Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)

1982-10-29 / 44. szám

nünk megvan. Illetve még egy évet adtam magamnak, hogy megvegyem a kis teherautót és maszek fuvaros legyek. Zsuzsá­nak meg berendezzek egy koz­metikusműhelyt. — És? — Én hülye, semmire nem fi­gyeltem. Csak a listára, amit az asszony a markomba nyomott. Engem már ismertek a kölni áruházakban: itt jön az a ma­gyar, aki előbb a fehérnemű­­osztályra megy, aztán a gyerek­ruhára, onnan a cipőre... — Nem túloz? — Nem. A feleségem, amikor bundát szeretett volna, kettőt ka­pott, hogy válasszon, amikor arany fülbevalóra vágyott, egy maréknyit vettem neki, válas­­­szon. A gyerekek még nem it­tak magyar szörpöt, mert kar­tonszámra hordtam haza a na­rancslét, a nescafét, a dobozos sört, a feleségem orvosainak gallonos whiskyt, cigit. Az as­­­szony nyafogott, hogy a Multi­filter ma már olyan snassz, hát szállítottam neki a mentolos Dunhillt. Vettem neki rövid bőr­kabátot, hosszút, különleges fű­szereket, kozmetikumot rogyásig. A nejem nem tudta, hol lakik a szemfelszedő, de arról sem volt fogalma, mennyi az áruházban egy bőrcipő. — Volt idő arra is, hogy sze­ressék egymást? — Én szerettem a feleségemet. Úgy, mint a levegőt vagy a vi­zet. Szerettem, mert a­z enyém volt. Nem is jutott eszembe, hogy ő nem így gondolhatja. Amikor Közel-Keletre fuvaroztam, sok­szor voltam három-négy hétig tá­vol, de soha nem mondta azt, hogy gyere le a kamionról. Meg­hatalmazása volt a fizetésemre, a konzumszámlára. Úgy éreztem, nyerőre tettem. Akkor kellett volna először gyanakodnom, ami­kor a feleségem a megérkezésem percében nem vetkőzni kezdett, hanem azt mondta, hogy ma nem lehet, mert fáradt, mert beteg, mert vendégek jönnek, mert mi megyünk el... — És aztán? — Ahogy a színházban szokott történni: rossz időben érkeztem, és ott találtam a legjobb have­rommal. Kiszórtam az ajándéko­kat, aztán elrohantam. Amikor hazamentem, kézen fogva elém álltak és elmondták, hogy őrült szerelemmel szeretik egymást, és ezt nem lehet visszacsinálni. A haverom elmagyarázta, hogy az én szerepem az, hogy nyolcvan­­ezer forint végkielégítéssel lép­jek le és gondoskodjak nagyvo­nalúan továbbra is a gyerekek­ről. — Válnak? — Nem akartam elhinni, hogy vége. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg. Aztán az örökösen hideg tűzhely, a kana­péra vetett ágy és az egyre dur­vuló jelenetek felébresztettek. Megkezdődött az „idegháború”. A feleségem megiszik két barackot és kötözködik. Nem tagadom, kétszer megütöttem. Először ak­kor, amikor azt mondta: — Igaz, hogy nagyon jól jött az, hogy te sok pénzt kerestél, de a Feri, az mindennap itt volt mellettem. Akkor elborult az agyam. Per­sze, a kezem még vissza sem húztam, amikor a feleségem már az orvosi rendelő kilincsét mar­kolta. Valaki nagyon jól elma­gyarázta neki, hogy lehet hatá­sos, pontos látlelethez jutni. Má­sodszor akkor ütöttem meg, ami­kor azt mondta: — Volt már két karambolod, remélem, harmad­szor te is megdöglesz! — Szépen zajlik maguknál az élet! — A lányom még semmit nem vesz észre. A fiam pedig bezár­kózik magába. Most vagyok azon a ponton, hogy mindent ráha­gyok a feleségemre, mert érzem, hogy tönkremegyek a viaskodás­­ban. Tizennyolc kilót már le­fogytam. Lakótelepen lakunk, és mindenki mindent tud rólunk. Tudják, hogy válunk, a felesé­gem összetapadva járkál az ut­cán a legjobb haverommal. Én sehova sem jártam mószerolni, a feleségem gátlástalanul költi rossz híremet az óvodában, is­kolában. Garázda vagyok, impo­tens, durva állat, aki nem akar felszívódni, hogy ő végre szerel­mével élhessen. Kellő pártfogók­ra is akad az ügyben, hiszen nyílt titok, hogy a kolléganői közül hányan csalják a férjüket. Ezek aztán soha nem fogják el­ítélni a feleségemet. Talán még hergelik is, de már nincs, amit elvegyen tőlem. A gyerekeket pedig nem adom. Ha minden kötél szakad, azt akarom, hogy a fiam mindenképpen velem ma­radjon. — De maga kamionos! ! — Nagyon fáj a szívem, de már kiváltottam a maszek taxis ipart, és leszállok a kamionról. A fiamat akarom. Nagyon meg­értjük és szeretjük egymást. A feleségem közölte a bíróságon, hogy az „új” apuka tökéletesen alkalmas az „én” gyerekeim ne­velésére. A dologban csak az a cifra, hogy a férfi elvált, és a volt felesége neveli a közös gye­reküket. Vajon hozzájuk miért nem ragaszkodik olyan megha­tóan, mint az enyémekhez? — Tervei? — Elég erőt érzek magamban, hogy végigcsináljam. Erkölcsileg támaszkodhatom az édesanyámra, és nem hagyom a gyerekeket. Értse meg, én nem az anyjuktól akarom elvenni őket. Én ennek a férfinak nem adom oda őket. A feleségemet vigye, a gyereke­ket nem. Ezt megírja? — Szeretném! — Hagyja a fenébe. Nem aka­rok Zsuzsának rosszat. Nagyon szép volt ez a tíz év, amit együtt éltünk. Soha nem tudom az em­lékét kitépni magamból.