Magyar Ifjúság, 1970. szeptember-december (14. évfolyam, 35-51. szám)
1970-10-23 / 42. szám
A Fiatalok ! hullámhosszán Az egyre ismertebb kedd esti összeállítás címe kifejező és több értelmű. Talán azt jelenti, hogy a sokszor kritikátlanul gyengén hallható Petőfi rádió is megteszi a fiataloknak? Ezt feltételezni sem merem, bár visszakozásom a hang minőségén nem sokat változtat. Vagy azt jelenti, hogy az érdekes műsor szerkesztői az egyes, különböző fajsúlyú és egymást kiegészítő számokat úgy szánják a jellegzetes, bár különböző érdeklődésű hallgatórétegnek, hogy mindenki megtalálja a számítását, s a hangvétel harmonikusan illeszkedjen az Ifjúság érzelem- és gondolatvilágához? Érdemes lenne ellenőrizni mindkét feltevést — előbb-utóbb sor is kerül erre —, ezúttal azonban inkább az tűnik izgalmasabbnak, hogy a Fiatalok hullámhosszán legsajátosabb műsora, a Porpresszó, megállja-e a helyét az összeállítás elmének harmadik jelentéseként? A beszélgetések kötetlensége mindenesetre azonnal megragadja az érdeklődőt. Tematikai korlátozottság nélkül záporoznak a legváltozatosabb és legváratlanabb kérdések, s a házigazda nem odázza el a válaszadást. Természetesen a vitatkozók az átlagosnál felkészültebb fiatalok, feltehetően diákok, ráadásul fővárosi diákok. Ez még nem feltétlenül baj, sőt előny is lehet, hiszen a Polpresszó hallgatói fogékony, érzékeny közvetítők révén kapnak választ fel-felmerülő, de gyakran kimondatlan kérdéseikre. Az viszont már legalábbis megfontolandó, hogy nem lenne-e érdemes Ipper Pálnak kitűnő műsorához egyszer-kétszer gyári fiatalok, netán vidéki gimnazisták, egyetemisták segítségét kérnie? Zöldi László : Tizennégy vértanú Nemeskürty István, ha történelmünkről ír, gondolatokat vet és vihart arat. Nem kell látnoki képességekkel rendelkezni ahhoz, hogy megnézvén Tizennégy vértanú című tévéfilmjét, előre lássuk: a vihar ezúttal sem marad el. Nem maradhat el, hiszen híven követte az Ez történt Mohács után megírásánál alkalmazott módszert: újra elolvasta a rendelkezésre álló történelmi forrásokat, és rájuk hagyatkozott. Kötelessége a kritikusnak, hogy észrevegye és lelkesen üdvözölje televíziónk törekvését, amelyből nem hiányzik a bátorság, hogy ezzel a filmmel gondolkodásra és állásfoglalásra késztesse a nézők tömegeit. Mert ez Nemeskürty filmjének egyik legfőbb érdeme: rádöbbenti vagy rá kívánja döbbenteni a nézőt, hogy Kossuth népünk tudatában önmaga fölé nőtt, hogy Kossuth olyan jelképpé vált, amelynek fényében elhomályosodik a valódi Kossuth képe. És emiatt hiába háborodnak fel azok, akik hazafiúi érzületükben érzik sértve magukat. Nemeskürty nem a hazaszeretetet nem 48-at rombolja, hanem a hamis ilúziókat. Hogy a film gondolati töltése és érzelmi telítettsége maradéktalanul érvényesült, az Hajdufy Miklós érett és értő rendezésének köszönhető. Elkerülte a két legfőbb buktatót: hősei nem váltak üres, történelmi illusztrációkká, és megrázó tudott lenni érzelgősség és naturalizmus nélkül. Így válhatott valójában a film csúcsává mind az ítélethirdetés mind a kivégzés jelenete. És így válhatott szimbolizmusában is felkavaróvá a záró képsor. Nagy József képei nem először szolgálnak rá a dicséretre. Hangulatukkal és tónusukkal most is kiválóan segítették a film sikerét. Akárcsak Hidas Frigyes kísérőzenéje. Ritka öröm a kritikusnak, ha ennyire lelkesülten írhat egy filmről. Így talán megbocsátható, ha ezúttal eltekint a főbb