Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
1981 szeptemberében Latinovits Zoltán ötvenedik születésnapjának köszöntésére készült egyik vidéki folyóiratunk szerkesztősége. A megbízatás úgyszólt: keresném meg Ruttkai Évát, s olyanképpen állítsuk össze az anyagot, ahogyan a legjobbnak látja. Ruttkai Éva örömmel fogadta az ajánlatot, s ő, aki folytonos sietésben élt, június végén, július elején hosszú délutánokra, estékre szabaddá tette magát, hogy zavartalanul kutakodjunk Latinovits Zoltán írásai, feljegyzései között, is az alkalomhoz és a folyóirat törekvéseihez méltó anyagot szerkesszünk. Olykor el is feledkeztünk a megbízatásról, s filológiai játékba kezdtünk. Ő olvasta a Bage story kéziratát, s én kísértem a nyomtatásban közreadott változatot. Örömünkre, szomorúságunkra (?) olykor egy-egy sort, máskori mondatokat, bekezdéseket fedeztünk fel, amelyek nyilvánosság elé nem kerültek, kerülhettek. S ahogyan terjedelmesebb írásokat, néhány soros jegyzeteit olvasgattuk, számos olyan kérdés adódott, amivel kapcsolatban érdekelt Ruttkai Éva véleménye. Máskor ő tekintett föl egy-egy írásból: hogyan is történt voltaképp? S próbálta magának megfogalmazni a közösen élt éveket. Akkor vetődött fel: néhány kérdést interjúban gondoljunk végig. Jeleztem a szerkesztőségnek: egy beszélgetés is készülőben van. Postafordultával már megérkezett a biztatás: dolgozzunk csak belátásunk szerint, így ültünk le beszélgetni 1981. július 7-én, délután. Kellemes nyári idő volt. A teraszon, annál az asztalnál telepedtünk le, amelyen a Ködszúrkáló íródott. Szinte csak a szalagvégi kattanás figyelmeztetett: masina rögzíti együttlétünket! Néhány nap múlva már elkészült a beszélgetés kézirata. A szalagot most hallgattam újra. Megrendítő volt Ruttkai Évának érzelmileg fűtött, s mégis pontos válaszait hallgatni. De úgy is szívszorító érzést jelentett, hogy a szalag megőrizte a beszélgetés otthoniasságát, galambjainak burukkolását. Bagó úr olykori haragos vaikkantását, miközben nyugalmasan terpeszkedett az asztal alatt. Ez tehát Ruttkai Évával nem az utolsó és nem is az utolsó előtti beszélgetés. Nem is adnánk közre, ha a kéziratot nem olvassa és nem javította volna át. Mert e sorok írója is tapasztalhatta, Ruttkai Éva nagyvonalú volt; számtalanszor az újságíró érzékenységére és tisztességére bízta mondandóját. De nemegyszer panaszolta: az interjú készítője nem értette meg őt, máskor pedig a jegyző az ő nevében se merte vállalni egyegy keserű-kemény gondolatsorát. A beszélgetés akkor mégse jelent meg. Kérte, hogy halasszuk más alkalomra. Mi oka volt erre? Nem akarta magát előtérbe helyezni. Úgy gondolta, méltóbb, ha Latinovits Zoltánról Latinovits Zoltán feljegyzései, vallomásai beszélnek. És visszatartott a tapintata is. Olyan kérdések közöttünk él... kerültek szóba, amelyek személyeket s intézményeket érintettek. Képét kölcsönkérve, Ő színésznek, közkatonának tekintette magát, s a tábornokok korában nem akart erős hullámokat kavarni. Márpedig azokra a kérdésekre, amelyek Latinovits Zoltánnal kapcsolatban felmerültek, Ruttkai Éva egyenesen és kérlelhetetlenül válaszolt. Méltatlannak érezte volna, hogy a közlés érdekében személyekre, különféle funkcióbeli érdekeltségekre tekintettel legyen. Ruttkai Éva fájdalmasan korai halála talán engedékennyé teszi az időt arra, hogy szellemi mivoltában megidézzük őt. Itt, a földön. Mert Ruttkai Éva közöttünk él, amíg magyarság és színház létezik. Mert e kettőt Ruttkai Éva Latinovits Zoltánnal együtt, mindétig összetartozó fogalomnak tudta.)