Magyar Ifjúság, 1970. szeptember-december (14. évfolyam, 35-51. szám)

1970-09-18 / 37. szám

Lerágott csont? — Miért pont a József Attila la­kótelepről ír? Jobb téma nem akadt? Hiszen annyit cikkeztek már róla. Most legutóbb is, az Ifjú Kommu­nistában, testvérlapjukban — kezdi a beszélgetést a IX. kerületi tanács népművelési csoportvezetője, Xan­­tusz Zoltán. — Szociológusok, pszi­chológusok, népművelők, köztük én magam is, foglalkoztak már a la­kótelep kulturálódási igényével; mi, népművelők, abból a célból, hogy megismerjük a kívánalmakat, igé­nyeket, hogy aztán tudjunk mit nyújtani. Lerágott csont ez, kérem! fl csont Azért mégis kimentem a lakótelep­re. Nem szociológiai kutatásokat akar­tam végezni, nem is népművelői fel­mérést, hanem lányokkal, fiúkkal beszélgettem arról, hogy mit olvas­nak, mit néznek meg moziban, hová járnak szórakozni. A válaszokat nem is érdemes megismételni most, any­­nyira szokványosak. Kalandfilmek és vígjátékok, Jókai és a romanti­kus irodalom, vagy a krimi a ked­vencek. Többségük nem jár szín­házba, vagy ha igen, akkor egy-egy színész kedvéért, Latinovitsért, Bár­diért, Tahi-Tóthért mennek el, nem a darabért. Esténként tv-t néznek, vagy­i­s ez a legnagyobb probléma, erről szól az Ifjú Kommunista „se­gélykérő” cikke is — csapatokba ve­rődve kószálnak az utcákon. Akik tehetnének értük valamit, azok szinte tehetetlenek. Nem azért, mert hiányzik a jóakarat, vagy ener­gia, tenniakarás. Az „objektív kö­rülmények” a hibásak. Talán maguk az objektumok. ami van Egy művelődési ház. Egy nagyobb teremből s egy-két kisebb szobából áll. Mindez a lakótelep szélén, el­dugva, távol a közlekedéstől. Itt mű­ködik az ifjúsági klub is. Kis szo­bákban összezsúfolva zajlanak a szakköri foglalkozások, s a kötetlen klubélet. — Jársz a művelődési házba? — kérdeztem sorra a fiatalokat, akik­hez találomra csöngettem be. — Dehogy, hiszen az egy huligán­tanya — volt a válasz. — Nem engedem a közé a sok rosszul öltözött sötétképű közé a lá­nyomat — tették hozzá a jelenlevő mamák. Arról, hogy a szombat esti táncos estéken kívül más is zajlik a klub­ban, szinte senki sem tudott. — A múlt valóban ez volt — me­séli Majzik­ Katalin, a ház igazga­tónője és Papp Pál, az ifjúsági klub vezetője. — Akik akkor elszoktak onnan, most már nemigen, vagy le­galábbis nagyon nehezen jönnek vissza. Pedig azóta sok minden vál­tozott. Heti négy alkalommal talál­kozó klub működik a ház szűkös he­lyiségeiben. — Talán éppen ez a baj, a szű­kös szobák, barátságtalan környezet — véli kicsit rezignáltan a klubve­zető. — Szó volt arról, hogy egy mű­velődési kombinátot építenek meg­felelő helyiséggel, felszereléssel, de eddig mindig elmaradt. Most már le is került a műsorról, így nem tud­juk szeparálni a fiatalokat érdeklő­désük, életkoruk, iskolázottságuk szerint. Egy részük azért nem jár ide, mert túl kötöttnek, a másik mert túl lazának érzi a klub­prog­ramot. Ezért látogatatlan a rendez­vények nagy része is. Teljesen hete­rogén összetételű a társaság, tizen­négy évtől huszonnégy éves korig. Hát hogyan lehet itt közös fórumot teremteni? A körülmények, lehető­ségek pedig nem olyanok, hogy min­denki megtalálja érdeklődési terüle­tét. Nézem a műsort: