Magyar Ifjúság, 1987. május-augusztus (31. évfolyam, 18-35. szám)
1987-07-03 / 27. szám
SZÖUL Mit akarnak a diákok? Zavartan néztünk egymásra. Mint később kiderült, a diákok azért voltak dühösek, mert ha ez a magyar újságíró találkozni akar velük, akkor miért nem jön ki hozzájuk az egyetemre, miért citálja be őket a szállodájába. Én meg azért, mert éppen indultunk volna Lukin Sándorral az egyetemre, amikor telefonértesítést kaptam a dékáni hivatalból: ne menjek ki, a diákok bejönnek a szállodába. Az, hogy az egyetemen mi filmfelvételeket akartunk készíteni, hogy mégis csak más diákokkal egy belvárosi szállodai szobában beszélgetni, mint ott, ahol élnek, tanulnak, úgy látszik, senkiinek nem jutott eszébe. Vagy mégis? Már reggel sejtettem, hogy baj lesz, amikor hallgattam a rádió híreit: a szöuli Korea Egyetemen 600 diák bezárkózott a könyvtárba, és addig nem hagyják el, amíg követeléseiket a letartóztatott diáktársaik szabadonbocsátását — nem teljesítik. A rádió közölte, hogy a rendőrség engedélyt kapott arra, hogy ettől a naptól fogva beléphet az egyetemek területére — mind az ideig ezt nem tehették meg. Igazán nem szánt szándékkal választottam éppen ezt az egyetemet, amikor néhány nappal korábban felkerestem O Hjung Csjung dékánt. Szöulban jó néhány állami és magánegyetem van, az utóbbiakat jórészt egyházak, alapítványok tartják fenn. A Korea Egyetem a legtekintélyesebbek egyike, és dékánja, akihez beajánlottak, készséges volt. Az egyetem benn van a városban, óriási épülettömbjét mégis szép park veszi körül. Éppen vidám esemény színhelye volt: végzős diákok gyülekeztek diplomakiosztásra. A fekete talárok, a szögletes , bojtos kalapok és a hozzátartozók tarka ruhái remekül festettek. Szemfüles fotósok rendezték a csoportokat, nyalánkságokat kínáltak a mozgóárusok — volt az egészben valami majálisféle. Igazán nem azokat a riasztó képsorokat juttatták az ember eszébe, amelyeket a híradókban a dél-koreai egyetemekről látni: Dart Vadernek öltözött szörnyetegek verik szét a dühös gyerekeket. Egy más korban, egy másik bolygón? O Hjung Csjung dékán felvilágosítása sok mindent megmagyarázott. — Mi a diákprobléma lényege? — kérdeztem tőle. — Az — felelte —, hogy a Koreai Köztársaságban gyorsan növekszik az egyetemi és főiskolai diákok száma, jelenleg körülbelül egymillióan vannak. Mindjárt megjegyzem: valóban, a Koreai Köztársaságban 99 egyetem és főiskola vám, 11 tanár- és tanítóképző, összesen 1,1 millió hallgatóval. Egy negyvenmilliós országban ez nem rossz arány. Megkérdeztem a dékánt: — Túl sok a diák? Kiigazított: — Nem arról van szó, hogy sok-e vagy kevés, hanem arról, hogy van-e számukra elegendő munkahely? A dékán pedagógiát tanít. — Az ön diákjainak hányadrésze nem tud elhelyezkedni? — kérdeztem. — Évente 40—50 diákom végez, közülük minden második elhelyezkedik. Ez az átlagos elhelyezkedési aránynál jobb, hiszen én jövendőbeli tanárokat tanítok. Az orvostanhallgatók, a közgazdászok és a mérnökök elhelyezkedési lehetőségei is jók, a többieké rosszabb. Bármilyen készséges volt a dékán, arra már nem felelt, hogy milyen következményei vannak a diákzavargásoknak az egyetem mindennapi életében, és hogy mindannak, ami a diákok körében történik, van-e hatása a tanulmányokra? Amikor ezt kérdeztem, kifejezetten elutasító volt. A továbbiakban már nem is kértem mást, csak hogy találkozhassam néhány diákkal. Ez nagyobb gondot okozott, mint gondoltam volna. Hosszas tépelődés után megígérte, hogy egy kitűzött napon felkereshetem az egyetemi újság szerkesztőségét, és ott találkozhatom a diákszerkesztőkkel, különböző diákszervezetek