Magyar Idők, 2019. február (5. évfolyam, 27-30. szám)

2019-02-02 / 28. szám

12 LUGAS SZÓBAN FORGÓ Stiláris szeplő Minya Károly Levelet kaptam régi ismerősömtől, volt szomszédomtól. íme, egy részlet belőle: „Ahol csak lehet, olyan írott szövegeket fogadok el, amelyek nem teszik tönkre a nyelvet. Hivatalnok lettem. Vezető beosztásban. Nálam már a munkatársak tudják, mely szavakra ugrok az ügyfeleknek szóló hivatalos levelekben. Eltűnt a kapcsán, a biztosít, a felmerül, a kerül sor és a szenvedő szerkezet. Nem mondom, hogy szeretnek érte, nem mondom, hogy értik. De legalább az ügyfeleink értik, mit ír nekik a hivatal.” Dicséretes a törekvés az érthető hivatali kommunikációra, de a szenvedő szerkezet, azaz a személytelen kifejezésmód eltüntetése nem feltétlen szükséges. A hivatalos stílus egyik legjellemzőbb és leggyakrabban kifogásolt közlésformája a terpeszkedő kifejezés. Maga az elnevezés hordoz magában egy kis rosszallást. Még elítélőbben szószátyár szerkezetnek is nevezik, például: késedelmet szenved, fejlődést tanúsít, változtatásokat eszközöl. Egyszerűen: késik, fejlődik, változtat. Mint látható, a terpeszkedő szerkezet egy tartalmatlan, úgynevezett funkcióigéből és egy képzett főnévből áll, például: kisorsolásra kerül. Főleg a hivatalos, szakmai szövegekben és időnként a sajtónyelvben használatos, de gyakran előfordul a rádióban és televízióban nyilatkozók beszédében is. Utóbbi esetben az az oka, hogy kissé zavarban vannak a mikrofonba beszélők, feszélyezve érzik magukat, és arra gondolnak, hogy a nagy nyilvánosság előtt nagyon szépen, nagyon hivatalosan kell megszólalniuk. Ebből fakad időnként a kissé nyakatekert, túlkörített beszédmód. Pedig csak természetesen, „rendesen”, érthetően kellene ilyenkor is megnyilvánulni. A szakirodalom azt is írja a terjengős szószerkezetekről, hogy legfőbb éltetőjük a kényelmesség, a fontoskodás, a köntörfalazás, a ködösítés, a személyes felelősség elkenése. Például: az ügy nem nyert elintézést, vagyis nem intéztem el, a szállítás késedelmet szenvedett, vagyis elkéstem vele. Ez mind igaz, azonban nem kívánva teljes rehabilitációt és felmentést adni e szerkezeteknek, azt kell mondjam, hogy érdemes árnyalni a jelenséget. Nem tekinteném éktelen nagy hibának, csupán stiláris szeplőnek. Ugyanis ez a kifejezésmód egy stílusréteg, nevezetesen a hivatalos stílusréteg jellemzője. Kétségtelen, hogy a bőbeszédűség látszólag tekintélynövelő szerepű is. Tehát vigyázat, nehogy kiöntsük a fürdővízzel együtt a gyereket! A szerkezet annak a kifejezésére keletkezett, amikor nem tudjuk vagy nem akarjuk megnevezni a cselekvő személyt. Sajnos a szenvedő ige - amely kitűnő lenne erre — kikopott a magyar nyelvből, archaikussá vált, például: az új jogszabály bevezettetik; a javaslat az ülésen megtárgyaltatott. Ugyanakkor újabb kutatásokból az derül ki, hogy nyelvi oka is van a terpeszkedő szerkezet használatának, például a jogi nyelvben, ahol nem feltétlenül szükséges a cselekvőt megnevezni. Az is bebizonyosodott, hogy a terpeszkedő szerkezet a beszélőnek megkönnyíti a szöveg megalkotását, hosszabb megfogalmazásmóddal időt lehet nyerni, sőt begyakorolttá válva kisebb erőfeszítésbe kerül, igaz, a szöveg megértését, feldolgozását esetenként lassítja, megnehezíti. Fontos még az a tény, hogy a terpeszkedő kifejezések tárgyilagosak, szenvtelenek, személytelenek, hiszen erősen furcsállnánk azt, ha egy hivatalnok a hány éves? helyett azt a kérdést tenné fel nekünk: hány tavasz suhant már el a feje felett? Ez is stílustörés itt, túl patetikus. Ugyanúgy stílustörésnek tekinthetjük azt, ha valaki zavarában - kis túlzással - bevásárlást eszközöltet Lajossal, a férjével a sarki kisboltban. A személytelen kifejezésre alkalmas még a határozói igenév és létige kapcsolata, például: vajon be lesz vezetve a dugódíj? Ebben az esetben viszont sokan úgy vélik, hogy a be lesz vezetve germanizmus, azaz németesség. Ez nem igaz, de ez már egy másik írás témája. 