Magyar Ifjúság, 1987. május-augusztus (31. évfolyam, 18-35. szám)

1987-07-03 / 27. szám

SZÖUL Mit akarnak a diákok? Zavartan néztünk egy­másra. Mint később kide­rült, a diákok azért voltak dühösek, mert ha ez a ma­gyar újságíró találkozni akar velük, akkor miért nem jön ki hozzájuk az egyetemre, miért citálja be őket a szállodájába. Én meg azért, mert éppen in­dultunk volna Lukin Sán­dorral az egyetemre, ami­kor telefonértesítést kap­tam a dékáni hivatalból: ne menjek ki, a diákok bejönnek a szállodába. Az, hogy az egyetemen mi filmfelvételeket akartunk készíteni, hogy mégis csak más diákokkal egy belvá­rosi szállodai szobában be­szélgetni, mint ott, ahol él­nek, tanulnak, úgy látszik, senkiinek nem jutott eszé­be. Vagy mégis? Már reggel sejtettem, hogy baj lesz, amikor hall­gattam a rádió­­ híreit: a szöuli Korea Egyetemen 600 diák bezárkózott a könyvtárba, és addig nem hagyják el, amíg követelé­seiket a letartóztatott diáktársaik szabadonbocsá­­tását — nem teljesítik. A rádió közölte, hogy a rendőrség engedélyt kapott arra, hogy ettől a naptól fogva beléphet az egyete­mek területére — mind az ideig ezt nem tehették meg. Igazán nem szánt szán­dékkal választottam éppen ezt az egyetemet, amikor néhány nappal korábban felkerestem O Hjung Csjung dékánt. Szöulban jó néhány állami és magán­­egyetem van, az utóbbia­kat jórészt egyházak, ala­pítványok tartják fenn. A Korea Egyetem a legte­kintélyesebbek egyike, és dékánja, akihez beajánlot­tak, készséges volt. Az egyetem benn van a vá­rosban, óriási épülettömb­jét mégis szép park veszi körül. Éppen vidám ese­mény színhelye volt: vég­zős diákok gyülekeztek diplomakiosztásra. A feke­te talárok, a szögletes , bojtos kalapok és a hoz­zátartozók tarka ruhái re­mekül festettek. Szemfüles fotósok rendezték a cso­portokat, nyalánkságokat kínáltak a mozgóárusok — volt az egészben valami majálisféle. Igazán nem azokat a riasztó képsoro­kat juttatták az ember eszébe, amelyeket a hír­adókban a dél-koreai egyetemekről látni: Dart Vadernek öltözött szörnye­tegek verik szét a dühös gyerekeket. Egy más kor­ban, egy másik bolygón? O Hjung Csjung dékán felvilágosítása sok min­dent megmagyarázott. — Mi a diákprobléma lényege? — kérdeztem tő­le. — Az — felelte —, hogy a Koreai Köztársaságban gyorsan növekszik az egyetemi és főiskolai diá­kok száma, jelenleg körül­belül egymillióan vannak. Mindjárt megjegyzem: valóban, a Koreai Köztár­saságban 99 egyetem és főiskola vám, 11 tanár- és tanítóképző, összesen 1,1 millió hallgatóval. Egy negyvenmilliós országban ez nem rossz arány. Meg­kérdeztem a dékánt: — Túl sok a diák? Kiigazított: — Nem arról van szó, hogy sok-e vagy kevés, ha­nem arról, hogy van-e szá­mukra elegendő munka­hely? A dékán pedagógiát ta­nít. — Az ön diákjainak há­nyadrésze nem tud elhe­lyezkedni? — kérdeztem. — Évente 40—50 diákom végez, közülük minden második elhelyezkedik. Ez az átlagos elhelyezkedési aránynál jobb, hiszen én jövendőbeli tanárokat ta­nítok. Az orvostanhallga­tók, a közgazdászok és a mérnökök elhelyezkedési lehetőségei is jók, a töb­bieké rosszabb. Bármilyen készséges volt a dékán, arra már nem felelt, hogy milyen követ­kezményei vannak a diák­zavargásoknak az egyetem mindennapi életében, és hogy mindannak, ami a diákok körében történik, van-e hatása a tanulmá­nyokra? Amikor ezt kér­deztem, kifejezetten eluta­sító volt. A továbbiakban már nem is kértem mást, csak hogy találkozhassam néhány diákkal. Ez na­gyobb gondot okozott, mint gondoltam volna. Hosszas tépelődés után megígérte, hogy egy kitű­zött napon felkereshetem az egyetemi újság szer­kesztőségét, és ott talál­­kozhatom a diákszerkesz­tőkkel, különböző diák­­szervezetek