Magyar Ifjúság, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-31 / 13. szám
SZUPERSZONIKUS A DÍSZSZEMLÉRE KÉSZÜLNEK Az autóbusz zötyögteti utasait. Ahogy túljut a tavaszi olvadás áztatta kerékvágásokon, előmélyítette bukkanókon, s rátalpal a sima, szinte zökkenőmentes betonra, mellettem ülő útitársam „átkapcsol” a hallgatásból, válaszol a jóelőbb elhangzott kérdésre. — Hogyan érzem magam odafönt? — kérdezi vissza. — Aligha lehet pontosan visszaadni az érzést. Mégis... talán, mint most maga a buszban. Hangsúlyozom, mint maga. Nem én... Újsütetű ismerősöm alacsonytermetű, szikár, izmos, barna fiatalember. Huszonnyolc éves. Talán negyedórája ismerkedtünk meg egy szobában, ahol a tizedesből és a honvédből álló ..duó’ a szó szoros értelmében felöltöztette P. József századost. Ráhúzták a feszes túlnyomásos öltözéket, rövid, különleges csizmába bujtatták a lábát, gondosan ügyeltek minden mozdulatra, mert bizony korrigálásra nem nagyon, van lehetőség, önkéntelenül adódott a megállapítás: űrhajósjelölt, jót nevetett ezen, mondván igaz, hogy Gagarin is ilyen termetű, viszont, Glennhez képest túlságosan hosszú a haja, meg magasra is nőtt kissé a sima rész homlokán. Úgy, hogy marad „egyszerű” vadászrepülőnek, bármennyire nagy is a hasonlatosság, így beöltözve. Aztán faggattam az öltözés közben, egy évtizedes repülése alatt mi volt maradandó élménye. Megint nevetett. Furcsák az emberek, azt gondolják, hogy a halózok gyűjtik az élményeket. .. . Megérkezünk a starthelyre. A már melegét is éreztető tavaszi napsugár végigszánt a karcsú, szuperszonikus gépmadarak testén. A laikus számára mutatós látványt, a szakembernek pedig olyan magasfokú, tökéletes technikát jelentenek ezek a gépek, ami elől — túlzás nélkül mondható — nincs menekvés a légi teret megsértő ellenség száma A start elmarad Egy gép startol. Más a feladata, mint ami a többieké. Ők még a földön várják a parancsot, ami egyre késik. Újabb ismerősünk S. József százados. Éppen ellentéte P. Józsefnek. Hatalmas szál fiatalember. Első ránézésre megállapítható, kettőnek kitelne az övéből a ruhája. Vígkedélyű, viccelődő természetű. Akkor fordítja komolyra a szót, amikor életútjáról beszél. Pár pillanatra visszavarázsolja magát ipari tanulónak, vasöntőnek, majd a veszprémi Nehézvegyipari Egyetemre hallgatónak. Aztán jön a repülés. Előbb a dugattyús gépeken, majd a korszerűbbeken, a léglökéseseken, s végül a mostani egészen modern harci gépen. Egy életút, aminek elmondása után, valósággal kívánkozik a megjegyzés, hiszen ez alatt meg lehet öregedni. Tiltakozik. Most is az ifjúsági szervezet, a KISZ tagja, s úgy érzi jogosan. Igaz, hogy jubilál, hiszen kereken tizenöt esztendeje állították ki az első tagsági könyvét, de ez csak bizonyítás, hogy hallani sem akar a megöregedésről. — Persze más a fiatalság érzése és más a komolyodás — magyarázza. — Amíg ezzel a technikával nem ismerkedtem meg, úgy éreztem a repülés sport, amibe úgymond belefér a megengedettnél nagyobb merészség, kalandvágy. — És ez csak érzés maradt? — Mutasson nekem egyetlen hajózót, akinél ez puszta szándék és érzés. Dehogy. Én is átestem rajta. Még amikor a másik típusú léglökésessel mentem. Akkor szívesen eltértem az útvonaltól, s köröztem néhányszor otthon a falum felett. Gondoltam, lássák, hogy repülő lett belőlem, igazi... Lehalkítja a hangját. Valósággal belepirul, amikor mindennek az eredményét összegezi: — Fenyítést kaptam érte. Kijózanított. Főleg persze ez technika,, ahol koncentrálni kell, vagy ahogy mondják, nemcsak a fizikai teherbírásra, hanem az észre is nagy szükség van. Elég egy másodperc vagy a szabálytól eltérő