csütörtökönként Ifjúsági Magazin címmel kötött foglalkozások, élménybeszámolók, pszichológiai beszélgetések, filozó­fiai viták, zenehallgatás, történelmi előadások. Magnósklub is működik, nyelvtanfolyam, balettszakkör. Ki­rándulásokat szerveznek, látogatáso­kat a Vár­építkezéshez, a Hangle­mezgyárba, a Filmgyárba. Van úgy, hogy csak egy-két fia­tal jön el a gyülekezési helyre. A klubtagok száma ötvenkettő. Mint­egy hatezer fiatal él a lakótelepen. ami lehetne A Szabó Ervin könyvtár telepi fiókkönyvtárában még a kora ta­vasszal jártam. A Játék és Vallo­más című országos olvasónapló pá­lyázat ünnepélyes sorsolása folyt. A tágas szabadpolcos könyvtárszobák­ban helyi fiatalok­ — nem a műsor vendégei — beszélgettek, gitároztak, magnóztak. Akkor hallottam róluk először. A könyvtár ifjúsági klubjá­nak tagjai élték szokásos szabad klubestjüket. Ezernyi teenager-korú olvasóból verbuválódott ez a hatvan­nyolcvan fős társaság. Szerda dél­utánonként jönnek itt össze, ilyenkor övék a könyvtár. Irodalmi, zenei előadásokat hallgatnak a XX. szá­zad irodalmáról, a korszerű sci-firől, a komolyzenéről, a művészettörté­netről, az ifjúságról és az erkölcsről és így tovább, ki mit szeret. — Elgondolkoztató — mondja Ma­­ruszki József, a könyvtár és a klub lelkes vezetője —, hogy a fiatalok mennyire nincsenek tisztában olyan alapfogalmakkal, mint például a stí­lus. A megkérdezettek hetven szá­zaléka nem tudta megmondani nem­csak azt, hogy a hagyományos, vagy formabontó stílust kedveli-e, hanem azt sem, hogy mit jelent ez a szó. Hát többek között ezen próbál se­gíteni ez a vállalkozás. Nemcsak ol­vasásra nevel, hanem az értő olva­sás abc-jére is tanít. A félrehallá­­sokat próbálja elkerülni, azt elérni, hogy például a Zabhegyezőben töb­bet lássanak a rasszkifejezések szó­táránál. S úgy látszik, egyre növek­vő sikerrel. Pusztán „egyetlen” prob­léma, akadály van, ami miatt köny­­nyen zsákutcába fut a dolog s ez a pénz. Ami nincs. A múlt félév utolsó előadásait már nem tudták megtar­tani, nem tudták kifizetni az elő­adókat. Elkönyvelhetetlen forintok A művelődési ház sokat nem ad­hat — pedig talán még felesleggel is rendelkezik —, mert nem tudja hogyan elkönyvelni a kölcsönt. Hi­­szen a művelődési ház nem üzemel­tetheti a Szabó Ervin könyvtár klub­ját. Ez logikus és ésszerű. Persze, ha meggondolja az ember, mi a fel­adata egy ilyen intézménynek — mint a neve is mondja — a nép-, il­letve most már közművelődést se­gíteni, s ha talál egy ilyen lehető­séget és csatornát a fiatalokhoz ... Talán nem kellene elszalasztani. Maruszkiék a kerületi KISZ-bi­­zottsághoz is fordultak. Lévai László, a kultúros szívvel-lélekkel a klub­­könyvtár mellett áll, hiszen ez ideá­lis atmoszférát teremt egy ilyen klub kialakulásához, de anyagilag se­gíteni ő sem tud. — Egy kisebb vállalat kulturális alapja is nagyobb, mint a kerületi KISZ-bizottságé — panaszolja. Hogy miért nem próbálják meg együtt az ifjúsági klubbal? Már megpróbálták. Nem sok sikerrel. Jártak egymáshoz vendégségbe, de a fiatalok valahogyan nem jól érez­ték magukat. Papp Pál úgy fogal­mazta meg: az iskolát végzettek és nem végzettek közti ellenszenv. Tudniillik a könyvtárklubbeliek nagy része érettségizett, vagy