Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)
1982-10-29 / 44. szám
nünk megvan. Illetve még egy évet adtam magamnak, hogy megvegyem a kis teherautót és maszek fuvaros legyek. Zsuzsának meg berendezzek egy kozmetikusműhelyt. — És? — Én hülye, semmire nem figyeltem. Csak a listára, amit az asszony a markomba nyomott. Engem már ismertek a kölni áruházakban: itt jön az a magyar, aki előbb a fehérneműosztályra megy, aztán a gyerekruhára, onnan a cipőre... — Nem túloz? — Nem. A feleségem, amikor bundát szeretett volna, kettőt kapott, hogy válasszon, amikor arany fülbevalóra vágyott, egy maréknyit vettem neki, válasszon. A gyerekek még nem ittak magyar szörpöt, mert kartonszámra hordtam haza a narancslét, a nescafét, a dobozos sört, a feleségem orvosainak gallonos whiskyt, cigit. Az asszony nyafogott, hogy a Multifilter ma már olyan snassz, hát szállítottam neki a mentolos Dunhillt. Vettem neki rövid bőrkabátot, hosszút, különleges fűszereket, kozmetikumot rogyásig. A nejem nem tudta, hol lakik a szemfelszedő, de arról sem volt fogalma, mennyi az áruházban egy bőrcipő. — Volt idő arra is, hogy szeressék egymást? — Én szerettem a feleségemet. Úgy, mint a levegőt vagy a vizet. Szerettem, mert az enyém volt. Nem is jutott eszembe, hogy ő nem így gondolhatja. Amikor Közel-Keletre fuvaroztam, sokszor voltam három-négy hétig távol, de soha nem mondta azt, hogy gyere le a kamionról. Meghatalmazása volt a fizetésemre, a konzumszámlára. Úgy éreztem, nyerőre tettem. Akkor kellett volna először gyanakodnom, amikor a feleségem a megérkezésem percében nem vetkőzni kezdett, hanem azt mondta, hogy ma nem lehet, mert fáradt, mert beteg, mert vendégek jönnek, mert mi megyünk el... — És aztán? — Ahogy a színházban szokott történni: rossz időben érkeztem, és ott találtam a legjobb haverommal. Kiszórtam az ajándékokat, aztán elrohantam. Amikor hazamentem, kézen fogva elém álltak és elmondták, hogy őrült szerelemmel szeretik egymást, és ezt nem lehet visszacsinálni. A haverom elmagyarázta, hogy az én szerepem az, hogy nyolcvanezer forint végkielégítéssel lépjek le és gondoskodjak nagyvonalúan továbbra is a gyerekekről. — Válnak? — Nem akartam elhinni, hogy vége. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg. Aztán az örökösen hideg tűzhely, a kanapéra vetett ágy és az egyre durvuló jelenetek felébresztettek. Megkezdődött az „idegháború”. A feleségem megiszik két barackot és kötözködik. Nem tagadom, kétszer megütöttem. Először akkor, amikor azt mondta: — Igaz, hogy nagyon jól jött az, hogy te sok pénzt kerestél, de a Feri, az mindennap itt volt mellettem. Akkor elborult az agyam. Persze, a kezem még vissza sem húztam, amikor a feleségem már az orvosi rendelő kilincsét markolta. Valaki nagyon jól elmagyarázta neki, hogy lehet hatásos, pontos látlelethez jutni. Másodszor akkor ütöttem meg, amikor azt mondta: — Volt már két karambolod, remélem, harmadszor te is megdöglesz! — Szépen zajlik maguknál az élet! — A lányom még semmit nem vesz észre. A fiam pedig bezárkózik magába. Most vagyok azon a ponton, hogy mindent ráhagyok a feleségemre, mert érzem, hogy tönkremegyek a viaskodásban. Tizennyolc kilót már lefogytam. Lakótelepen lakunk, és mindenki mindent tud rólunk. Tudják, hogy válunk, a feleségem összetapadva járkál az utcán a legjobb haverommal. Én sehova sem jártam mószerolni, a feleségem gátlástalanul költi rossz híremet az óvodában, iskolában. Garázda vagyok, impotens, durva állat, aki nem akar felszívódni, hogy ő végre szerelmével élhessen. Kellő pártfogókra is akad az ügyben, hiszen nyílt titok, hogy a kolléganői közül hányan csalják a férjüket. Ezek aztán soha nem fogják elítélni a feleségemet. Talán még hergelik is, de már nincs, amit elvegyen tőlem. A gyerekeket pedig nem adom. Ha minden kötél szakad, azt akarom, hogy a fiam mindenképpen velem maradjon. — De maga kamionos! ! — Nagyon fáj a szívem, de már kiváltottam a maszek taxis ipart, és leszállok a kamionról. A fiamat akarom. Nagyon megértjük és szeretjük egymást. A feleségem közölte a bíróságon, hogy az „új” apuka tökéletesen alkalmas az „én” gyerekeim nevelésére. A dologban csak az a cifra, hogy a férfi elvált, és a volt felesége neveli a közös