Magyar Ifjúság, 1970. szeptember-december (14. évfolyam, 35-51. szám)
1970-09-18 / 37. szám
Lerágott csont? — Miért pont a József Attila lakótelepről ír? Jobb téma nem akadt? Hiszen annyit cikkeztek már róla. Most legutóbb is, az Ifjú Kommunistában, testvérlapjukban — kezdi a beszélgetést a IX. kerületi tanács népművelési csoportvezetője, Xantusz Zoltán. — Szociológusok, pszichológusok, népművelők, köztük én magam is, foglalkoztak már a lakótelep kulturálódási igényével; mi, népművelők, abból a célból, hogy megismerjük a kívánalmakat, igényeket, hogy aztán tudjunk mit nyújtani. Lerágott csont ez, kérem! fl csont Azért mégis kimentem a lakótelepre. Nem szociológiai kutatásokat akartam végezni, nem is népművelői felmérést, hanem lányokkal, fiúkkal beszélgettem arról, hogy mit olvasnak, mit néznek meg moziban, hová járnak szórakozni. A válaszokat nem is érdemes megismételni most, anynyira szokványosak. Kalandfilmek és vígjátékok, Jókai és a romantikus irodalom, vagy a krimi a kedvencek. Többségük nem jár színházba, vagy ha igen, akkor egy-egy színész kedvéért, Latinovitsért, Bárdiért, Tahi-Tóthért mennek el, nem a darabért. Esténként tv-t néznek, vagyis ez a legnagyobb probléma, erről szól az Ifjú Kommunista „segélykérő” cikke is — csapatokba verődve kószálnak az utcákon. Akik tehetnének értük valamit, azok szinte tehetetlenek. Nem azért, mert hiányzik a jóakarat, vagy energia, tenniakarás. Az „objektív körülmények” a hibásak. Talán maguk az objektumok. ami van Egy művelődési ház. Egy nagyobb teremből s egy-két kisebb szobából áll. Mindez a lakótelep szélén, eldugva, távol a közlekedéstől. Itt működik az ifjúsági klub is. Kis szobákban összezsúfolva zajlanak a szakköri foglalkozások, s a kötetlen klubélet. — Jársz a művelődési házba? — kérdeztem sorra a fiatalokat, akikhez találomra csöngettem be. — Dehogy, hiszen az egy huligántanya — volt a válasz. — Nem engedem a közé a sok rosszul öltözött sötétképű közé a lányomat — tették hozzá a jelenlevő mamák. Arról, hogy a szombat esti táncos estéken kívül más is zajlik a klubban, szinte senki sem tudott. — A múlt valóban ez volt — meséli Majzik Katalin, a ház igazgatónője és Papp Pál, az ifjúsági klub vezetője. — Akik akkor elszoktak onnan, most már nemigen, vagy legalábbis nagyon nehezen jönnek vissza. Pedig azóta sok minden változott. Heti négy alkalommal találkozó klub működik a ház szűkös helyiségeiben. — Talán éppen ez a baj, a szűkös szobák, barátságtalan környezet — véli kicsit rezignáltan a klubvezető. — Szó volt arról, hogy egy művelődési kombinátot építenek megfelelő helyiséggel, felszereléssel, de eddig mindig elmaradt. Most már le is került a műsorról, így nem tudjuk szeparálni a fiatalokat érdeklődésük, életkoruk, iskolázottságuk szerint. Egy részük azért nem jár ide, mert túl kötöttnek, a másik mert túl lazának érzi a klubprogramot. Ezért látogatatlan a rendezvények nagy része is. Teljesen heterogén összetételű a társaság, tizennégy évtől huszonnégy éves korig. Hát hogyan lehet itt közös fórumot teremteni? A körülmények, lehetőségek pedig nem olyanok, hogy mindenki megtalálja érdeklődési területét. Nézem a műsort: csütörtökönként Ifjúsági Magazin címmel kötött foglalkozások, élménybeszámolók, pszichológiai beszélgetések, filozófiai viták, zenehallgatás, történelmi előadások. Magnósklub is működik, nyelvtanfolyam, balettszakkör. Kirándulásokat szerveznek, látogatásokat a Várépítkezéshez, a Hanglemezgyárba, a Filmgyárba. Van úgy, hogy csak egy-két fiatal jön el a gyülekezési helyre. A klubtagok száma ötvenkettő. Mintegy hatezer fiatal él a lakótelepen. ami lehetne A Szabó Ervin könyvtár telepi fiókkönyvtárában még a kora tavasszal jártam. A Játék és Vallomás című országos olvasónapló pályázat ünnepélyes sorsolása folyt. A tágas szabadpolcos könyvtárszobákban helyi fiatalok — nem a műsor vendégei — beszélgettek, gitároztak, magnóztak. Akkor hallottam róluk először. A könyvtár ifjúsági klubjának tagjai élték szokásos szabad klubestjüket. Ezernyi teenager-korú olvasóból verbuválódott ez a hatvannyolcvan fős társaság. Szerda délutánonként jönnek itt össze, ilyenkor övék a könyvtár. Irodalmi, zenei előadásokat hallgatnak a XX. század irodalmáról, a korszerű sci-firől, a komolyzenéről, a művészettörténetről, az ifjúságról és az erkölcsről és így tovább, ki mit szeret. — Elgondolkoztató — mondja Maruszki József, a könyvtár és a klub lelkes vezetője —, hogy a fiatalok mennyire nincsenek tisztában olyan alapfogalmakkal, mint például a stílus. A megkérdezettek hetven százaléka nem tudta megmondani nemcsak azt, hogy a hagyományos, vagy formabontó stílust kedveli-e, hanem azt sem, hogy mit jelent ez a szó. Hát többek között ezen próbál segíteni ez a vállalkozás. Nemcsak olvasásra nevel, hanem az értő olvasás abc-jére is tanít. A félrehallásokat próbálja elkerülni, azt elérni, hogy például a Zabhegyezőben többet lássanak a rasszkifejezések szótáránál. S úgy látszik, egyre növekvő sikerrel. Pusztán „egyetlen” probléma, akadály van, ami miatt könynyen zsákutcába fut a dolog s ez a pénz. Ami nincs. A múlt félév utolsó előadásait már nem tudták megtartani, nem tudták kifizetni az előadókat. Elkönyvelhetetlen forintok A művelődési ház sokat nem adhat — pedig talán még felesleggel is rendelkezik —, mert nem tudja hogyan elkönyvelni a kölcsönt. Hiszen a művelődési ház nem üzemeltetheti a Szabó Ervin könyvtár klubját. Ez logikus és ésszerű. Persze, ha meggondolja az ember, mi a feladata egy ilyen intézménynek — mint a neve is mondja — a nép-, illetve most már közművelődést segíteni, s ha talál egy ilyen lehetőséget és csatornát a fiatalokhoz ... Talán nem kellene elszalasztani. Maruszkiék a kerületi KISZ-bizottsághoz is fordultak. Lévai László, a kultúros szívvel-lélekkel a klubkönyvtár mellett áll, hiszen ez ideális atmoszférát teremt egy ilyen klub kialakulásához, de anyagilag segíteni ő sem tud. — Egy kisebb vállalat kulturális alapja is nagyobb, mint a kerületi KISZ-bizottságé — panaszolja. Hogy miért nem próbálják meg együtt az ifjúsági klubbal? Már megpróbálták. Nem sok sikerrel. Jártak egymáshoz vendégségbe, de a fiatalok valahogyan nem jól érezték magukat. Papp Pál úgy fogalmazta meg: az iskolát végzettek és nem végzettek közti ellenszenv. Tudniillik a könyvtárklubbeliek nagy része érettségizett, vagy