Magyar Ifjúság, 1985. szeptember-december (29. évfolyam, 36-52. szám)
1985-09-13 / 37. szám
Egy popkarrier — Nos, Marcella, „Te vagy a sztár”? — Ah, nem, eszembe sem jutott ilyesmi. Igaz, volt egy pár nap, mondjuk egy hét, amikor elkábítottak a felgyorsult események. — Váratlanul ért, hogy minden előzmény nélkül egyszeresak a „spiccen” találtad magad egyetlen slágerrel? — Nemcsak váratlanul ért, hanem felkészületlenül is, annak ellenére, hogy egyáltalán nem előzmények nélkül született a slágerdalunk, a Te vagy a sztár. Hosszú, kemény munka van mögötte, éveken keresztül tanultam a szakma „titkait”, mégpedig nem a hazai, viszonylag kényelmes körülmények között, hanem a sokkal keményebb, külföldi profi mezőnyben. : — Ne haragudj, valahogy gyanús nekem, hogy mindig a külföldi munkádról nyilatkozol, abban a néhány rólad szóló írásban, a veled készült interjúkban is csak arról olvadtam, mintha az itthoni munkáddal kapcsolatban valamit takargatnál. Itt az alkalom, beszélj arról, amit elhallgattál eddig! — No jó, legyen. Nem könnyű bevallani, nem is tudom, hogy kezdjek hozzá... Egyszerűen arról van szó, hogy — remélem, senki nem érti félre — nem voltunk igazán együtt még, amikor megindult velünk a „szekér”. A számainkat, amikből végül siker lett, tulajdonképpen a magunk pihentetésére, kikapcsolódásként írtuk. A szabadságunk alatt vettük föl, két szerződés közötti kis szabadidőnkben, és kínos helyzetbe kerültünk, amikor jöttek a felkérések, meghívások, hogy élőbe, koncerteken szeretnének hallani minket. — Hogy-hogy zavarba jöttetek? Ekkora vendéglátós-rutinnal nem lehetett gond a föllépés! — Nem a rutin hiányzott. Nem volt zenekarunk! — Ez aztán tényleg meglepő bejelentés. Hát akkor hogyan készültek a felvételek? Nem ti játszattátok a számaitokat? — Jaj, dehogy nem. Csakhogy a stúdióba elegen voltunk hozzá hárman, hiszen többszörösen följátszhattuk a szólamokat, s két olyan profi emberrel, mint a billentyűs Molnár János és a dobos Kaszás Péter, tökéletes zenei hangzást sikerült kikevernünk. Ám a közönség előtt ezt nem lehetett volnaígy megismételni, play-backkel pedig nem akartuk becsapni azokat, akik megkedvelték a számainkat. Ezért aztán, hogy fölléphessünk, tulajdonképpen ekkor kellett zenekart szerveznünk, s ekkor került hozzánk a két remek gitáros, Marschalkó Zoltán és Temesvári András. Amikor beadtuk a felvételeinket, mi még csak fölmérni akartuk, hogy egyáltalán van-e keresnivalónk a hazai mezőnyben,és aztán futottunk az elképzeléseinket meszsze felülmúló lehetőségeink nyomában. Szerencsénkre hamar összeért a csapat, s nem okoztunk csalódást azoknak, akik a Marcellina PJT-hangzást várták élőben is. — Ez a „PJT” csak egy meghökkentő zenekarnév, vagy valóban egy polgári jogi társaság tagjai muzsikálnak együtt? — Nem vagyunk bejegyzett társaság, csak akartunk lenni. Kiderült azonban, hogy ez elég bonyolult dolog. Az volt a fő gond, ho° mi nem ismertük eléggé a hazai viszonyokat. Külföldön ez egyszerűbbnek tűnt, ott ugyanis azt tapasztaltuk, hogy ha megmutattuk a megfelelő helyen, hogy mit tudunk, ott igent vagy nemet mondtak, döntöttek arról, hogy kellünk vagy nem. A válasz aztán eligazított minket, ha nemet mondtak, tudtuk, valami mást kell produkálnunk ahhoz, hogy szerződést kapjunk. — Itthon ez nem így szokás? — Haj, de mennyire nem! Bármibe kezdtünk, nem kaptunk egyértelmű igent vagy nemet. Sem hivatalbart, sem máshol. Így jártunk a polgári jogi társaságunkkal