Magyar Jogász, 1878 (3. évfolyam, 1-148. szám)
1878-02-14 / 37. szám
k.. évfolyam 1878. • „MAGYAR JOGÁSZ“ / megjelent minden nap, hétfőt kivéve. ̋ Előfizetési ár : 1 Egész évre ... 15 frt. — [ ' Fél évre .... 7 „ 50 i | Negyed évre . . . „ — j Hirdetések: \ Egy hatodhasábos petitsor egy 'sszeri hirdetéséért 19 kr., kétszeri ~ 10 kr., és többszöri hirdetéséért \ l 13 kr., minden beigtatásnál. Az i bélyegdij külön minden beigtatás , után 30 kr. osztr. ért. MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, V. József tér. 3. sz. hová a lap szellemi részét illető közleményeken kivül, az előfizetési s hirdetési dijak, nemkülönben a beigtatandó hirdetmények is küldendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat- í nak el. A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. A magyar ügyvédi kar balsorsa. .. Előbbi cikkünk végsoraiban az ügyvédi coalitió szükségét pendítettük meg. Az eszme uj, sőt beismerjük, hogy szokatlanul is hangzó. Uj, mert ha hirtelenében homogén tüneményekre akarnánk utalni a történelemben, egyelőre a tőke nélkül álló angol és német munkásegyletek koalitióira, vagy a hivatalnokok önsegélyző egyleteire kellene hivatkoznunk; másrészről, hogy szokatlan is, főleg nálunk, nem akarjuk magunk sem tagadni, meggondolván különösen azt, hogy tapasztalás szerint alig van testület, vagy népréteg Magyarországon, mely kevesebb társasulási hajlammal bírna, mint épen az ügyvédi elem. Az annyira ephemer életű ügyvédi egyletek, melyek az ügyvédi kamarák behozatalát megelőzőleg keletkeztek, s ma már megszűntek, eléggé bizonyítják, hogy a magyar ügyvédi kebel, nem tanyája a sociális szellemnek. Ennek meggondolása azonban ne tántorítson el bennünket, mert az is tény, hogy az oly hirtelen szétpárolgott ügyvéd-egyleteink, nagyon is céhes, kaszíszerű organisátióval bírtak, s és emiatt nem voltak képes a jelen plastikusabb természetű szociális irányzatú időszak keretébe illeszkedni, a napok domináns mozgalmainak megállandósítására és vezetésére szintúgy képtelenekké váltak, mint a céhes vargáink, tímáraink s csizmadiáink. Az a coalitionális szervezkedés, melyről itt szólunk, egészen más alkatú lenne s magasb célok felé fogna hatni, amint is ezennel bővebben kifejtjük. A föntebbi vázlatokból láthattuk, hogy a magyar ügyvédi kar anyagi existentiája meg van semmisítve, hogy társadalmi reputatiója meg van rontva s hogy mint politikai tényező, mi jelentőséggel sem bir. E hármas nyomorúság alól kimenekülni, vagyis, hogy karunkat a sajátszerű pauperisms mielőbb el ne borítsa; hogy mint testület a lealáztatás, megvetés s a társadalmi előítéletek bilincsei alól magát emancipálhassa, s hogy végre, magasztos hivatásánál fogva, mint jelentékeny politikai tényező is érvényesíthesse egyéni s testületi jogait: szövetkeznie kell, vagyis coalitióba lépnie, mely coalit io minden egyesnek közös oltalomvárát képezze, s melyben minden egyes ügyvéd, mint a testületi közérdekek őrkatonája szolgáljon. Természetes, hogy ezen coalitio, mind végcéljai, mind szervezete, mind eszközeire nézve hasonló lenne, de kell is, hogy legyen más oly egyletek és szövetkezésekhez, melyek abból az okból alakulnak és léteznek, hogy a tőke nélkül levő munkabér harcát is szervezzék, annál inkább, minthogy az ügyvédi kar, mely értelmi vagyonán kívül, a mai korszakban más tőkével, mint szellemi munkájával, különben sem rendelkezik: a szorosan vett munkás-egyletek törekvéseivel azon egy hasison áll. De valamint a munkás-egyletek és szövetkezések első s legreálisabb törekvése az, hogy a törvényhozásban is mentül nagyobb befolyást és súlyt vívjanak ki, úgy az ügyvédi coalitiónak fő feladatának kellene lennie, hogy először a képviselők választására mindenütt vezérbefolyást gyakorolhasson; másodszor, hogy