Magyar Ifjúság, 1971. január-április (15. évfolyam, 1-18. szám)
1971-03-05 / 10. szám
JIHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: PIROS ADVENT Gyönyörű szerelem korszaka ez: létezésünk és a jelen félelmetesen szép lobogása és világgá mondjuk nevedet, harsány jövő, aki bennünk készülődsz tűzpiros magzatként. S megszületsz valahával Most még zajos és csupa füst ez a végtelen laboratórium, a holnap retortáiban fortyogó a folyton kristályosodó lét homályt himez az ég savfülkefalára. Tervektől-várandós emberiség, Kismama-kori Mire megszüled szép magzatod - elenyészünk, sejtjeink átalakulnak, de mozdulataiban ott rezeg majd mostani, holnapot-nemző indulatunk: úgy alkotni meg őt közös tetteink vaserejével, hogy mindenkor - elmúlhatatlan emlékezetű szüleiként tisztelje időbemart nevünk ... JÓZSEF ATTILA Glóbuszra-tűzött, égnagy Fejfa, vérpalástos, golgothás-Bárány, világ Gyásza, csontból-vert ékszer: megmenthetett volna egyetlen piros kendőlobogás a jövőből, vagy egy emberi szó, együttérzésből kivirágzott. S mi hallgatagok voltunk irántad és nem láttuk a reggel Ígéretét parazsas alkonylobogásból; tűrtük, hogy sínek közé taszítson a kéz a bilincseink nehéz kulcsait őrző - Akkor kevesen voltunk és nem észleltük a közelgő Hajnali Álmot, csak saját összeomlásunk figyeltük merev arccal és elnyeltük feltörni kész szavainkat, mint az anyaföld tébés halottaink sokaságát... A jövendő Bíborország küszöbénél sorba járulunk ravatalodhoz, tollal és szavakkal hamvazkodva, örök szívedből minden mozdulatunkra csordul a vér, s nem a kényszerűtlen tetemrehívásért, de lehajtjuk komor fejünket, mert tudjuk, többet kellene tennünk most is, úgy, ahogy te tanítottad, Attila és mert felelősséget érzünk a halálodért - helyettük is. század —Attila, üdvként az Nyolc percet késett, sohasem szokott, de most a betegség ... Már ketten fekszenek otthon. A férfiak. ő még bírja. Ha ő is, akkor vége a világnak. Ó, Béla, az az édes, mulya medve, egy teát megfőzni is képtelen. És Mari teljesen ráütött. Leányom, leányom, mi lesz veled? Mit csinál veled majd a férjed, ha megtudja, hogy még tojást sem tudsz sütni? Csak a zene, a muzsika. Ebben van az egész életük. Jaj, a Kisbéla, istenem, csak mihamarább meggyógyuljon az aranyos. A főnök az első székben borotvált egy kövér férfit. Ahogy meglátta őt, kezében megállt a kés, tüntetően a faliórára nézett, aztán hideg szemével az asszonyra, bántóan, hosszan tartóan. — Jó reggelt, Jucika! — Köszönése is hűvös és gúnyos volt. Az aszszony kedvesen visszaköszönt. Nem rossz fiú ez a Feri, valaha nagyon szépen beszélt a kolléganőkkel, udvarolt is nekik. De ahogy csendben öregedett, elfásult, megsavanyodott, némi hatalmat is kapott. Iskola nélkül, váratlanul érte őt. Amikor előléptették üzletvezetőnek, azt hitte, hogy úgy kell ezt a hatalmat gyakorolni, mint Szalai úr tette, aki valaha mindig a vendégek előtt tolta le őt és Ferit, a kis nyomott borbélyinast. — Szervusztok, jó reggelt! — Kovácsné mindenkinek kedvesen köszönt és hátrament. Letette a kabátját, felvette frissen vasalt fehér köpenyét, haját megigazította, és előresietett a kis asztalkájához. — Jucika, a hármasban a vendég úr már egy félórája vár. — Jucika, még két vendége lesz . .. Jucika kirakta finom, nikkelezett szerszámait, aztán hóna alá fosta egész műhelyét, és odament az első vendéghez, ahhoz a kövérhez, akit a főnök borotvált. Nem ismerte a férfit, futóvendég volt. Kezébe vette bágyatag, enerváltan puha kezét és dolgozni kezdett. A férfi politikai vicceket mesélt. A főnök a múltból hozott szolgai udvariassággal nagvokat röhögött a gyenge poénokon. Pedig zárttag a lelkem — gondolta az asszony —, és a viccek is gyengék. A vendég átváltott pikánsra, aztán disznóra. Suttogott, de azért minden szavát hallani lehetett. A poénok előtt fuldoklott a röhögéstől, ezért minden poént csak hangosan, önmagát túllicitálva, gurgulázó torokkal tudott befejezni. Disznó, ordenáré pasas, gondolta a nő. „Ugye, nem haragszik, kisnagyságos?” — fordult Jucikéhoz minden vicc után, de tulajdonképpen