cselekedet, s könnyen mulasztás történik. Hallotta. .. A repülőtéren közkedvelt és jól ismert történet következik. Valahol olvasták, hogy az egyik dél-amerikai állam légiereje korszerű gépeket vásárolt, amellyel egy oktató-pilóta érkezett. Nagy díszünnepséget csaptak, ahol az oktató be akarta mutatni nagy hozzáértését és merészségét. A megengedett magasságnál jóval alacsonyabban váltotta ki a hangrobbanást, s amikor... amikor leszállt csodálkozva szemlélte, hogy hová érkezett. Eltévedt talán? Mert a tribünt, a rajta lévő elnökséget, az őt üdvözlő „tanítványokat” sehol sem találta. A nyurga hajózó jóízűen nevet a maga mesélte történeten, de nyomban hozzáteszi: — Ezért mondom én, hogy ilyen technikát csak olyan emberekre lehet bízni, akik minden helyzetben tudják, hogy mit cselekszenek, milyen célt szolgálnak. Akkor is, ha a légtért meg kell védeni az „ellenségtől”, akkor is ha bemutatót kell repülni. Órájára pillant. Megjegyzi, hogy ebből már nem lesz időre start. És ez a „jóslat” be is válik pár pillanat múlva, amikor közlik, hogy a főváros felett, ahol a hazánk felszabadulása ünnepén lezajló díszszemle légiparédéját kell gyakorolni, sűrű ipari köd terpeszkedik, tehát a start elmarad. Légiharc — fotózással Felsorakozik az egység. A parancsnok kilépteti az egyik alegység beosztottjait, mint az előző repülés legjobbjait. Vándorzászló a jutalmuk, amit úgy nyugtáznak, mikor visszaérnek a helyükre, hogy nem vándorol tovább tőlük. * — Mivel érdemelték ki? — kérdezem A. Imre századost. — Jól repültünk — hangzik a kurtára szabott válasz. Arra gondol az ember, ebből a hajózóból is úgy kell kiszedni mindent harapófogóval, de erre mindjárt rácáfol. Neki a „feljegyzések” között maradt élménye. Fölcsal a magasba. Persze a képzelet szárnyán, ami még az ilyen gépek mellett állva sem elvetendő módszer. Nem egyedül „szántjuk” az eget. És ezt szó szerint kell érteni, mert „nyeljük” a felhőket, a csillogó jégkristályokkal együtt. Az útitárs, M. József százados gépe — ezúttal „ellenség”. Megkezdődik a légiharc. A mi gépünk feladata világos és egyértelmű: megsemmisíteni az ellenséget. Az viszont menekül. S mi történik a magasban, ha két ilyen gyakorlott, jóképességű hajózó ■ „akad” össze? Ez már nem csak a technika harca. Az idegeké is. Becsapják egymást, ahol csak lehet, s minden idegszálukkal törnek a cél felé. Kinek hogyan sikerül? A földön kiderül. A. Imre büszkén mondja: „erős fotóm van rólad”. Rá a másik: „nekem is”. S az igazi győztes, aki minderre megtanította őket, gratulál, mert a kiképzés során tanultakat kiválóan alkalmazták. ★ Megérkezik a várva várt parancs. A starthely másodpercek alatt olyan, mint a felbolygatott méhkas. Felbőgnek a gépek. Karcsú testük egymás után emelkedik a magasba. Elindult az egység a feladat végrehajtására. A szem már képtelen követni őket, csak a gondolat szárnyal velük, s az a meggyőződés, hogy a feladatteljesítés ezúttal is sikeres lesz. GYULAI FERENC RIPORTJA KUTAS RUDOLF FELVÉTELEI -"'lÜS f .j*M' re* $ 1 %m mm Ar , * WL ÚTVONALMEGBESZÉLÉS A VEZÉRGÉPNÉL. FELSZÁLLÁS ELŐTT A TÚLNYOMÁSOS RUHA UTOLSÓ ZIPPZÁRJAIT HÚZZÁK A TÁBORNOK EMLÉKEZIK "szhajú, idős, de még mindig a ■ egyenestartású, élénk tekintetű emberrel beszélgetek a csendes szobában. Mellén parányi vörös szalagon arany csillag tanúsítja: vendéglátóm a Szovjetunió Hőse. — Mindig örülök, ha magyar emberrel találkozom, — veti rám tekintetét a veterán tábornok, akinek katonái 1945 kora tavaszán Dél-Magyarországon, Somogy, Baranya és Zala megyék területén csatáztak a fasisztákkal. — Hiába múlt el több mint másfél évtized, — bennem még mindig megannyi emlék