Magyar Idők, 2015. december (1. évfolyam, 78-102. szám)
2015-12-05 / 82. szám
www.magyaridok.hu Kieselbach Tamás.- Ez az ország valóban meggyötört, a története során számtalanszor szenvedett el identitásvesztést Tehén arany keretben Húsz év alatt a romjaiból újjáépített magyar műkereskedelem egyik legsikeresebb és legismertebb szereplője lett. Galériája egyszerre üzlet, nívós kiállítóhely és a magyar műgyűjtés történetét kutató szellemi műhely. Kieselbach Tamást ízléséről, gyűjtési szenvedélyéről és arról is kérdeztük, eleget gondolnak-e a kortárs képzőművészek a jövő műkereskedőire. Honthy Kinga Hány esztendős volt, amikor megnyílt a budapesti galériája? - Harmincegy. Fiatal ugyan, de nem kezdő, mivel erről álmodtam 14 éves korom óta, amikor először láttam BÁV-aukciót. Tizenhat évesen műtárgyakkal és régiségekkel kereskedtem, pénzt kerestem, 1995-re tehát 15 intenzív gyakorlóév állt már mögöttem. - Mi volt fontosabb: a műtárgy vagy a kereskedés? - A kettő együtt. Az intenzív élmény, amelyet egy szép régi tárgy megpillantása jelent, az általa kiváltott izgalom, amely máig megmaradt, aztán a visszacsatolás, hogy ezzel pénzt lehet keresni. Rájönni arra, hogy a rózsadombi lomtalanításkor kidobott, kipofozott tárgyakért, a keretbe tett képért, a kiszidolozott rézcsillárért Szentendrén, Hemző Ilona Nosztalgia házában hetente pénzt lehet kapni. A csillárért 1500 forintot kaptam, a nyolcvanas években hatalmas összeget. A Krajcsovics-üzletben bevették a szép formájú régi befőttesüvegeket. Ki kellett mosni, és adtak érte száz forintot, nem beszélve az izgalomról, hiszen a koronás hitelesítő bélyeggel ellátott üveg látványa a színes múltból hozott hírt. A pénzből albumokat, művészettörténeti könyveket lehetett venni. Abból a száz forintból tíz kötetet vásárolhattam A művészet kiskönyvtára sorozatból. A Központi Antikvárium pedig készpénzt adott a régi metszetekért, nem bizományba vette be, mint a többiek. - Mi volt az első nagy kincs, az első nagy élménye? - A dátum 1978, a nagyapám hagyatékának megpillantása a kassai házban. Az első világháború után jött át Magyarországra, de a városfalra ráépített öreg házban minden megmaradt a régi gyerekjátéktól a söralátétig, a plakátokig, az újságokig és a festményekig. Hatalmas varázslat a szürke és reménytelen szocialista jelenből érkezni vissza a múltba. Az első képet 1983-ban vettem az Ecserin, egy Balla Béla-festményt. Addig csak a lomtalanításban találtam képeket, elázott Halasi Horváth István-pasztellt, Zsótér Ákos vagy Bosznay István festményét. Ki voltak dobva, én meg tudtam, hogy értékesek. Az igazi kincs a Heinrich von Zügel-kép volt. Nagyapámék hárman voltak fiúk, egyikük, Kieselbach Géza festett, Zügelhez járt mesteriskolába. Zügel híres állatképfestő, a német impresszionizmus első négy képviselője között tartják számon. Kassán a házban volt egy kép tőle, egy tehéntanulmány díszes aranykeretben. A tehénen látszott a napfény, gyönyörű fények, színek. Ott ragyogott ez a kincs Kassán, amely még a mi szocializmusunktól is keletebbre esett, még mélyebben ült a reménytelenségben. Ezt az egy képet kérte a család. Akkor, 1980-81- ben ezzel nagyon vagyonosnak éreztem magam, hiszen a tárgy konvertibilis volt a márka és a forint, a két ezzel leírható világ között. Kiemelhető az egyikből, és ha esetleg disszidálnék, akkor a másik világban is értenék. - Talált magyarázatot a múlt iránt érzett erős vonzalmára? - A gimnáziumban konfliktusban álltam a világgal, minden sikerélményem a régiségekhez kötött, ezekkel rajzoltam tele a tankönyveimet. Korábban is gyűjtöttem kagylót, kövületeket, bélyeget, bármit, ami a valóságból elvitt a múltba. Ez nyilván az elvágyódás, ugyanakkor hasznot jelentett a jelenben, utazást, éttermi ebédet, amelyet magam ki tudtam már fizetni. - A kezdetektől jó volt az ízlése, erős a minőségérzéke? - Az