2019. február 2., szombat VISSZHANG Ki az örményebb? Nemrég, január 12-én terjedelmes írás látott napvilágot a Magyar Idők Lugasában: Alexa Károly Magyarörmények címmel a magyarországi örménység egyik erdélyi kötődésű egyesületének kiadványáról írt. A cikk lehetett volna jó szándékú, ismeretterjesztő publicisztika egy kicsiny, de fontos nemzetiség kulturális önazonosságának megőrzését szolgálni hivatott kiadvány érdemeiről. Elszomorító, hogy mégsem lett az, de nem érthetetlen. A megrendelt PR-cikkek természete, hogy arról kell szóljanak, ami az elvárás. A szerzőnek nem azt kellett tehát méltatni, hogy ez a szimpatikus magyarországi örmény közösség e közel ezer, az erdélyi érkezést illetően is több mint 380 éve, majd a genocídium időszaka óta tartó együttélés hosszú és harmonikus évtizedei alatt mit tett le a közös asztalra, miáltal Magyarország kulturális és minden egyéb értelemben csak gazdagodott. Fájdalmas, hogy az írás pusztán egy mesterségesen szított ellentét egyoldalú körberajzolása, megerősítése és legitimizálása. Érkezési sorrend alapján. Nyilván azért, mert maga a kiadvány is, amelyről beszél, hasonló célú, erőltetett önigazolás. A szerző talán két-három ciklussal ezelőtt érintőlegesen, egy vagy két ülés erejéig részt vett az akkori önkormányzati munkában, halványan emlékeznek csak rá az örmények azokból az időkből. A nemzetiségi önkormányzat intézményrendszerének elindulása óta szembesülünk - valamennyi magyarországi nemzetiség kivétel nélkül! - a megosztás gonosz és elkeserítő technikájával. Tudnának erről beszélni a görögök, németek, lengyelek, cigányok egytől egyig valamennyien, de különösen elszomorító olyan maroknyi örmény esetében, amelyiknél ez a fajta kirekesztősdi, etnobiznisz - mondjuk ki: önző pitiáner rosszhiszeműségről van szó - már a túlélést veszélyezteti. Márpedig Issekutz Sarolta, akinek érdemeiről oly lelkesen számol be Alexa Károly, két évtizede mást sem tesz, életművének leglátványosabb karaktere az az erőszakos törekvés, amellyel kisajátítani próbálja az örmény nemzetiségi lét minden dimenzióját. E sajátos, sértettségből táplált és hiúsággal fűtött, lealacsonyító harcában pedig sosem válogatott az eszközök közül. Csak a közösség józanságának köszönhető, hogy mégsem érte el célját, hacsak nem azt, hogy sikerült árkokat ásnia, amelyeket kerülgethetünk. Feljelent, besároz, hisztérikus módon démonizál, ahogy csak képességeiből telik. Csakhogy e hosszú évtizedek óta zajló gyűlöletkeltésre már a Magyarországon élő erdélyi származású örmények sem vevők, sőt az Erdélyben működő helyi örmény szervezetek is sorban kihátráltak mögüle, vagy inkább sosem álltak be a gyűlölködés mögé. Inkább működnek együtt a több évtizedes múltú magyarországi örmény szervezetekkel, melyek mindig nyitottak voltak az erdélyi magyar örmények felé. Jó példa erre a látványos együttműködésre a Puskás Attiláék, Avanesian Alexék és jómagam által szervezett diaszpórafesztivál, melynek egyik fő állomása a legrégibb örmény vonatkozású település, Gyergyószentmiklós. Ezeken a rendezvényeken mindenki ott van közülünk, és nincs nyoma széthúzásnak. Tudjuk, tapasztaljuk, látjuk, hogy ebből a mesterségesen fenntartott megosztottságból