kö­zépiskolás, az ifjúsági klubbeliek nem. Az előbbiek rendszeres olva­sók, az utóbbiak nem vagy csak a kalandregényekig jutottak el. Ha a vendégesdi nem is sikerült, az együttélés még sikerülhet. Erre helyiség és lehetőség is lenne. S a könyvközelség valószínűleg minden­kinek csak használna, hiszen a mos­tani klubkönyvtárnak is böngésző­ként, könyvvel ismerkedőként kezd­ték ... Nagy „bátorság” kell ahhoz, hogy ilyen „nagyvonalúan” bánjunk a megtalált lehetőségekkel, melyekkel egy-egy fehér foltot tüntethetnénk el a közművelődés térképéről. Azt hiszem, van még mit „rágni ezen a csonton”. Székely Gabriella ... Volt egyszer egy táncdalfesztivál. Pontosab­ban egy elődöntő. 20 számmal. És volt köztük egy. Majdnem 100 pontot kapott. Meg egy utolsó előtti helyet. Címe: Verje meg a búbánat. Énekes: Rakonczai Ervin. És meg­verte ... Mert­ tehetett ő róla? Csak részben. Mégis so­kan a nevével azonosítot­ták a dalt. És ez nem túl jó dolog. Főleg egy te­hetséges, fiatal, pálya­kezdő énekesnél. Aki egyáltalán nem szeretne búbánatos maradni. Sőt. Azóta? Nemrég szerelt le a néphadseregtől. Most újra énekel. És nem is rosszul. Mert makacs em­ber. Mint mondja: „Nem tudok beletörődni abba, hogy egy sikertelen sze­replés évekre »elvághas­son« egy hivatást.” Vidékre jár, ORI-szer­­vezésben. Ezt hívják „hak­ninak". Pedig - legyünk szubjektívek - legalább egy újabb bizonyítási le­hetőséget érdemelne. (Ez már mással is megtör­tént ...) Persze, nem vár­ja a sült galambot. Ismeri a saját hibáit. (Már ke­vesebb van.) Mert tanul­­ és sokat. Eredmény? Ezt kérdezzük meg a tapsoló koncertközönségtől. És Ervin bízik. Ha másban nem, egy dalban. Amit „neki találtak fel”. Ami­vel bizonyíthat. Mert a pódiumon eléggé egyéni. Mondhatnánk úgy is: egyéniség. Vagy legalább­is az lesz. Ezért nem ne­héz neki „testre szabni” egy slágert. És többen bíz­nak benne, fogják még azt a dalt hallani... (Szatmári) ÉS megverte a búbánat 70/3712MAGYAR IFJÚSÁG IFJÚSÁG ÉS KÖZMŰVELŐDÉS Könyvek nélkül A KÖZMŰVELŐDÉSI KON­FERENCIÁT követő tizen­két héten keresztül foglal­kozott a Magyar Ifjúság a közművelődés sajátos, az if­júságot érintő kérdéseivel. Az ifjúság és a könyv kapcso­lata meglepő módon eddig kimaradt ebből a vitából is. Ez az alapvető szempont nem mellőzhető, ha közmű­velődésről beszélünk. Igaz, a tömegkommunikáció modern eszközeinek rohamos fejlődé­se idején ostobaság lenne el­feledni, tagadni a film, a rá­dió, a televízió óriási szere­pét már most és a jövőben, de ugyanolyan ostoba hiba, irreális utópia lenne a könyv­nek, az irodalomnak még mindig és jó ideig alapvető kultúrahordozó szerepét nem látni a közművelődésben. (Ettől a könyv hagyományos technikai-megjelenési formája változhat.) Már csak azért is, mert a rádió, a tv irodalmi sőt vegyes szórakoztató mű­sorainak egy jelentős része — helyesen — irodalmi adaptá­ció. Természetesen a konfe­rencia a könyv szerepét nem tagadta, hanem hangsúlyozta. Nem­ kapott eléggé hangot a kérdés azonban a fiatalság vonatkozásában, holott e ve­­tületében külön és sajátos kérdései is felmerülnek. AZ OLVASÁS egyéni kul­turálódási tevékenység, tehát aktívabb önművelési részvé­telt kíván, mint a jórészt akusztikai vagy vizuális