Magyar Ifjúság, 1989. január-május (33. évfolyam, 1-21. szám)
1989-02-24 / 8. szám
általános AIDS-riadt Valósággal sokkolta a szovjet közvéleményt az Eliszta városban (Kalmük ASZSZK) történt tömeges AIDS-fertőzés híre, amiről újabb részletek kerültek nyilvánosságra. Mint a magyar lapok is hírül adták, 27 kétévesnél kisebb kisgyerek és 5 édesanya vérében mutatták ki a gyilkos vírust. Az orvosok pillanatnyilag csak annak reményével tudnak „kecsegtetni”, hogy a járni-beszélni csak most kezdő apróságok közül nagy valószínűség szerint minden második még megérheti az öregkort... A fertőzést kiváltó okot illetően egyelőre változatlanul csak találgatni lehet. Az viszont bizonyos, hogy a kórház személyzetének gondatlansága játszotta a főszerepet. Az ügyben nyilatkozó V. Pokrovszkij, az Orvostudományi Akadémia elnöke a következőket tartja lehetségesnek. A kórházban elterjedt gyakorlat volt a „fekete” injekciózás. Azaz nemi betegeknek a hivatalos utat megkerülő gyógyítása. Az ilyesmit az orvosok, illetve a nővérek a saját hasznukra végezték. A féllegális, „maszek” ellátásban részesülők meghatározott összeg lefizetése ellenében mentesülhettek a nyilvántartásba vételtől, és egyéb, nem éppen szívderítő procedúráktól. Jórészt prostituáltak és homoszexuálisok vették igénybe ezeket a szolgáltatásokat, tehát az AIDS szempontjából a legveszélyeztetettebb csoportok képviselői. Elképzelhető az is, hogy a kórházba bekerült egy olyan kisgyerek, akit az édesanyja vagy valamely véradó fertőzött meg. Ezután az a legvalószínűbb, hogy a fertőzés valamely nem kellően kezelt injekcióstű révén „ment végig” a gyerekeken. Még az is elképzelhető, hogy a gyakran futószalagszerűen beadott injekciók alkalmával a nővérek — takarékoskodván az idővel és a fertőtlenítés fáradalmaival — nem cseréltek fecskendőt, sőt, talán még tűz sem mindig — vagyis az elemi előírásokat sem tartották meg. Múlt év novemberében fedezték fel az első AIDS- fertőzést az elisztai köztársasági gyermekkórházban. Rögtön ellenőrizték a szülőket, akiket azonban teljesen egészségesnek találtak. Valakinek azonban eszébe jutott, hogy egy másik anyának nem sokkal az eset előtt halt meg a gyereke, és a két kicsi egymás mellett feküdt a kórházban. Ezután kezdődött a széles körű vizsgálat. Először a véradóknál keresték a fertőzés nyomait, de egynél sem találtak AIDS-vírust. Azután azok az anyák következtek, akik együtt feküdtek gyerekeikkel a gyógyintézetben. Négyüknél pozitív eredmény mutatkozott. Most 3000 gyerek vizsgálatát kell elvégezni, s a közvélemény rettegve várja az eredményt... A tömeges fertőzés nem véletlenül következett be ebben a kórházban — mutat rá helyszíni tudósításában a Komszomolszkaja Pravda. — Igen furcsa viszonyok uralkodhatnak ott. A szabadon futkározó svábbogarak és patkányok látványa mindennaposnak számít. (Sajnos, ez nem egyedi eset. Éppen néhány nappal az elisztai botrány kipattanása előtt mutatott a tévé hosszú képsorokat egy kórházi felvételi irodából, ahol a padlót négyzetméternyi területen szétrágták a patkányok, s az ott dolgozó adminisztrátor csak a vállát vonogatta.) Előfordult a nem kellően kifőzött pelenkákkal továbbadott szalmonellafertőzés is az elisztai kórházban. De amikor Asztrahányból időnként kiszállt egy-egy ellenőrző bizottság, begyűjtöttek a szülőktől fejenként öt rubelt, bevásároltak a piacon, és terüljterülj asztalkámmal fogadták a magas rangú vendégeket... Szomorúan összegezi az akadémikus, hogy lám, mivé fajulhat, ha valaki utálja a saját munkáját, teljes közönnyel viseltetik a betegek iránt. Ebben a kórházban ilyen körülmények között nem is lehetett elemi tudásról, emberi tisztességről beszélni. S most az egészségügynek országszerte szembe kell néznie a pánikhangulattal, amely mindenféle injekciózás vagy vérvétel kísérőjelenségévé válhat. Az elisztai tragédia arra is rávilágít, hogy a szovjet társadalom még mindig nem viszonyul megfelelő komolysággal az AIDS-hez — állítja Sz. Szosinszkij matematikus, a Szovjetszkaja Rosszija szerkesztőségének írott levelében. Szosinszkij egyik alapvető hiányosságnak rója fel a glasznoszty elégtelen voltát AIDS-ügyben. Egyebek között a valóságos helyzetet elkenő statisztikák készítését és az átfogó elemzés hiányát. A mindenkor közzétett adatok szerint az AIDS-fertőzöttek száma elenyészően alacsony — most például 147 —, ami igazán nem ad okot az aggodalomra. Szosinszkij nem vonja kétségbe a hivatalos adat hitelességét, de rámutat, hogy — franciaországi és amerikai tapasztalatok nyomán — a 147 felfedezett fertőzött legalább 5- 10 ezer egyelőre még nem ismert vírushordozó meglétét valószínűsíti, tehát valójában ennyi lehet a fertőzöttek száma. (E megállapításával, akárcsak a többivel, Pokrovszkij akadémikus többnyire egyetért.) Az AIDS lappangási ideje elérheti a hét évet is, tipikus tünete nincs, mivel mindig valami más betegség formájában jelentkezik. Számításai szerint 1977— 80 között került be az AIDS-fertőzés a Szovjetunióba, de erről akkoriban az egészségügy még nem tudhatott. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) prognózisa szerint 1993- ban az USA-ban minden ötödik ember AIDS-fertőzött lesz, Afrikában viszont minden második. (E kontinens egyes országaiban az ezredfordulón a lakosság fele nagy valószínűséggel meghal AIDS- ben.) Ha a járvány pusztán a matematikai törvényszerűségeket igazolva, zabolátlanul terjed, úgy a 2010. évre a Szovjetunió teljes lakossága fertőzötté válhat. Ez persze elkerülhető, a legfontosabb az egyre kiterjedtebb, sokoldalúbb megelőzés. Ehhez viszont széles körű, nagy anyagi áldozatokat is követelő felvilágosító kampány kibontakoztatására van szükség. A jelenlegi gyakorlat meszsze nem kielégítő — különös tekintettel arra, hogy a szovjet lakosság szexuális felvilágosodottsága a legjobb indulattal sem nevezhető fejlettnek. Az akadémikus panaszolja el, hogy csak nemrégiben készült el az első AIDS tárgykörű felvilágosító tévéműsor, amelyet — többszöri huzavona után — végül egy lehetetlen időpontban, éjfél után mutattak be, amikor már csaknem mindenki alszik. Nagyon lassan nyer teret az a felismerés, hogy az AIDS ellen nem csak az egészségügynek kell felvennie a harcot, mivel itt komplex, szociális jelenségről van szó. A Szovjetunióban például senki — semmilyen hatóság — nem tudja megmondani, megközelítően mennyi lehet például a homoszexuálisok vagy a prostituáltak száma. Szexológiai kutatásokat sehol sem folytatnak. Még nagyobb baj azonban, hogy például egy sor városban óvszerből még mutatóba sem akad, s az egyszer használatos fecskendőkből pedig a szükségesnek csak mintegy 10-30 százaléka áll rendelkezésre. Az elisztai eset nyomán — amelyben bűnügyi vizsgálat is kezdődött — vélhetően az AIDS elleni küzdelem új szakasza kezdődik a Szovjetunióban. H. P. A mostani támadás valamikor tavaly, az év végén kezdődött. Az újságírószövetség lapja, a Zsurnaliszt, és három irodalmi folyóirat: a Nas Szovremennyik, a Moszkva és a Molodaja Gvargyija, ezen kívül az SZKP KB folyóirata, a Polityicseszkoje obrazovanyiije szinte egyszerre nyitott össztüzet az Ogonyok című újságra, elsősorban is annak főszerkesztőjére, Vitalij Koroticsra. A lapot „repülőtéri és fodrászati várótermek asztalán heverő sajtótermékként ismertük, amelyet soha senki el nem olvasott” — mondta egyszer róla Jevgenyij Jevtusenko. Ezzel szemben ma (pontosabban 1988 decemberében) ugyanez a lap 3 082 811 előfizetőt számlál, noha magasan az egyik legdrágább újság, és sokkal-sokkal többen olvassák. Olvasói levelek garmadájának tanúsága szerint mindenféle tiltakozás és intézkedés dacára ma sem nyomják elegendő példányban, az újságárusoknál a megjelenés napján már hajnalban elkel. Támadások már korábban is érték. A legemlékezetesebbre tavaly júniusban került sor, amikor J. Bondarev író ment neki a XIX. pártkonferencia fórumán. Erkölcstelenséggel és a történelmi tények elferdítésével vádolta a sajtót. (A múltra vonatkozó szavait melegen üdvözölte Jegor Ligacsov, az SZKP KB titkára.) A támadás folytatódott azon az idei, január eleji tanácskozáson is, amelyen Gorbacsov találkozott a kulturális és tudományos élet kiemelkedő személyiségeivel. Szergej Mihalkov író, az oroszországi föderáció írószövetségének elnöke, H. Szac, a zenés gyerekszínház művészeti vezetője és A. Ivanov, a Molodaja Gvargyija főszerkesztője az SZKP főtitkárának jelenlétében is, név szerint is ostorozta az Ogonyokot, noha Gorbacsov „egyoldalú leszerelést” javasolt. Következett egy nyílt levél, a Pravdában. Hét ismert író írta alá: V. Asztafjev, V. Belov, M. Alekszejev, Sz. Bondarcsuk, Sz. Vikulov, P. Proszkurin és V. Raszputyin. „Történelmünk példátlan eltorzítása, népünk eredményeinek revíziója folyik, s elsekélyesednek a kulturális értékek — panaszolják. — Sajnos, éppen ez a tendencia jellemzi az Ogonyok sok publikációját. Ezek messze túlmennek az irodalmi viták határán.” A hetilap elleni támadások viszont valóban túllépik ezt a határt. Kevés ez idő - pedig csek a megelőzés segíthet 20