a válaszra nem is volt kíváncsi. Az aszszony érezte ezt, és nem is válaszolt Feri, a főnök, rögtön az elején bejelentette: „Nálunk a boltban fiúsítva vannak a hölgyek. Tessék csak nyugodtan, kérem...” Hát akkor mit mondjon ő? Semmit. Megpróbált hazagondolni, az övéire. Istenem, ez a mini, milyen divat ez? Meg is fagy az a lány. Béla és Kisbéluska, fekszenek. Ott van mellettük minden, orvosság, tea, kompót. Kettőkor otthon lesz ő is. A malac vendég három forint borravalót adott, és hosszan, összehúzott szemmel vizsgálta messzire tartott, aggusztált kezét. Szemlátomást örömét lelte ebben. Az asszony viszszament a helyére. Az újabb vendéget már itt fogadta. Egy ötvenes, mosolygós, meglehetősen érdekes arcú, férfias jelenség ült le vele szemben. Térdét azonnal a nő térdéhez nyomta a kisasztal alatt. — Pardon — mondotta mosolyogva. Szemét hamiskásan összehúzta és szuggerálta a nőt. „Nem vagyok én szemtelen, tolakodó fráter” — mondották a szemek. — „A véletlen, az véletlen. Természetesen, ha te is akarod, szívem, az egészen más. Akkor én is benne vagyok a játékban. Tudod, drágám, olyan szomorú, olyan csúnya és hosszú a tél, és olyan unalmas ez a körömvágás, vigyünk bele egy kis színt. Nem akarod? Helyes, akkor beszélgessünk ...” Az asszony kedvesen mosolygott, és a térdét visszahúzta maga alá. „Sohasem jön meg ennek az embernek az esze. Tíz év óta a vendégem, és tíz év óta ezt játssza velem. Eljön, és kéthetenként szerelmet vall a térdével, a szemével, néha lehetetfinoman a kezével. Aztán még ugyanabban a percben szótlanul öszszevész velem, megsértődik, szakítunk, és elkezdi kitartóan és föltűnően bámulni Giziké lábát!” Gizike miniköpenyben borotvál mellette, a vendégek bal arca rendre messze esik tőle, hajolnia kell. Ilyenkor ... No, igen, ilyenkor ... És Giziké, ha szólnak, azt mondja: „Miért? Mi bajotok van? Rajtam harisnyanadrág van.” Jucika tudja, ez a játék az ő boszszantására történik. Mind ilyenek? Béla is? „Jaj, ha elalszik, ki ad Kisbélának...” — Jucika! Telefon! — Pardon. A központból telefonáltak. A szakszervezeti emberek nemrég döntöttek. Ezt Pista mondta a telefonba, az unokaöccse. Jó fiú, iskolázott, a központban dolgozik. Mindent megsúg. „Két hétre Szocsiba küldenek, Jucikám! Azt mondják, mindenkihez olyan jó vagy, és nagyon szorgalmasan dolgozol. A szakszervezet fizet mindent. Csak te mész. TU—104-essel repülsz. Béla? Nem tudom. Ha mehet is, érte fizetni kell.” Az asszony visszament kis asztalkájához, tovább reszelte a körmöket, örült. „Hogy mondjam meg Bélának, mit fog szólni? Egyelőre semmit sem szólok. Majd, ha jobban lesz.” Egy idős kolléga hátulról tele pohár feketét tett az asztalára. — A fele a magáé, Jucikám, igya le. — Köszönöm. — Kovácsné! Telefon! — Pardon. „Jaj, istenem ...” Nem tudott többet szólni, szája elzsibbadt, lába erőtlenné vált, remegett. A tükörben látta, arca falfehér. — Mi történt, Jucika? — kérdezték többen is, de ő nem tudott válaszolni. A bűnös telefonkagyló, hogy elvégezte kegyetlen hóhérmunkáját, most, mint lábánál akasztott ember bénán, holtan csüngött a zsinóron. Távolról torz hallók hallatszottak belőle. Valaki felemelte, aztán rögtön jelentette az egész üzletnek: — Jucika férje azt mondja, amíg ő elszundított, a Kisbéla csak úgy, hongkongisan leszökött az utcára, és ő meg sem tud mozdulni. Döbbent csend, aztán az egész üzlet zsongott, a vendégek is bekapcsolódtak. És belépett, megjött Kisbéla, sápadtan, vigyorogva. Kezében egy fél pár kesztyűt tartott. — Anyu, ezt otthon felejtetted, mi lesz, ha te is megkapod? Az asszony nem tudott haragudni. Mosolygott, potyogtak a könnyei. A szerelmes térdű férfi taxit hívott, az anya megigazította a fiú nyakán a sálat, felhajtotta kabátja gallérját. Hátrament, köpenyére húzta a kabátját, Feritől nem is kérte el magát. Az most éppen úgy nézett rá, mint évekkel ezelőtt, amikor kollégák voltak. — Jucikám, hol találtad meg a gyereket? —–kérdezte otthon a férje. — Ugye, nem mész vissza? Olyan jó, hogy itthon vagy mellettünk. Ugye, szívem, főzöl valami finomat