be­fogadást követelő film, rádió, tv. Ez az aktívabb befogadói munka nem zárja ki, sőt kö­veteli az audio-vizuális ver­senyben a segítő figyelemfel­keltést, a céltudatosan tapin­tatos irányítást. Ezt az irá­nyítást, figyelemfelkeltést a közművelődési könyvtárak ki­tűnő gyermekkönyvtárai — Budapesten, a megyei váro­sokban, a járási székhelyeken — sajnos eléggé szűk válasz­tékkal el is végzik. Az általá­nos iskolás kor után azonban a folyamat megszakad és a gyermekolvasók jelentős ré­széből nem lesz továbbra is olvasó fiatal. Az olvasási igény azonban nagyon sok fiatalban tovább él. Ezért kell megtalálnunk a módját, hogy az igény ne haljon ki és se­gíteni tudjuk, elsősorban a tovább nem tanulók útját, ta­lálkozási lehetőségét a köny­vekkel, irodalommal. A könyvkiadók, könyvtárak, a KISZ sok erőfeszítést tett és tesz, hogy ezt az igényt ki­elégítse, magasabb szintre emelve fenntartsa. Itt az idő, hogy egy általános nagy köz­­művelődési terv keretében az erőket összefogva, egységes és hosszútávú terv szülessen, melyet állandó munka való­sít meg. Felmérések tanúsága szerint — a gyermekkönytári olvasó­kat beleértve — a fiatalság közel 60 százaléka olvasó. A közművelődési könyvtárak vizsgálatai megállapították, hogy a fiatal olvasók 50—60 százaléka középiskolás, s ezek egyben a legintenzívebb fiatal olvasók. Még egy adat: a munkásfiatalok 58 százaléka olvas, viszont a falusi fiata­loknál az arány ettől messze elmarad. A százalékok így is szépnek tűnnek, de — mint annyiszor — a mennyiségek mögötti tartalmi vizsgálódás már nem ad oly derűs képet, mert például a munkásfiatalok 58 százalékos adatában a néha elolvasott egy-egy tömegesen „fogyasztott” krimi, olcsó ka­landtörténetek adják a kétes értékű „olvasottságot”. Köze­lebbről nyilván a középisko­lások olvasottsága sem egy­értelműen színvonalas művek­ből áll. AZ ISKOLÁK SZEREPE az olvasóvá nevelésben eddig is sokat vitatott kérdés volt. Gyors javulás aligha várható, különösképpen az irodalmi oktatásban szükségképpen csökkentett igényű szakközép­­iskolák, ipari tanuló intézetek gyors térhódítása idején. Vi­szonylag rövidebb idő alatt megoldható lenne — meg kell oldani — a korszerű, jó, az olvasóvá nevelés alapjait je­lentő iskolai könyvtárak lé­tesítését. (Bár említésre méltó, hogy az újonnan tervezett is­koláinknak is csak egy tö­redékében terveztek könyvtár­­helyiséget.)­ Megfelelő bő könyvválaszték nélkül is ne­héz olvasóvá nevelni a fiatal­ságot. Bár elvileg a teljes ma­gyar és világirodalom rendel­kezésre áll, az igazság mégis az, hogy egyetlen kiadó fog­lalkozik a gyermek- és ifjúsá­gi irodalom kiadásával, csök­kenő választékkal, s benne a fiatalok irodalmi igényeit szolgáló, a „felnőtt” iroda­lomhoz összekötő kapcsot épí­tő Kozmosz kiadványokkal. A fiatalság egy részében tehát van irodalmi érdeklő­dés, igaz ez elsősorban a szépirodalomra irányul, a kor­szerű műveltség szempontjá­ból rendkívül fontos ismeret­­közlő művekhez ritkábban fordulnak. A szépirodalomból is — ez önmagában természe­tes és jó — a mai, „modern” írókat, költőket veszik kézbe és elsősorban a világirodal­mat. A Modern Könyvtár kis kötetei vásárlóinak 50 száza­léka közép- és főiskolás, illet­ve ilyen életkorban