ember ízlése meghatározó, a jó ízlés tanulható, de a képekhez való hozzáállás ezen túl kell jusson, mivel különböző megközelítési módok, ízlések és nyelvek léteznek. Ezekben a különböző világokban el kell tudni igazodni, sőt otthonossá kell bennük válni. Az erőt, a drámát kell keresnünk bennük, a pillanatot, amelyiknek a hatása alá kerülünk, így az ember megtapasztalja, hogy sokféle nyelv és nagyon sokféle minőség létezik. - Tizenöt év „szabadpiacon” eltöltött tapasztalata tanácsolta, hogy a galériás létet festményekkel kell elkezdenie? - Zömében már 1985-től képekkel kereskedtem. A magyar állam a hetvenes-nyolcvanas években havonta kamionszámra szállított ki nyugatra olyan műtárgyakat, amelyeket nem talált értékesnek. Akkoriban a Nemzeti Galéria műtárgykiviteli osztályán dolgoztam, és láttam, mire van kereslet külföldön. A szocializmusban irreálisan alacsony ár alakult ki a képzőművészet világában is, kint viszont a kvalitást és a piac igényeit nézték, ráadásul valutát kínáltak a nekik tetsző tárgyakért. A nyolcvanas években nyílt titok volt, hogy ez kelendő áru, csak a részletek nem voltak nyilvánosak: kiknek, mit és mennyiért lehet eladni. Ebből az információból én gyűjteményt építettem úgy, hogy a giccseket vagy a minőségi kommersz alkotásokat eladtam, a klasszikus moderneket megtartottam, és elindítottam velük a galériát. Azóta már megfordult a képek áramlása: ma már szerencsére itthon érnek a legtöbbet a magyar festmények. - Akadálya lehet a szigorú magyar védettségi törvény annak, hogy a nemzetközi piacról a műtárgyak óvatosabban lépnek be? - A magyar piac most a kint lévő képeket vonzza vissza, örülni kell annak, ha hazatér egy-egy értékes tárgy. Jó, ha magánygyűjtő veszi meg, az is jó, ha az állam. De előfordul, hogy valaki behozza, és nem talál rá vevőt, mert közben a tárgyat levédik. Ez gyakori és feloldhatatlan helyzet, a műtárgyak szabad áramlásának a gátja. Össze kellene hangolni a magántulajdon védelmét a nemzet érdekeivel, a nagyobb közösség érdekeivel. A védettségi szabályokat akkor hozták, amikor a művészettörténészek még úgy gondolták, meg kell akadályozni a művek kiáramlását, mert ha átlépték a határt, többé már sosem térnek vissza. Mindennek a pénztelenség és a hazai műtárgypiac hiánya volt az oka. Azóta megváltozott a világ: a műveket már megbecsülik itthon a gyűjtők, egy magyar kép ára általában itt a legmagasabb. Ha egy műtárgy mégis külföldre kerül, kölcsönkérhető, dokumentálható, nem hullik ki a kulturális tudatból. Nem érdemes ettől félni. Sőt: ha jó helyre kerül külföldön, annak csak haszna lesz, hiszen magasabban presztízst kap, nemzetközi érdeklődést gerjeszt a magyar képzőművészet iránt. Tehát miközben okosan fenn kellene tartani a védettséget, jutalmazni és nem büntetni kellene azokat, akik egy-egy műtárgy megőrzésére vállalkoznak. Nemcsak a művészettörténészek óvatossága lehet az oka a szigorú törvénynek, hanem a történelem során elszenvedett hatalmas veszteségek is. Ez az ország valóban meggyötört, a története során számtalanszor szenvedett el identitásvesztést, ez ilyen sűrűségben más országokban nem tapasztalható. Csak a huszadik századon végigmenve: első világháború, Tanácsköztársaság, Trianon, ezzel a nemzet egy részének elvesztése, az emigráció, a vészkorszak, a második világháború és a szocializmus. Igazi törések, hozzászámítva a ’89-es rendszerváltozást is. Mindig újra kellett tervezni, és e törések között nem telt el harminc-negyven év nyugalom. Ez a festészetben extrém módon érződik, a műtárgyanyag meggyötört, a festők kénytelen voltak megtagadni a múltjukat. Gondoljunk csak Bortnyik Sándorra, aki megtagadta az avantgárdot, és a régi vásznainak a hátuljára vagy éppen a színére festette az új képeket. Hatalmas gyűrődések vannak az életművekben, hiszen a festéshez pénz kell, vagyis a képet el kell adni, ezért