szereplők egyenkénti elősorolásától és megelégszik azzal, hogy elismeréssel szól együttesükről. Hiszen valamennyien eszköztelen elmélyültséggel keltették életre az általunk vértanúként tisztelt aradi tizenhármat és mellettük az eddig méltatlanul elfeledett tizennegyediket: Kazinczy Lajost. Bersényi Iván Ritka a felnőtteknek szóló meseregény a mai irodalomban, éppen ezért érthető kíváncsisággal vettem kézbe egy fiatal szerző ilyen jellegű művét, amelyet a Magvető Könyvkiadó jelentetett meg Nohát meséljünk... címen a megújult, megszépült formájú Új Termés sorozatában. A szerző, Kurucz Gyula — bár első könyvével jelentkezett most — nem ismeretlen az irodalmi folyóiratokat rendszeresen olvasók előtt. Debrecenben az Alföld szerkesztői indították el öt évvel ezelőtt az írói pályán, de az Új Írás és más lapok hasábjain is találkozhattunk azóta a nevével. A Nohát meséljünk... sajátos mesevilágba kalauzolja el az olvasót. Három férfi, Bateste és Sonor, a két hivatalnok, valamint Kapp, a cirkuszi erőművész, földi parancsra leereszkedik egy rég kiszáradt kúton keresztül Meseországba, hogy az ottanihelyzetet megismerje, s Meseországot előkészítse a földi civilizáció befogadására, pontosabban a birtokba vételre. Szinte mindazokkal a mesealakokkal találkoznak vándorútuk során, akikre csak emlékezhet az olvasó gyermekkorának meséiből, Hófehérkétől a csillagszemű juhászig, a sárkányoktól a vasorrú bábáig. Ebben a könyvben azonban az egész Meseország sajátos megvilágításban tárul a szemünk elé. Hamarosan rájövünk, hogy lényegében napjainkról, a mai életről, hatalomról, erőszakról, emberi jellemről, az emberek között kialakult viszonyokról beszél a könyv írója. Számtalan kalandot élnek át hőseink, ijesztgetnek és megijednek, fogságba esnek és kiszabadulnak, amíg csak el nem jutunk Bateste és az erőművész haláláig, és az egyedül életben maradt Sonor tehetetlen kudarcáig. Úgy érezzük, túlságosan sok is ennyi kaland a vékonyka kötetben. Olyan sűrűn követik egymást az események, hogy a sok-sok történés több esetben nem is tud szorosan összekötődni a gondolatokkal. Így mindazt, amit a szerző mondani akar, gyakran nem csak egyféleképpen értelmezhetjük, nem csak úgy, ahogy ő szeretné. Egészében véve Kurucz Gyula első regénye nem olyan sikerült, mint a már ismert novellái, s mint ahogy azok után várhattuk volna. Ugyanakkor feltétlenül értékelendő, hogy az írónak sikerült az egyes részeket groteszk, mulatságos és játékos elemekkel, nyelvi fordulatokkal, szójátékokkal olvasmányossá, szórakoztatóvá, amellett elgondolkoztatóvá tenni. A hiányosságok ellenére érdemes volt megjelentetni ezt a kötetet, mégpedig azért, mert feltárult benne a fiatal szerző sokszínű írói eszköztára, ötletgazdagsága, s mindezek további, jobb regényeket ígérnek. Mátyás István Szovjet kultúra napjai Színházakban, mozikban, hangverseny- és kiállítótermekben rendezik meg idén október 24 és november 3 között a szovjet kulturális életet reprezentáló eseménysorozatot. A Műcsarnokban még október végén nyílik a „Mai szovjet képzőművészet”, a „Lenin és a forradalom a szovjet grafikában" című és a szovjet éremművészeti kiállítás. Fővárosi és vidéki színházi bemutatók során Edlisz, Zorin, Marsak, Zsukovickij és Satrov darabjai kerülnek színpadra a Pesti Színházban, Miskolcon, Pécsett és Szolnokon, valamint a pesti József Attilában. Az ünnepi filmbemutatókon kívül, amikor a Dosztojevszkij regényéből készült „Bűn és bűnhődés” című filmet, a magyar—szovjet koprodukciós Liszt-filmet, a Szerelmi álmokat, és egy új szovjet-üzbég filmet, a Nagykorúságot vetítik, műsorra tűzik az elmúlt évek szovjet filmsikereit, az „új hullám” alkotásait, az Egy év kilenc napját, az Iván gyermekkorát, a Mi, húszévesek című filmet, a Jó napot, én vagyok-ot, s a Tűzön át nincs átkelést is. A Híradóban pedig megrendezik a legújabb szovjet rövidfilmek hetét. Szíria, Libanon után hozzánk is ellátogat a nyolcvantagú Belorusz Táncegyüttes, amelynek műsorában belorusz, ukrán, moldovai népi táncok szerepelnek. A legrangosabb eseménye az ünnepségsorozatnak valószínűleg mégis David Ojsztrah pesti szereplése lesz a Zeneakadémián, ahol a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát vezényli október 26-án, november 1-én pedig hegedűestet ad. A fővárosban és több vidéki nagyvárosban szerepel a Belorusz Táncegyüttes David Ojsztrah, aki- A színes, kétrészes, szélesvásznú magyar-szovjet koprodukciós lághírű hegedűművész Liszt-film címszereplője, Sinkovits Imre és a női főszereplő, A. karmesterként is fellép, Sengelaja. Ez a film szerepel a szovjet filmnapok október emellett szólóestet ad. 28-i ünnepi megnyitója műsorán. A filmnapok műsorában nagy várakozás előzi meg a Bűn és bűnhődés című Dosztojevszkij-regény kétrészes filmváltozatának bemutatóját. Első a Huszonötödikben Fakóbarnába öltözött nyúlánk női figurák, fejükön homlokba húzott kendővel, mely eltakarja, elszemélyteleníti arcukat, s egy durva faágy felpúpozott párnákkal és dunyhával — ez a díszlete a HUSZONÖTÖDIK SZÍNHÁZ kis kamaraszínházának első bemutatóján, amikor NÉMETH LÁSZLÓ GYÁSZ című regényének színpadi változatát adják elő. Nem elírás az előbbi mondat, ezek a női szereplők valóban a díszlet és kellékek funkcióját töltik be, mozdulataikkal, sötéten nyomasztó jelenlétükkel hátteret és hangulatot teremtenek a Kurátor Zsófi bőrébe bújt BEREK KATI kétórás monológjához. SZIGETI KÁROLY koreográfus-rendező a modern pantomim és a görög tragédia kóruselemeiből „rajzolta”, tervezte, koreografálta és rendezte az előadást. Amint a görögöknél a közvéleményt, a közhangulatot, a „sorsot” szólaltatják meg a kórus asszonyai, itt is a külvilág, a falu pletykazuhataga és fojtogató sajnálkozás áradata jelenik meg a női alakok mozdulataiban és lépteiben. Az izgalmas és nagyszerűen kitalált színpadi világ nem töltődik meg a formával adekvát tartalommal; konfliktus és dráma helyett egy elmesélt, megelevenített történetet kapunk — igaz, hogy egy kivételes színésznő kivételes erejű alakításában. BEREK KATI egymaga tölti meg a színpadot, válaszaival felidézi az el nem hangzó kérdéseket is. Reménysége és esettsége, szeretetre vágyódása és büszke önállósága, fájdalma és reménykedései igazi Németh László-i nőalakot mutatnak. Nem biztos azonban, hogy ez a formájában, törekvéseiben — amint az az előzetes nyilatkozatukból kiderült — újat, a színházi életet megreformálni akaró színház jól választott, amikor ezt az eleve epikus töltésű darabot választotta első bemutatójául. Minden tisztelet és megbecsülés Németh Lászlóé és nagyszerű regényéé, de ez a darab ebben a formában talán nem nyújt annyi izgalmas és újszerű gondolatot, amelyben a színpadi megoldások élni tudnának, és a kísérletező színjátszás megfelelő alapanyagot találna egy formájában és tartalmában egyaránt új és sokatmondó előadáshoz. Székely Gabriella MAGYAR IFJÚSÁG 1370/42