levő igé­nyes, képzettebb munkásfia­tal. De „a múlt elvetése megbosszulja magát” — Ma­róti Andor okos vitacikke fej­ti ezt ki —, és ez így igaz az irodalmi műveltség terén is. Tehát okosan, vonzóan népszerűsítenünk kell az iro­dalom régebbi értékeit is. Tennivaló tehát van, egy nagyszabású összefogott prog­ram megvalósítása sürgető feladat az ifjúság részvételé­vel és érdekében. (A fiatalok és irodalom kérdéseivel fog­lalkozik újabban a magyar könyvkiadók és könyvterjesz­tők — múlt esztendőben ala­kult — egyesülése is.) A KISZ-NEK AZ „OLVASÓ IFJÚSÁGÉRT” mozgalom ke­retében indított „Játék és val­lomás" olvasónapló-pályázat alapját képező füzet kitűnő munka. A szervezés már... Sok helyen a szervezés, a propaganda, a lebonyolítás teljesen az amúgy is túlter­helt közművelődési könyvtá­rakra marad. Az akció előtt nem mérték fel a könyvszak­ma, a készletek adta lehető­ségeket és bizonyos fokban keresztezték a szovjet művek úgynevezett jubileumi olvasó­mozgalmát, melynek legalább­is meghirdetői között a KISZ is ott volt. Természetesen a kezdeményezés így is jelentős. Saját tapasztalataim szerint a KISZ és a könyvtárak kere­teiben működő ifjúsági klu­bok, irodalmi körök figye­lemre, elismerésre méltóan sokat tesznek a fiatalok és az irodalom, a könyv találkozá­sáért. Végül szabványos befejező mondatok helyett kérdezzük meg: az utóbbi évben formá­ban, tartalomban örvendete­sen megújuló Magyar Ifjúság­ból miért hiányzik a könyv? Nemcsak a recenzió, a jól propagáló érdekes cikk, ha­nem egy-egy könyv, író tevé­kenységének megvitatása a fiatalokkal, őszinte vélemé­nyek művekről, kiadói elgon­dolásokról, írói műhelyvallo­mások, fiatal írók tervei? Te­hát az a sok ötletesség, moz­gékonyság, ami az egész la­pot és a kulturális rovat más területeit is jellemzi. Csertői Oszkár „Nagy Ignác vígjátéka, a Tiszt­újítás, nemcsak a maga korá­nak a legjobb vígjátéka volt, ma is tanulságos mint szatíra, a régi jó táblabíró-világból. Abba a leg­jobb vígjáték-típusba tartozik, amelyik humorának erejét a ke­serűségből meríti, és nevetésével egy új rendet akar előkészíteni.” Szerb Antal ítéletével egyetérthe­tünk, a televíziós előadással vi­szont annál kevésbé! Az élvezetes szatíra és a szóra­koztató vígjáték helyett egy ér­dektelen, avíttá fakult színdarabot unatkozhattunk végig. Igaz, ta­nulság így is volt. Nagy Ignác 1842-ben megtette a magáét. Merész és jó szatírát írt. Nemcsak politikai állásfoglalásá­ban volt merész, hanem volt bá­torsága ahhoz is, hogy elsősorban ne a cselekménnyel törődjék, ha­nem a jellemekkel és kora jelleg­zetes típusait tegye köznevetség tárgyává. Ez a laza meseszövés és markáns karikírozó készség szin­te kínálja magát a megfilmesí­tésre. Engedékenyebb és hálásabb matériát forgatókönyvíró és ren­dező keresve sem igen találhat. Most azonban mintha varázslat ülte volna meg a film alkotóit. Először is Benedek András feled­kezett meg arról a közismert igazságról, hogy fontosabb egy mű gondolatait, szemléletét híven tolmácsolni, mintsem a leírt szö­veghez szolgai hűséggel ragasz­kodni. Ahelyett, hogy kihasználta volna az író adta lehetőséget és forgatókönyvében — hogy erősítse a szatírát a képben, látványban korszerűsítette volna