is. Azért akartuk eredetileg megalakítani, mert összehoztunk a zenélés mellett egy kis hangstúdióra való szerelést is, és szerettünk volna abban is dolgozgatni. Kaszás Péter, a dobosunk nagyon ért a hanganyagok összekeveréséhez, amihez nagyon jó fül kell és különleges zenei érzék, de mindannyiunkat érdekel ez a fajta munka, évek óta hobbiként kísérletezgettünk már effélével, s arra gondoltunk, ha már együtt van a felszerelés és a szaktudás, próbáljuk meg kamatoztatni, nézzük meg, hogy megy nekünk ez a munka. Másfél év kellett ahhoz, hogy kiderüljön: annak ellenére, hogy nyilvánvalóan igény van ilyesmire, képtelenek vagyunk bekerülni „a berkekbe”. Amíg nem volt munka, nem volt értelme megalakítani a PJT-t — csak azért dobjunk ki ügyvédre húszezer forintot, hogy megalakítsa? Nem lett belőle semmi. — Nem gondolod, hogy túl könnyen adtátok föl? — Nem végleg adtuk föl. Lélegzetet vettünk. Azóta már dolgozunk, s most, hogy úgy tűnik, mégiscsak lesz folyamatosan munkánk, megalakítunk egy gmk-t. — A zenekar nevében azért megmarad a PJT? — Természetesen ezen már nem változtatunk — már csak babonából sem! — Akkor hát tietek lesz az első PJT, amelynek gmk-ja van. És kik lesznek a megrendelők? — Nagyon sok zenész keresett már meg, egyelőre demo-munkákkal kezdünk, szívesen csináljuk, önzetlenül segítünk a kezdőknek, a gyakorlatlanabbaknak is, nem csak a menőkre építünk. — S mi lesz a saját számaitokkal? Ti aztán nem hivatkozhattok arra, hogy nem tudtok stúdióba jutni?! — Készül, készül a nagylemezünk, állandóan dolgozunk rajta, de hogy mikor készülünk el vele, azt most nagyon nehéz megmondani. Jó, hogy a lemezgyári jóváhagyás már megvan. — Hogyan állapodtatok meg? — A lemezgyár azzal a feltétellel kötötte meg a szerződést, hogy az anyagi befektetés, azaz a kockázat felét mi álljuk. Ez konkrétan azt jelenti, hogy mi adjuk a munkánkat is, a lemezfelvételért járó pénzt pedig csak akkor vehetjük majd föl, ha harmincezer példányt eladtak már belőle. — Mit gondolsz, eladható az a harmincezer Marcellina-nagylemez? — Lehet, hogy elég sok, eleinte nem is voltunk annyira biztosak abban, hogy ez üzletnek jó lesz-e. Bizakodóak a nyári turnénk után lettünk, ahol azt tapasztaltuk, hogy nemcsak az a közönségréteg fogad bennünket szívesen, akiknek készítettük a dalokat, hanem mások is, láttuk, hogy nagyon vitték a kislemezeket is. Azt tapasztaltuk, hogy van kereslet arra a dallamos, kemény kísérettel megtámasztott szintetizátorzenére, amit mi próbálgatunk. — Kevés szó esett eddig a szövegekről, pedig jelentős részük volt abban, hogy a figyelem középpontjába került a Marcellina PJT. Ki írta? — Én. Addig ugrottak, hogy nem vagyok Babits Mihály unokája, hogy végül magam is kiváncsi lettem, de szüleim sem tudnak semmi bizonyosat az ősökről. Az biztos, hogy édesanyám nagyszülei, rokonai között nincs senki, aki művészettel foglalkozott volna. Az apai ágat mostanában készültem fölgombolyítani, egy éve készülünk édesapámmal az ő szülőhelyére, Árpásra, de képtelen vagyok időt teremteni egy odautazásra. Pedig hidd el, nagyon kíváncsi vagyok rá máskülönben is, így aztán akármilyen ági Babitslány vagyok, írom a szövegeinket, ahogy tudom, s úgy tapasztaltuk, hogy a mi közönségrétegünk megért minket. — Szerinted van hát saját közönségrétegetek? — Tudom, hogy van, megbizonyosodtunk róla. Nemcsak a vidéki turnékon, de a KEK-en is, az Interjú az év meglepetésével, Babits Marcellával grafinjarol Fotó: Fábry Anna