Magyar Ifjúság, 1987. szeptember-december (31. évfolyam, 36-51. szám)
1987-09-25 / 39. szám
„Türelmünk fogytán van. Nem hiszem, hogy az elnök ért a szóból.” A kifakadás az amerikai szenátus külügyi bizottságának elnökétől hangzott el, két évvel ezelőtt. Az elnököt akkor még Morcosnak hívták a Fülöp-szigeteken. Változott-e azóta a hétezer szigetből álló ország választási lehetősége? Sikerült-e az új elnökasszonynak, Corazon Aquinónak közelebb kerülnie az tizedes filippinos vágyhoz, a polgári demokratikus úthoz, a nemzeti függetlenséghez. Amikor ez év júniusában Manilába érkeztünk, a hőséggel együtt tört ránk az érzés: ebben az országban bármikor kirobbanhat a következő puccs. Mexikó és a korábbi Irán kivétel, talán sehol a világon nem láttam olyan fantasztikus társadalmi különbségeket, mint a Fülöp-szigeteken. A gazdagság itt több, mintvagyon. A hatalom itt nem csupán pénzben méretik. A földesurak — illetve azok modern, kapitalizálódott utódai, a földbirtokosok — nem csupán megye méretű latifundiumok urai, hanem területük legfőbb politikai nagyságai is. Kiváltságaik végtelenek. E néhány száz nagy család a Fülöp-szigetek talán legbefolyásosabb ereje, a hadsereget nem számítva. És a hadsereg. A Marcos-rezsim tisztjeire épült. Olyan politikai hatalmat jelentett, amelynek alapján a hadsereg vezetői ,ma is a hatalom csúcspozícióit ambicionálják. A gazdagság egyik leghivalkodóbb jelképeként említem meg azt, amit még sehol a világon nem tapasztaltan: a főváros, Manila egyik kiterjedt negyedében sok kilométer hosszúságú, több méter magas kőfal és drótsövényrendszer izolálja avilágtól a bentlakókat, védi nyugalmukat. A gazdagok „földjén” illetéktelen, s aki nem vagyonos. i. Szegénynek lenni nagy büntetés a Fülöp-szigeteken. Sorolhatnám a számokat, például azt, hogy a munkanélküliség meghaladja a húsz százalékot, hogy az infláció többmint 30 százalék. De erideg adatoknál sokkalmegrázóbb a személyes tapasztalat: az a megrendülés, amit akkor éreztünk, amikor láttuk a főváros főutcáinak szélén, a fűben otthont verő családokat. Fű, egy darab műanyag, néhány négykézláb mászkáló kisgyerek éssemmi más. Nincs náluk táska, evőeszköz, élelmiszer. Semmi nincs náluk. Talán még a létük sem. Ugyanezt éreztük, amikor a 13 éves leányanya — sok kislány válik anyává, a szegénység borzalmas bosszújaként — azelegáns személygépkocsi ablakára szorítja arcát, ugyanúgy a gyermekéét, és ketten együtt próbálják elérni a lehetetlent: pénzt kapni. Manilában minden elegáns személygépkocsi ablaka mindig fel van húzva. Mintha itt gyűlt volna össze a délkelet-ázsiai térség összes reménytelen embere. Különös kontraszt, hogy néhány nappal később, a szinte hibátlanul kiegyensúlyozott és rendkívül gazdag Szingapúrban azt halljuk: a filippinók, a fülöp-szigetek lakosai a térség legintelligensebb és legméltóságteljesebb emberei. Valami igazság ebben is lehet. Annyi mosolyt, kitárulkozó kedvességet