Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)

1972-12-29 / 52. szám

MEGVÁLTOZTATNI A VILÁGOT MI A DIPLOMÁCIA? Nem a lexi­kon szavaival felelünk a kérdésre, nem a görög terminológiából átvett francia diplomatic szó egyszerű ma­gyarázatát akarjuk megfogalmazni, hanem e szó tartalmának változá­sait a történelmi évforduló kapcsán. Fél évszázada, 1922. december 30-án alakult meg a régi Oroszország he­lyén született hat szocialista állam­ból és autonóm területekből a Szov­jet Szocialista Köztársaságok Szö­vetsége. Az SZSZSZR — cirill betűs rövidítésével CCCP — címere ma ott található mintegy 140 ország fő­városában, a szovjet nagykövetsé­gek és külképviseletek bejárata fö­lött, de bolygónkon kívül is, a Hol­don, Vénuszon. Ma már a Szovjet­unió nélkül vagy ellenére, egyetlen lényeges nemzetközi kérdést sem oldhatnak meg a világon. És a szov­jet államnak minden fontos nem­zetközi problémáról — a leszerelés­től kezdve a világűr békés felhasz­nálásáig — világos és nyílt állás­pontja fogalmazódott, amely egybe­vág a népek érdekeivel. Egykor a diplomácia a kiválasz­tottak, a hatalom birtokosainak félt­ve őrzött területe volt, amellyel azon munkálkodtak, hogy — Engels szavaival — egymásra uszítsák a népeket, egyiket a másik elnyomá­sára használják fel és így gondos­kodjanak az abszolút uralkodói ha­talom fennmaradásáról. Egy neves angol diplomata, H. Nicolson írta, hogy „ez a szerencsétlen szó jelöli azt a különös képességet, amely jó értelemben a nemzetközi tárgyalá­sok során tanúsított ügyességben, rossz értelemben pedig a hasonló ügyekben megnyilvánuló álnokság­ban jut kifejezésre”. Bármi módon is fogalmazzunk, a diplomáciának a szocialista szovjet állam adott új tartalmat, amikor születésének első óráiban, első külpolitikai okmányá­val, a békedekrétummal megszün­tette a titkos diplomáciát. Azt, hogy az állam alapvető külpolitikai cél­kitűzéseit eltitkolja a nép elől. Az­óta létezik kétféle diplomácia — az ellenségeskedéseket szító és igazol­ni próbáló imperialista külpolitikáé és vele szemben a népek összefogá­sán munkálkodó szocialista külpoli­tikáé AMIKOR 1934-BEN harminc ál­lam javaslatára a Szovjetuniót fel­vették a Népszövetségbe, Litvinov, filmoperatőrök pergőtüzében kije­lentette a szószéken: „A Szovjetek Köztársasága önmagában egy nép­­szövetség! Kétszáz nemzet él itt együtt, békében egymással, őrizve nemzeti szokásaikat és hagyomá­nyaikat!” És ott ismételte meg a nemzetközi leszerelési konferencián már korábban előterjesztett szovjet javaslatokat a kollektív biztonság­ra. Akkor a Szovjetunió még egy­magában küzdött diplomáciájával igazáért, a fenyegető fasiszta ag­resszió megfékezéséért, noha a dip­lomáciai elszigetelésére tett blokád­kísérletek már korábban zátonyra futottak. A híres éjszakai „pizsa­más tanácskozás” után, 1922. ápri­lis 16-án, Szovjetoroszország és Né­metország képviselői — a népbizto­sok tanácsát Csicserin képviselte — aláírták a történelmi jelentőségű rapallói egyezményt, amely rést nyi­tott a szovjetellenes imperialista fronton. „Ez megrázkódtatja a világot!” — kiáltott fel Child amerikai nagykö­vet a hír hallatán, amire megnyug­tatták őt, hogy a világot még sok ilyen megrázkódtatás éri majd ... Németország volt az első tőkés nagyhatalom, amely elismerte a szovjet államot. 