Magyar Ifjúság, 1984. május-augusztus (28. évfolyam, 18-35. szám)
1984-06-22 / 25. szám
ból. De hová? A lakótelep alakzatban álló tízemeletes házakból áll. Körülötte , hosszan elnyúló iparvágányok, hatalmas gáztartály, kavicstelepek a dróttal elkerített Duna-parton és az épülő Árpád-híd. A háztömbök előtt, után és oldalt autók százaiteszik lehetetlenné a járást is. A lakótelep közepén álló térség már most is teljesen be van építve iskolával, óvodával, bölcsődével, s a még bódékkal borított tenyérnyi helyen is újabb iskolát terveznek. Tímea: — Ruhaipari szakmunkásképzőbe járok, és nálunk nagyon jó KISZ- élet van. Minden pénteken diszkózunk, és sok vetélkedőt is csináltunk. Inkább az a baj, hogy az iskola, a tanulás után nem tudtunk mihez kezdeni. Nekünk még nem való az üldögélés. Vidéken könnyebb, ott barátságosabb az élet. Én azt hiszem, akik ezeket a lakótelepeket csinálták, azok nem gondoltak arra, hogy itt nemcsak aludni, de élni is kell. A fiatalokkal meg egyáltalán nem számoltak. Ezek a házak csak alvásra, főzésre meg eső elől vannak tervezve. Akik tervezték azoknak arra kellett volna gondolni, hogy ez nem falusi élet lesz. Ide ki kellett volna találni ezekhez a tízemeletes házakhoz szabott lehetőségeket is. De szerintem, erre senki se gondolt, csak építettek. Béla: — Nagy baj, hogy csak lődörgünk. Olyan lakásokban lakunk, ahol csak útban vagyunk egymásnak, csak ülni lehet. A szüleink nem nagyon örülnének, ha még tíz havert is felcsődítenénk ... Megértem őket, ők munka után nyugalomra vágynak. Így aztán hová menjünk? Csak a ház előtt lehetünk, ha megesik, akkor beülünk a lépcsőházakba, és ott beszélgetünk. Abból pedig egyre több a balhé, mindig szidnak, elzavarnak minket. Lassan megutáljuk egymást a felnőttekkel. Gábor: — Valami közösséget szeretnénk csinálni, ahol jól érezzük magunkat. A Bagoly meg a Tímea kérvényt adtak be a lakásszövetkezetnek, hogy adjanak nekünk valami helyiséget. Elutasították, hogy nekünk nincs hely, így aztán persze, hogy csak kóválygunk és zavarjuk a felnőtteket. Még ez is jobb, de vannak olyan srácok is, akiket le se engednek. Azok egész nap a lakásban ülnek, isszák a szülők piáját, bagóznak és egészen satnyák lesznek meg gátlásosak. Csaba: — A felnőttekkel sok baj van. Az ember még a szüleit elfogadja olyannak, amilyenek. De az iskolában! — úgy érzem, ott vagyunk a legfeleslegesebbek. Ide állj! Oda menj! Hallgass! Arra felelj, amit kérdeztem! — de sose kíváncsiak a válaszra. Hát miért tanárok? Azért, hogy beírhassák, ezt az órát is megtartottam — aztán mehetek haza ettől a sok hülyekölyöktől?! És mit tesznek azért, hogy ne legyünk hülyék? Jó szó kellene, több jó, szó és akkor az ember bizalmasabb lehetne a tanárokkal szemben, és segíthetnénk egymásnak. Attila: — Ragaszkodunk egymáshoz, mert csak egymás között lehetünk azok, akik vagyunk. Szinte mindenütt hazudni kell, hogy ne kerüljünk konfliktusba. Ha igazat mondunk, abból csak baj van, mert akkor „kilógunk a sorból ...” Vajon hány szakasz.. állítottak fel a felnőttek, amibe besorolják az embereket? De úgy látszik, írni mindegyikből kilógunk ... Néha azt gondolom, hogy a felnőttek boldogabbak volnának nélkülünk, mert csak zavarjuk őket. — Úgyérezzük, hogy túl sok a parancs, az utasítás. Szinte sehol se kérnek minket. Szinte soha sem választhatunk, dönthetünk, nekünk mindig csak engedelmeskedni kell.. „Amíg az én lakásomban élsz ...” „Amíg az én osztályomon jársz...” — ezeket sokan hallják. Arravagyok kíváncsi, hogy mikor fogunk megtanulni önállóan gondolkodni és cselekedni? Most úgy van,, hogy sok srác megpróbál önállóan gondolkodni, abból aztán annyi baja lesz, hogy inkább beáll a sorba, ő is puhány, seggnyaló felnőtt lesz, és agyerekét is arra fogja tanítani: „húzd meg magad, fiam, hallgass, abból még nem lett baja senkinek .. Hogy élni is hihessen... Attila: — Talán mi rosszkor születtünk, valahogy együtt van a régi és az új. Régebben egyértelműbb volt minden. Szeretem a verseket,és a verses drámákat, el lehet fantáziáim rajtul. Szeretem Brechtet, ott az ember rájön az igazságra. A betétdalok