Magyar Ifjúság, 1984. január-április (28. évfolyam, 1-17. szám)
1984-04-27 / 17. szám
a csapatában. Kell ennél több egy írónak? Az olvasás... Szóval, néha vissza-vissza kell lapoznom oldalakat, hogy megértsem, mit is akar ez a jóember mondani, de miután én ismerem azt a közeget, azokat az embereket, akikről ír, előbb-utóbb azért összeáll a kép. Egyébként sem tudok primitívebb vélekedést elképzelni annál, mint amikor egyesek azt vallják: amit első olvasásra nem értenek meg, az nem is lehet értelmes. — A Csillaghegyben egykor egymás mellett játszott a két Esterházy. — Csodálatos időszak volt, talán a legszebb korszaka életemnek. Péter akkor sokkal jobb játékos volt nálam. — Miért nem lett akkor ő is futballista? — Ne viccelj, már gimnazista korában olyan dolgozatokat írt, hogy majd meggyulladt a papír, s összeszaladt a tanári kar. Minek tette volna ki magát annak a sok kellemetlenségnek, amiben egy futballistának manapság része van? — Egy író nem mindig tud olyan fergeteges és visszhangos sikereket aratni, mint egy futballista. — Igen, néha nekem is van egy olyan érzésem, hogy az eddig megjelent összes könyvét — de még az ezután megjelenőket is — elcserélné, ha egyszer hetvenezer néző előtt, NB I-es bajnoki mérkőzésen gólt rúghatna a Népstadionban. Ez azonban elmélet, játék, fantázia, így csak a sérüléseivel nyaggat állandóan. Azt hiszi, azért, mert a Bp. Honvédban és a válogatottban játszom, én vagyok a Botár Zoli bácsi.» — Kevesen tudják vagy tartják számon, de neked a Bp. Honvéd már a hetedik klubod. KSI, Csillaghegy, 111. kerületi TTVE, Budafok, Ferencváros, Vasas Izzó, Bp. Honvéd. Hol érezted magad a legjobban? — Nincs legjobb. Minden csapat másért volt nagyon jó. Könnyen alkalmazkodó típus vagyok, mindenütt megtalálom a helyem, a barátaim. — A Ferencvárost sem sajnálod? — Miért sajnálnám? Úgy mondtak le rólam egyik napról a másikra, hogy az újságból tudtam meg ... Nyaralás közben vettem egy lapot, s mi áll benne? „Nagy Mihályért Esterházyt adja cserébe a Ferencváros a Vasas Izzónak!” Nem tagadom, némi elégtétel, hogy azóta „megbüntettem” már őket néhányszor. A srácok, a közönség egyébként nagyon szeretett, mindenki rendes volt. Amikor le akartak igazolni, az akkori szakosztályelnök hatalmas virágcsokorral és kézcsókkal kereste fel édesanyámat. Szegény — akkor még élt — nagyon meg volt hatódva. Mondta is: „Hozzájuk igazolt kisfiam, ezek úriemberek ...” — Én csak mosolyogtam, mert akkor már nem voltam nyeretlen kétéves a szakmában. Sajnos, nekem lett igazam. . .. Bp. Honvéd sok mindenért kárpótolt. Náluk már bajnokcsapat tagja is voltál, az akkori edző Tichy Lajos nagyon szeretett, játékostársaid nem egyszer tréfálkozva mondták: „Ez a Lajos egyszer örökbe fogadja a Marcit..." — Ez amolyan tipikus focista duma, nem kell neki jelentőséget tulajdonítani. Lajos bácsival bajnokságot nyertünk, minden csupa mez volt. Én rúgdostam nyakra-főre a gólokat, miért ne szeretett volna? Rám senki sem mondhatja egy ideje, hogy a mindenkori edző jóakaratából kerülök be a csapatba ... Az én helyzetem tulajdonképpen nagyon egyszerű. Ha gólt rúgok, jól játszom, ha nem, rosszul. Amióta futballpályára léptem, engem mindig is ennek alapján ítéltek meg. Én nem tudom „eladni” a szorgos mezőnymunkát, az akarást, a lelkesedést, azt, hogy „de én feltúrtam ám a pályát”. Tőlem most már vagy tizenöt éve, mindenki azt kérdezi először: „Rúgtál gólt, Marci?” — Válasz helyett manapság elég, ha rámutatsz a góllövőlistára. Minden jel arra mutat, hogy szerzel — ha nem is egy grófi, de — egy gólkirályi koronát ... — Lehet, hogy most illúziókat rombolok, de én Fekete Lacival értek teljes mértékben egyet ama kérdésben, hogy bizonyos dolgokban „ne hülyítsük egymást” ... Amióta futballozom, minden idényben legalább annyi helyzetem volt, mint most. Eddig a kapufáról mindig kifelé pattant a labda, most befelé pattan. A hidegverés jön rám, amikor egy-egy kihagyott nagy ziccert követően arról olvasok elmélkedést, hogy mindez nem történne meg, ha az edzésen többet gyakorolnánk. Néhány hete Zalaegerszegen játszottunk. Kétszer egymás után — s ezt szó szerint értsd — egy méterre a tök üres kaputól kapufára rúgtam a labdát. Most mit csináljon velem Komora Imre? Gyakoroltassa azt, hogy egy méterről hogyan kell a hét és fél méteres, üres kapuba berúgni a labdát? A góllövés egy bizonyos szinten már kizárólag a pillanatnyi diszpozíció kérdése. Sikertitok? — Node a pillanatnyi diszpozíció is sok mindentől függhet! Mitől lett például egyszeriben jó a Bp. Honvéd? — Beérett egy generáció, amelynek többsége évek óta együtt játszik. Ha Bodonyi balra néz, én jobbra futok, ha Dajka vakarja a fejét, elindulok hátra szerelni, ha egy pillanatra csípőre teszem a kezem, Nagy Anti, Garaba vagy valaki más becsúszik, szerel helyettem is. Ennyi... — Mit szeretnél most éppen elérni? — Nyerjen a Honvéd bajnokságot, játsszak abban a válogatottban, amely kiharcolja a mexikói VB-re jutás jogát, Péter legyen a Csillaghegy gólkirálya, a nézők pedig még vagy tíz évig kiabálják: „Rúgjátok már le azt a grófot...” Lakat T. Károly A hetedik az igazi ? Fotó: Farkas József