ébred Kaposvár, Nagybajom, Pécs, Kanizsa, Zalaegerszeg és sok más magyar város és falu nevének hallatán... Nehéz idők voltak... Hiába volt mögöttünk már jónéhány, lövészárokban töltött kegyetlen esztendő, a dnyeperi átkelés, a kurszki pokol, a győzelemért ezen a tájon is nagy árat fizettünk... A tábornokra nézek, — negyvenöt esztendeje, majd fél évszázada, hord egyenruhát, — s úgy látom, élénk tekintete elhományosul. Katonáiról, a fiairól beszél... — A déli magyar városok felszabadítása mellett nagy feladatot bízott ránk Tolbuchin marsall, a front parancsnoka. Hadseregünkre hárult a németek utolsó üzemanyag bázisának, az erősen védett zalai olajvidék felszabadítása is. Bizony sok-sok katonámat hiába várták a háború után haza, sokezren alusszák örök álmukat távol a hazától, magyar földben. Mennyi 20—22 éves fiatal gyerek, valamennyi a fiam volt... Mi minden lehetett volna belőlük? Ma lennének életük delén, ezidőtájt ünnepelnék 37—38—39 éves születésnapjukat. — Azért a nagy többség életbenmaradt, s azok helyett is küzdött,akik kiestek a sorból. Várjon csak, — gondolkodik el az idős harcos, a sok mindenre, aprónak tűnő epizódokra is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Hallgassa csak: Muhin alezredes rohamlöveg ezredében szolgált egy fiatal gárdahadnagy, Vlagyimir Styepanovics Ignatyev. Tulárvól került a hadseregibe, egyenesen a gépészeti technikum padjából. Húszesztendős korában már tisztként verekedett a 30 napig tartó kurszki csatában. Bátor ember, jó katona volt. 1945-ben, 22 esztendős korában, már egy rohamlöveg-üteg parancsnoka. Március 29-én az ezred, más egységekkel együtt, Nagykanizsa felszabadítására indult... Ignatyev gárdahadnagy alegységét — katonái méltók voltak parancsnokukhoz — az élre, a felderítő csoportba osztották be, rohamlövegek állandóan harcban álltak a hátrálva védekező ellenséggel. Ignatyevék harc közben érkeztek a Zala megyei Bocsica község határához. A szovjet katonáknak ahhoz, hogy a községet elérjék, egy kis völgyön kellett keresztülmenniök. A völgyecske hídját a hitleristák éberen őrizték. Látszott, hogy meg akarják itt vetni a lábukat. A zalai olajra szükségük volt. Az ellenség nehéz fegyvereit a híd túlsó felén elterülő temetőben helyezték el. Amint a hitleristák Ignatyev rohamlövegeit meglátták az úton közeledni, fergeteges tüzérségi tüzet nyitottak. Nem volt nehéz megállapítani: az egész falu tele van németekkel. Mindenhonnan, még a házak padlásairól is lőttek. A rohamlövegek — ha a tüzet viszonozzák — romba döntötték volna az egész falut. A parancsnok, hogy a szerencsétlen polgári lakosság életét megkímélje, másként intézkedett. Míg egy csoport magára vonta a figyelmet, Ignatyev gárdahadnagy katonái úttalan utakon, rendkívül kedvezőtlen helyzetben megkerülték balról a falut, s hátulról törtek be a községbe. Ez láthatóan nagyon meglepte a németeket, de megmentette a magyar község lakóinak életét és vagyonkáját. Ezen a napon a hadműveleti naplóban feljegyezték: „A Bocska községért vívott harcok során Ignatyev gárdahadnagy 3. ütegének katonái jelentős harci sikert értek el a fölényben levő, ellenséggel szemben. Egy rohamlöveget, nyolc géppuskafészket, hat különböző űrméretű löveget, két aknavetőt, hatvanöt ellenséges katonát és tisztet megsemmisítettek, kilencvenhárom katonát és tisztet foglyul ejtettek, egy lőszerraktárt elfoglaltak”. A fiatal parancsnokot — aki a harcok során csaknem életét vesztette — hőstettéért, Bocska község felszabadítása során tanúsított bátor magatartásáért a Honvédő Háború Érdemrend I. fokozatával tüntették ki. — Látja, ilyen katonákkal harcoltam én tizenhét éve