1924 februárjában de jure — jogilag is — elismerte a Szovjetuniót Nagy-Britannia, majd Olaszország, Kína, Franciaország, Japán és — a nagyhatalmak között utolsóként, 1933-ban — az Egyesült Államok. A SZOVJET DIPLOMÁCIA Lenin útmutatásait követte, nyílt és tiszta lapokkal lépett fel a nemzetközi küzdőtéren, valóra váltva, amit ő mondott: „Érteni kell az imperialis­ták közötti ellentmondások és ellen­tétek kihasználásához. Ha nem tar­tottuk volna magunkat ehhez a sza­bályhoz, akkor a tőkések örömére, mindnyájan már régóta lógnánk a fákon.” Csak így szakíthatta szét a szovjet állam az imperialista kato­nai és gazdasági blokádot. És az an­gol-francia szabotázsok ellenére, végül is ez a politika hozta meg a gyümölcsöket a szovjet kormány­nak abban az igyekezetében, hogy a második világháborúban kiépült a Hitler-ellenes antifasiszta koalí­ció. Később — a koalíció felbomlása után — sorra kudarcot vallottak az imperializmus egybehangolt szov­jetellenes akciói­, Churchill 1946-os fultoni beszédében hidegháborút hirdetett, azonban ez éppen úgy megfeneklett, mint a „feltartózta­tás”, majd a „felszabadítás” impe­rialista taktikája. A szocializmus világrendszerré vált — tizennégy országban felszámolták a kapitaliz­must, s az imperializmus már nem tölt be uralkodó szerepet a nemzet­közi kapcsolatokban sem. Fél évszázad szovjet külpolitikai és diplomáciai sikerének alapja: a szocialista világrendszer, s annak leghatalmasabb tagjának, a Szov­jetuniónak politikai, katonai és gaz­dasági erőgyarapodása, a nemzetkö­zi munkásmozgalom izmosodása és a nemzeti felszabadító mozgalmak kiterebélyesedése. Ez olyan háttér a szocialista világhatalom külpoli­tikájához, amivel szemben az Egye­sült Államok 44 milliárd tonna TNT-nek megfelelő atomrobbanó­ereje sem elegendő. Franz-Josef Strauss, a bonni ellenzék vezére évekkel ezelőtt „Kihívás és válasz” című könyvében tette közzé ezt a gigászi számot, ami szerint a Föld minden lakosára 14 tonna, vagyis 140 mázsa amerikai TNT jut. Az úgynevezett Hirosima-indexből ki­indulva, amely szerint „20 ezer ton­na TNT-vel százezer halottat gyár­tottak, úgy — Strauss szerint — 28 millió TNT elegendő arra, hogy tel­jesen megsemmisítsék a kommu­nista uralmi szféra valamennyi la­kott központját.” Hogy mégsem tet­ték, az nem azokon múlott, akik el­rendelték ennek az iszonyatos mennyiségű robbanóanyagnak a felhalmozását, hanem a kockázaton, az ellencsapás kockázatán. A Szov­jetunió rendelkezik ma minden olyan eszközzel, amely az agresszor megfékezéséhez, elrettentéséhez szükséges. A NUKLEÁRIS ZSAROLÁS ame­rikai politikáját ezért váltotta fel, az erőviszonyokban bekövetkezett változások hatásaként, az a felisme­rés — de legalábbis ennek a fel­ismerésnek érlelődése —, hogy a kapitalizmus nem állíthatja meg fegyverekkel sem a szocializmus előretörését a világban. Az a sarka­latos elv, ami szerint a szocializ­mus és a béke elválaszthatatlan egymástól — így tör utat magának a nemzetközi kapcsolatokban is. Az imperialistaellenes összefogás elve, párosulva a békés egymás mel­lett élés megvalósulására tett szov­jet erőfeszítésekkel — ez tükröző­dik a második világháború utáni diplomáciai kezdeményezésekben is. Ez gyorsítja meg a lenini jövendö­lés valóra válását, hogy elérjük az időt, amikor a háború már olyan pusztító lesz, hogy lehetetlenné válik. A két társadalmi rendszer küz­delmében először tartalékba, majd az olvasztókemencékbe kerülhetnek a fegyverek. Ezt szolgálják az első egyezmények, amelyekre szovjet kezdeményezések vezettek: az atom­sorompó, az atomcsend, az első SALT-megállapodás. A szocializ­mus, eszméinek fölényében bízva, békés körülmények között folytat­hatja a küzdelmet a társadalmi ha­ladásért, a szocialista forradalom győzelméért. És a háború elkerülé­sét szolgálja a kollektív biztonság megteremtéséhez vezető úton 1970- ben a