középiskolás, az ifjúsági klubbeliek nem. Az előbbiek rendszeres olvasók, az utóbbiak nem vagy csak a kalandregényekig jutottak el. Ha a vendégesdi nem is sikerült, az együttélés még sikerülhet. Erre helyiség és lehetőség is lenne. S a könyvközelség valószínűleg mindenkinek csak használna, hiszen a mostani klubkönyvtárnak is böngészőként, könyvvel ismerkedőként kezdték ... Nagy „bátorság” kell ahhoz, hogy ilyen „nagyvonalúan” bánjunk a megtalált lehetőségekkel, melyekkel egy-egy fehér foltot tüntethetnénk el a közművelődés térképéről. Azt hiszem, van még mit „rágni ezen a csonton”. Székely Gabriella ... Volt egyszer egy táncdalfesztivál. Pontosabban egy elődöntő. 20 számmal. És volt köztük egy. Majdnem 100 pontot kapott. Meg egy utolsó előtti helyet. Címe: Verje meg a búbánat. Énekes: Rakonczai Ervin. És megverte ... Mert tehetett ő róla? Csak részben. Mégis sokan a nevével azonosították a dalt. És ez nem túl jó dolog. Főleg egy tehetséges, fiatal, pályakezdő énekesnél. Aki egyáltalán nem szeretne búbánatos maradni. Sőt. Azóta? Nemrég szerelt le a néphadseregtől. Most újra énekel. És nem is rosszul. Mert makacs ember. Mint mondja: „Nem tudok beletörődni abba, hogy egy sikertelen szereplés évekre »elvághasson« egy hivatást.” Vidékre jár, ORI-szervezésben. Ezt hívják „hakninak". Pedig - legyünk szubjektívek - legalább egy újabb bizonyítási lehetőséget érdemelne. (Ez már mással is megtörtént ...) Persze, nem várja a sült galambot. Ismeri a saját hibáit. (Már kevesebb van.) Mert tanul és sokat. Eredmény? Ezt kérdezzük meg a tapsoló koncertközönségtől. És Ervin bízik. Ha másban nem, egy dalban. Amit „neki találtak fel”. Amivel bizonyíthat. Mert a pódiumon eléggé egyéni. Mondhatnánk úgy is: egyéniség. Vagy legalábbis az lesz. Ezért nem nehéz neki „testre szabni” egy slágert. És többen bíznak benne, fogják még azt a dalt hallani... (Szatmári) ÉS megverte a búbánat 70/3712MAGYAR IFJÚSÁG IFJÚSÁG ÉS KÖZMŰVELŐDÉS Könyvek nélkül A KÖZMŰVELŐDÉSI KONFERENCIÁT követő tizenkét héten keresztül foglalkozott a Magyar Ifjúság a közművelődés sajátos, az ifjúságot érintő kérdéseivel. Az ifjúság és a könyv kapcsolata meglepő módon eddig kimaradt ebből a vitából is. Ez az alapvető szempont nem mellőzhető, ha közművelődésről beszélünk. Igaz, a tömegkommunikáció modern eszközeinek rohamos fejlődése idején ostobaság lenne elfeledni, tagadni a film, a rádió, a televízió óriási szerepét már most és a jövőben, de ugyanolyan ostoba hiba, irreális utópia lenne a könyvnek, az irodalomnak még mindig és jó ideig alapvető kultúrahordozó szerepét nem látni a közművelődésben. (Ettől a könyv hagyományos technikai-megjelenési formája változhat.) Már csak azért is, mert a rádió, a tv irodalmi sőt vegyes szórakoztató műsorainak egy jelentős része — helyesen — irodalmi adaptáció. Természetesen a konferencia a könyv szerepét nem tagadta, hanem hangsúlyozta. Nem kapott eléggé hangot a kérdés azonban a fiatalság vonatkozásában, holott e vetületében külön és sajátos kérdései is felmerülnek. AZ OLVASÁS egyéni kulturálódási tevékenység, tehát aktívabb önművelési részvételt kíván, mint a jórészt akusztikai vagy vizuális