Magyar Ifjúság, 1986. január-április (30. évfolyam, 1-17. szám)
1986-03-14 / 11. szám
Két kezemen összeszámolhatnám, mennyi önéletrajzot olvastam életemben. Nem mintha nem vonzanának a titkos jelek, amelyeken keresztül megközelíthetőek az emberek. Világunkban mégis, kissé degradált ez a műfaj. Legalábbis: soha nem a könyvek hangulata marad meg. Inkább egy-egy leegyszerűsítetten alapvető adottság, ami meghatározza a szereplőket. Toulouse- Lautrecből annyi, hogy testi fogyatékossága miatt viselte meg az élet.Marilyn Monroe-t hiába nevezték szexbombának, ha olyan hideg volt mint a jégcsap. Liv Ulmannban visszahúzódó neurózisa fogott meg, Zalatnayból éppen a fordítottja, gátlástalan kitárulkozása. Négy emberről írni — hogy belőlük is, róluk is szóljon valamennyi — nem könnyű. Különösen, ha az írójuk nem éppen propagandát kíván csinálni. Szántó Péter az És ilyen a Boksz-ban nem azt írta meg az LGT-ről, hogy milyen frankó csapat. És hogy tudnak. Megközelítésében kiderültek dolgok magánéleti válságukról, és ez csak jót tett az imagójuknak. Hiszen nem a kedvező tulajdonságaiért szeretünk valakit, inkább az esendőségéért. Meg a hasonlóságaiért. Az LGT- sztoriban érdekelt mindenki, aki valamikor a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején született. És az emlegetett Három Nagy mellett a Scampolóról, a Non Stopról, a Generálról és a többi, kilőtt csillagról is szól az emlékezet. Talán mégsem csak nekik szól a könyv. Bár azok a korosztályok, akiknek az LGT meg a többi már nagy öregnek számít, nyilvánvalóan úgy vannak velük, mint mi annak idején az „államilag támogatott” együttesekkel. Talán nem. Mindenesetre más valamibe beleszületni, mint belenőni. Akik csak Presserék születési dátumait nézik, azt hihetik: könnyű nekik. Volt ki után menni, kire hagyatkozni. Akkoriban tört be a Beatles, Já Rolling, Jimi Hendrix., Olyan külföldi elődökbe lehetettkapaszkodni, akik nem külsőségükkel teremtettek hitelt maguknak. Nem csillogó diszkóruhákkal és testhez álló harisnyanadrágokkal villogtak. Inkább az egyszerű, a farmerszerű volt a cél, hogy hadat üzenjen az öltönyös konszolidációnak. Ám ebben a közegbenbenne volt minden. Meg lehetett írni és el lehetett énekelni, hogy ő kedves nyári napfény és Régi csibészek. Volt valami a légkörben, ami hatásában felfogta ezeket a kifejezéseket. Amiknél biztosan születtek azóta jobbak, csiszoltabbak, de egyik sem helyettesíthette ezeket az „őskori közhelyeket”. Jó emlékezni, jó nosztalgiázni. Furcsa módon Szántó Péter könyvében mégis az a jó, hogy nem emlékezik, nem nosztalgiázik. Megtehetné. Korosztályunkhoz tartozik. Ugyanazok az alapélmények jellemezték az életét, mint a többi, harmincas értelmiségiét. Sőt. Mielőtt újságírásra adta a fejét, zenélt. Mégis. Az LGT-sztoriban nagyjából benne foglaltatik minden, ami húsz év rockéletét jellemezte. Ábrándozás és porhintés nélkül. Úgy, ahogy Presser, Somló, Solti meg Karácsony elmesélte. Mesélt a gyermekkorukról, a tinédzserkorukról, mesélt egymásról és sorstársaikról. És mesélnek mások — őróluk — sokféle szemszögből és elfogulatlanul. Az ilyen beszédmontázsokból szoktak öszszejönni a kuszábbnál kuszább összeállítások. Dicsérgetések. Banalitások. Különös módon ebből a könyvből éppen az ellenkezője derül kó, mint amit hittünk. Laux és Barta távozása itt úgy szerepel, hogy a szív sajog miatta. Kiderül, hogy a legendás Presser— Adamis szerzőpáros kapcsolata sem volt akkoriban valami idilli. Ami pedig a hatalmas külföldi sikereket illeti: mindig a cél előtt öt perccel sikerült elveszíteni a meccset. Amiben nincs semmi különös, csak annyi, hogy nem tudunk ott lenni, jelen lenni, ahol történik valami. „Néha eszükbe jutunk, hogy jé, egy aranyos magyar zenekar ■*- vallja Solti. — Aztán elfelejtenek, mert nem tudunk a pop külföldi részeseivé válni.” Szeretem a könyvet. Megvilágosodik belőle, hogy négy tehetséges zenész és aztán megint négy — az LGT változó felállásban dolgozó muzsikusai — nem mindig tudják, mit is kellene csinálni. Mint más harmincasok. Megcéloznak egy lemezt, nagyot alakítanak egy koncerten. Legtöbbször „csak” dolgoznak, veszekednek, isznak és lázasan lemezt hallgatnak. Nem öregszenek. Képtelenek beletörődni, hogy a mindennapokat elárasztja valami egészen másféle muzsika, mint ahogy másféle szemléletet is sugároznak a percek. Jó, hogy nem hagyják abba. Szántó mesélte, hogy mind a négyükről elárult valamit az az időpont, amikor találkozni tudtak. Presser általában éjszaka érkezett és hajnalig ma-radt — nagyon kevés az alvásigénye és nappalai a zenélésre vannak félretéve. Karácsony délután is, délelőtt is halál pontos volt és rettentő zárkózott. Solti beszélhetnökjét viszont alig lehetett leállítani. Somló pedig — a motoron járó, örök rocker — ha azt ígérte, négykor érkezik, nyolcra már be is toppant egy nagy zacskó cseresznyével: Tessék pur dé, egyetek — mondta Szántó három gyerekénel — és ameddig csak lehetett, addig beszélgettek Egyébként ő a legellentmondásosabb a könyvben és az életben, ő az, ak ha fellép egy imádott zeneipar a Kisstadionban, elfelejt LGT-koncertre jönni. Ám ő az is, aki képes a gyönyörű napsütéses kubai napokat átaludni. Ő az, aki minduntalan elfelejti a dalok szövegét, mer meg sem tanulta soha. De ő az is, akinek zseniális képességeit az egész band, tudja, mondja. Kár kivenni mondatokat hangulatokat az LGT-sztoriból. Az egész nagy tanulság. Még az utóéleti is. Hiszen azóta anyukái és munkatársak sértődtél meg az íróra, mert az igazságnak megfelelően, nen a legszebbeket mondta Mások is telefonáltak, ez meg azt vonja vissza Szántó pusztán annyit bán hogy néhány dolog kimaradt a történetből. Néhány hivatalos levél, amit még most sem lehetett közölni Egy közös turné a tagokkal. Meghitt beszélgető Lauxszal. De hát a sztorinak még nincs vége. Lehe élőben is, lemezen is folytatni. Szerencsére. Magyar Judit -SZTORIRÓL