szovjet—nyugatnémet szerző­dés, a szovjet—francia kapcsolatok elveit rögzítő 1971-es egyezmény, az 1972 májusában, Moszkvában, Leo­­nyid Brezsnyev és Richard Nixon aláírásával ellátott nagy jelentőségű szovjet—amerikai megállapodás. Vagy, hogy a legutóbbi fontos ese­ményt említsük: ezt az utat fémjel­zi a helsinki európai biztonsági konferenciát előkészítő tárgyalás­­sorozott is FÉL ÉVSZÁZAD nemzetközi si­kereinek eredményeként változik a világ képe szemünk láttára. Felso­rolásához kötetekre lenne szükség. És a ma, a holnap küzdelmének programja is előttünk áll. Mindez szemünk láttára, a népek részvéte­lével valósul meg. A külpolitika és a diplomácia immár nem a szűk uralkodó réteg fondorlatainak, az igazi problémákról való elterelésé­nek és konfliktusok szításának esz­köze — a szocializmus országai ré­széről. A küzdelem többek között azért is folytatódik, hogy mind ke­vésbé lehessen az az ellenfeleink kezében. Ehhez tesszük hozzá a magunk obulusait mi, magyarok is, együtt a szocialista közösség más országai­val, Hogy közös erővel változtassuk meg a világot. Benn UTDAD # ____ Már egy órája repültünk a kis Jak—40-essel az olajfekete földű Tatárország felett. Ka­­zányból, a másfél millió lako­sú Tatár Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság fővá­rosából Almetyevszkbe, a szov­jet „olajfővárosba” tartottunk. Hajnalokon, a látóhatár szélén vörösen bukott föl a nap ko­rongja. — Haerle­­rte Kazánul — mondta hirtelen mellettem kí­sérőm, a tatár ifjúsági lap fő­­szerkesztője. „Jó reggelt, Ta­tárföld!" — köszöntötte az új napot, s ez a mondat még so­kéig visszacsengett fülemben. Amikor néhány nap múlva Bogulináról, az Almetyevszk­­től ötven kilométerre fekvő re­pülőtérről ismét magasba emelkedett repülőgépünk, már tartalmat kapott számomra is ez a szépen csengő mondat. Tízezer olajkút országa — Szorítson csak a marká­ba egy csomó földet, meglátja, olaj serken abból is! — állí­totta tréfásan Szalih Galimha­­novics Batajev, a köztársaság Legfelső Tanácsának elnöke. — Naponta 279 ezer tonnát ad a 10 ezer olajkút. Számítsa ki, ez évente 102 millió tonnát je­lent. Bakuban, amiről sokan úgy hiszik, hogy a korlátlanul feltörő olaj hazája, mindössze 17 millió tonna az éves „ter­més". Ez alig valamivel több a mienk 16 százalékánál. Még egyetlen adatot: minden ne­gyedik tonna szovjet olaj a mi földünkről származik. Olaj és földgáz. Ez a két fo­galom olyan mindennapivá lett ezen a vidéken, mintha a gaz­dagság, a kimeríthetetlennek tűnő kincsek birtoklása itt öröktől fogva megszokott vol­na­. Pedig Tatárföld arányá­nak létezését fél évszázada még éppen csak sejtették, a múlt század közepén pedig egyenesen lebecsülték. Lenin utasítására 1920-ban tudósok utaztak Kazányba, kutakat fúrtak, új módszerekkel ke­resték az olajat. És sikerrel. Ha akkoriban, a polgárháború viharai között nem is tudták nagymértékben kiaknázni, hu­szonhárom évvel később, az akkori tervek nyomán hozták felszínre az első tonnákat. A tatár olajkorszak 1946-ban kezdődött. A feltárást követő első három esztendőben mind­össze 11 400 tonnát adtak a ku­tak, 1946—50 között már más­fél millió tonnát, 1956—60 kö­zött 148 millió tonnát, a követ­kező öt esztendőben 318,5 mil­liót, 1966—70 között pedig már 483 millió tonnát. A termelés rohamosan növekedett, s az idén május 14-én ünnepelték az egymilliárd tonna fel­színre hozott olajat. Huszonki­lenc esztendő alatt annyit ter­meltek, mint Bakuban 132 év alatt! Elavultak az útikönyvek Még utazásom előtt, itthon jegyeztem ki az 1914-ben ki­adott Révai Nagy Lexikonból: „Kazán