képviselőivel­. Ez volt azután az a be­szélgetés, amelynek hely­színét — nem egészen vá­ratlanul — a szállodába helyezték át. Mondhatom, valameny­­nyien feszengtünk. — Egy újságíró — okta­tott ki az egyik fontosko­dó fiatalember, akiről ké­sőbb kiderült, hogy a Ko­rean Herald című lap fő­­szerkesztőjének gyermeke — aki meg akar interjú­volni egy személyt, tartsa magát a megbeszéltekhez! És ne a meginterjúvolt személyt kérje meg, hogy alkalmazkodjék hozzá! Én éppen ezért elleneztem, hogy idejöjjünk ... Megkíséreltem elmagya­rázni, hogy a dékán intéz­kedett így, és hogy attól tartok, az egyetemen tör­tént események miatt nem engedtek kimenni hozzá­juk. Egyúttal megkérdez­tem: végül is miért ren­deztek „sit in”-t, miért szállták meg a könyvtá­rat? Az ország jelenlegi társadalmi és politikai helyzetét kívánjuk meg­változtatni — világosított fel egy másik fiatalember. — Úgy véli — kérdez­tem óvatosan —, hogy a könyvtár elfoglalásával megváltozik az ország tár­sadalmi és politikai hely­zete? — Amit kérdésére vála­szolok, az nem a szemé­lyes véleményem, csupán arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam, hogyan gondolkoznak a barátaim az egyetemen — kaptam a választ. — Nos, ők úgy vé­lik, hogy nálunk nincs kellő demokrácia. Ez a fő probléma. A kormány mi­litarista. Ami az egyetemi demokráciát illeti, sok hallgató mind radikálisab­bá válik. Erőszakos eszkö­zöket is alkalmaznak. A legtöbb hallgató ellenzi a kormányt. — Nem arról van szó — igazította ki egy vékony szemüveges legény, az egyetemi lap szerkesztője —, hogy nekünk egészében véve nem tetszik a kor­mány, vagy hogy mi a kormányt a diákok ellen­ségének tartjuk. Nem va­gyunk forradalmárok, és nem akarunk forradalmat. A hallgatók többsége vi­szont idealista. Nem kér­nek lehetetlent. Csupán azt, hogy a kormány szen­teljen több figyelmet a szegényeknek, a munkások életkörülményeinek. — A kormány meg kell értse a diákokat — így az egyetlen lány a jelenlevők között. — A kormány nem bízik az egyetemi hallga­tókban. De másokban sem. A nép előtt titok az, amit csinálnak. Titkolóznak. Néhány hallgató valóban erőszakot alkalmazott. De nem ez a fontos. A fontos az, hogy mi hazafiak va­gyunk, és a kormány még­sem bízik bennünk ... így folyt, csörgedezett a beszélgetés, vagy hogy sportkifejezést használjak: ilyen magas labdák röp­­döstek, amelyeket senki nem csapott le. Az újság­­írócsemete végül is meg­elégelte a dolgot, és ma­gához ragadta a szót, hosszan tartó világtörté­nelmi fejtegetésbe kezdett, amelyről a hazai világné­zet órák jutottak eszembe. Vagyis nem mentünk sok­ra egymással. Hogy is le­hetett volna másként? Többet tudtam meg egy hasonlóan óvatos beszélge­tés során, amelyet Under­wood professzorral folytat­tam. Horace Underwood amerikai, legalábbis annak született. Nagyapja misz­­szionáriusként jött az Egyesült Államokból Ko­­reába. Ő maga tökéletesen beszél koreai nyelven, és mindenki másnál jobban ismeri az országot, ahol él. Érdekelt a véleménye a diákproblémákról, és különösen egy akkoriban megjelent törvényjavaslat­ról, amelyet a kormány igyekezett mind gyorsab­ban elfogadtatni a parla­mentben, pedig még saját pártja soraiban is sokan ellenezték. — A legtöbb koreai diák úgy érzi — magyarázta Horace Underwood —, hogy a társadalmi rend­szer túlságosan zárt, hogy nagyobb részvételre volna szükség, beleszólásra a kormányzatba. Azt nem tudnám megítélni, hogy mennyiben van igazuk, milyen fokú szabadság és nyitottság lehetséges egy olyan országban, amelynek fővárosától 25 mérföldre húzódik a front, ahol fel­fegyverzett katonák néz­nek egymással farkassze­met. Ennek megítélése nem rám tartozik. A ko­ / ... / 22

Next