nekünk? — folytatta a kérdéseket a férfi mámorosan, de a náthától, betegségtől eltorzult orrhangon. „Gyermek, egy nagy gyermek” — gondolta az asszony, és közben a hallgatag, didergő gyermeket a meleg ágyba dugta. A kisfiú lázálmában félrebeszélt, a férfi is teljesen elpilledve feküdt az ágyban, amikor egy óra múlva bevitte az ebédet. Könynyű kis ebéd volt, de egyiküknek sem kellett. Néhány fatuskót dobott a cserépkályha telhetetlen ölébe, kiszellőztetett aztán telefonált az orvosnak. A telefont is a szakszervezet intézte. Béla ezután egy évig szekírozta, kinél fekszik ő olyan jól, odabent... És most a külföldi út, jaj, istenem, abból mi lesz. Kisbéla nyöszörgött. Megigazította párnáját, megtörölte az arcát. Az orvos csak késő délután érkezett. Kedves, fehér hajú bácsi volt. Ahogy belépett, lerakta táskáját, az asszony megnyugodott. Béla egrre nehezebben bírta, és Kisbéla talán már eszméletnél sem volt. Az orvos okos szemével az asszonyra nézett kihúzta a hőmérőt Kisbéla hóna alól. — Harminckilenc és fél — mormogta és lázcsillapítót írt. — Ez gázos, ugye? — kérdezte teljesen váratlanul a kisfiú, mintha nem is róla, de egy idegen emberről volna szó. — Na, nem annyira gázos — ment bele az orvos a játékba. Ahogy az öregúr távozott, megjött Mari, és magával hozott egy falka lányt és fiút. Vidámak, hangosak voltak, csörömpölve vonultak a másik szobába. — De hát nálunk ragályos betegek fekszenek. És a lényeg: betegek, Marikám! Ez lelkiismeretlenség — feddte Marit az édesanyja, amikor kijött a lány a konyhába. Az vállat vont, és az orvosságért sem akart lemenni. — Ma Tom Jones énekel a tévében, és ezeknek a srácoknak nincs tévéjük. Meg, anyu, tudod, jobban esik a falat... Na, add ide, tuci anyud a recepteket, ne lógasd az orrod, mikor visszajött, az öszszes ételt bevitte a fiatalok szobájába. Jucika elintézte a betegeket. Kisbéla megkérdezte tőle, megy-e a Tom Jonesműsor és ő bemehet-e azokhoz? A férje megsimogatta a kezét, oldalt a combját. Bágyatag kezével megtalálta az asszony harisnyakötőjének csatját, egy kicsit meghúzta és visszaengedte a gumit. Gyengéden mosolygott, a pici csattanást hallván. — Olyan jó, hogy itt vagy, Jucikám — suttogta a férfi, és megkérte az asszonyt, gyújtson rá neki egy cigarettára. Kovácsné kiment a konyhába. Érezte, hogy szédül, hogy már belebújt a kór. Mindegy, gondolta, és előszedte a könyveit. A szakszervezetben rávették, hogy fejezze be az iskoláit „Negyvenéves fejjel?” — kérdezte, és másnap tanulta ismét az algebrát. „Tervük van velem” — mormogta, de ha megkérdi valaki: „Mit is mondott, asszonyom?” — nem tudott volna válaszolni. Az asztalhoz ült, kinyitotta a könyvet és füzetet. — A négyzet plusz bé négyzet... — szeme megakadt Kisbéluska cipőjén. — A négyzet plusz bé négyzet egyenlő... A gyereknek holnap már megint új cipőt kell venni. KOPPÁNY ATTILA RAJZA A ROVATVEZETŐ:BARANYI FERENC Három nap múlva, március nyolcadikán a nőket köszönti a világ. Kívánjuk, hogy az itt közölt versek - valamennyi pályakezdő költőnő alkotása -, valamint Suha Andor novellája segítsék elő azt, hogy egy picikével jobban értsük őket. . . Mert minden ünneplésnél, köszöntőnél többet ér, ha néhány percig gondjaik „hullámhosszára” állunk. 71/10 ED MAGYAR IFJÚSÁG KOHÁRY GÉZA RAJZA / LILLIK ERZSÉBET: MESE,MESE Szerelmem volt, elhagyott. Táltoson elvágtatott. Barátom volt, könnyű szél. Griffmadárral útra kelt. Egyedül a világban, mindig társakra vágytam. Úgy éltem, az útszélen, varangy-béka képében. Barátom és szerelmem lelkem adtam, elvesztem. Nem jön senki száz éve, álmomból, hogy kellene. Nincsen, aki elkarol csipkerózsa álmomtól? SZÜLETÉSNAPI DAL Huszonnégy éve már, kicsi köhögős asszony, hogy világra hoztál, hogy három év után eggyé dagasszon a fekete földdel téged a halál. Sokszor kérdezem, arcodat keresve, honnan volt erőd, hogy életed leéljed? Piros köhögéssel felfűtött kemence sütött köréd vékony, kenyérhéjnyi kérget. Huszonnégy éve már, kicsi köhögős asszony, hogy világra hoztál, hogy három év után eggyé dagasszon a fekete földdel a halál.