Magyarországon, értük, velük kaptam az arany csillagot én is a Dunánál — fejezte be elbeszélését a tábornok. — Nem is tudom, merre járhat, mit csinálhat manapság ez az Ignatyev. Azt a címet, ahová leszerelése után, 1945- ben költözött, talán megszerezhetem, de tizenhét esztendő nagy idő. ★ A tábornoktól kapott egykori cím alapján Tula városában keresem ismeretlen ismerősömet, Vlagyimir Sztyepanovics Ignatyevet. Azonnal látom, velem a szerencse, jó helyen járok. Tulában ismerik az én Ignatyevemet. — Igen. — világosítanak fel a Tulai Kombájngyárban. — Ignatyev főmérnököt jól ismerjük. Az elvtárs magyar? Akkor ön is hallott bizonyára a mi főmérnökünkről, hiszen mérnöktársaival ő konstruálta azokat a kombájnokat, amelyeket Magyarországon is jól ismernek. Alig várom, hogy lássam a tartalékos gárdatisztet, aki úgy látszik nemcsak a harckocsikhoz, de kombájnokhoz is jól ért Az érdeklődésemre adott válasz azonban elkeserít: — Ignatyev mérnök sajnos már nincs Tulában. Egy Moszkva környéki nagyüzem konstruktőri osztályának vezetője, egyébként Szaltikovkában lakik. Irány tehát Szaltikovka, a szovjet fővároshoz közel eső, kedves kis nyaralóhely. Nem is kell soká keresgélnem, közvetlenül a villamosvasút melletti kis utcában ráakadok a keresett címre. Vasárnap van, munkaszüneti nap. Az utcán fiatal párok sétálnak. Nekem pedig torkomban dobog a szívem: a régi fénykép és a tábornok leírása alapján ráismereke a volt gárdatisztre? Nem szaporítom a szót, a kerten áthaladva, a házba belépve azonal felismertem a keresettet. Csak Ignatyev elvtárs csodálkozott még órák múltán is azon, hogyan lehet valakit a magyar-országi Bocska község felszabadulása kapcsán megismerni és több mint másfél évtized múltán megtalálni... Régi emlékekről, a tábornok elmondásából jól ismert történetről, majd a máról beszélgetünk. Együtt ül az egész család: az apa, tizennégy esztendős fia és a felesége. A gazdagon terített asztal mellett régi ismerősökként csevegünk. — Mit mondjak magamról? — Élek úgy, mint a többi szovjet ember. Láthatja, kellemes, szép helyen lakom. Feleségem, s én is dolgozunk. A fiam iskolába jár. Mérnök vagyok, tervezőmérnök. A háború után szereztem át diplomát, s most egy mérnöki osztály vezetője vagyok. Csoportunk mindennapos alkotómunkát végez, s mint tervezők, egy kicsit álmodozók is vagyunk. A mában élünk, s a holnapról álmodunk. A holnapnak tervezünk. Azt hiszem, a világon ez a legszebb hivatás... A háziasszony csendben kimegy a szobából, majd almával teli kosárral tér vissza. — Kóstolja meg — kínál a gyümölccsel. — Vologya itthon nem mérnök, hanem kertész.— Nevetve kezdi, de komolyan teszi hozzá. — Almát termel a kertben, a legkülönbözőbb fajtákat. Most egy hónapig a Krímben üdült, s egy hete, tért csak haza, persze újabb álmafajtákkal. Késő délutánra hajlik az idő, a fiatalabb Ignatyev, a tizennégy esztendős, aki már a nagy háborúról csak könyvekben olvas, vagy nagyritkán apjától hall, előveszi harmonikáját és játszani kezd. Ujjai futnak a billentyűkön, de tekintete — csakúgy mint egész délután, — apján csüng, úgy vélem, jó barátok. A zene hallatán az idősebb Ignatyev gondolatai elkalandoznak, s csak búcsúzóul, a kézfogásnál szólal meg újra. — Azért nagyon szeretnék megint találkozni azokkal az emberekkel, akiket egykor Magyarországon csak futólag, sötét bunkerek, óvóhelyek mélyén láttam. Megvallom őszintén, még ma is megdobban a szívem, ha a rádió híreiben az önök szép hazájáról hallok. Lakatos Ernő 1945: Ignatyev gárdahadnagy (középen) sebesülése után a nagykanizsai katonai kórház parkjában 1962. Ignatyev főmérnök, az egykori gárdatiszt és családja