minden jóérzésű magyarországi örménynek elege van. Köszönjük, többet nem kérünk belőle! Ez is sok volt! A mi elmúlt húsz évünk eddig sem arról szólt, hogy felülnénk erre a gyűlöletkörhintára. Nyitottak vagyunk egymás felé, és azok is maradunk. Erdélyi örmény, genocídiumot túlélő leszármazott és Örményországból vagy a Szovjetunióból érkezett, de már magyar állampolgárságú örmények egy családként, keresztény hitben és közös sorsban összekapaszkodva építjük ezután is azt a hétköznapokban, ami a kulturális életben maradáshoz és még annál többhöz is szükséges. Van szeretett kulturális központunk értékteremtő programokkal, könyveink mindkét gyönyörű anyanyelvünkön, van sikeresen működő színházunk, társulatunk. Büszkék vagyunk művészeinkre, zenészeinkre, szobrászainkra, költőinkre, festőinkre, üvegművészeinkre, alkotóinkra, miközben sosem volt kérdés, hogy ki mikor érkezett, kinek van joga örményebbnek lenni a másiknál. Egy szempont volt: együtt maradni, együtt tenni közös céljainkért. Sajnos, ahogy általában semmiben, ebben sem volt partner soha Issekutz Sarolta, aki az elmúlt években egyetlen - pedig számos alkalommal volt ilyen - közeledő gesztust sem viszonzott. Erre már nincs okunk büszkének lenni. Helyette kérünk elnézést, hiszen a jelenlegi állapot pont ennek a kirekesztő, fogvicsorgató attitűdnek az eredménye, s egyetlen haszonélvezője Issekutz Sarolta. Kárvalottjai mi vagyunk, Magyarország örményei. És még valami: örménynek lenni egy picit talán mélyebb, mint a Szeván-tó partján Ararat konyaktól csillogó szemmel dudukzenét hallgatni és lovasba (örmény kenyér) tekert örmény falatokat eszegetni. Hisz ez nem más, mint amit minden arra járó, fényképezőgépes turista megtesz, legyen kínai, japán vagy amerikai. Nem kételkedem Alexa Károly hazai örménység a teljes iránti jóindulatában, sőt származásából fakadó elkötelezettségében sem, de ezzel az írással nem tett hozzá az egymáshoz történő közeledéshez, amelyre keleti, nyugati és egyéb felcímkézett örmény testvéreinek sokkal inkább szükségük lenne, mint egy ilyen megosztó PR-publicisztikára. Diramerján Artin a Diaszpóra21 főszerkesztője, az Urartu Örmény Nemzetiségi Színház vezetője Bujdosók Felvilágosítással csak a Lugas olvasóinak tartozom a tényekkel meg az igazságnak. Tehát első renden: a Lugas-olvasónak nem dolga, hogy emlékezzék két héttel ezelőtti cikkem tartalmi mozzanataira, megilleti tehát az, hogy felidézzem annak témáját és üzenetének a lényegét. Másodsorban: mélabúsan, de korántsem belenyugvóan kell észlelnünk, hogy az „igazság” még arra is hajlik ebben a mai, „posztmodern”, az értékek „viszonylagosságát” hirdető korban, hogy a hazudozást és az igazmondást felcserélje, sőt hogy nem létező tényekkel kíséreljen meg erőszakot tenni a valóságon. Az önmegvalósítás igénye oly parancsoló szükség, hogy szinte észrevehetetlenül lép át a kirekesztő gátlástalanság térségeibe. Beismerés helyett kézenfekvőbb és hatékonyabb a rágalmazás. Cikkem tárgyi mozzanataival, azaz a tényekkel gyorsan végezhetünk. Írásommal arra a jubileumi kiadványra igyekeztem a figyelmet felhívni, amelyet az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület adott ki fennállásának huszadik évfordulóján. Amely tehát összegezni kívánja azt a munkát, amelyet az egyesület két évtized alatt elvégzett. A közkeletű betűszóval élve az EÖGYKE munkálkodásának teljességét nemhogy egy cikk, de még ez az impozáns könyv sem tudja híven bemutatni. Ars poeticájuk: megismertetni saját múltjával egy jelentős - 10-15 ezer fős - nemzeti kisebbséget, amelynek egészen sajátos