Magyar Ifjúság, 1973. március-június (17. évfolyam, 12-26. szám)
1973-05-04 / 18. szám
len és a jövő problémáit feszegeti. Méghozzá elsősorban filozófiai síkon. Noha a „Solaris” Stanislaw Lem írása nyomán készült, igazi Tarkovszkij-film. Tulajdonképpen kamaradráma, ahol a jövő „csodás techniká”-jának megjelenése ellenére is mindig az emberi — főleg a mára utaló — konfliktusok az érdekesek. Négy film, négy gondolatkör, négy egymástól teljesen eltérő művészi megvalósításmód — egy sajátos, egyéni művészvilág. MAGYAR IFJÚSÁG: Hogy jellemezné ezek után Danelijával készített közös filmjeit? VAGYIM JUSZOV: Első közös munkánk, a „Moszkvai séta”, a mai fiatalok életébe engedett bepillantást. Danelija itt, a szerelem mai arcát, a fiatal lelkek rezdüléseit kívánta bemutatni, és az egyes emberi kapcsolatokat társadalmi összefüggésekbe állította. Tiszta lírája, érzelemgazdagsága már a forgatás közben valamennyiünket magával ragadott. Második közös filmünk, a „Ne búsulj!”, Claude Tillier francia író, „Benjámin bácsi” című regénye nyomán készült. A sors furcsa iróniája, hogy amikor elkészültünk vele, akkor tudtuk meg, hogy a franciák is épp akkor készítettek belőle filmváltozatot. Később, amikor megnézhettük, láttuk, mekkora a különbség a két változat között. Danelija, Tillier regényében ismét a bensőséges emberi kapcsolatok alakulását vizsgálgatta, míg a francia film megelégedett a külső helyzetek ábrázolásával. És ezután következett harmadik közös munkánk, amely tulajdonképpen Mark Twain „Huckleberry Finn”-jének zenés változata. Danelija itt nagyszerű segítőt kapott Andrej Petrov zeneszerző személyében, aki az angol—amerikai népdalokra építette a kísérőzenét. A dalokat egyébként angolul adják elő. Emberi szempontból Danelija itt új „körbe” lép, a gyerekek világával foglalkozik. A történet azonban Amerikában játszódik, sok-sok évtizeddel ezelőtt. A filmen mégis mai gyerekeket láthatnak majd. Pontosabban örök gyerekeket. Ez egyébként igazán bájos film lesz. Tény módjára kapcsolódnak egymáshoz a részletek. Emiatt azután gyakran olyan jelenetek is megszakítják a cselekményt, amelyeknek az adott folytatásban nincs is jelentőségük, legközelebb pedig, egy hét múlva, ki képes erre jól viszszaemlékezni. Ezért érezzük a kívánatosnál hosszadalmasabbnak és körülményeskedőbbnek a sorozatot. Wiedermann Károly rendezése pedig számos nyilvánvaló erénye mellett időnként indokolatlan naturalizmusával csak fokozza ezt a hatást. Másrészt a feleslegesen sok szál bonyolítása és egybeszövésének kényszere miatt túlontúl nagy szerephez jut a cselekményben a véletlen, és nem érvényesül maradéktalanul a műfajtól megkívánt kriminalisztikai logika sem. Mivel a tervezett tizennégy folytatásból eddig csak nyolc készült el, talán még nem hiábavaló minderre felhívni az alkotók figyelmét. Mert a hibák ellenére is a sorozat sikere elvitathatatlan. Ez nem utolósorban a főhőst alakító Harsány Gábor érdeme, aki ismét — és ez sem lebecsülendő erénye a filmsorozatnak — lehetőséget kapott, hogy felragyogtassa jellemábrázoló és karikírozó tehetségének teljes színészi szivárványát, és hogy ezer arcán is mindig átérződjék derűjének emberi melegsége. Bersényi Iván MN EEV AMI Választék úgyszólván nincs, ha egy tizenvagy huszonéves olyan színházi előadást szeretne megtekinteni, amelyben róla van szó, s neki beszélnek, az ő világáról — nos, ilyet