­­Családjogi szakemberek nagy figyelmet szentelnek ennek a je­lenségnek. A feleség ma már egyáltalán nem titkolja, hogy egy harmadikért hagyja el a csalá­dot, mert okkal bízik abban, hogy ennek a magatartásnak semmi komoly következménye nem lesz. A gyerekeket a bíró­ság neki ítéli, automatikusan a lakást is, és még tartásdíjat is fog kapni. A felelőtlen női magatartás szigorúbb elbírálását sokan sürgetik, s úgy látszik, az új irányelv már ennek szellemé­ben készült. Nem érhet majd sokszoros hátrány egy férfit, pusztán azért, mert egy másik férfival való összehasonlításban alulmaradt, így is méltánytalan helyzetbe kerül a volt férj. Kü­lönösen akkor, ha az asszony új, jobban kereső partnerrel köti össze az életét, hiszen úgy néz ki, hogy nem is gyerektartást fi­zet, hanem az új házastársat gaz­dagítja a tartásdíj sokszor nem csekély összegével.) Csak egy kis faggatás kellett — Itt semmi nem az enyém — ültet le Sándor. — Mindent bére­lek, az utolsó edényig. Csak Ma­rika szobája otthonos. Mire kí­váncsi ? — Miért maga van a kis­lánnyal? — Az exfeleségemet legalább tizenöt éve ismerem. Nem volt nagy a szerelem, de egy szak­mában dolgoztunk, közösek vol­tak a céljaink, és mindenképpen szabadulni akartam otthonról, összeházasodtunk, és nemsokára szert tettünk egy öröklakásra. Megszületett Marika, majd jó nagy szünet után Mónika. Attól a perctől számítom a házassá­gunk zátonyra futását. Nekem mindig csak Marika jutott. Én etettem, fürdettem, pelenkáztam, sétáltattam. Mónikával nem ez volt a helyzet. Tőle az első perc­től fogva el voltam tiltva. Még egy puszit sem adhatott. — Nem gyanakodott? — Az ember nem úgy él, hogy örökké szaglászik. Aztán egyre kínosabbá vált a dolog, mintha két különböző gyermekünk vol­na. Elkezdtem faggatni a felesé­gemet, és nem kellett hozzá sok, hogy bevallja, Mónikának nem én vagyok az apja. — Elváltak? — Maga mit tett volna? Meg­fogtam a Marika kezét, összecso­magoltam és eljöttünk. Ottma­radt a feleségem, a műhelyem meg a vevőköröm egy része. Ki­béreltük ezt a lakást, és Marika iskolába ment. — Nem rázta meg a dolog? — A kislány annyira hozzám van nőve, hogy nem is jutott volna eszembe másképp rendez­ni. Én reggel iskolába viszem, majd elmegyek a műhelybe. Ki­csit szokatlan hogy ötre mindent be kell fejeznem, de hát ez van. Közösen vásárolunk, csavargónk, ha lehet, lemegyünk a Balaton­ra. Marika nagyon jól beillesz­kedett az iskolába. Talán érzé­kenyebb, mint a többi gyerek, mert nélkülem egy lépést sem a tesz. Felnőttekkel nem barátkozik, nőkkel szemben különösen visszautasító. Még a telefonjaim­ra is odafülel, sőt a szemetet is együtt visszük le. — Meddig laknak itt? — Novemberig. Már feladtam egy hirdetést, de ragaszkodom Zuglóhoz, itt van az iskola és itt van a műhelyem. Néhány év múlva — remélem — veszek egy lakást, és akkor vége a lakás­bérleteknek. — Mi lesz Mónikával? — Az apja, amióta kipattant a dolog, nagy ívben kerüli a fele­ségemet. Ha a bíróság az apa­sági perben úgy dönt, hogy eset­leg én is számításba jöhetek, ter­mészetesen Mónikáról is gondos­kodni fogok. Így is adok önszán­tamból pénzt nekik. De azzal a nővel nem tudnék többet együtt élni. Általában valahogy most torkig lettem a nőkkel.. . Katonáné dr. Soltész Márta írja egyik tanulmányában: A gyermekekért folytatott küzdelemben alaposan feltételez­hető, hogy a szülőket nemegy­szer a személyes érdekeik és a bosszúvágy mozgatja. A pártatlan bíróság viszont nem feltételez­heti azt, hogy a ragaszkodás és a felelősségérzet csak az anya kiváltsága lehet. Sokáig tartotta magát az az axióma, hogy a gyermeknek fő­képpen anyai szeretetre van szüksége. Marikának is hiányzik néha a mama. Ilyenkor szorosab­ban fogja meg a papa kezét... Seszták Ágnes wma^

Next