felületének mintegy 40 százaléka szántó, 7 százaléka legelő, 50 százaléka erdő. A kiválóbb mezőgazdasági ter­mékek a rozs, árpa, kevesebb búza, köles, borsó, len, ken­der és mák. Az állattenyész­tés jelentékeny, legtöbb a juh, a ló, kevesebb a szarvasmar­ha és sertés.” Az iparról ezt írták: „Ipara elég jelentékeny, számos a bőr-, szappan- és szeszgyár, fűrészmalom, ha­rangöntő, élénk a háziipar is.” Szalim Galimhanovics Ba­tajev mondta: „ A mi köztársaságunkat még nagyon sokan csak úgy tartják számon, mint az ipa­rilag közepesen fejlett állatte­nyésztő területek egyikét. Az új útikönyvekben, lexikonok­ban ugyan már szólnak az épülő kámai autógyárról és körülötte az új városról — amelynek lakóit harminc, most alakult kolhoz fogja ellátni élelmiszerrel valamint a nyizsnyekamszki petrolkémiát kombinátról, óragyárunkról, műszer- és gépgyártásunkról. Egyvalami azonban mindig kimarad: megváltoztak az ét­kezési szokások. Most megkér­dezhetni, miért fontos, hogy mit esznek a tatárok? Azért, mert a táplálkozás változása nagyjából tükrözi egy nép fej­lettségének színvonalát. A barátság olajfolyója Minden változásnak, ami ne­gyedszázad alatt ezen a vidé­ken végbement, mégiscsak az olaj a forrása. Olajfeldolgozó és petrolkémiai üzemek sora épült, körülöttük új városok­kal, bennük a szovjet köztár­saságokból idetelepült, negy­ven nemzetiségű lakossággal, őket is az olaj vonzotta, akár­csak annak idején Kalifornia telepeseit. A ma itt élő, dolgo­zó 50 ezer olajbányásznak egy­ötöde még nem töltötte be a harmincadik életévét. — Meddig ad olajat az al­­metyevszki föld? — kérdeztem a „TATNYEFT” Olajvállalat vezérigazgató-helyettesétől. Abram Garifovics Garifulin bizakodóan válaszolt: — A feltárás mai üteme szerint a kutak még mintegy 55—60 évig adnak olajat. Az­után? A feldolgozó üzemeket összekapcsoljuk majd a tyu­­meni olajteleppel, amelynek gazdagsága az almetyevszkivel vetekszik. Ezért indul tőlünk a Barátság vezeték. A szivattyúállomás mögött egyszerű tábla jelzi a Barátság I. vezeték nulla kilométerét. Az ezüstösen csillogó csövek a föld alá bújnak, hogy vala­hol háromezer kilométerrel tá­volabb egy másik szivattyú­­állomáson ismét a felszínre bukkanjanak. Amikor a köz­ponti irányítóteremben jár­tam, a diszpécser asztala fö­lött még csak az 1-es számú vezeték állomásainak lámpács­­kái villództak. Néhány méter­rel távolabb akkor szerelték a Barátság—II. olajfolyójának ellenőrző műszereit, Abram Garifovics mosolyog­va mutatta az elektromos mű­szereken, a mini-komputeren a magyar cégek jelzéseit. — Itt láthatja, mennyire kö­zös érdekeltsége a vezeték­­rendszer léte és működése va­lamennyi szocialista ország­nak — mondta. — Energiafor­rása és nyersanyagbázisa a tatár olaj a csehszlovák, a magyar, a lengyel, az NDK- beli vegyiparnak. A második vezetékszál elkészültével még tovább bővülnek majd a fej­lődés lehetőségei. Körüljártuk a telepet. Jó volt látni a szivattyúkon, az NDK-beli gyárak jelzéseit, a csehszlovák aggregátokat, a magyar vezérlőpultokat, s azt a harmóniát, ahogyan a kü­lönféle nemzetiségű berendezé­sek irányítják, ellenőrzik az olaj folyó lassú lüktetését. Ki­csit jelkép is ez a telep. — Haerle­­rte Kazánul — ez a mondat jött az ajkamra, amikor Bogulmáról ismét a magasba emelkedett a repülő­gép. Tiszteletkört írtunk le az olajkutak felett, mielőtt végleg tovatűnt volna alattunk e kin­cset rejtő, szép vidék. Somfai Péter Föld alá bújnak az ezüstöt csövek, hogy háromezer kilométerrel távolabb ismét felbukkanjanak * A karányi Kreml Az almetyevszki új nemzedék MAGYAR IFJÚSÁG 72/52

Next