saját kebeléből juttasson mentül több tagot a legislativ szentélyébe; harmadszor, hogy a törvények alkotásában vezérszerepet gyakoroljon, s negyedszer, hogy mindezek folytán saját tagjaira nézve, a szellemi tőkeképzést lehetővé tegye, s karunkat egyenként és összesen, a kétkedő világ előtt rehabilitálhassa. Avvagy mit mondjunk még, hogy kellőleg megértessünk? Mert a lemondás legnagyobb keserűségével telik el a magyar ügyvédnek kebele, midőn látja és tapasztalja, hogy Poroszország (Zeiditz, Bruhmer) törvényhozása s minisztériuma, Asztria (Krausz, Giskra) s Franciaország (Jules Favre, Duport stb.) ügyvédek tanácsa nélkül élni sem akar, s hogy minden más cultur államban ügyvédek vezetik a közdolgokat, Magyarországon pedig még annyira sem jutottunk, hogy az ügyvédi karnak legtekintélyesb s gyakorlatban megőszült tagjai meghivassanak a jog- és törvényalkotás fényes asztalához! Ez nem is csoda, bizonyos okoknál fogva. Ügyvédi karunkat ugyanis valami megfoghatatlan indolencia tartja zsibbasztva, még mainapság is. Mindenre kiterjed az esze és tevékenysége, csak a politikai és társadalmi dolgokra nem. Rienzi és Dantontól kezdve, Hecker, Struwe és Brentanoig, más világrészeken, mindig és mindenütt ügyvédek voltak a nagy korszakok alkotói; ügyvédek a törvényhozás díszei (Csak Massia Sangunettit, Garcés és Alvarezt s Castellar Emilt említjük); míg nálunk 4—5000 ügyvédből alig található egy-két képviselő a honatyák között. De másutt a tudományos akadémiák és irodalom karvezérei is leginkább ügyvédekből válnak ki, míg nálunk egy-egy tudós s jeles iró ügyvéd szintén a fehér hollók sorába tartozik. Az ügyvédek irodalmi munkásságáról, arányítva nagy számukhoz, mi még fegyveres haderőnek is elég tekintélyes phalanxot képezne, bizony szintén keveset mondhatunk. Mindezeknek okait mi a sociális érzék hiányában találjuk, melynek kétségtelenül alig van hatalmasabb ébresztője és táplálója, mint a coalitio, igen a coalitio, melynek joga egyenlően az egyesületi jogi rendszere a testületi érdekmozgalom átalános követelményeinek minden irányban való érvényesítése s megoldása. Coalitio nélkül az ügyvédi kar alig lesz képes valaha még csak saját érdekét szolgáló politikai napilapot is föltartani, mire a francia ügyvédi kar, Thiers, Mignet, Jouffroy, Dubois és Remusat vezetése mellett már 1827-ben fényes példát adott; coalitio nélkül a választási mozgalmakban a mi ügyvédi karunk jövőre is csak jelentéktelen töredék marad, a habok közé vetett forgács, melyet minden szélfugalom s hullám magával ragad. Legyünk rajta, hogy mielőbb nagyszerű szövetkezés hálózza be az egész hazát, mely hálót azonban nem a közrend s jogos érdek fölforgatása, hanem harmóniában az ország társadalmi viszonyai javítására kívánjuk egyesült erővel szőni! Avvagy, lehetne-e nekünk más, mint egyedül nemes célzatunk ? E pillanatban egy német írónak önérzetes nyilatkozata jut eszünkbe, ki érintvén azon véleményeket s óhajokat, melyek csak későn szoktak diadalmaskodni, eme szép szavakat mondá, melyeknek idézése talán föntebb érintett nézeteinkre is alkalmazhatók: „Én a partnak legmagasabb fokára helyeztem hajómat s bevárom az időt, mikor oly magasra nő a tenger, hogy hajómat is magával vihesse.“ Lehet, hogy álláspontunk is nagyon magas pártfolot képvisel s teljesülése csak legszebb jövőben fog bekövetkezni, de különben meg vagyunk győződve, hogy korunknak már a jelenben is sürgős feladatát képezi, mikép a megpendített fontos eszmét máris átalános jogérzülettel támogassa, ha a felhívás, rábírási törekvés vagy felbérlés eredménytelen maradt. A másik a 424. § után indítványoz a gyújtogatásra vonatkozólag hasonló intézkedést, három évi börtönre tévén a legnagyobb büntetést. A képviselőház mai ülését ismét ellenzéki szónoklatok törték ki. Rády Endre, Tarnóczy G. Pogonyi D. és Vidlicskay József támadták a vámügyi javaslatot. Védelmezte b. Perényi Zsigmond, aki tudvalevőleg hallgatni s „Fliegende Blättert“ szokott olvasni esztendőkön keresztül a t. házban. Az elnök jelentette, hogy Fügh Károly Kőszegen polgármesterré választatott, s hogy Bésán Géza képváltásáról lemondott. Az ülés végén Helfi és Simonyi Ernő interpelláltak a keleti kérdésben. Hire jár, hogy a miniszterelnök Csernátoni interpellációjára sem fog egyhamar válaszolni. 