gyereküket. Vajon hozzájuk miért nem ragaszkodik olyan meghatóan, mint az enyémekhez? — Tervei? — Elég erőt érzek magamban, hogy végigcsináljam. Erkölcsileg támaszkodhatom az édesanyámra, és nem hagyom a gyerekeket. Értse meg, én nem az anyjuktól akarom elvenni őket. Én ennek a férfinak nem adom oda őket. A feleségemet vigye, a gyerekeket nem. Ezt megírja? — Szeretném! — Hagyja a fenébe. Nem akarok Zsuzsának rosszat. Nagyon szép volt ez a tíz év, amit együtt éltünk. Soha nem tudom az emlékét kitépni magamból.Családjogi szakemberek nagy figyelmet szentelnek ennek a jelenségnek. A feleség ma már egyáltalán nem titkolja, hogy egy harmadikért hagyja el a családot, mert okkal bízik abban, hogy ennek a magatartásnak semmi komoly következménye nem lesz. A gyerekeket a bíróság neki ítéli, automatikusan a lakást is, és még tartásdíjat is fog kapni. A felelőtlen női magatartás szigorúbb elbírálását sokan sürgetik, s úgy látszik, az új irányelv már ennek szellemében készült. Nem érhet majd sokszoros hátrány egy férfit, pusztán azért, mert egy másik férfival való összehasonlításban alulmaradt, így is méltánytalan helyzetbe kerül a volt férj. Különösen akkor, ha az asszony új, jobban kereső partnerrel köti össze az életét, hiszen úgy néz ki, hogy nem is gyerektartást fizet, hanem az új házastársat gazdagítja a tartásdíj sokszor nem csekély összegével.) Csak egy kis faggatás kellett — Itt semmi nem az enyém — ültet le Sándor. — Mindent bérelek, az utolsó edényig. Csak Marika szobája otthonos. Mire kíváncsi ? — Miért maga van a kislánnyal? — Az exfeleségemet legalább tizenöt éve ismerem. Nem volt nagy a szerelem, de egy szakmában dolgoztunk, közösek voltak a céljaink, és mindenképpen szabadulni akartam otthonról, összeházasodtunk, és nemsokára szert tettünk egy öröklakásra. Megszületett Marika, majd jó nagy szünet után Mónika. Attól a perctől számítom a házasságunk zátonyra futását. Nekem mindig csak Marika jutott. Én etettem, fürdettem, pelenkáztam, sétáltattam. Mónikával nem ez volt a helyzet. Tőle az első perctől fogva el voltam tiltva. Még egy puszit sem adhatott. — Nem gyanakodott? — Az ember nem úgy él, hogy örökké szaglászik. Aztán egyre kínosabbá vált a dolog, mintha két különböző gyermekünk volna. Elkezdtem faggatni a feleségemet, és nem kellett hozzá sok, hogy bevallja, Mónikának nem én vagyok az apja. — Elváltak? — Maga mit tett volna? Megfogtam a Marika kezét, összecsomagoltam és eljöttünk. Ottmaradt a feleségem, a műhelyem meg a vevőköröm egy része. Kibéreltük ezt a lakást, és Marika iskolába ment. — Nem rázta meg a dolog? — A kislány annyira hozzám van nőve, hogy nem is jutott volna eszembe másképp rendezni. Én reggel iskolába viszem, majd elmegyek a műhelybe. Kicsit szokatlan hogy ötre mindent be kell fejeznem, de hát ez van. Közösen vásárolunk, csavargónk, ha lehet, lemegyünk a Balatonra. Marika nagyon jól beilleszkedett az iskolába. Talán érzékenyebb, mint a többi gyerek, mert nélkülem egy lépést sem a tesz. Felnőttekkel nem barátkozik, nőkkel szemben különösen visszautasító. Még a telefonjaimra is odafülel, sőt a szemetet is együtt visszük le. — Meddig laknak itt? — Novemberig. Már feladtam egy hirdetést, de ragaszkodom Zuglóhoz, itt van az iskola és itt van a műhelyem. Néhány év múlva — remélem — veszek egy lakást, és akkor vége a lakásbérleteknek. — Mi lesz Mónikával? — Az apja, amióta kipattant a dolog, nagy ívben kerüli a feleségemet. Ha a bíróság az apasági perben úgy dönt, hogy esetleg én is számításba jöhetek, természetesen Mónikáról is gondoskodni fogok. Így is adok önszántamból pénzt nekik. De azzal a nővel nem tudnék többet együtt élni. Általában valahogy most torkig lettem a nőkkel.. . Katonáné dr. Soltész Márta írja egyik tanulmányában: A gyermekekért folytatott küzdelemben alaposan feltételezhető, hogy a szülőket nemegyszer a személyes érdekeik és a bosszúvágy mozgatja. A pártatlan bíróság viszont nem feltételezheti azt, hogy a ragaszkodás és a felelősségérzet csak az anya kiváltsága lehet. Sokáig tartotta magát az az axióma, hogy a gyermeknek főképpen anyai szeretetre van szüksége. Marikának is hiányzik néha a mama. Ilyenkor szorosabban fogja meg a papa kezét... Seszták Ágnes wma^