széles e hazában aligha talál. Hogy a Vígszínházban sok héttel előre elkeltek a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról jegyei, az világosan jelzi: egy korosztály keresi magát a színpadi alkotásokban, s mindenre érzékenyen reagál, amiről azt reméli, hogy neki való. A Bartók Színházról az él a köztudatban, hogy a gyerekek színháza. Gyerekek — tág fogalom. A felnőtteknek éppúgy gyerek a hatéves első elemista, mint az érettségire készülő kamasz. Pedig ezen a tíz-tizenkét éven belül legalább három „nemzedék” létezik, az alsós, a felsős és a középiskolások — s tegyük hozzá: egy elsős és egy negyedikes gimnazista érdeklődési köre vagy problémái sem azonosak. Nos, a Bartók Színház most egy bemutatóval azt igyekszik bizonyítani, hogy egyáltalán nem illik rá a leszűkített értelemben használt gyermekszínház megjelölés. Érettebb korosztályokhoz is kíván szólni, nem is titkoltan azzal a céllal, hogy őket is bevonja nézői sorába, s előkészítse a felnőtt színházlátogatóvá érlelődés folyamatát A bizonyítási kísérlet azonban sokkal több, mint egy okos és szép didaktikai szándék színpadi megjelenítése. A Várj egy órát olyan mű, amelyet magukénak érezhetnek a fiatalok. Saját életük kisebb-nagyobb konfliktusait láthatják a színpadon, s mindezt egy olyan, számukra bizonyára külön is vonzó keretben, amelyet át- meg átsző a zene és a tánc. Miről beszél a szerző, Békés József, és a zeneszerző, Rudas Gábor? Arról, hogy nagy tájékozatlanságra vall, ha valaki a mai fiatalokat amúgy általában nézi, s nem veszi észre, mennyire tagolt ez a nemzedék, szülei társadalmi-anyagi helyzete, saját iskoláztatása, s még sok más egyéb következtében. A Várf-egy órát ezeket a fellelhető és elkülönülő ifjúsági rétegeket viszi színpadra. Munkásszülők munkásgyerekei az egyik oldalon, elkényeztetett, bő pénztárcájú, unatkozó belvárosi fiúk-lányok a másikon. Egy véletlen folytán a két világ legjellegzetesebb képviselői, Feri és Jutka összetalálkoznak, s ebből a felemás találkozásból bomlik ki a cselekmény, amely végül is — a javítóintézeten keresztül — viszszavezet a térre és az Orchidea bárba, de e helyszíneken már sok mindenen átment, sok mindent megélt és megértett, másmilyen fiatalok találkoznak a darab végén, noha kívül látszólag ugyanazok maradtak. Kicsit emlékeztet a történet és a figurák a West Side Story, sőt még távolabbról, a Rómeó és Júlia világára, de ez nem válik hátrányára a Várj egy óráinak. Jó, hogy a szerzők és a rendező, Kazán István, nem akarják a nézők szájába rágni a tanulságokat, s jó, hogy erre nincs is szükség, mert a darab igen becsületes és rokonszenves alapállása enélkül is világos. Az első színpadi muzsikáját komponáló Rudas Gábor számai az ugyancsak Békés József tollából származó nagyon jól dalszövegekkel együtt külön vonzerőt jelentenek. Fiataloknak, fiatalokról szól a Várj egy órát, s ami egyáltalán nem mellékes, fiatalok is játsszák. Jól, lendületesen, hittel. A népes szereplőgárdából mint legjobbakat említhetjük Detre Annamáriát, Muszte Annát, Bus Katit, Vogt Károlyt, Lencz Györgyöt, Horváth Pétert, Ivánka Csabát, Kőhalmi Attilát, Ujlaky Károlyt. A Várj egy órát több, mint sikeres kísérlet egy új közönségréteg megnyerésére. Ebben a musicalben már a színház távlati terveinek előhírnökét is üdvözölhetjük. Takács István 29 Musical fiataloknak, fiatalokról, fiatalokkal JELENET A RUBLJOV FILMBŐL