képviselőivel. Ez volt azután az a beszélgetés, amelynek helyszínét — nem egészen váratlanul — a szállodába helyezték át. Mondhatom, valamenynyien feszengtünk. — Egy újságíró — oktatott ki az egyik fontoskodó fiatalember, akiről később kiderült, hogy a Korean Herald című lap főszerkesztőjének gyermeke — aki meg akar interjúvolni egy személyt, tartsa magát a megbeszéltekhez! És ne a meginterjúvolt személyt kérje meg, hogy alkalmazkodjék hozzá! Én éppen ezért elleneztem, hogy idejöjjünk ... Megkíséreltem elmagyarázni, hogy a dékán intézkedett így, és hogy attól tartok, az egyetemen történt események miatt nem engedtek kimenni hozzájuk. Egyúttal megkérdeztem: végül is miért rendeztek „sit in”-t, miért szállták meg a könyvtárat? Az ország jelenlegi társadalmi és politikai helyzetét kívánjuk megváltoztatni — világosított fel egy másik fiatalember. — Úgy véli — kérdeztem óvatosan —, hogy a könyvtár elfoglalásával megváltozik az ország társadalmi és politikai helyzete? — Amit kérdésére válaszolok, az nem a személyes véleményem, csupán arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam, hogyan gondolkoznak a barátaim az egyetemen — kaptam a választ. — Nos, ők úgy vélik, hogy nálunk nincs kellő demokrácia. Ez a fő probléma. A kormány militarista. Ami az egyetemi demokráciát illeti, sok hallgató mind radikálisabbá válik. Erőszakos eszközöket is alkalmaznak. A legtöbb hallgató ellenzi a kormányt. — Nem arról van szó — igazította ki egy vékony szemüveges legény, az egyetemi lap szerkesztője —, hogy nekünk egészében véve nem tetszik a kormány, vagy hogy mi a kormányt a diákok ellenségének tartjuk. Nem vagyunk forradalmárok, és nem akarunk forradalmat. A hallgatók többsége viszont idealista. Nem kérnek lehetetlent. Csupán azt, hogy a kormány szenteljen több figyelmet a szegényeknek, a munkások életkörülményeinek. — A kormány meg kell értse a diákokat — így az egyetlen lány a jelenlevők között. — A kormány nem bízik az egyetemi hallgatókban. De másokban sem. A nép előtt titok az, amit csinálnak. Titkolóznak. Néhány hallgató valóban erőszakot alkalmazott. De nem ez a fontos. A fontos az, hogy mi hazafiak vagyunk, és a kormány mégsem bízik bennünk ... így folyt, csörgedezett a beszélgetés, vagy hogy sportkifejezést használjak: ilyen magas labdák röpdöstek, amelyeket senki nem csapott le. Az újságírócsemete végül is megelégelte a dolgot, és magához ragadta a szót, hosszan tartó világtörténelmi fejtegetésbe kezdett, amelyről a hazai világnézet órák jutottak eszembe. Vagyis nem mentünk sokra egymással. Hogy is lehetett volna másként? Többet tudtam meg egy hasonlóan óvatos beszélgetés során, amelyet Underwood professzorral folytattam. Horace Underwood amerikai, legalábbis annak született. Nagyapja miszszionáriusként jött az Egyesült Államokból Koreába. Ő maga tökéletesen beszél koreai nyelven, és mindenki másnál jobban ismeri az országot, ahol él. Érdekelt a véleménye a diákproblémákról, és különösen egy akkoriban megjelent törvényjavaslatról, amelyet a kormány igyekezett mind gyorsabban elfogadtatni a parlamentben, pedig még saját pártja soraiban is sokan ellenezték. — A legtöbb koreai diák úgy érzi — magyarázta Horace Underwood —, hogy a társadalmi rendszer túlságosan zárt, hogy nagyobb részvételre volna szükség, beleszólásra a kormányzatba. Azt nem tudnám megítélni, hogy mennyiben van igazuk, milyen fokú szabadság és nyitottság lehetséges egy olyan országban, amelynek fővárosától 25 mérföldre húzódik a front, ahol felfegyverzett katonák néznek egymással farkasszemet. Ennek megítélése nem rám tartozik. A ko / ... / 22