befogadást követelő film, rádió, tv. Ez az aktívabb befogadói munka nem zárja ki, sőt követeli az audio-vizuális versenyben a segítő figyelemfelkeltést, a céltudatosan tapintatos irányítást. Ezt az irányítást, figyelemfelkeltést a közművelődési könyvtárak kitűnő gyermekkönyvtárai — Budapesten, a megyei városokban, a járási székhelyeken — sajnos eléggé szűk választékkal el is végzik. Az általános iskolás kor után azonban a folyamat megszakad és a gyermekolvasók jelentős részéből nem lesz továbbra is olvasó fiatal. Az olvasási igény azonban nagyon sok fiatalban tovább él. Ezért kell megtalálnunk a módját, hogy az igény ne haljon ki és segíteni tudjuk, elsősorban a tovább nem tanulók útját, találkozási lehetőségét a könyvekkel, irodalommal. A könyvkiadók, könyvtárak, a KISZ sok erőfeszítést tett és tesz, hogy ezt az igényt kielégítse, magasabb szintre emelve fenntartsa. Itt az idő, hogy egy általános nagy közművelődési terv keretében az erőket összefogva, egységes és hosszútávú terv szülessen, melyet állandó munka valósít meg. Felmérések tanúsága szerint — a gyermekkönytári olvasókat beleértve — a fiatalság közel 60 százaléka olvasó. A közművelődési könyvtárak vizsgálatai megállapították, hogy a fiatal olvasók 50—60 százaléka középiskolás, s ezek egyben a legintenzívebb fiatal olvasók. Még egy adat: a munkásfiatalok 58 százaléka olvas, viszont a falusi fiataloknál az arány ettől messze elmarad. A százalékok így is szépnek tűnnek, de — mint annyiszor — a mennyiségek mögötti tartalmi vizsgálódás már nem ad oly derűs képet, mert például a munkásfiatalok 58 százalékos adatában a néha elolvasott egy-egy tömegesen „fogyasztott” krimi, olcsó kalandtörténetek adják a kétes értékű „olvasottságot”. Közelebbről nyilván a középiskolások olvasottsága sem egyértelműen színvonalas művekből áll. AZ ISKOLÁK SZEREPE az olvasóvá nevelésben eddig is sokat vitatott kérdés volt. Gyors javulás aligha várható, különösképpen az irodalmi oktatásban szükségképpen csökkentett igényű szakközépiskolák, ipari tanuló intézetek gyors térhódítása idején. Viszonylag rövidebb idő alatt megoldható lenne — meg kell oldani — a korszerű, jó, az olvasóvá nevelés alapjait jelentő iskolai könyvtárak létesítését. (Bár említésre méltó, hogy az újonnan tervezett iskoláinknak is csak egy töredékében terveztek könyvtárhelyiséget.) Megfelelő bő könyvválaszték nélkül is nehéz olvasóvá nevelni a fiatalságot. Bár elvileg a teljes magyar és világirodalom rendelkezésre áll, az igazság mégis az, hogy egyetlen kiadó foglalkozik a gyermek- és ifjúsági irodalom kiadásával, csökkenő választékkal, s benne a fiatalok irodalmi igényeit szolgáló, a „felnőtt” irodalomhoz összekötő kapcsot építő Kozmosz kiadványokkal. A fiatalság egy részében tehát van irodalmi érdeklődés, igaz ez elsősorban a szépirodalomra irányul, a korszerű műveltség szempontjából rendkívül fontos ismeretközlő művekhez ritkábban fordulnak. A szépirodalomból is — ez önmagában természetes és jó — a mai, „modern” írókat, költőket veszik kézbe és elsősorban a világirodalmat. A Modern Könyvtár kis kötetei vásárlóinak 50 százaléka közép- és főiskolás, illetve ilyen életkorban levő