az egykori színdarabot, szövegét szinte az utolsó szóig átvette, mozgalmas­ságát viszont csökkentette. Kerényi Imre és Málnay Leven­te, a két rendező (hogy miért volt belőlük kettő, azt igazán nem lehet tudni) viszont nem hitt a darabban. Ezért nem azt bontot­ták ki, hanem fásultan kerestek valami trükköt, amivel a közön­ség számára elfogadhatóbbá próbál­ták tenni — megrendezték a sza­tíra szatíráját, vagyis színészeik­kel a darab eljátszása helyett egy bizonyos színházi stílust ját­szottak el. Ezzel azonban megöl­ték a szatírát és helyébe valami­féle érzelgősséget keltettek életre. Elhibázott átdolgozás, helytelen rendezői felfogás­, szereposztási té­vedések — ötlettelen, szürke szí­nészi játék. Mentsége csak Papp Jánosnak van, aki a szatírában tényleg idegen, pozitív hős sze­repével birkózott. A szatíra nyo­mait csak Juhász Jácint és Zenthe Ferenc alakításában fedezhettük fel. Rossz előadások mindig lesznek. Erről is csak azért szükséges eny­­nyi szót ejteni, mert televíziónk irodalmi és drámai főosztályának jogos büszkeséggel hirdetett­ szán­­ ­ megújulás nélküli TISZTÚJÍTáS­ déka, hogy a képernyő közvetíté­sévé jutassa el a nézők milliói­hoz a magyar irodalom klasszikus alkotásait, örvendetes az a szem­léletmód, amelyik a klasszikusok fogalmát nem szűkíti le a nehéz­­veretű tragédiákra, hanem köte­lességének tartja, hogy a vígjá­tékokkal is gazdagítsa közönségét. Közkinccsé nemzeti kultúránk öröksége azonban igazán csak akkor válhat, ha avatott kézzel közelítik a mai és az eljövendő nézőkhöz, ha az élő és felforrósító szellemet és nem a hidegen vi­lágító, holt betűt tisztelik. BERSÉNYI IVÁN Mostani (Legutóbbi) Hetek h­e­ly e z és száma 1 (1) Tízezer lépés — OMEGA 35 2 (9) Gyöngyhajú lány — OMEGA 35 3 (8) Valaki hiányzik a táncból — ARADSZKY LÁSZLÓ 30 4 (3) A régi ház körül — KOVÁCS KATI 20 5 (4) Mária volt — METRO 35 6 (2) Menekülés — ILLÉS 23 7 (5) André (je t’aime) — KONCZ ZSUZSA 10 8 (6) Én nem tudtam azt, kérem — KONCZ ZSUZSA 17 9 (14) Történet M-ről — ILLÉS 34 10 (11) Barbara — KONCZ ZSUZSA4 11 (—) Sört kérek én — ARADSZKY LÁSZLÓ1 12 (7) Hej, rolli, rolli — HUNGÁRIA 14 13 (—) Ne légy szomorú — NEMÉNYI BÉLA9 14 (10) Nem vagyok én apáca — ZALATNAY SAROLTA 32 15 (13) Valaki kell, hogy szeressen — KONCZ ZSUZSA 17 Most aztán „átcsoportosultunk”! S érdekes módon,, ezen a héten különösen megnőtt a beküldött szavazatok száma. (Olyannyira, hogy a szavazatok egy része mellé írott kom­mentárokra egyszerűen nem áll módunkban részletesen és külön-külön válaszolni. Csak annyit, hogy slágerlistánk ala­kulását kizárólag a szavazatok számszerűsége befolyásolja.) Sokan egy levelezőlapra több slágerlista-szelvényt ragasztot­tak. Ezt az összeszámlálás mechanizmusa miatt, nem tudjuk figyelembe venni,ezért egy szavazatnak kellett tekintenünk. Játékszabályunk ugyanis — változatlanul — a következő: Egy dalcím, egy szelvény (jövő hétre a „36”-os sorszámú) — egy levelezőlapon. Minden további szavazathoz újabb szel­vény és újabb levelezőlap szükséges! Beküldési határidő (ettől sem tudunk eltekinteni): kedd (szeptember 22.), heti 12 óra. Címünk: Magyar Ifjúság szerkesztősége, Slágerlista, Bp. VIII., Somogyi Béla u. 6. SLÁGERLISTA - 36

Next