fogtam (szegény öngyilkos, requiescat in pace), vagy hogy tettél-e petrezselymet és krumplicukrot a máléba öcsém, mert ezen a vízen a ponty csak az olyanra kap. „Horgászfantáziát* kiválthat úgy az eredményes, mint az eredménytelen horgászás éppen az ok keresése révén, a gyógykezelés útját Szalkay Béla tökéletesen kijelöli én inkább a kortörténetet ismertetem. NEM LEHET MINDENKI ÉS HORGÁSZ! Először is sem testileg, sem lelkileg egyforma ember még nem született. Ezt úgy is mondhatnék, hogy minden ember egyéniség, individuum, melyet bizonyos jellemző külső és belső sajátosságok pontosabb leírásával elég jól meghatározhatunk. Azt, hogy valamely foglalkozásra, művészetre, vagy sportra ki alkalmas és ki alkalmatlan, számos kisebb tulajdonság léte, vagy hiánya dönti el. Akinél a cél érdekében szükséges tulajdonságok legnagyobb része megvan, az kiválóan alkalmas, akinél csaknem mindegyik hiányzik, az alkalmatlan az eredményes tevékenységre. Minkét véglet ritka. Igen kevés a nagy eredményeket állandóan felmutató, mondjuk félhorgászt” és szerencsére igen kevés a teljesen tehetségtelen, de horgászatot kedvelő sportember. A nagy átlag, a középhorgászok tömege, ezek fejlődésképes, igyekvő sportbarátok, akiknek ugyan nem tölti be minden gondolatát a horgászat, de megfelelő mesterek kezében igen jól formálhatók, ne vihetők és nívós szakirodalommal taníthatók. A horgászat szeretete lelki folyamat, furcsa keveréke az ősöktől örökölt vadászösztönnek és kóborlásvágynak, a modern élettel szembehelyezkedő természetszeretetnek és a magányba menekülésnek. A hétköznapok egyhangúságával, felelősségével, porával, füstjével szemben áll a kikapcsolódás, a friss levegő, a kaland és a változatosság. Tudom, hogy sokkal egyszerűbben és olcsóbban elérhető, de ennek megfelelően értéktelenebb izgalmak is vannak mint a horgászás (mellette a csak minőségileg különböző rokon vadászattal, evezéssel és turisztikával), miután azonban éppen a horgászat akárcsak középszerű űzéséhez is igen sok kiváló képességnek kell a birtokában lennünk, nem lesz érdektelen, ha megpróbáljuk orvosi szemszögből elemezni azt, hogy mondjuk csak a halfogás egy tört részéhez, a bevágáshoz milyen bonyolult élettani mechanizmust kell mozgásia hoznunk. ÉLETTAN ÉS HORGÁSZATI Tegyük fel a következőket: Tükörsima állóvízben, fehérre festett és a vízből öt centiméterre kiemelkedő úszóval, nappal a hátunkban partról pontyozunk, kezünkben tartott pálcával. Az az érzésem, hogy kedves olvasóim felsóhajtanak és azt mondják, hogy a körülmények ilyen kedvező összetalálkozása az életben talán nem is esik meg. Nyomatékosan hangsúlyozom újból, hogy ez csak feltevés, aminek főleg az a célja, hogy lehetőleg egyszerűsítse az egész gondolatmenetet. Már bevezetőben is két egymástól alapjaiban eltérő lehetőséggel kell számolnunk. Első esetben a feltételezett bevágásnál már eleve elhatároztuk azt, hogy az úszó legkisebb mozdulásánál habozás nélkül bevágunk, második esetben úgy döntünk, hogy előzőleg fontolóra vesszük az úszó mozdulásának milyenségét és csak akkor vágunk be, ha megítélésünk szerint az erre alkalmas pillanat bekövetkezett. Az első és kétség kívül egyszerűbb esetben a bevágás folyamata a következő részletekből tevődik össze: 1. Meglátjuk az úszó megmozdulását. 2. Karunk hajlító izomzatának gyors működtetésével a horgászpálca és horogin közbenjöttével a kívánt mértékben bevágunk. Elhanyagolható az az idő, amit a fény az úszótól szemünk látóhártyájáig megtesz. A fény sebessége kereken háromszázezer kilométer másodpercenként és ezen hihetetlen sebesség mellett még akkor sem késnénk el a bevágást, ha Budapesten ülve a Rajkálban horgásznánk. Igen számottevő az ingerület terjedése az idegrendszerben. Szemünk látóhártyájától a kisagyban lévő látásközpontig, onnan a kéregben lévő mozgáscentrumig, majd a legtávolabb fekvő kézizomig kereken egy méter az út, amit a másodpercenként az idegben átlag harminc méter sebességgel terjedő Ingerület egyharmincad másodperc alatt tenne meg akkor, ha itt bele nem avatkozna a folyamatba egy fékező, gátló gépezet. Ahhoz, hogy ez az egész folyamat meginduljon, elsősorban is elegendő nagy ingernek kell a szemben keletkeznie. Ha a feltételezett öt centiméteres úszótól öt méternyire ülünk, akkor elegendő lesz az úszó két centiméteres megmozdulása, feltéve, hogy az legfeljebb egy másodperc alatt zajlik le, hogy közben sem az úszó, sem a víz nincsen folyamatosan mozgásban, hogy az úszó fehér és végül a legfontosabb, hogy tekintetünket pontosan az úszóra irányítjuk. Ha ettől a szemtengelytől csak kilenc fokkal eltér az úszó tengelye, azaz, ha csak harminc centiméterrel arrébb nézünk, már akkor tizennégy(!) centimétert kell az úszónak mozdulnia, hogy biztosan észrevegyük. Íme a tudományos magyarázata annak, hogy miért eredménytelenebb két úszóval horgászni, mint eggyel. Ha közben akár az úszó, akár a víz folyamatosan mozog, vagy ami eredményében ezzel egy értékű, tekintetünk folyamatosan vándorol két úszó között, a két centiméteres érték megduplázódik, míg ha az úszótól való távolságunkat emeljük duplájára, tíz méterre, akkor megnégyszereződik. A tudomány azt a legkisebb behatást, amit éppen hogy észre veszünk, „küszöb érték“-nek nevezi. Ingerküszöb akkor, ha a behatás a környezettől élesen különbözik, pl. fehér úszó a sötét víztől- differenciaküszöb akkor, ha hasonló behatások közül az egyiket kell kiválasztanunk, pl. hullámos vízen mozgó MIÉRT LEHETETLENSÉG A KAPÁS PILLANATÁBAN IDŐVESZTESÉG NÉLKÜL BEVÁGNI? A kapás észlelésétől, tehát az úszó megmozdulásától a bevágás pillanatáig igen komplikált élettani folyamat zajlik le. Az úszó (1) megmozdul, a mozdulatot a szem (2) észleli, az ingert a megfelelő ideg az agy akarat központjába vezeti (4). Hogy azonban az akarat mozgást (bevágás) váltson ki, az akaratingernek hatnia kell az agy motorikus központjára, az izommozgató központra (5). Megindul az izommozgást kiváltó folyamat, a megfelelő mozgató ideg (6) vezeti az ingert ahhoz az izomhoz, illetve izomcsoporthoz (7), meg összehúzódva kiváltja a bevágáshoz szükséges mozgást. A folyamat lezajlásához időre van szükség, ezt az időt hívják reakcióidőnek. (Illusztráció: a Magyar Természettudományi Társaság eredeti rajza nyomán.) Írta: dr. MIHALKOVICs SZILÁRD Tiéd a hald magadnak védedl.