igényes, képzettebb munkásfiatal. De „a múlt elvetése megbosszulja magát” — Maróti Andor okos vitacikke fejti ezt ki —, és ez így igaz az irodalmi műveltség terén is. Tehát okosan, vonzóan népszerűsítenünk kell az irodalom régebbi értékeit is. Tennivaló tehát van, egy nagyszabású összefogott program megvalósítása sürgető feladat az ifjúság részvételével és érdekében. (A fiatalok és irodalom kérdéseivel foglalkozik újabban a magyar könyvkiadók és könyvterjesztők — múlt esztendőben alakult — egyesülése is.) A KISZ-NEK AZ „OLVASÓ IFJÚSÁGÉRT” mozgalom keretében indított „Játék és vallomás" olvasónapló-pályázat alapját képező füzet kitűnő munka. A szervezés már... Sok helyen a szervezés, a propaganda, a lebonyolítás teljesen az amúgy is túlterhelt közművelődési könyvtárakra marad. Az akció előtt nem mérték fel a könyvszakma, a készletek adta lehetőségeket és bizonyos fokban keresztezték a szovjet művek úgynevezett jubileumi olvasómozgalmát, melynek legalábbis meghirdetői között a KISZ is ott volt. Természetesen a kezdeményezés így is jelentős. Saját tapasztalataim szerint a KISZ és a könyvtárak kereteiben működő ifjúsági klubok, irodalmi körök figyelemre, elismerésre méltóan sokat tesznek a fiatalok és az irodalom, a könyv találkozásáért. Végül szabványos befejező mondatok helyett kérdezzük meg: az utóbbi évben formában, tartalomban örvendetesen megújuló Magyar Ifjúságból miért hiányzik a könyv? Nemcsak a recenzió, a jól propagáló érdekes cikk, hanem egy-egy könyv, író tevékenységének megvitatása a fiatalokkal, őszinte vélemények művekről, kiadói elgondolásokról, írói műhelyvallomások, fiatal írók tervei? Tehát az a sok ötletesség, mozgékonyság, ami az egész lapot és a kulturális rovat más területeit is jellemzi. Csertői Oszkár „Nagy Ignác vígjátéka, a Tisztújítás, nemcsak a maga korának a legjobb vígjátéka volt, ma is tanulságos mint szatíra, a régi jó táblabíró-világból. Abba a legjobb vígjáték-típusba tartozik, amelyik humorának erejét a keserűségből meríti, és nevetésével egy új rendet akar előkészíteni.” Szerb Antal ítéletével egyetérthetünk, a televíziós előadással viszont annál kevésbé! Az élvezetes szatíra és a szórakoztató vígjáték helyett egy érdektelen, avíttá fakult színdarabot unatkozhattunk végig. Igaz, tanulság így is volt. Nagy Ignác 1842-ben megtette a magáét. Merész és jó szatírát írt. Nemcsak politikai állásfoglalásában volt merész, hanem volt bátorsága ahhoz is, hogy elsősorban ne a cselekménnyel törődjék, hanem a jellemekkel és kora jellegzetes típusait tegye köznevetség tárgyává. Ez a laza meseszövés és markáns karikírozó készség szinte kínálja magát a megfilmesítésre. Engedékenyebb és hálásabb matériát forgatókönyvíró és rendező keresve sem igen találhat. Most azonban mintha varázslat ülte volna meg a film alkotóit. Először is Benedek András feledkezett meg arról a közismert igazságról, hogy fontosabb egy mű gondolatait, szemléletét híven tolmácsolni, mintsem a leírt szöveghez szolgai hűséggel ragaszkodni. Ahelyett, hogy kihasználta volna az író adta lehetőséget és forgatókönyvében — hogy erősítse a szatírát a képben, látványban korszerűsítette volna az