37. sz. Budapest, csütörtök, február 14. Budapest, febr. 13. A főrendiház jogügyi bizottságának előadója, gróf Zichy-Ferraris Viktor elkészítette a büntető-codexre nézve a jelentést. A bizottság csak az 54. §-nál hoz egy fontosabb módosítást indítványba, amely módosítvány elfogadása esetén a bíróság csak akkor nem lenne köteles a hivatalvesztést és a politikai jogok felfüggesztését mellékbüntetésként alkalmazni, ha a főbüntetés három havi börtön vagy államfogházat túl nem halad. Két fontos kisebbségi votum is van azonban a jelentéshez csatolva, melyek az általunk is tárgyalt felbujtás kérdésében a mienkkel egyező álláspontot foglalnak el. Az első a 278. § után azon intézkedést kívánja felvetetni, hogy az, aki mást gyilkosságra felhív, rábírni törekszik vagy felbérel, öt évig terjedhető börtönnel büntetendő még akkor is. Az örökbefogadás kir. jóváhagyás nélkül? A „Magyar Jogász“ 35-ik számában Knorr Alajos „A gyámság és gondnoksági ügyek kézikönyve“ című műve fölötti bírálatban az mondatik, hogy örökbefogadásnál a kir. jóváhagyásra a mostani jogfejlődés szerint javakat illetőleg soha sincs szükség, s hogy az örökbefogadás anélkül is érvényes, csupán az örökbefogadó nevének viselhetésére kívántatván az meg. Legyen szabad nekem ettől eltérő véleményben lenni, s azt állítani, hogy a javakat illetőleg ma is ép oly szükséges az örökbefogadásnál a kb. jóváhagyás, mint azelőtt. Mert kérdem, hogy érvényesíthetne az örökbefogadott gyermek az örökbefogadó javaira a törvényes öröklési rend szerinti — tehát végrendelet nélküli — örökösödés beállta esetén öröklési jogot a vérszerinti törvényes örökösök ellenében, ha az örökbefogadás kb. jóváhagyást nem nyert? Sehogy ! mert hiszen anélkül az örökbefogadás hatálylyal nem bir, nem létezvén újabb törvény, mely ebbeli régi törvényünket eltörölte vagy módosította volna, tehát nem is nyújt öröklési jogot, még kevésbé előzheti meg a törvényes öröklési rend szerinti örökösöket az örökségben; sőt még a kir. kincstárt magszakadás és végrendeleti intézkedés hiánya esetén megillető öröklési jog ellenében sem érvényesíthető az, épen azért, mert kir. jóváhagyás nélkül hatálylyal nem bir. Mit sem változtat pedig ezen az ősiség eltörlése folytán beállott végintézkedési szabadság, mert végrendeletileg nemcsak az örökbefogadott gyermek, hanem teljesen idegen is örökölhet örökbefogadás nélkül is; ily esetben tehát a kbr. jóváhagyás nélkül örökbefogadott gyermek is nem e minőségben és alapon, hanem pusztán a végrendelet alapján örököl, s az örökbefogadás nem is jó tekintetbe. Fogadja egyébiránt t. szerkesztő ur kiváló tiszteletem nyilvánítását. Budapest, 1878. febr. 12 Kelemen Kajetán. Tisztelt kortárs ur kétségbevonja abbeli állításunkat, hogy jelenleg szükségtelen a királyi jóváhagyás a szorosan vett, vagyis oly örökbefogadáshoz, mely név, rang vagy polgári állapotváltoztatással nem jár, s azt mondja, hogy királyi jóváhagyás nélkül az örökbefogadott nem bírhat törvényes örökléssel az örökbefogadott javaira. Legyen szabad ezzel a kétségbevonással szemben a bírálatunkban foglaltakhoz továbbra is ragaszkodnunk, az ott előadottakon kívül még a következő okoknál fogva. A régi jogfejlődés szerint kb. jóváhagyás csak egy esetben volt szükséges, akkor t. i., midőn az