olyat kell festeni, amilyet megvesznek. A magyar festészet mindennek ellenére megdöbbentően erős, csak ez nem nyilvánvaló. Ennek bizonyítására adok ki itthon és külföldön összefoglaló szakkönyveket. Nagy területek nincsenek feldolgozva, nekem pedig az a célom, hogy bemutassam a magyar festészet izgalmát, gazdagságát, szépségét. Eddig is tudtuk, hogy nemzetközi színvonalú, csak nem voltak meg a művek. Most jönnek elő. De csak úgy lehet sikerre vinni, ha bemutatjuk a múltját, ha adunk hozzá emocionális hátteret. Ezzel rajtunk kívül mindenki él: Van Gogh levágott fülétől Frida Kahlo és Trockij kapcsolatáig minden ilyen motívum a művészettörténet és a közbeszéd részévé válik. Ha nemzetközi összefüggésbe helyezzük mondjuk Aba-Novákot, akkor ki tudjuk venni a Horthy-korszakban nagy állami megrendeléseket kapó kurzusfestő kategóriájából, hiszen el lehet mondani, miként futotta meg az útját, és a terhelt történelmünk miatt lett megcímkézve. Picasso is megfestette állami megrendelésre a Guernicát, rajta nem lett címke. - Elképzelhető-e, hogy egyszer nálunk is lesz fajsúlyos nemzetközi műtárgypiac? - Mindig nemzetközi műkereskedő szerettem volna lenni, élő kapcsolatban álltam, állok azokkal a korokkal és tárgyakkal, amelyek ezt a piacon jellemzik. Ám beláttam, hogy ez itt és most nem megy. Elengedtem a vágyamat, ami okoz frusztrációt. Amikor utazom, ezen mindig megpróbálok enyhíteni. - Változott-e a magyar vásárlók ízlése, bátrabban nyúlnak-e a tárcsa után a liciten, vagy inkább a biztosra mennek? - Nálunk nincsenek nagy múltra visszatekintő, generációkon át öröklött vagyonok, a piac kicsi. Itt százezer euró nagy pénz, nyugaton nem az. Nálunk a művészet inkább az emlékezetkultúra része, a múlt felmutatása. Máshol nem természetes, hogy valaki elkezdi takargatni a múltját, ott a múlt evidens, nem kell feltalálni. Megbecsülik a múlt nagyjait, általuk, üzenetükkel a közösség erősödik, katarzist érez, és ezzel számára a múlt személyessé válik. A galériánk kiadásában eddig 36 könyv jelent meg, közöttük a magyar műgyűjtéssel kapcsolatos alapmunkák. De igen fontos számomra az a három kötet, amely a huszadik század legnagyobb magyar történelmi traumájához kapcsolódik: a vészkorszakhoz, az ötvenhatos forradalomhoz és a rendszerváltoztatás eufóriájához. Egy még nagyon hiányzik ebből a sorozatból: régóta keresem a történetet, amellyel a trianoni veszteség szimbolikusan, az érzelmek szintjén is átélhetővé válna. A múlthoz való viszony határozza meg a jövőképet. - Akkor próbáljuk meghatározni azoknak a mai képzőművészeknek a jövőképét, akik olyan anyagokkal dolgoznak, amelyekből a jövőnek jószerével semmi nem marad! Vajon mit kínál a galériájában majd az ön fia, amikor átveszi az üzletet? - Sok meg fog maradni, sok nem, de ezek ebben a tudatban is születnek. Az anyag esendő. Makovecz Imre épületei fából készültek, azok is pusztulnak. Akkor Makovecz nem volt művész? Jó példa Vörösváry Ákos installációinak a kiállítása a Műcsarnokban. Szerepel ott egy víz alól előkerült rozsdás, meghajlott horgászszék, amelyet Vörösváry odatett, és abban a környezetben gyönyörű, mert mi vagyunk, rólunk szól. Vagy Erdélyi Miklós híres termosza, amelynek az a címe: Tavalyi hó. Benne van? Nincs benne? Nem az a fontos, hogy konkrétan van-e benne hó, ahogy az sem fontos, hogy a preparált cápa, Damien Hirst brit művész műve még az eredeti-e, vagy az már elrothadt, és másikra cserélték. Az erős üzenete a fontos, a mai korban ez a megoldás ehhez legális, egy vászon nem tud ilyen erős lenni. Miért foszszam meg tőle magam? Az élet gazdag. Az a szabadság, ha fel tudjuk mutatni, hogy a helyi és a kinti dolgok homogének, ha az értékeket nem lerugdossuk magunkról, hanem felismerjük a sokféleségben rejlő gazdagságot. Egyébként meg a festék és a vászon ismét az aranykorát éli. Fotó: Bach Máté LUGAS 13