autonómiái és tevékenységi formái voltak a magyar századokban. Ez a két évtized nem jelent se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy az Erdélyben letelepedett és onnan szétrajzó örmények a magyar történelmi múltnak egyszerre részesei és alakítói. Voltak hősei(nk) és mártírjai(nk), voltak írói(nk), művészei(nk), festői(nk), tudósai(nk) és remek politikusai(k). Voltak-vannak példás magyarjaink, akik számára az sem ködös mitológia, hogy a honfoglaló magyar törzsekkel vándorolva ugyanazon terekből hallják meg eleik üzenetét... Az EGYKE munkálkodásának köszönhetően előttünk állnak a régi magyarörmény századok és a legújabb magyarörmény évtizedek. Ennyit a tényekről. (A kétkedőknek és a kíváncsiaknak ajánlom a napokban megindított www.magyarormenytudastar.hu-t - amelyben „minden” benne lesz.) Nem tudom, hogy a tények a mai időkben képesek-e jó eséllyel versenyezni a hamisításokkal és a hazugságokkal, másként szólva: van-e módja a szolid többségnek arra, hogy a maga érdekeit és igazságait érvényesítése akkor, amikor a korszellem ki van szolgáltatva a mindennemű kisebbségi agresszivitásnak. Az erdélyi örmények és a „másikak” viszálya már régen közigazgatási, államigazgatási és hovatovább bírósági ügy. Ebbe egy újságcikk ne menjen bele. De arra nézve, hogy az erdélyi származású örmények közösségével (akiket kizártak két éve az országos önkormányzatból!) miféle intézményes „szerkezet” áll szemben, amelynek nem tudjuk a létszámát, nem tudjuk - egyenként és csoportosan - idekerülésük idejét, okát, politikumát és szociológiáját, azt talán illusztrálhatjuk néhány hivatalos mondattal, illetve belső intézményi önjellemzéssel. Csak a miheztartás végett... „Az Országos Örmény Önkormányzat az Állami Számvevőszék által elfogadott Intézkedési tervében meghatározott feladatokból egyet sem hajtott végre.” (2018) „Az Állami Számvevőszék az Örmény Kulturális, Dokumentációs és Információs Központ 2014 és 2016 közötti időszakra kiterjedő ellenőrzése során megállapította, hogy a központ működése, pénzügyi gazdálkodása és vagyongazdálkodása elegendő és megfelelő ellenőrzési bizonyíték hiányában nem volt átlátható és elszámoltatható... Ezért az ÁSZ eljárást (és) vagyonmegóvási intézkedést kezdeményez.” (2018) A cikkemre beérkezett irományban, melynek küldőjéről mit sem tudok, de emiatt nincs bennem különösebb hiányérzet, két intézmény neve szerepel, nem biztos, hogy közismertek, és az sem, hogy tevékenységüket egyetlen honlap dokumentálja. A Diaszpóra21, mondhatni, felöleli mindazt, ami „velük” és „általuk” történik. Tehát itt van az Örmény Kulturális Központ, az Örmény Apostoli Vallási Közösség, az Arménia Népe Kulturális Egyesület. Mindközönségesen együtt: Örménytér. Hogyan is munkálkodnak mostanában? A Diaszpóra magazin és az Arménia magazin (ezek külön soron szerepelnek, de lehet, hogy azonosak...) utolsó számának kelte: 2014. 01. Azóta öt év telt el. A legutolsó „aktuális hír” kelte 2016. 06. 01. Ezt az úgynevezett örmény nemzetiségi „szószóló” jegyzi, aki azóta már megszűnt szószóló lenni (s azt sem tudni, hogy egyáltalán hogyan lett azzá...). Az utolsó kiállítás és az utolsó színházi hír dátuma 2014-es, és ekkor volt egy Rimszkij-Korszakov-dalest is... A „Kiadványok” cím alatt ezek a biztató mondatok állnak: „Hamarosan megismerheti legfrissebb kiadványainkat. Látogasson vissza később, szeretettel várjuk.” „Nemzetközi kapcsolatok?” „A tartalom feltöltés alatt.” Az intézmények éves beszámolói 2015-ben megszűnnek. Hol vannak? Mit akarnak? Alexa Károly Szerkesztőségünk a vitát ezzel lezártnak tekinti.