egykori színdarabot, szövegét szinte az utolsó szóig átvette, mozgalmasságát viszont csökkentette. Kerényi Imre és Málnay Levente, a két rendező (hogy miért volt belőlük kettő, azt igazán nem lehet tudni) viszont nem hitt a darabban. Ezért nem azt bontották ki, hanem fásultan kerestek valami trükköt, amivel a közönség számára elfogadhatóbbá próbálták tenni — megrendezték a szatíra szatíráját, vagyis színészeikkel a darab eljátszása helyett egy bizonyos színházi stílust játszottak el. Ezzel azonban megölték a szatírát és helyébe valamiféle érzelgősséget keltettek életre. Elhibázott átdolgozás, helytelen rendezői felfogás, szereposztási tévedések — ötlettelen, szürke színészi játék. Mentsége csak Papp Jánosnak van, aki a szatírában tényleg idegen, pozitív hős szerepével birkózott. A szatíra nyomait csak Juhász Jácint és Zenthe Ferenc alakításában fedezhettük fel. Rossz előadások mindig lesznek. Erről is csak azért szükséges enynyi szót ejteni, mert televíziónk irodalmi és drámai főosztályának jogos büszkeséggel hirdetett szán megújulás nélküli TISZTÚJÍTáS déka, hogy a képernyő közvetítésévé jutassa el a nézők millióihoz a magyar irodalom klasszikus alkotásait, örvendetes az a szemléletmód, amelyik a klasszikusok fogalmát nem szűkíti le a nehézveretű tragédiákra, hanem kötelességének tartja, hogy a vígjátékokkal is gazdagítsa közönségét. Közkinccsé nemzeti kultúránk öröksége azonban igazán csak akkor válhat, ha avatott kézzel közelítik a mai és az eljövendő nézőkhöz, ha az élő és felforrósító szellemet és nem a hidegen világító, holt betűt tisztelik. BERSÉNYI IVÁN Mostani (Legutóbbi) Hetek hely e z és száma 1 (1) Tízezer lépés — OMEGA 35 2 (9) Gyöngyhajú lány — OMEGA 35 3 (8) Valaki hiányzik a táncból — ARADSZKY LÁSZLÓ 30 4 (3) A régi ház körül — KOVÁCS KATI 20 5 (4) Mária volt — METRO 35 6 (2) Menekülés — ILLÉS 23 7 (5) André (je t’aime) — KONCZ ZSUZSA 10 8 (6) Én nem tudtam azt, kérem — KONCZ ZSUZSA 17 9 (14) Történet M-ről — ILLÉS 34 10 (11) Barbara — KONCZ ZSUZSA4 11 (—) Sört kérek én — ARADSZKY LÁSZLÓ1 12 (7) Hej, rolli, rolli — HUNGÁRIA 14 13 (—) Ne légy szomorú — NEMÉNYI BÉLA9 14 (10) Nem vagyok én apáca — ZALATNAY SAROLTA 32 15 (13) Valaki kell, hogy szeressen — KONCZ ZSUZSA 17 Most aztán „átcsoportosultunk”! S érdekes módon,, ezen a héten különösen megnőtt a beküldött szavazatok száma. (Olyannyira, hogy a szavazatok egy része mellé írott kommentárokra egyszerűen nem áll módunkban részletesen és külön-külön válaszolni. Csak annyit, hogy slágerlistánk alakulását kizárólag a szavazatok számszerűsége befolyásolja.) Sokan egy levelezőlapra több slágerlista-szelvényt ragasztottak. Ezt az összeszámlálás mechanizmusa miatt, nem tudjuk figyelembe venni,ezért egy szavazatnak kellett tekintenünk. Játékszabályunk ugyanis — változatlanul — a következő: Egy dalcím, egy szelvény (jövő hétre a „36”-os sorszámú) — egy levelezőlapon. Minden további szavazathoz újabb szelvény és újabb levelezőlap szükséges! Beküldési határidő (ettől sem tudunk eltekinteni): kedd (szeptember 22.), heti 12 óra. Címünk: Magyar Ifjúság szerkesztősége, Slágerlista, Bp. VIII., Somogyi Béla u. 6. SLÁGERLISTA - 36