nem engedik, hogy az ember beleélje magát a hazugságba. Legjobban Shakespeare-t szeretem, az jó világ lehetett, sok csoda esett akkoriban. Ma a gondolatnak több tér jut, mint a cselekvésnek, nem úgy, mint az ő korában. Jó lett volna élni a Napkirály alatt is, akkor totál szabadok voltak az emberek. Most be vagyunk skatulyázva és ebből nehéz kitörni. Sokszor arra gondolok, hogy boldogabbak volnánk, ha külön élnének a felnőttek és külön a harminc év alattiak, hogy élni is lehessen . . . „Kőműves’': — Én nem szeretnék a régi világban élni, akkor kínozták az embereket, és egyáltalán nem voltakszabadok, mert ott volt a vallás meg a királyok. Ma szabadok vagyunk, mert senki sem ül a nyakunkon. Az ember ma már nem tehetetlen semmilyen rosszal szemben. — Én nem tudom elviselni azt a sok erőszakot, amiről olvastam és hallottam. Régen mintha csak az erőszak lettt volna az úr, az ész nena számított. Olvastam Druontól az Elátkozott királyokat, és nem értettem azt a világot. Én is olvastam Shakespeare-t, és nekem az nem volt a csodák kora. Olvastam a Rómeó és Júliát és nem értettem, hogy miért kellett olyan sok fiatalnak meghalni? Szerencsére, most fontosabb az ember, mint régen volt. Kőművestanuló vagyok, és én szabadabb vagyok, mint egy régi hűbérúr. — Tudom, hogy vannak, akik mindig változtatni akarnak, de mindig csak egy kis csoportnak akarják a jót. Az lesz az igazi, ami mind a négymilliárd embernek jó lesz, aki a Földön él. Akik Nyugaton élre, sajátbőrükön érzik, mi az igazi erőszak, nem úgy, mint mi. Fáj a szívem a tüntetőkért. Nem is tudom, mit szeretnék jobban: ne legyenek béketüntetések, és akkor nem verik a fiatalokat, vagy inkább legyenek és hátha megszűnik egyszer az erőszak? Ildikó: — Szerintem mindig kellenek olyanok, akik szembeszállnak a rosszal. Kellenek a béketüntetések is, ha verik is őket. A végén mindig a jobbik győz, ha kicsit soká is kell várni rá. A forradalmárokat, meg Rajkot is kivégezték, mégis nekik lett igazuk, ők már nem tudhatják, de mi tudjuk. Az biztos, hogy mi már nem leszünk sem erőszakosak, sem igazságtalanok. „Kőműves”: — „A régi, boldog idők...” — szerintem ez a legnagyobb őrültség. Betegség, erőszak, háború, kizsákmányolás... Az a baj, hogy Nyugaton még mindig pár ember kezében van a hatalom, akik a fegyvereket gyártják. Az is baj, hogy még mindig a pénz a legnagyobb úr, és ott kint minden a gazdagok kezében van. Az sem tetszik nekem, hogy felosztották a Sarkokat, a gazdagok ott fognak dekkolni, ha atomháború lesz. Az atomtölteteket oda kellene adni a szegényebb országoknak, csináljanakmaguknak atomerőműveket. Azt is hallottam, hogy Reagannek saját repülőgépe van egy atomháború esetére. De hová száll viszsza, ha itt elpusztul minden ... ? Anikó: — Én nem szeretném, ha különválasztanák az idősebbeket és a fiatalokat, az olyan volna, mint egy láger. El kell viselni egymást. Igaz, az idősebbek elutasítanak minket, de mi se engedjük közel magunkhoz az idősebbeket. Talán jobb volna, ha nem volna ennyi hazug-"ság. Sok mindent követelnek tőlünk az idősebbek amire náluk sem találunk példát. Mi megpróbálunk mintát keresni, de az nagyon nehéz. Én nem lehetek se Zrínyi Ilona, se Petőfi Sándor. Akiket meg a felnőttek dicsérnek, olyan nem is szeretnék lenni mert azok nem ügyesek, csak ügyeskedők és nem hősök, csak hősieskedők... Csak egymástól tanulhatunk, de nehéz megtalálni a másikat itt, ahol mi élünk. „Bagoly": — Itt állnak ezek a borzasztó, egyforma házak, közöttük csak egy kevés föld, ahol mindig fúj a szél, hordja a port... Az ember itt be sem bizonyíthatja, hogy ember, mert nincs hol, nincs mivel. Úgy gondolom, hogy az ember csak valamilyen környezetben tudja magát kifejezni, a viselkedésével, a tetteivel. És nem igaz, hogy mi csak lődörögni tudunk, de nem tudjuk bebizonyítani az ellenkezőjét. Délelőtt iskolában vagyunk, aztán jön a szűk lyukakra osztott lakás a tizediken vagy a hatodikon. Ez nem a mi életterünk, ahol ki tudnánk fejezni azt, akik vagyunk. Semmi nem igaz, amit rólunk hisznek, csak rákényszerülünk, hogy mások legyünk, mint akik vagyunk. 10